Bevezetés

 

Az 1980-as években, amikor világszerte, de különösen az Egyesült Királyságban sokan még csak a furcsa tinibandák közé sorolták a Depeche Mode-ot, Dave Gahan valószínűleg arról a napról álmodott, amikor meg fog változni az imidzse. Arról álmodott, hogy az emberek végre meglátják a rock sztárt, amely már ott van a gyerekes arc mögött, jelen van a több millió, róla készült szánalmas fotón, és idétlen, zsabós inget, meg átkozottul rossz öltönyöket visel. Nos, megkapta amit akart. Egy jól dokumentált és szívszaggató széthullásnak, meg az 1990-es évek közepén adott, megdöbbentően őszinte hangvételű interjúknak köszönhetően Dave Gahan imidzse valóban megváltozott.

A rock leghíresebb „majdnem-áldozatai” közé tartozik.

Dave Gahannel kapcsolatos az igazság az, hogy mindig is jóval bonyolultabb személyiség volt, mint a sztereotipikusan hedonista rock behemótok, vagy azok a frontemberek, akik csakis mások dalait éneklik. Sokan tudják róla, hogy számos nadírja közül az egyik során Dave Gahan két teljes percre „meghalt” egy mentőkocsiban, de a Depeche Mode-dal végzett csodálatos munkája, két jelentős szólóalbuma, legendás koncertjei miatt az ő élete nem csupán ilyen felkapott hírek sorozata – jóval jelentősebb annál.

Ez a könyv kétségtelenül arról szól, mit tesz az emberrel a világhírnév, ugyanakkor arról is, hogy mi történik azt követően, és arról, hogy még a szakadék szélén is lehet személyes és szakmai diadalokat aratni.

 

 

1. Essex Boy

 

Ha hinni lehet a Depeche Mode első sajtóanyagainak, akkoriban időnként úgy tűnt, hogy van valami meghökkentő ebben az essexi, pontosabban basildoni együttesben. Basildon nem éppen nyomornegyed, a munkásosztály tökéletes, normálisnak tekinthető városkája Anglia délkeleti részén. Az a tény azonban, hogy a csapat négy, állandónak tekinthető tagja közül hárman innen származnak, meghatározta, milyen fogadtatásra találtak – legalábbis pályafutásuk első tíz évében. Amikor egy olyan banda, mint a Smiths az 1980-as években sikeresen elcsípte Manchester egy bizonyos hangzását, természetesen megkapta érte a megfelelő méltatást. Ezzel ellentétben a Depeche Mode zenéjében megjelenő bármiféle basildoni íz vagy hatás tömeges vihogásra és gúnyolódásra adott okot a brit sajtóban. Talán amiatt, hogy a városnak meglehetősen rövid a történelme: az 1940-es években alapították, kifejezetten a felső-középosztályba tartozók számára. A második világháborút követően a kormány utasítására megkezdődött a London körüli „zöld öv” kialakítása; ezzel a programmal azt kívánták megakadályozni, hogy a főváros teljes egészében elnyelje a környező falvakat és kisebb városokat. Mivel Londonban nem épültek új házak, emberek százezrei költöztek ki a zöld övön túl születő városkákba. Akkoriban ezek a települések a szebb jövőbe vetett hitet szimbolizálták. A terv atyjai abban reménykedtek, hogy a városkák nagyon jól megfelelnek majd a fiatal családok számára, mint a kibombázott házak, amelyekből többségük érkezett. Új gyárak nyíltak, olyanok, mint például az óriási Ford telep a közeli Dagenhamban. Az új települést jó közlekedési útvonalak kötötték a csupán huszonhat mérföldnyire lévő Londonhoz. A város megőrizte zöld, vidékies jellegét, de gyakorlatilag a főváros elővárosának számított.

A banda tagjai közül elsőként Dave Gahan érkezett meg ide, 1965-ben, alig hároméves korában. Az anyja, Sylvia Gahan buszkalauz volt, az apja, Jack Gahan akkoriban a Shell Oil irodáján dolgozott. Volt egy nővére, Sure, és két öccse, Philip és Peter. Jack egy big bandben szaxofonozott, így Dave gyermekkora jazzes zenei aláfestést kapott: hallgathatta az apját, és az olyan előadók lemezeit, mint Miles Davis és John Coltrane.

Ahogy Sue idősebb lett, Dave-nek az általa kedvelt zenéket is meg kellett ismernie. Sue főként az olyan soul énekeseket hallgatta, mint Barry White, és az olyan együtteseket, mint a Stylistics. A mama is gyakran hallgatta a saját kedvenceit, köztük a mézes-mázos hangú énekeseket, mint például Johnny Mathis. Dave vidám, boldog kiskölyök volt, gyakran megnevettette a nagynénjeit azzal, hogy olyan rock sztárokat utánzott, mint Mick Jagger.

Jack Gahan 1972-ben váratlanul elhunyt. Szükségtelen elmondani, hogy a tragédia lesújtotta a családot. Sue-ra és Davidre különösen nagy hatást gyakorolt az esemény. A fiatal Daveekkor tudta meg, hogy az anyja korábban már férjnél volt, de tönkrement a házassága. A válásra azonban csak Dave születése után került sor – ebből pedig az következett, hogy Dave biológiai apja Sylvia első férje, Len volt. A dolgok egyetlen szempillantás alatt a fejük tetejére álltak.

„Ezt követően már azokra is kétkedve néztem, akikben elvileg meg kellett volna bíznom” – mondta el Dave a Daily Mirrornak 2003-ban. „Gondjaim voltak a tanárokkal, még a rendőrséggel is. Egy kicsit még mindig olyan vagyok, mint akkor voltam. Még mindig hajlamos vagyok arra, hogy a nehezebb utat válasszam, és ne a jól kitaposotton járjak.”

Sylvia számára érthető módon nehéz volt elsimítani a problémákat, de ez végül sikerült – legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy Dave (bár gyakran felidézte, milyen kellemetlen volt az iskola ebédlőjében az ingyenjegyesek sorában állni) később elmondta: az anyja mindig megvédte őket attól, hogy érezzék a szegénység hátrányait.

Mindennek természetesen nem sok köze volt ahhoz, hogy a Basildont megálmodó, jószándékú várostervezők mintha kezdték volna elveszteni kezdeti magabiztosságukat. A beton repedezett, és az 1970-es években, amikor a gazdaság fejlődése megtorpant, már nem volt elég munkalehetőség azok számára, akik kiköltöztek az új városkákba. A zöld területek nagy részét menet közben beépítették, a gyerekek nem sok mindent kezdhettek magukkal lakhelyükön. Ott, ahol nemrég még rétek, futball- és krikettpályák, erdők voltak, ekkor már épületek magaslottak. A város egyre nagyobb területet foglalt el. Nem volt munka, nem volt semmi – a fiatalok nem találtak maguknak elfoglaltságot.

Dave Gahan egyre többször került bajba. Először otthon, azután a rendőrséggel is meggyűlt a baja. Fiatalon kezdett inni és könnyű drogokat használni; időnként beszedte azt a kábító hatású gyógyszert is, amit az anyja kapott az epilepsziájára. „Minden ezekkel a kis csínytevésekkel kezdődött” – mondta el a NME-nek évekkel később.

Jobbára szánalmas vandálkodásban élte ki magát. A rendőrök eleinte csak figyelmeztetésben részesítették, de ez nem tartotta vissza őt attól, hogy folytassa a tombolást – egyre többször csípték nyakon. Az is csak rontott a helyzeten, hogy a graffitizés is a kedvenc szórakozásai közé tartozott, ráadásul a saját nevét használta tag-ként. „Egész Angliában nem volt túl sok Gahan, főleg nem Basildonban” – mondta el a Timesnak 2001-ben. „Jó párszor letartóztattak. Nem voltam valami jó gyerek.”

A tinédzserek többségéhez hasonlóan Dave is vágyott rá, hogy szeressék, és kétségbeesett igyekezettel próbált menővé válni. Élvezte, hogy egyre népszerűbbé vált a helybeli lányok körében. Amikor idősebb lett, közismertnek számított a divatosabb basildoni pubokban, például a Sherwoodban. A zene ekkortájt kezdett élete legfontosabb alkotóelemévé válni. Eleinte David Bowie-t, a Slade-et és Gary Glittert szerette, majd 1976-77-ben őt is magával ragadta az egész országon végigsöprő punk-hullám.

„Emlékszem, anyám dühöngött, amikor a Sex Pistols tagjai káromkodtak a tévében” – mondta a Rolling Stone-nak. „Azt hiszem, ez fogott meg a legjobba: rájöttem, hogy van valami olyasmi, ami tényleg kiborítaja az anyámat, és ehhez a valamihez én is csatlakozhatom.”

Egyre gyakrabban járt koncertekre. Munkát szerzett, aztán tizennégy éves korában egy vén tengerész, Clive a southend-i mólónál megcsinálta neki élete első tetoválását.

Továbbra sem változott meg a viselkedése; a dolog addig fajult, hogy autólopással kezdett foglalkozni. Ebben sem volt sokkal dörzsöltebb, mint a graffitizésben; az anyjának számtalanszor kellett magyarázkodnia a kiérkező rendőröknek.

„Elég sok gondot okoztam anyámnak” – mondta el Dave később Stephen Daltonnak, az Uncutban. „Eléggé szar volt… Elkötöttem pár autót, loptam, elkövettem pár garázdaságot, tolvajlást. Anyám minden tőle telhetőt elkövetett, amikor kijöttek a rendőrök. Emlékszem, egyszer megállt a házunk előtt egy rendőrkocsi. Anyám megkérdezte tőlem, értem jöttek-e. Az feleltem, igen. Aztán anyám valami olyasmit mondott a zsaruknak, hogy egész éjszaka odahaza voltam. Hiába, mert felfestettem az egyik falra a nevemet; így találtak rám.”

Dave a fiatalkorúakkal foglalkozó bíróság elé került; megrovásban részesítették, és figyelmezették, már nagyon közel van ahhoz, hogy javítóba zárják. „Eljutottam arra a pontra, hogy már garázsokból nyúltam le a kocsikat. Kicsit autókáztam, aztán ott hagytam a kocsikat valami mezőn. Némelyiket felgyújtottam” – mondta el az Observernek. „Úgy éreztem, mindig menekülnöm kell valaki elől. A törvény elől, meg azért, hogy el ne kapjanak. Mire tizennégy lettem, háromszor csíptek el. Az egyik zsaru azt mondta, most már akár le is sittelhetnek. Akkor nagyon megijedtem, de szerencsém volt. Csak egy tanácsadóba kellett eljárnom.”

A tanácsadó-központ a közeli Romfordban működött. A helyet a félkatonai szigor jellemezte: Dave-vel is levágatták a haját, megtanították boxolni, és rábírták, hogy dolgozzon. Ennek ellenére tizenhét éves korában, Londonban, a King’s Crossnál, az egyik banda tagjaként már közel járt ahhoz, hogy komoly bajba sodródjon. Korábban már próbálkozott a könnyű drogokkal, de egyik este heroint kapott valakitől. Nem ismerte a szert, csak azt állapította meg, hogy kicsit másabb a színe, mint a szokásosnak számító speedé. „Akkor nagyon kikészültem, elvesztettem az eszméletemet” – mondta később a Guardiannek. – „Emlékszem, akkor az járt fejemben, hogy ez nem az én anyagom.”

Szociálisan érzékeny ember, mindig is nagy hatást gyakoroltak rá a környezetében lévők. Szerette azt érezni, hogy egy csapat tagja. Akkoriban a legjobb barátja egy bizonyos Mark volt. „Mindent együtt csináltunk… Együtt kerültünk bajba, együtt csajoztunk, meg is osztoztunk a lányokon” – mondta el lelkesen a No 1 magazinnak adott interjú során.

Később elmondta, hogy a Markkal szerzett közös élmények egyike nagyon komoly hatást gyakorolt rá. Egy bulin volt a barátnőjével, amikor egyszercsak rájött, hogy már jó ideje nem látta se a lányt, se Markot. „Mindenki engem bámult” – mondta el a Q-nak. „Ők már tudták. Belöktem a fürdőszoba ajtaját, és megláttam Mark seggét, ahogy ott mozgott fel és le… Ekkor szembesültem először a valósággal. Akkor ültetődött el bennem a gondolat, hogy nem vagyok elég jó. Ezzel az érzéssel azóta is küzdök.”

Szerencsére a punkkal való egyre szorosabb kapcsolatának köszönhetően elhitte, nem is olyan lehetetlen zenésszé válni, mint korábban gondolta. Amikor először látta élőben a Clash-t, életreszóló inspirációt kapott. Eleinte a Damnedért rajongott, belépett a banda rajongó klubjába, de a Clash koncertjén érezte először úgy, hogy túlléphet a bálványok utánzásán: ő maga is elérhet valamit a zene területén. Különböző bandákban kezdett énekelni; az egyik a Vermin nevet viselte, ez volt a „basildoni Sex Pistols”. Dave számára egyetlen akkori zenésztársa sem rendelkezett megfelelő eltökéltséggel. A punk mindenkivel elhitette, hogy bárki játszhat egy bandában; akkoriban még csak kevesen fogták fel, hogy milyen elszántság és mennyi erőfeszítés kell ehhez a tevékenységhez.

Mire tizenhét éves lett, Dave már kezdett felnőtté válni. 1979 januárjában, egy Damned koncerten megismerkedett Joanne Fox-szal, az egyik iskolatársa barátnőjével. Agusuztusban kezdtek együtt járni, novemberben már elválaszthatatlannak számítottak. Dave már túl sok mindent látott ahhoz képest, hogy csupán tizenhét volt, sok mindenen átesett, és már ekkor elgondolkodott azon, hogy esetleg maga mögött hagyja a vadulós korszakát.

Eközben, a basildoni vasúti sínek túlsó oldalán elindult egy másik banda, a Composition Of Sounds, amelyet Martin Gore, a legjobb barátja, Andy Fletcher, valamint egy iskolatársuk, Vince Martin alkotott. Ennek a három fiúnak egészen más volt az élete, mint Dave-é. Amíg Dave londoni klubokban töltötte a hétvégéit, vagy Chelmsfordban, esetleg Southenden volt valami punk banda koncertjén, addig Martin, Andy és Vince a helybeli templomba járt. Nem éltek drogokkal; Martin tizenhat és tizennyolc éves kora között fogadalma miatt egyetlen korty alkoholt sem fogyasztott. Csendes, céltudatos, szorgalmas fiúk voltak mind a hárman – vagyis egyáltalán nem olyanok, mint Dave. Főként Vince tudta pontosan, hogy mit akar kezdeni az életben: zenésznek készült. Gondot csak az jelentett, hogy nem tudta elképzelni magát frontemberként, és az sem tűnt túl valószínűnek, hogy a másik két jelölt (a fájdalmasan szégyellős Martin, vagy Andy, aki nem volt hajlandó énekelni) képes lesz betölteni ezt a szerepet. „Nagyon hamar rájöttünk, hogy szükségünk van egy frontemberre” – mondta el Vince később. „Olyasvalakire, aki képes ugrándozni, és képes érdekessé tenni bennünket.”

Dave-nek eközben fogalma sem volt arról, mivel akar foglalkozni. Számára az éneklés csupán olyasvalami volt, amit szórakozásból, a poén kedvéért csinált. Szeretett együtt lógni a bandákkal, és időként cipelte Martin Gore másik együttesének, a French Looknak a cuccát, de komolyabb csapatnak nem volt tagja. Egy nap aztán, amikor a French Look néhány tagja a basildoni Woodlands Schoolban próbált, és a fiúk rávették Dave-et, hogy ugorjon be melléjük. David Bowie „Heroes”-át játszották el közösen. A szomszéd helyiségben éppen próbált a Compostition Of Sound – legalábbis próbálni szeretett volna, mert a srácokra óriási hatást gyakorolt a másik helyiségből áthallatszó kemény, durva énekhang. Dave később bevallotta, hogy akkor többen is énekeltek, de amikor Vince megkérdezte tőle, őt hallották-e, egyből rávágta: „Persze, én voltam az!”

A Composition Of Sound tagjai nem kizárólag a hangja miatt érdeklődtek Dave iránt. Dave akkor már sokkal komolyabban vette a saját imidzsét, mint a fiúk. Fekete bőrben járt, órákat töltött azzal, hogy felállítsa és tüskéssé tegye a haját, vagy a homlokára illessze azt a jól mutató fürtöt – vagyis született frontember volt.

Vince később felhívta Dave-et, és arra kérte, menjen el hozzájuk egy meghallgatásra. Dave-nek három dalt kellett elénekelnie: kettőt Vince írt, a harmadik Bryan Ferry száma volt. Dave megszenvedett Vince dalaival, amikor azonban lágy baritonján előadta Ferry számát, a többiek rögtön eldöntötték, hogy ő kell nekik. Nem csupán arról volt szó, hogy Dave remek énekesnek bizonyult, és jól is nézett ki: valami olyan kisugárzása volt, amit a többiek fontosnak tartottak. Akkoriban már ismert arc volt Essex környékén. A három fiú még csak olvasott a punk rock szkénéről és az fantasztikus külsejű őrültekkel teli új klubokról – Dave viszont már járt is ezeken a helyeken. Félelmetesen menőnek találták őt.

Dave szívesen ráállt, hogy beszáll a Composition Of Soundba. A bandák, amelyekkel korábban együtt volt, csak garázsokban próbáltak, és sehová sem tartottak, ezért az első kérdés, amit feltett Vince-nek és Matinnak, ez volt: „Voltak már koncertjeitek?” Amikor azt a választ kapta, hogy voltak, minden eldőlt. Dave sokkal többet vitt a bandába, nem csupán a hangját és a nevét. Rengeteg embert ismert, és ami nagyon fontos: ezek között sok koncertre járó fiatal volt. Óriási baráti körrel rendelkezett - a haverjai általában Southenden lógtak -, így már belőlük összeállt az a harminc-egynéhány fős közönség, ami a kezdő együttesek számára létfontosságú.

A banda már az első pillanattól fogva különös szövetségnek látszott. Vince határozott volt és eltökélte. Amíg a többiek úgy gondolták, hogy szükségük van valamilyen biztos állásra, addig ő a munkanélküli segélyét is a banda finanszírozására fordította. A zene volt az élete, zenét lélegzett, és amolyan magányos farkasnak számított. Martin volt az álmodozó. Ha csak a felszínt tekintjük, akkor azt láthatjuk, hogy tökéletes konformitásban élt, templomba járt, és az iskola befejezése után egy bankban kezdett dolgozni. A felszín alatt azonban olyan álmai és ambíciói voltak, amelyekről senkinek sem beszélt. Fletch jó barátja volt Martinnak, miatta lépett be a bandába. Gyakran mondták róla, hogy professzoros karakter, főként azért, mert szemüveget hordott, de valójában ő testesítette meg a bandában a gyakorlatiasságot – ez is nagyon fontos összetevő.

Bár különbözőek voltak, a maguk furcsa módján egy csapatot alkottak. Dave érkezése mindent megváltoztatott. Olyan emberek voltak, akikkel Dave sosem lógott volna együtt; talán szóba se áll velük, ha történetesen nem ugyanahhoz a bandához tartoznak. Dave-nek rengeteg barátja volt, és büszkén vallotta, bárkivel képes kijönni, összehaverkodni. Ezzel szemben a csapat többi tagja nem számított menőnek. Az iskola után Fletch és Martin hivatali állást vállalt, Vince a zenének élt, Dave jövője azonban több volt, mint bizonytalan.

Dave számára jól jött, hogy beszállhatott a csapatba, mert a munkavállalás területén nem bizonyult túl sikeresnek. Egyszer összeszámolta: hat hónap alatt körülbelül húsz állása volt. Takarított szupermarketekben, dolgozott irodákban és építkezéseken. Egyszer elhatározta, hogy „normális” életet fog élni, és jelentkezett az egyik gázszolgáltatóhoz szerelőnek. Átjutott az első válogatókon, és berendelték személyes elbeszélgetésre, de akkor már tudta, hogy a múltja miatt problémái lehetnek. A felügyelő tisztje azt javasolta, mondja el az igazat. Megtette, és természetesen nem kapta meg az állást. Akkoriban komolyan aggasztotta a gondolat, hogy mi lesz vele, ha nem sikerül összekaparnia magát. Akkoriban, az 1970-es évek végén, amikor óriási volt a munkanélküliség, ez tényleg komoly gondot jelentett.

Végül kelletlenül úgy döntött, hogy folytatja a tanulást: jelentkezett a Southend Art College-be, a tervezői  és kirakatrendezői szakra. Mivel csak művészeti és műszaki rajzból rendelkezett valamilyen bizonyítvánnyal, a választás logikusnak tűnt.

Fontos megjegyeznünk, hogy amikor elkezdte a művészeti iskolát, nem azért szánta rá magát erre a lépésre, hogy a művészet mögé bújva pár évre elrejtőzzön a munka elől, ahogy ezt sok más pop sztár tette előtte. Ő nem ilyen családból származott. Azért jelentkezett próbált olyan szakmát tanulni, amivel állást találhatott, mert akkor még úgy gondolta, képtelenség, hogy az ember megéljen a zenélésből. Az anyja különösen aggódott, amikor a banda egyre több időt elrabolt Dave-től; úgy érezte, hogy a fia éppen akkor pazarolja el az idejét a zenélésre, amikor már kezd összeállni az élete, és ráadásul szereti is az iskolát.

 

2. Essex Band

 

A Compostion Of Sound trióként, Dave érkezése előtt már adott néhány koncertet. Andy basszusgitározott, Vince és Martin szintetizátoron játszott. Tulajdonképpen csak érdekességnek számítottak, semmi több. Az első koncertjük az iskolában volt; körbevették őket azok a srácok, akik addig még sosem láttak szintetizátort, megpróbálták nyomkodni a gombokat, megpróbáltak rájönni, melyik mire való. A csapatnak nem volt dobosa, főként azért nem, mert a fiúk senkit sem ismertek, aki rendelkezett dobszereléssel. Egyébként is, a dob túlságosan hangos volt. Vince házában próbáltak, fejhallgatóval, így még Vince anyja se panaszkodhatott, hiszen legfeljebb a billentyűk kopogását hallhatta.

Dave beszállása után nem sokkal elhatározták, hogy teljes mértékben elektromosra váltanak: meggyőzték Andyt, hogy a basszusgitárról váltson át szintetizátorra. Vince imádta a tiszta popot, de az a tény, hogy elektronikusra váltottak, kissé kísérleti jelleget adott a zenéjüknek. Más billentyűs bandák is léteztek, és ezek az úgynevezett „futurista” szkénében jelentek meg. A fiúk nem voltak biztosak abban, hogy mit szeretnének csinálni, de ezt vonalat mindenesetre jobban kedvelték, mint az alternatívát, ami nem volt más, mint az akkoriban születőben lévő „new romantics” irányzat, melynek képviselői számára sokkal fontosabbak voltak a ruhák, mint a zene. A „new romantics” kifejezés akkor még nem fogalmazódott meg, de az 1970-es punk szkénéjének csúfságára adott reakcióként már gyülekezett egy hipster csoportosulás az olyan klubok körül, mint a londoni Billy’s. Ennek a csoportnak a tagjai lassanként kifejlesztettek egy hermafrodita, csillogó öltözködési stílust. Később a Spandau Ballet-hez, a Duran Duranhoz, és az Adam and the Antshez hasonló bandák bevezették az új romantikát a maninstreambe, de a Depeche Mode – annak ellenére, hogy flörtölt a stílussal – ilyen értelemben véve sosem számított menőnek.

Karrierjük kezdetén Martin, Andy és Vince keresztény kapcsolatai is kapóra jöttek. Miután Vince anyjának elege lett abból, hogy a fiúkat kerülgeti, a csapat a helybeli templomban kezdett próbálni. „Kedvesnek, udvariasnak kellett lennünk, és nem játszhattunk túl hangosan” – mondta Dave később. Azután, 1980 májusában, a St. Nicholas Schoolban – Andy és Martin korábbi iskolájában sor került a négyesfogat első koncertjére. Egyetlen gond volt csupán: együtt játszottak a French Lookkal, és Martin mindkét bandának tagja volt. Ez már korábban is problémát okozott; az eltökélt Vince mindenáron rá akarta venni Martint, hogy válasszon, melyik csapathoz tartozik. A banda vezetőjének is megvoltak a saját gondjai.

„A legfontosabb, amire azzal az estével kapcsolatosan emlékszem, hogy valaki meg akarta verni Vince-t, és az egyik barátunk, aki kemény srác volt, a védelmére kelt, és szétütötte azt a fickót” – mondta Andy 2009-ben. A banda többi tagjának az is meglepetést okozott, hogy a vagánynak tartott Dave-et iszonyatos lámpaláz gyötörte. Vett magának pár doboz sört, leállt, ás egyfolytában ezt mormolta: „Nem akarom megcsinálni, nem akarom megcsinálni!”

Azonban amint színpadra léptek, megszűnt a lámpaláz. Nem a legkeményebb közönségnek játszottak, a nézőtéren tartózkodók – kivéve azokat, akik meg akarták verni a őket – többsége a barátjuk volt. Természetes, hogy lelkes fogadtatásban részesültek. Martin sikeresen váltott a két banda között, nem volt zűr az átöltözéssel sem.

Mire sor került az első, pénzért adott koncertjeikre (Southendben a Scrampsban, majd az Alexandra pubban játszottak), már valamennyien sokkal magabiztosabbak voltak. Az Alexandra motoros kocsma volt, jobbára rock és blues előadók léptek fel benne, de a fiúk – ez őket lepte meg a legjobban – megnyerték maguknak a közönséget. Ezt követően működésbe léptek Dave southendi kapcsolatai: egyre több koncertet adtak a városban és környékén.

1980. augusztus 16-án felléphettek egy másik klubban, a Southend közelében lévő Rayleighben, a Croc’s Glamour Clubban. Ez az esemény meghatározó jellegű volt számukra. Ezt a helyet, és a hozzá hasonló klubokat később „Blitz in the Sticks”-nek nevezték, mert sokban emlékeztettek a londoni Covent Gardenben lévő új romantikus fellegvárra. Akkoriban a „new romantic” kifejezés még nem terjedt el széles körben, de a Croc’s fellépői általában különleges ruhákat, erős sminket viseltek, és pop zenét játszottak szintetizátoraikal. David Bowie, a Roxy Music és a Kraftwerk népszerűnek számított, csakúgy, mint a Blitz két alapítója, Steve Strange és Rusty Egan bandája, a Visage. A Croc’s-nak volt még egy fontos, bizarr attrakciója: a bejáratnál terráriumokban két élő alligátort helyeztek el.

Azután 1980. szeptember 24-én a Composition Of Sound még egy lépést tett felfelé: London külvárosában, a Bridge House-ban lépett fel. Az évek során már számos, különböző stílusú zenekar adott koncertet ezen a helyen: a fellépők között voltak a heavy metal és a hard rock első képviselői, és a mod feltámasztására törekvő bandák is. 1980-ra a helyet leginkább az úgynevezett „Oi” bandákról ismerték. Az „Oi” a punk egyik mellékhajtása volt, amelyet a Sounds újságírója, Gary Bushell támogatott a leghevesebben. Az „Oi” zenekarok a „Blitz Kids” bandák ellentétei voltak. A zenészek gyakran skinheadek voltak, bakancsban jártak, és ostoba pózőröknek tartották a szinti-bandákat. Nem meglepő, hogy a Composition Of Sound első koncertjeire nem sokan mentek el. „Amikor {a Composition Of Sounds} következett a maga sajátos zenéjével, nem igazán tudtuk, mit csináljunk” – mondta a Bridge House akkori promotere, Terry Murphy. „Totális más volt. Nagyon bátrak voltak a fiúk, hogy ki mertek állni egy olyan pubban, mint a Bridge House.”

Itt a zenekart már nem támogatta a southendi baráti közönség; a srácoknak szerencséjük volt, ha hat-nyolc ismerősük vállalta értük az utazást. Dave barátnője, Joanna a közelben lakott, ő beszélte rá néhány barátját arra, hogy menjenek el a koncertre, de a nézőtér még így se nagyon telt meg. Terry emlékei szerint az első este valósággal rettegtek attól, mi lesz. A klub szokásos közönsége általában skinheadekből, hippikből és gothokból állt; ilyen környezetben az essexi fiúk nem igazán számíthattak menőnek.

„Amikor bejöttek, olyanok voltak, mint négy irodista srác, akik éppen most kapták meg az első hivatali állásukat” – mondta Terry. „Nagyon félénkek voltak. Dave általában lámpalázas volt. Legalábbis úgy tűnt… A többieknek volt valami dolguk a színpadon, ám Dave csak állt ott, markolászta a mikrofont, és bámult maga elé.”

A skinheadek persze kifütyülték a bandát, de Terrynek tetszettek annyira, hogy adott nekik még egy lehetőséget. Terry akkoriban már kezdte unni a punk szkénét és képviselőit, akik még mindig nála lógtak. A változás kétségtelenül benne volt a levegőben, és Terry már azon gondolkodott, hogy leszerződteti a Composition Of Soundsot a saját kiadójához, a Bridge House Recordshoz. Persze pár részletet még ki kellett dolgozni – ez teljesen világos volt. Terry úgy gondolta, Dave-nek szüksége van egy kis segítségre, ki kell találni, hogy mit kezdjen a kezeivel ahelyett, hogy félig-meddig öntudatlanul a mikrofonba kapaszkodik. A fiúk aztán fokozatosan szert tettek némi önbizalomra. „Átkozottul keményen kellett dolgozniuk, mert nem hozták be a vendégeket” – mondta Terry. A csapat egyik első rajongója, Russell Lee, aki később DJ lett a Cros’s-ban, elmondta, hogy a banda már akkor különlegesnek számított. „Emlékszem, amikor először láttam őket, arra gondoltam, milyen fantasztikusak a dalaik. Milyen lendületesek és fülbemászók! Az istenit! Emlékszem, az járt a fejemben, hogy lehetséges az, hogy ez a banda nem fut be? Ezeknek a fiúknak muszáj befutniuk!”

A maga sajátos módján a Composition Of Sound sokkal inkább megjelenítette a punk rockot és a DIY-t, mint az 1980-as években létező karrierista punk bandák többsége. A szintetizátorok hordozhatóbbnak bizonyultak, mint a rock bandák hagyományos szerelése, így a fiúk egyetlen kocsival, vagy akár vonaton is eljuthattak a koncertek helyszínére.

„Azt hiszem, anélkül, hogy tudtuk volna – mondta egyszer Dave a Rolling Stone-nak – elkezdtünk csinálni valamit, ami teljesen új és más volt. Azért választottuk ezeket a hangszereket, mert ez volt a kézenfekvő megoldás. Fogod a szintetizátort, a hónod alá csapod, és mész koncertezni. Közvetlenül a hangszóróra csatlakozol. Nincs szükséges erősítésre, tehát nincs szükséged teherautóra sem."

Vince egyre jobb dalokat írt, de a többieket időnként elkeserítette azzal, hogy hol tombolt benne az önbizalom, hol meg hiányzott belőle. Előfordult, hogy lejátszott valami demót, ami a többieknek tetszett, aztán hirtelen úgy döntött, nem érdekli semmi, ezt a dalt mégsem fogja megcsinálni. Ezen dalok közül néhányat eljátszottak a Bridge House-ban; némelyik, például a nyitószámként használt, halványan punkos „Television Set” a rajongók kedvencévé vált. (A „Television Set”, és néhány más, elveszettnek hitt Depeche Mode dal, például a „Reason Man”, a „Let”s Get Together” és a „Tomorrow’s Dance” később megjelent egy kalózlemezen, amelynek anyagát az egyig Bridge House koncerten vették fel.)

Fokozatosan kialakult a Composition Of Sound rajongótábora, de az együttes még mindig nehezen kapott fellépési lehetőséget London belsőbb részeiben. A Croc’s-ban és a Bridge House-ban egyre nagyobb volt a közönségük, és ennek köszönhetően növekedett a gázsijuk is.

„Az első buliért tizenöt fontot fizettem nekik – mondta el Terry. – Aztán már huszat. Miután elkezdett jönni a közönség, megkapták a belépők hetven százalékát. Azután már harminc vagy negyven pennyt kértünk a jegyekért, így a fiúk esténként hatvan-nyolcvan fontot kerestek.”

A csapat észrevehetően más volt, mint az akkoriban játszó többi banda. Míg a punk és mod együttesek tagjai rock'n'roll stílusban éltek (bulik után hajnali négyig lógtak és piáltak, azután meg összeestek), a Composition Of Sound másképpen állt hozzá a dologhoz. „Sosem maradtak ott inni – mondta el Terry. – Sosem ütötték ki magukat a Bridge-ben. Volt köztük olyan, akinek állása volt, szóval másnak dolgoznia kellett. Más bandákat noszogatni kellett, hogy húzzanak el, miután lejátszották a műsorukat, de a Composition Of Sound tagjai a buli után húsz perccel, maximum fél órával már ott se voltak.”

A profi hozzáállás és a kitartás jutalma az lett, hogy a csapat felléphetett a híres londoni jazz szórakozóhelyen, a Ronnie Scott’s-ban. Ez fontos mérföldkő volt a banda karrierje szempontjából – ez volt az első alkalom, amikor dobták a Compostion Of Sound nevet, és Depeche Mode-ként játszottak. Az új nevet Dave javasolta. A főiskolán a kezébe került egy francia divatmagazin, annak volt ez a címe. Állati jól hangzott, bár Dave nem tudta pontosan, mit jelent. Mindenesetre jobb volt, mint a Composition Of Sound, meg az összes többi névötlet, amelyek között olyanok voltak, mint: Peter Bonetti’s Boots; The Lemon Peels; The Runny Smiles; The Glow Worms.

Bár úgy tűnt, felfelé ível a pályája, a Depeche Mode még mindig nem tudott koncertezni London központjában. Pedig ők igazán mindent megtettek a cél érdekében: sorra járták a klubokat és szórakozóhelyeket, és lejátszották a tulajdonosoknak a háromszámos demo kazettát. (A három közül kettő instrumentális szám volt, a harmadik pedig Vince egyik legjobb dala, a „Photographic”.)

A „Photographic” nyugtalan, gyors szám volt, sokkal komorabb, mint bármi, amivel Vince korábban előjött. A hideg-rideg dallamot kiválóan festette alá Dave tompa, közömbös éneklése, amely ezúttal erőteljesen hasonlított a más elektronikus bandák, például a Human League előadásmódjára, mint saját, későbbi stílusára. Vince és Dave ekkoriban kezdte felkeresni a londoni lemezcégeket, hogy azoknak is bemutassák a demókat. Itt is hasonlóan elutasítóak voltak velük. Előzetes megbeszélések nélkül mentek be a kiadókhoz, és arra kérték az ott lévőket, hallgassák meg a szalagukat. Gyakran megesett, hogy a recepciós udvariasan azt javasolta nekik, hogy hagyják ott nála a kazettát, de ilyenkor be kellett vallaniuk, hogy csupán egyetlen példányuk van belőle. Voltak persze olyan helyek is, ahol a tehetségkutató osztályok megengedték nekik, hogy lejátsszák a felvételeket.

Egy nap tizenkét cégnél jártak, de eredményt nem értek el. Kétségbeesésükben még a híres Rough Trade-hez is elmentek. Nem ez volt az első hely, ahogy szerencsét próbáltak, mert a Rough Trade indie irányvonala nem egészen passzolt Vince popos elképzeléseihez. Azzal az elképzeléssel jelentek meg, hogy a cég, amely korábban már több, üzletileg nem feltétlenül sikeres előadót leszerződtetett, bizonyára nem túl válogatós, és nem túl megközelíthetetlen, így esetleg velük is foglalkozni fog. Nem értették, hogy a Rough Trade szándékosan próbál szembe helyezkedni a kommerciális irányzatokkal.

A Do We Have To Give Up Our Day Jobs című dokumentumfilmben Dave az „utolsó lehetőség”-nek nevezte a Rough Trade-et. Mint kiderült, az irodát vezető személytől olyan választ kaptak, amely okot adhatott nekik az örömre. Scott Piering később a zeneipar legelismertebb promoterei közé került, köszönhetően annak a munkának, ami a Smiths-szel, a KLF-fel és másokkal végzett. Meghallgatta a srácok demóját, és közben úgy viselkedett, mintha komolyan tetszenének neki a felvételek. Dave és Vince egymásra nézett – azt hitték, végre célba értek. Ám  amikor a kazetta lejárt, Piering megcsóválta a fejét és kijelentette, hogy a zene jó, de nem ez a Rough Trade irányvonala. Azt javasolta, inkább azzal az emberrel próbáljanak szerencsét, aki éppen akkor futott be az irodába. Az illetőt Daniel Millernek hívták.

Daniel Miller producer és zenész volt, aki majdhogynem véletlenül indította e saját kiadóját, a Mute Recordsot. Mindenkitől függetlenül jelentette meg saját projektjének (The Normal) anyagát, és mivel az 1978-as kislemez, a „Warm Leatherette” borítóján feltüntetett egy címet, egymás után kapta a demókat. Ezen felbátorodva egyre több lemezt adott ki, köztük a nagy hatású elektronikus művész, Fad Gadget anyagát, majd a saját, képzeletbeli bandája, a Silicon Teens dalait. A Silicon Teens elvileg a tökéletes popcsapat volt: elméletben négy tinédzser alkotta, akik valamennyien billentyűs hangszeren játszottak. Valójában minden hangszert Miller kezelt, de eltartott egy darabig, míg a szakma rájött a trükkre. Miller a Rough Trade kereskedelmi hálózatán keresztül értékesítette a lemezeit. Aznap, amikor összefutott Dave-vel meg Vince-szel, nem igazán volt jó hangulatban. Volt némi probléma Fad Gadget lemezének borítójával; éppen azt akarta kideríteni, mi a baj. Alig figyelt oda az éppen szóló zenére. Futó pillantást vetett a két srácra, és valószínűleg el is feledkezett volna róluk. Dave a rá jellemző módon persze a szívére vette ezt a közömbösséget. „Ránk nézett – emlékezett vissza később -, és valami olyasmit mondott, hogy juj. Mi meg magunkban elküldtük őt valahova.”

A gondot az jelentette, hogy a banda sehogy sem passzolt bele az akkoriban létező kategóriákba. A többi elektronikus formáció jobbára szupermenőnek számító „futurista” volt, ezek a zenészek azért használtak billentyűs hangszereket, hogy kifejezzék művészi hitvallásukat. Ezzel szemben a Depeche Mode azért használt billentyűs hangszereket, mert remek pop zenét akart csinálni. A Depeche Mode tagjai csodálkozva figyelték a „futurista” szkénét; álságosnak találták, és mivel ők még csak tinédzserek voltak, avíttasnak tartották azokat a csapatokat, amelyekben húsz-egynéhány éves zenészek játszottak.

„Nagyon nem szerettem azt a szkénét” – mondta le Dave később, a Sounds magazin munkatársának. „Azok a bandák egy klikkbe tömörültek, egyformák voltak, és ebből sosem tudtak igazán kilépni. Talán csak egy volt köztük, ami jó esélyekkel rendelkezett: a Soft Cell. Nem akarok gizda lenni, de éveken át csak hegyezték a zabot.”

A banda következő fontos lépése az volt, hogy a Bridge House-ban fellépett Fad Gadget előtt. Fad Gadget (valódi nevén: Frank Tovey) azon kevesek közé tartozott, akiket a Depeche Mode tagjai tiszteltek. A muzsikája határozottan művészies jellegű volt, de rengeteg új ötlettel állt elő, és kiváló előadónak bizonyult. „Akkor úgy éreztük, hogy végre, befutottunk – mondta Dave. – Egy színpadon játszhatunk Fad Gadgettel! Ez tényleg nagyon izgalmas volt.” Kaptak egy második lehetőséget arra, hogy lenyűgözzék Daniel Millert. Fad Gadget fellépése során Miller állt a keverőpultnál, a Depeche Mode tagjai biztosra vették, hogy őket is megnézi. Russell Lee (a Depeche Mode rajongója) szerint Fad Gadget koncertjén a körülbelül harmincan voltak a Bridge House-ban, de a Depeche Mode-ot legfeljebb ha tízen nézték végig.

„Nem akartam megnézni őket” – mondta Daniel Miller évekkel később a Mojonak. „Ki akartam menni, hogy egyek egy burgert Frank Tovey-vel. De a banda felment a színpadra, felpakolták azokra a sörösládákra a szintetizátorokat, Dave meg ott állt, mozdulatlanul, azzal a fénydobozzal, amit úgy helyezett el, hogy alulról világítsa meg őt, és ettől kissé gothos legyen a megjelenése. Arra gondoltam, ez a dal nagyon jó, de ez még csak az első; biztos a legjobb számukkal kezdik a koncertet. Aztán folytatódott a műsor, és ment tovább, és követték egymást azok a hihetetlenül szóló pop dalok. A zenészek kölykök voltak, a többségük művészeti iskolába járt, de a Depeche-be ennek ellenére nem szivárgott át ez az esztétika. A srácok egyszerűen pop zenét játszottak, szintetizátoron. És az egész hihetetlenül jól működött.”

A tíz-egynéhány néző között jelen volt az a Stevo, aki mostanában indította el saját, Some Bizzarre nevet viselő kiadóját, és  ott volt Daniel Miller is. Ennél a pontnál Terry Murphy már biztosra vette, hogy ő fogja leszerződtetni a Depeche Mode-ot. „Ha gyorsan léptem volna, megszerzem őket – mondta később -, de túlságosan lefoglaltak a lemezkiadó ügyei. Voltak más bandáim. Tudtam, hogy fel kell építenem őket. Akkor még nem sok értelme lett volna kiadni a lemezüket, senki se vette volna meg.”

Annak ellenére, hogy a Mute és a Bridge House is kicsi, független kiadó volt, a Mute rendelkezett némi előnnyel: Fad Gadget kiadója volt. Fad Gadget sokkal közelebb állt a Depeche Mode stílusához, mint a Bridge House-nál megjelenő zenék. A Mute-ot kifejezetten arra hozták létre, hogy megjelentesse a Depeche Mode-hoz hasonló bandák lemezeit.

A koncert után Daniel bement a backstage-be, hogy találkozzon a fiúkkal. Először Dave-et üdvözölte, feltételezve, hogy valószínűleg a frontember a dalszerző, ám az énekes, aki még haragudott Danielra a Rough Trade-nél tanúsított magatartása miatt, sürgősen Vince-hez irányította, aki csendben üldögélt a sarokban. „Azt hiszem, közöltem vele, hogy kopjon le” – mondta Dave később.

A Depeche Mode tagjai meglepetten látták, hogy Danielnek nem csak régi bandája volt „normális”, ő maga is az. Akkoriban a futurista és új romantikus szkénékben elfogadott, sőt elvárt dolog volt, hogy a zenészek sminket és extravagáns ruhákat viselnek. Az általában viszonylag konzervatív Fletch később elmondta, hogy ő akkoriban egy olyan bíborszínű blúzt viselt a színpadon, amit Vince édesanyja alakított át. „Bíbor blúz, fehér zokni, meg feketére festett mamusz… Ebben léptem fel.”

Mindezek ellenére végül sikerült elérniük, hogy Daniel lelkesedjen értük. Nem igazán volt vesztenivalójuk. Daniel nem tolt az orruk alá szerződést, csupán annyit mondott, segít nekik kiadni a lemezüket. „Mit akartok?” – kérdezte. „Fel akarunk kerülni a listákra, be akarunk kerülni a rádióba” – felelték a fiúk. Daniel megígérte nekik, hogy minden tőle telhetőt elkövet a cél érdekében.

Igazság szerint Daniel éppen jókor csapott le rájuk. Nem sokkal később más kiadók is érdeklődni kezdtek irántuk. Vince különleges tehetségének és Dave friss, újszerű megjelenésének köszönhetően a Depeche Mode kifejezetten piacképesnek bizonyult. A banda olyasvalamit képviselt, ami viszonylag újnak számított (az elektronikus popot), de ezt az új dolgot valami régebbi elemmel elegyített: a csapatot négy olyan fiú alkotta, akikért a lányok lelkesedhettek. A különböző kiadók képviselői vacsorázni vitték a zenészeket; voltak olyanok, akik nagy összegű előleget ajánlottak nekik. Csábító volt. A fiúknak akkoriban nemigen volt pénzük, és még mindig nem adták fel az állásukat. „Az egyik ügynök, aki nálunk próbálkozott, valamivel később leszerződtette azt a totál gáz Wham!-et” – mondta el Martin Gore az Uncutnak. „Biztosra veszem, ha leszerződünk vele, vagy valamelyik másik nagy kiadóval, ma már nem lennénk jelen. A második vagy harmadik albumunk után ejtenek minket.”

A Depeche Mode közönségében lévő hipstereket felváltották a valódi poprajongók, de 1981 elején a banda még mindig az avant-garde elektronikus szkéné határán mozgott. Az egyik londoni koncertjükre a Cabaret Futurában került sor, a Sohóban; a Depeche Mode itt az Evet Group performance csapattal lépett fel. A Cabaret Futura legfontosabb célja az volt, hogy felháborodást keltsen és szórakoztasson. Az egyik legkedveltebb fellépője az „A Haircut, sir?” („Egy hajvágást, uram?”) nevet viselte; a banda az egyik számát egy póznán, fejjel lefelé lógva adta elő, és közben a tagok kopaszra borotválták a fejüket. A Cabaret Futura direktora, Richard Strange a következőket írta a csapatról a honlapján: „Ezen a bizonyos két, központi tagon kívül a zenekarnak volt még néhány látványossága, például a nyolc basszusgitáros, vagy a teljes szerelésben megjelenő huszonkét krikettjátékos.”

Mindez persze nagyon távol állt attól, amivel a Depeche Mode foglalkozott. A fiúk undorodva látták, miközben játszottak, hogy az erkélyről vizelet fröcsköl lefelé. Sokan persze abban reménykedtek, hogy a folyadék csak valami sárgás lötty, ami a csövekből szivárgott ki.
Ez az esemény is arra emlékeztetett, hogy a „futurista” irányzatnak néhány olyan extrém performance művész is képviselője volt, mint a Throbbing Gristle. A Depeche Mode-nak ekkor még senkit sem sikerült meggyőznie arról, hogy az ő csapatuk egészen más.

A banda egyik új rajongója, DJ Rusty Egan már ekkor egészen biztos volt abban, hogy a Depeche Mode egészen különlegessé válhat. Ő is azonnal megpróbálta leszerződtetni a fiúkat: „A Depeche Mode-dal azon a koncerten találkoztamm, és megpróbáltam leszerződtetni a bandát, hogy sztárt csináljak belőle. Odamentem a srácokhoz, és löktem nekik a dumát, hogy tetszenek, azt szeretném, ha nekem játszanénak, azt szeretném, ha ezt tennék, meg azt tennék.”

Rusty akkoriban a Sex Pistols farvizén létrejött, Glen Matlock által alapított Rich Kids formáció dobosa volt, de egy ideje már az elektronikus zene új hullámának apostolai közé sorolták. Steve Strange-hez hasonlóan befolyásos DJ-nek számított a Blitz klubban, de London kevésbé divatos részein is vállalt fellépéseket. Amikor csak alkalma nyílt rá, mindig kiállt az avant-garde zenei világot általánosságban jellemző sznobizmus és álságosság ellen. Nagyon világos elképzelései voltak arról, hogy mi minősül popzenének, és mi nem.

„Véleményem szerint a Kraftwerk ’The Model’-je pop lemez volt, listavezetővé kellett volna válnia – mondta. – De a Tangerine Dreamet már nem szerettem; inkább az olyan pop zenét kedveltem, amit angol előadók produkáltak a szintetizátoraikkal, és nem a Giorgio Moroder féle, a nyávogó díváknak készült diszkómuzsikát.”

A Blitz Kids által kialakított szkéné elszántan elitista volt, de paradox módon a demokratikus elitet vonzotta. Bárki csatlakozhatott hozzá, aki készen állt arra, hogy meghozza a szükséges erőfeszítéseket. A Depeche Mode-ot senki sem sorolta a legdivatosabb „jelenségek” közé, a banda zenéje azonban mégis óriási hatást gyakorolt az emberekre. Rusty Egant, aki hozzászokott az ultra-magabiztos új romantikusokkal és futuristákkal való tárgyalásokhoz, meglepte, a banda tagjai milyen távolra kerültek a való világtól. A Depeche Mode zenészeit mindenki kedve, szerethető srácoknak találta.

„Ők voltak legkedvesebb, legédesebb, legaranyosabb srácok, akikkel találkoztam – mondta el Egan. – Dave-et mintha hozzábilincselték volna a barátnőjéhez, persze nem szó szerinti értelemben. A lány mindenhová elkísérte őt, szerelmesek voltak. Dave nagyjából mindenre úgy reagált, hogy: ’Erre most nem tudok válaszolni, légyszi engedd meg, hogy beszéljek a barátnőmmel.’ A csapat tagjai nem igazán úgy néztek ki, mint négy olyan fiatal srác, aki készen áll a nagy dobásra, és mindent hajlandó megtenni a sikerért. Szó sem volt olyasmiről, hogy: ’Oké, menjünk fel hozzád, dumáljuk meg ott’, vagy: ’Bulizzunk hajnalig’. Nem. Náluk inkább arról volt szó, hogy ’Nem, beszélnem kell a barátnőmmel’.”

Rusty közölte Dave-vel, hogy le tudna szervezni a bandának pár bulit a Flic

Oldal: *** Dave Gahan/ Depeche Mode (könyv, részlet)
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2024 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat