Sudhana könyvkiadó

Előszó helyett

Egy könyv előélete

Az életrajzi jellegű könyvek és íróik elemzésével foglalkozók régi szokása, hogy már az első szóból, mondatból, bekezdésből levonnak bizonyos, az íróra, az adott korra és viszonyokra vonatkozó következtetéseket. Személy szerint ostobaságnak tartom ezt a módszert, és a legtöbb esetben szánalmasnak az előszavakat, amelyekben az írók megpróbálnak személyes kapcsolatot teremteni olvasóikkal, abban a reményben, hogy sikerül valamit megmagyarázniuk, sikerül jobb színben feltüntetniük magukat. Véleményem szerint egy elkészült írásmű nem szorul magyarázatra, mivel elvileg mindent magában kell foglalnia, amit az író el akart mondani.

Ez a könyv azonban kissé eltér a megszokottól, mert már a megírása előtt találkoztam olyan jelenségekkel, amelyek összefüggésben vannak a zenekarral és azzal a politikai, lélektani, társadalmi környezettel, amelyben mindannyian élünk. Éppen ezért el- és megkerülhetetlennek tartom, hogy megírjam ezt a bevezetőt, amelyből reményeim szerint elősejlik az a háttér, amely előtt a történet, a Hungarica zenekar története játszódni fog. (Aki pusztán rock’n’roll, pontosabban: heavy metal, vagy még pontosabban: nemzeti rock szempontból érdeklődik az együttes iránt, most lapozzon át az első fejezethez.) Hangsúlyoznom kell: mindaz, amit ebben a bevezetőben leírok, az én véleményemet tükrözi, amelynek kialakulásában azoknak az eseményeknek volt szerepük, amelyek velem történtek meg.

Mielőtt belekezdtem a könyv megírásába, mielőtt megkerestem a zenekar tagjait, nevezetesen Mentes Norbertet és Sziva Balázst, megemlítettem néhány, az élet különböző területein tevékenykedő, és egymástól jelentősen eltérő világnézettel rendelkező ismerősömnek, hogy mire készülök. A tipikus reakciók:

1.)

- Ne csináld!

Miért?

- Ez meleg dolog!

Meleg???

- Forró… Érted, mire gondolok. Hungarica. Ez már a jobboldal. A nagyon jobb… Neked annyi, ha megcsinálod. Neked esnek a médiások, bizonyos kiadóktól soha többé nem kapsz majd munkát, cseszheted, mihez kezdesz majd? Jobboldali publicista leszel?

2.)

- Mi van, fasiszta lettél? Tudod te, kik járnak a Hungarica koncertjeire?

Miért, te tudod?

- Nem, én el nem mennék olyan helyre, ahová ezek a… Tudod. Azok járnak.

Mégis kik?

- Tudod… Ne mondd már, hogy nem tudod! Ha megcsinálod, utána bármit mondasz, egy kalap alá fognak venni velük!

És az baj?

- Neked nem baj?

3.)

- Végre felnyílt a szemed!

Nem vettem észre, hogy eddig csukva lett volna…

- Szóval letettél arról, hogy sehol sem állsz, mi? Te is rájöttél, hogy ezek szétrabolják, tönkreteszik az országot!

Ezek?

- Tudod, azok!

Egészen pontosan: kicsodák?

4.)

- Te is magyarkodni fogsz?

Nem ismerek ilyen igét…

- Ne mondd már, hogy neked tetszik ez a…

Micsoda? Ez a zene? Az speciel tetszik.

- Nem a zene, hanem ez a… rasszista őrület! Pont neked! Most mit fogsz csinálni? Kihajítod Bob Marleyt? John Coltrane-t? Jimi Hendrixet?

Miért kellene kihajítanom őket? Attól, hogy jól vagy rosszul, de összehozom ezt a könyvet, miért kellene mást mondanom, amit eddig?

5.)

- Hú bammeg, ugorj neki, ebben most rohadt nagy pénz van! Jobboldal, választás előtt megjelenik a könyv, kaszálni fogsz!

Valóban? Nem igazán ez a célom.

- Ne legyél már ennyire idealista marha!

Érdekel a téma, ennyi az egész. Ha a pénzre hajtanék, valószínűleg üzleti levelezést fordítanék, vagy ott lihegnék „a” könyvmogul irodája előtti folyosón…

- Nem vagy normális.

Hát, talán tényleg nem.

6.)

- Ez alapján fognak megítélni.

És az a kb. hétszáz könyv, amit eddig csináltam?

- Ezt most te írod!

Ez lesz a nyolcvankettedik sajátom…

- A többit hétszázakárhányat senki sem ismeri!

Nem? Sajnálom őket. Sok minden kimaradt az életükből.

7.)

- Nem félsz, hogy téged is meg fognak figyelni?

Kik? És mi az, hogy engem is?

- Hát… Tudod. Azok. Mert, hogy őket is megfigyelik.

Tényleg?

- Ne legyél már ennyire naiv!

8.)

- Te nem vagy normális! Neked megy a média!

A… micsoda?

- A média! A tévések, az újságírók!

Szerinted nincs jobb dolguk annál, hogy velem foglalkozzanak?

- De ezzel most… Ezzel felhívod magadra a figyelmet!

Aha. Sunnyogunk, tehát vagyunk? Ez a korszak már elmúlt, nem?

Elgondolkodtam, hosszan és sokat, vagy – hogy egy „klasszikust” idézzek: - „Nem is kicsit, nagyon!” Elgondolkodtam, és arra jutottam, ha megírom ezt a könyvet, lesznek olyanok, akiknek tetszeni fog, és lesznek olyanok is, akik ismerve/ismeretlenül is gyűlölni fognak miatta. Lesznek olyanok, akik elolvassák, mondanak róla jót/rosszat, és lesznek olyanok is, akik nem olvassák majd el, úgy köpködnek rá/rám mindent, ami eszükbe jut – amit eszükbe juttatnak mások. Hogy kik? Nem is tudom… Talán azok a bizonyos „azok”.

Tényleg, elnézést kérek, meg tudná mondani valaki, hogy kik azok az „azok”? Esetleg az előző rendszert, pontosabban: az előző rendszerben felejtett fiatalságukat sirató és visszakívánó nénik, a Pirospöttyös Kommandó tagjai, akik éppen olyan lelkesen tapsolnak a szegfűs dekorációk alatt, bármit is mondjanak nekik, amilyen lelkesen twisteltek, vagy kommunista szombatoztak, vagy zakatoltak, vagy amilyen lelkesen próbálták megmenteni a tévésorozatból megismert rabszolgalányt; akik pénzt gyűjtöttek a vak Esmeralda gyógyítására?

Vagy talán azok ezek az bizonyos „azok”, akik annak idején, felső-középosztálybeli szülők gyermekeként műanyag punkok voltak, aztán örülni próbáltak annak, hogy szállnak a szabad madarak – és csak mostanában döbbennek rá, hogy ezek a madarak vagy megdöglöttek, vagy felzabálták egymást, vagy leszarják a hétköznapi járókelőket, de magasról? Ők lennének, akik szerint most már akár más is lehet a politika?

Vagy ezek az „azok” azonosak azokkal az emberekkel, akik valamilyen módon kifejezésre akarják juttatni nemtetszésüket, és ezt nem minden esetben teszik erőszakmentes módon?

Vagy azok az „azok”, akik valamilyen módon ráébredtek arra, hogy magyarok; rádöbbentek arra, hogy ez a nép is azon kevesek közé tartozik, amelynek utólag kissé átalakították a történelmét?

Azok az „azok”, akik annak idején úgy gondolták, ennek a nemzetnek elég egy sokkalta kisebb ország is? Azok lennének az „azok”, akik miatt a német fal ledőlte után húsz évvel sokan még mindig félnek kimondani: ha nyugaton megváltozott a helyzet (pedig ott elvileg és Remarque szerint mindig változatlan), akkor éppen ideje lenne, hogy itt, keleten is történjen valami… (Fritz seggbe rúgta a tanító urat, sarokba állították, de ebédelni már elmehetett. Pistike seggbe akarta rúgni a tanítót, de nem sikerült neki; sarokba állították, és még mindig ott áll szegényke.)

Azok lennének az „azok”, akikben feltámadtak a nemzeti érzések, vagy azok, akik ezeknek az érzéseknek a puszta létét is azonosítják a rasszizmussal, a kirekesztéssel – s teszik ezt úgy, hogy közben más országok népeinek esetében dicséretesnek tartják ugyanezen érzések létezését?  És ha már itt tartunk: miért van az, hogy a mai negyvenesek az általánosban még többet tanultak a Szovjetunióról, mint a saját népük ókori és kora-középkori történelméről?

Miért van az, hogy a System of a Down nevet viselő amerikai zenekart éppen azért tartják nagyra, mert örmény származású tagjai felhívták a világ figyelmet a közel-kelet bizonyos országaiban letagadott, az örmény nép kárára elkövetett népirtásra? A System of a Down tagjai az örmény kormány(ok) aktuális vezetői szerint, és a rock, a metal világának ismerői szerint is sokkal többet tettek népük történelmének bemutatása érdekében, mint addig bárki más.

- Örményország? Az meg hol van? – kérdezte korábban az átlag amerikai tini. Most már tudja.

(A System of a Downt tulajdonképpen csak egyszer ítélték el a rajongói: akkor, amikor kiderült, hogy az Irakban szolgáló katonák akció közben aláfestő zeneként hallgatják a banda dalait. Ebből a szorult helyzetből az egyébként pacifista és Bush-ellenes örmények csak akkor másztak ki, amikor nyilvánosságra került egy meghökkentő történet. Az egyik akció során, amikor a tengerészgyalogosok éppen Systemet hallgattak, az egyik iraki házból előrángatott, feltartott kézzel várakozó srác elmosolyodott:

- Ez a System of a Down, igaz?

Az amerikaiak meglepődtek.

- Hát te ezt honnan tudod?

- Az énekese az unokatestvérem. Mert, hogy valójában én is örmény vagyok…)

És miért van az, hogy bárki, bármikor együtt énekelheti az ír U2-val, hogy „Sunday, bloody Sunday…”; a rádiók is szívesen játszották/játsszák a dalt, amely arról a véres vasárnapról szól, amelynek során a brit belelőttek a tüntető írekbe?

Miért van az, hogy a hasonló jellegű, de Magyarországon lezajlott eseményeknek emléket állító magyar dalok nem minősülnek szalonképesnek? Ma, Magyarországon elfogadhatóbbnak számítanak azok a rap és pop dalok, amelyek előadói arról az elkurvult életmódról makognak, aminek aztán már tényleg semmi köze sincs a carpe diem felfogáshoz. Ma, Magyarországon engedélyezettebbnek számítanak azok a rock és metal dalok, amelyek (ó, hol van már az a korszak, amikor bizottságok vizsgálgatták a Led Zeppelin „Stairway To Heaven” című dalát, visszafelé játszva!) Nyíltan, a direktnél is direktebb módon hirdetik a satanizmust, a mészárlást, a nekrofíliát, a hullagyalázást…

Ezek ártalmatlanok? Valóban azok? 8-10 évvel ezelőtt két kis orosz műleszbikus lány volt a menő; énekelni nem tudtak, de a klipjük hatásos volt: divat lett a leszbikusság – elég, ha belepillantunk az egyik zenecsatorna rotációs műsorába, amiben magyarországi diszkókban „szórakozó”, kissé üveges tekintetű tinilányok adnak elő egymással szoftpornó filmekbe illő mutatványokat. Vagy talán az is véletlen, hogy egy egyetemista srác nemrég lövöldözni kezdett? Vagy, hogy az a másik lövöldözni akart? „Amerikából ha bejön a zene” – énekelte Nagy Feró, valamikor régen. Ez eddig rendben van, de miért mindig csak a mocskot kell átvennünk nyugatról?[1] És: miért gondolják sokan azt, hogy a magyar témákat feldolgozó zenék ártalmasabbak, mint ezek a… „dalok”? Ha ezeket a selejtes dolgokat meg lehet mutatni, miért kell elhallgatni, eltitkolni, tudatunkból kizárni a másfajta, esetleg tartalmasabb zenéket?

„Összedől az Üvegház…” – énekelte a P.Mobil. Nos, a Vörösmarty téren álló, legendás Üvegházat már rég lebontották, megszűnt az akkori, minden zenekar fölött ítélkező Bizottság, de azóta új akváriumot emeltek a régi ház helyére, és vannak új Bizottságok.  Úgy tűnik, a lényeg nem változott: még ma is vannak valakik, akik megmondják, hogy nekünk mit szabad hallgatnunk, olvasnunk. Ők maradtak, csak éppen a szempontjaik változtak…

Az már a legelején biztosnak látszott, hogy azok lesznek a legkevesebben, akik elolvassák, és csak ezután mondanak valami, bármi rosszat erről a könyvről – akár szakmailag, akár azért, mert egyáltalán létezik.

Az ismerőseim érveit magamban pillanatok alatt sikerült összezúznom. Forró a dolog? Jobboldali a Hungarica? Lehetséges. Nem kapok munkát bizonyos kiadóktól? Egy kalap alá fognak venni „velük”? Nos, ebben is van némi logika, bár nem biztos, hogy ez olyan nagy baj lenne, meg aztán nem tudok róla, hogy egy bizonyos újságíró tanár urat bárki is lekurvázott volna amiatt, hogy összedobott egy könyvet az utcalányokról…

Felnyílt a szemem? Tényleg nem érzem úgy, hogy eddig csukva lett volna; a magam eszközeivel, a magam módján eddig is elmondtam/hirdettem, de legalábbis nem tartottam titokban a véleményemet; sosem tartoztam azok közé, akik csak suttogva mernek kimondani bizonyos szavakat. Minden jelenségnek (lénynek, eseménynek stb.) azért van neve, hogy valamilyen módon meg lehessen különböztetni az összes többi jelenségtől. Ha gondolok valamit valamelyik jelenségről, akkor az a legbecsületesebb és legtisztább megoldás, ha kimondom a jelenség nevét, majd elmondom, hogy mit gondolok róla.

Ennyi. Ilyen egyszerű az egész. Nem állítom, hogy az ilyen típusú nyíltság mindig egészséges és mindig fájdalommentes; ahogy a Danzig zenekar frontember/szövegírója, Glenn Danzig fogalmazott: „It’s never easy, never clean to be the Beast among the Human Sheep” {sosem egyszerű, sosem tiszta, ha Emberbirkák közt te vagy a Bestia}, de…

Vannak olyan könyvek, zenék, filmek, sztorik, sorsminták, amelyek egy egész életre meghatározzák az ember életét. Kiskamasz koromban a Piramis volt a menő, és igen, én tényleg komolyan gondoltam/gondolom, hogy „…a becsület ennél mégis többet ér…” Vagy: „Mert ha baj van, s nem segít a szó, gyere állj elém és lőj rám!” (P.Mobil) Nem állítom, hogy mindig sikerült tisztának maradnom, és az abszolút becsület útján járnom, de legalább megpróbáltam. Biztos sokakkal kicsesztem már, sokaknak keresztbe tettem, talán ártottam is, de az biztos, hogy sosem sumákoltam. Nem bújtam el, nem kapcsoltam ki a telefonomat, hogy ne érjenek utol – nem csináltam ilyesmit. Nem tehetek róla, így vagyok összedrótozva…

Talán éppen ez az oka annak, hogy nem bírom nézni, amikor bizonyos, létező és eleven jelenségeket úgy próbálnak megszüntetni, hogy egyszerűen nem vesznek róluk tudomást. Ez nem pártállás, politikai hovatartozás, világnézet kérdése – ez vérből jön. Ha jön valaki, elkúr valamit, aztán hevesen, lendületesen, kamaszos, kipirosodott arcú lelkesedéssel ezt be is vallja - ezt nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Ha jön valaki, és kimondja/elénekli amit gondol, érdemes foglalkozni vele, mert megvan rá az esély, hogy nála az igazság. (Most nem borzasztóan nagy szókinccsel rendelkező, „igen, igen” refrénű dalra gondolok…) Attól, hogy nem tudsz róla, még lehetséges, hogy szépen fejlődik valamelyik szervedben egy tumor. Attól, hogy nem igazán lehet megmérni, még létezik benned egy olyan szerv, amit léleknek neveznek. Nem látod nap mint nap, de attól Japán még tényleg egy létező ország…

A könyvek akkor kezdenek élni, ha olvassák őket; a zenék akkor élnek, ha van, aki hallgatja őket – a gondolatok, eszmék, filozófiák, tanítások, de (egye fene, soroljuk ide ezeket is!) még a politikai programok is csak akkor élnek, ha azokat megosztjuk egymással. A raktárakban porosodó könyvek, a nem hallgatott zenék, az elhallgatott (vagy: elhallgattatott) gondolatok stb. mind-mind halottak. Nekem pedig semmi kedvem egy olyan világban élni, ahol csupa-csupa halott, alvajáró, vagy élőnek álcázott halvajáró kering körülöttem!

Elképzelhető, hogy nem értek egyet bizonyos emberekkel, bizonyos eszmékkel, tanításokkal, de egészségtelen, sőt: bűnös dolognak tartom az elhallgatást/elhallgattatást. Amikor először beszéltem telefonon Mentes Norberttel, rögtön el is mondtam neki, hogy nálam liberálisabb fazon nem sok létezik a földön. Ezen egy kicsit meglepődött.

- Ezt most nem értem…

- Azért vagyok extra-ulta-mega-hiper, akármilyen liberális, mert azt mondom: mindent meg kell mutatni. Mindennek teret kell adni. Semmit sem szabad elhallgatni, elnyomni, elfojtani. Nem tűröm el, ha valaki megfoszt a lehetőségtől, hogy a lehető legteljesebb módon megismerjem a világot! Aztán, ha már ismerem őket, akkor bízzák rám, hogy az ellentétpárok közül melyiket választom, vagy, hogy esetleg kitalálok magamnak egy utat. Egy középutat…

Egy olyan középutat, amit a tőlem balra lévők jobboldalinak, a tőlem jobbra lévők pedig valószínűleg baloldalinak látnak, de ez legyen az ő bajuk.

A demokrácia nem az, hogy négyévente becsődülünk valami iskolába, és ikszelünk egyet-kettőt; a demokrácia nem az, hogy befizetem az adót, aztán kuss nekem; a demokrácia nem az, hogy csak akkor tekintenek felnőttnek, önálló akarattal és elképzelésekkel rendelkező lénynek, amikor a kötelességeim teljesítéséről van szó, vagy arról, hogy Állam Bácsi helyett nekem kell gondoskodnom önmagamról – miközben ő gondoskodik azokról, akiket rászorulónak tart; a demokrácia elvileg az, hogy valakik, ott fent (akiket elvileg mi ültettünk oda), akkor sem néznek gyereknek, amikor a jogaimra terelődik a szó; a demokrácia nem az, hogy az erőszakszervezet alkalmazottai szétgumibotozzák/könnygázozzák azokat, akik fel merik emelni a szavukat. Mi a kollektív, társadalmi tudathasadás, ha nem az, hogy ugyanezek a gumibotos/könnygázos srácok civilben rovásírásos szövegeket tetováltatnak a csuklójukra, és szűk családi/baráti körben nagyjából ugyanazokat a nézeteket hangoztatják, mint azok, akikkel munkaidőben fogócskáztak?

Jogok és kötelességek. Azt hiszem, az olyan típusú demokráciában, amiben most élünk, a „jog” valójában nem más, mint egy nyalóka, amit akkor dugnak a szánkba, amikor teljesíttették velünk a kötelességeinket.

- Ügyes voltál! Nyalhatsz! Mi? Hogy neked ennél több kell? Lássuk csak… Van segélyízű nyalóka is. Nem kérnéd inkább azt? Mi? Hogy te inkább beszélni akarsz? Na, ne butáskodj! Inkább nyalj! Hát nem sokkal jobb így neked?

Az „Addig jó, míg Kádár él” szlogen az elmúlt húsz évben jelentős változáson ment keresztül. Most ez az aktuális: „Addig jó, míg nyalhatunk!”

Az utóbbi időben, az utóbbi néhány évben sokszor, nagyon sokszor úgy éreztem, hogy ez a bizonyos nyalóka már nem is szimpla nyalható, szájat befogó édesség (vagy: keserűség; vagy: húsz éve tartó, értelmet tompító, addiktív szappanopera), hanem olyan eszköz, ami titokban, sunyi módon, észrevétlenül lobotómiát hajt végre az emberen – vagy ha nem is az agyat, de a lelket, az érzéseket mindenképpen csonkolja, elsorvasztja.

Aztán ott volt az az ismerősöm is, aki bedobta az egyre szélesebb körben használt „magyarkodni” igét. Ezt sem igazán értem. Nem értem, hogy a nemzeti öntudatot miért kell azonosítani a rasszizmussal?

…Magyarnak lenni... Ez ebben az országban egyre egészségtelenebb perverzitás. Itt kisebbségnek jó lenni, itt mindig „másoknak” vannak jogaik. Ha félretolok egy kisebbségit, mert olyan aztán nincs, hogy félrehúzódjon, magától, négyen állnak keresztben a járdán, na, ha félretolok egyet-kettőt, tényleg udvariasan, akkor már jön, hogy paraszt vagyok, meg hogy kit basszak meg, aztán ha folytatom, és jön a hé, akkor ők rögtön átmennek megbántottba és eltiportba. De ha: mondjuk egy kisebbségi csinál valamit, mondjuk a kombinón, mondjuk egy védtelennel (és most teljesen mindegy, hogy lecsöcsörészi a jó nőt, vagy leköpi a diáklányt, vagy megpróbálja kirabolni az öregasszonyt, vagy csak simán beleköt a fiatal srácba, pusztán azért, mert ott van), akkor az utazóközönség szemet huny efölött. Miért? Mert fél. Mindenki fél. Vagy attól, hogy a kisebbségi direktben és ott helyben pofán vágja, vagy pedig attól, hogy valaki rasszistának fogja tartani. Amiatt, hogy rászólt egy kisebbségire…

De én mégis szeretem ezt az országot.

Szeretek magyar lenni.

Szeretem a magyarokat.

Gyűlölöm a megfélemlített birkákat.

Magyar vagyok.

Magyar vagyok? A családom kb. negyede a tatárok ellen behívott német lovagoktól származik; a családom másik kb. negyede a tatároktól származik. Ehhez még jött némi kunság, némi magyarság, és nagyjából így jött létre az a vérkotyvalék, ami bennem folyik.  Szabolcsban születtem. Életem jelentős részét ebben a kibaszott/átkozott, de napsütéses napokon mégis szerethető, kutyaszaros nyóckerben töltöttem/töltöm. Vagyis: nem a Dombról, nem is valamelyik Hegyről nézem fanyalogva/fintorogva a „kisebbséget”, mint egyesek – én itt élek velük, köztük. Ez nem erény, nem bűn: ebben a menetben ezt dobta a gép, ezt kell elviselni.

Magyar vagyok, az is maradok. Akkor is itt fogok élni, ha egy miniszterelnök javasolja a világlátást. Menjen ő csicskának Írországba! Nekem itt van a helyem. Pontosabban: nekem van itt a helyem, ha másért nem, hát azért, mert a családom tényleg tett valamit ezért az országért a történelem során. Szerintem nem volt olyan háború, ahol el ne esett volna egy-két rokonom – egy-két olyan ősöm, akik közül mindegyik azt akarta, arra vágyott, hogy a gyerekének jobb legyen, mint neki volt. Ismeretlenül is tartozom nekik azzal, hogy maradok. Nem megyek el egy olyan helyre, ahol én vagyok a zulusztáni – ott, ha belegebedek, akkor se leszek más, csak egy auslander.

Nekem itt van a helyem.

Csak a helyem van itt. Mert hogy múltam nincs: amikor még osztogattak, mert szucializmus volt, akkor nem kaptam semmit, mert kölyök voltam. Jelenem? Nincs. Már kb. 20 éve nincs. Pillanatnyilag azért, mert "válság" van. Megszorítás van. Jövőm? Ugyan! Ha, hangúlyozom: ha, valamilyen csoda folytán leszek 60-65, akkor ugyan ki fog eltartani? Ezek a selejtes technóbuzik? Az Amerikával megőrjített, divatleszbik? Meglepődnék, ha egy "Bankos", vagy párizshiltonos múlttal rendelkező, média által megvakított, az altestéből élni akaró kisribanc akkorát változna, hogy becsületes, dolgozó felnőtté válna.

Igen, a gyerekek között is vannak kivételek. Szegények. Sajnálom őket. Ők lesznek az a jövőbeli nemzedék, amelyik ugyanolyan múlttalan-jelentelen-jövőtlen, mint most az a generáció, amibe én tartozom. Miért? Mert kevesen vannak. Mert vannak érzéseik. Mert embernek neveljük őket, és nem mindenen-mindenkin átgázoló, merzsdósnak, esetleg médiásnak…

A pénzről, meg arról, hogy ezt a könyvet most kell megcsinálni, mert most sokat lehet keresni vele… A könyvpiac, és vele együtt a magyar kultúra kb. 60%-a már rég nem él. Igény van könyvekre, kiadók is vannak, amelyek elkészítik ezeket, de a két pontot egy olyan csatorna köti össze, ami már rég eldugult. A kiadó megjelentet valamit, átadja a nagykereskedőnek, aki átadja a kiskereskedőnek, aztán majd, 6-8-10 hónap elteltével a nagykereskedő elszámol a kiadónak. Ha elszámol. Amennyivel elszámol. A kiadó meg a megkapott összegből kifizeti a közreműködőket. Ha kifizeti. Ha előtte nem megy csődbe. Ez a szerkezet nem csak anyagi szempontból egészségtelen: jelenleg néhány nagykereskedő dönti el, hogy mi jut, mi juthat el a boltokba.

Ami az ismerőseim többi megjegyzését illeti: a személyes megítélésem nem érdekel, az pedig, hogy megfigyelnek? Hát, csak figyeljenek. Nincs titkolnivalóm. Volt már ilyen: először egy cég figyeltetett meg, aminek dolgoznom kellett volna, másodszor meg valami rendészeti szervezet, nem tudom – akkoriban volt egy iraki barátom, minden magyar ismerősét figyelték rövidebb-hosszabb ideig. (Rég megszűnt a dolog: a barátom hazament harcolni, azóta nem hallottunk róla.)

Ami pedig az újságírókat illeti: nekik csupán azt tudom mondani, amit Pete Steele (Type O Negative) már régen elénekelt a „We Hate Everyone” című dalban: „The left say I’m a fascist; The right calling me communist – hate, hate, hatred for all, one and all; No matter what you believe, I don’t  believe in you… Some’d say we’re biased; Accusations that we’re racist – shit, shit comes in all hues, now this means you – ’Cause things ain’t always like they seem.” (Nem fordítom le; az újságíró urak és hölgyek úgyis tudnak angolul…)

Tehát, kaptam néhány figyelmeztetést és tanácsot, aminek hatására elgondolkodtam… Igen, abban a helyzetben, abban a hangulatban, ami ma uralkodik Magyarországon, ezek a veszélyek valóban fennállnak. Az emberek mostanában, pontosabban: néhány éve hajlamosak arra, hogy mindent, MINDENT a politika szemüvegén keresztül nézzenek.

Személy szerint 2002 környékén hallottam először arról, hogy a politika, a politikai nézeteltérések már a családokba is beszivárogtak, és olyan ellentéteket gerjesztettek a házastársak, a szülők és gyerekeik között, amelyeket azóta sem, vagy ha mégis, akkor csak nagyon, nagyon nehezen lehetett orvosolni. Azóta hallottunk már olyan esetekről – némelyikről film is készült -, amikor a magát liberálisnak valló feleség, és a nemzeti érzésekkel átitatott férj egy, talán másfél évre különvált egymástól. Ha jól emlékszem a velük készült riportban elmondták, hogy hetente egy-két alkalommal találkoztak, de egyszerűen nem bírtak hosszabb időt egymás közelében tölteni. Már akkor felmerült bennem a kérdés: egészséges ez? Ennek valóban így kell lennie? Azt hiszem, akkor kezdtem tudatosan távol tartani magamtól a politikát.

Sosem politizáltam aktívan. Koromból (44) fakadón kisdobos és úttörő még voltam, de a KISZ-tagságot már kihagytam – abban a középiskolában, ahová jártam, azon az egy-két osztálytitkáron és eminens kiscsajon kívül senki sem vette túlságosan komolyan ezt a dolgot, ráadásul engem akkor már sokkal jobban érdekelt a rock’n’roll, mint az úgynevezett „mozgalmi munka”. Valahogy nem tudtam összeegyeztetni azt, hogy pénteken és szombaton mindenféle punk, rock és alternatív koncertre járok, aztán hétfőtől péntek délutánig én is részese vagyok annak, ami ellen hétvégén közvetve vagy közvetlenül, de én is tiltakozom. Nekem már akkor is bőven elég volt egy arc, semmi szükségem nem volt kettőre.

Az eddigi választásokon hol szavaztam, hol nem; ha szavaztam, akkor hol erre, hol meg… erre, és már jó ideje olyan vagyok, mint Mel Gibson az Összeesküvés-elmélet elején. Sokáig úgy voltam az egésszel, hogy mi közöm van nekem ehhez, de egyre erősebb bennem a vágy, hogy ne egy „kis ország” polgára legyek, aki tehet bármit, erőlködhet bárhogy, követhet bármilyen példát, Európában örökké csak másodrangú marad – mert bárki, bármit is mond, a hierarchia még mindig létezik, akár országon belül is (lásd: Németország kelet-németei és nyugat-németei között).

Egy olyan ország polgára akarok lenni, amely se kicsi, se nagy, egyszerűen csak ország; egy olyan országban akarok polgár lenni, ahol nem csak akkor tekintenek „felnőttnek”, ha a kötelességeimet kell teljesítenem, hanem akkor is, amikor a jogok érvényesítésére kerül sor.

Egy olyan országban akarok élni, ahol nem rontja meg az emberek egymás közötti kapcsolatát a pénzhiány, a szegénység, a mindennapi stressz, a hivataloktól és egymástól való félelem; egy olyan országban akarok élni, ahol mindent és mindenkit a nevén lehet nevezni; ahol akkor is megbüntetik a vétkest, ha történetesen magasan van; egy olyan országban akarok élni, ahol a politikusok sosem jutnak hatalomra, hanem inkább az ország szolgálatába állnak; egy olyan országban akarok élni, ahol nem kell rettegni se a megélhetési bűnözőnek nevezett semmirekellőktől, ahol a büszke lehetek arra, hogy magyar vagyok, és nem kell félnem attól, hogy éppen emiatt ütnek/szúrnak/gumibotoznak meg.

Egy olyan országban akarok élni, ahol nyugodtan kimondhatom azt, amire gondolok - még akkor is, ha ez esetleg sokaknak nem tetszik, de csak addig, amíg ezzel nem sértem meg a hazámban éppen érvényes törvényeket.

És mindezt úgy szeretném elérni, hogy közben nem költözöm el innen. Soha.

A figyelmeztetéseket és a biztatásokat figyelembe véve, mindent összevetve nagyon sokáig billegős volt a dolog, hogy egyáltalán belekezdjek-e ebbe a