A turné Maine-ben, pontosabban Portlandben indult. Éppen Ozzy beállása során vonultunk be az arénába. Egy hatalmas, rókaprém kabát volt rajta, amit több kiló arany fuksz díszített. A színpadon állt, a gitárosa Jake E. Lee, a baszusgitárosa Rudy Sarzo, a dobosa Carmine Appice volt. Már akkor levettük, hogy ez nem Kiss-turné lesz. Ozzy egy eleven, remegő, vibráló ideggörcs volt, valami eszelős energia sugárzott belőle. Elmondta, hogy amikor a Black Sabbathban volt, egy teljes éven keresztül minden áldott nap beszedte az LSD-t, mert látni akarta, mi fog történni. Egyszerűen nem létezett olyasmi, amit Ozzy még nem próbált ki, de az egésznek csak annyi következménye lett, hogy semmire sem emlékezett abból, amit csinált.

Az első pillanattól kezdve jól kijöttünk vele. A szárnyai alá vett minket, és valahogy még azt is kellemessé változtatta, hogy esténként húszezer emberrel kellett farkasszemet néznünk. Ez olyan jót tett az egónknak, mint addig semmi. Az első koncert után furcsa érzés áradt szét bennem, valami olyasmi, amit akkor éreztem, amikor az első teltházas bulinkat csináltuk a Whiskyben. Persze, ez most nagyobb és jobb volt, ezzel most közelebb kerültünk a totális diadalhoz, bár fogalmunk sem volt, mi fölött akarunk győzelmet aratni. Az az álmocska, amit a Mötley Házban szövögettünk, egyszercsak valósággá vált. Véget értek a csótánygyilkolászással és kajaguberálással jellemezhető napok. Az US Festivalon még csak megvillantottuk magunkat, Ozzy turnéján viszont már valósággal lángoltunk. Ha nem kapjuk meg ezt a lehetőséget, valószínűleg egy lettünk volna a Londonhoz hasonló Los Angeles-i bandák közül, azok közül, akikben megvan a nagy durranás lehetősége, de sosem sülnek el.

Ozzy szerintem egyetlen éjszakát sem töltött a turnébuszában, állandóan nálunk lógott. Berobbant az ajtónkon, a kezében egy nagy zacskó kokainnal, és énekelni kezdett:

- Én vagyok a kokós bácsi, tolom, tolom a csíkokat…

Egész éjjel toltuk a csíkokat, ahogy megénekelte – egészen addig, míg a buszunk megállt. Ez azt jelentette, hogy megérkeztünk a következő városba.

Egy alkalommal ez a következő város a floridai Lakeland volt. Kizuhantunk a buszból. Dél volt, és iszonyú meleg, ezért nyilván a bárba vezetett az első utunk. A bárt egy üvegablak választotta el az úszómedencétől. Ozzy letolta a nadrágját, beillesztett egy egydollárost a seggébe, aztán bement a bárba, és minden egyes ott tartózkodó párnak felajánlotta, vegye el el a pénzt. Egy idősebb hölgy szidalmazni kezdte. Ozzy felkapta a spiné táskáját, és futásnak eredet. Amikor visszajött a medencéhez, nem volt rajta más, csak egy kis, tunikaszerű, piros izé, az a ruha, amit a táskában talált. Szétröhögtük magunkat, bár akkor és ott nem igazán tudtuk volna megmondani, hogy amit látunk, azzal Ozzy a humorérzékéről, vagy komoly szkizofréniájáról tesz tanúbizonyságot. Ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, az utóbbiról van szó.

Ott lógtunk, rajtunk póló meg bőrnadrág volt, Ozzyn az a piros ruha, amikor egyszercsak oldalba bökött.

- Hé, haver, jólesne egy szippantás.

- Pajtás – feleltem -, kifogytunk. Elküldöm a buszsofőrt, szerezzen.

- Add ide azt a szívószálak! – mondta.

- De haver, nincs anyagunk!

- Add csak ide a szívószálat! Szippantani fogok.

Odaadtam neki a szívószálat. Odament a járdán lévő repedéshez, fölé hajolt. Akkor láttam, hogy a repedésben, a járda széle felé eső részen hangyák masíroznak. „Na nem, ezt nem fogja megcsinálni!” – gondoltam. Pedig de. Megcsinálta.

Ozzy az orrához tartotta a szívószálat. Az a nagy, fehér segge úgy világított ki a piros ruha alól, mint egy kettéhasított holdkorong. Mély lélegzetet vett, és felszippantotta az orrába azt a sereg hangyát.

Felegyenesedett, hátrahajtotta a fejét, és krákogott egy marha nagyot, amitől pár kóbor, szerencsétlen hangya biztos lecsúszott a torkán. Akkor aztán felrántotta a piros ruha elejét, megmarkolta a farkát, és lehugyozta a járdát. Anélkül, hogy akár egyetlen pillantást vetett volna a közönségére (ott volt a turné valamennyi munkatársa, meg ott volt egy csomó vénasszony meg család, bár ezek úgy tettek, mintha az egészből semmit se vennének észre), letérdelt a hugyba. A piros ruha totál lucskos lett, de nem érdekelte. Fogta magát, előredőlt, és szépen felnyalta a hugyot a betonról. De nem ám úgy, hogy beledugta a nyelvét, aztán annyi, hanem normálisan fellefetyelte, ahogy a kismacskák isznak. Amikor végzett felállt, és szikrázó tekintettel rám nézett. A szája tiszta hugy volt.

- Na ezt csináld meg, Sixx!

Nyeltem egyet, leizzadtam, de ez olyan kihívás volt, amit nem utasíthattam vissza. Arra gondoltam, Ozzy milyen sokat tett a Mötley Crüe-ért. Ha azt akartam, hogy továbbra is minket tartsanak a legkreténebb rockbandának, nem hátrálhattam meg, nem vonulhattam vissza gyáván, ennyi ember szeme láttára. Lehúztam a cipzáramat, előkaptam a farkam – bárki jól láthatta, aki a bárban, meg a medence körül volt. „Leszarom!” – gondoltam, miközben én is odaloccsantottam egy tócsát. „Felnyalom a saját hugyomat. Leszarom… Végül is az én testemből jött ki, nem?”

Amikor azonban lehajoltam, hogy befejezzem azt, amit elkezdtem, Ozzy megelőzött, és az egészet felnyalta előlem. Ott állt, négykézlábra ereszkedve, és az én hugyomat lefetyelte! Felemeltem a kezem.

- Győztél! – mondtam.

És tényleg győzött. Attól a pillanattól fogva mindig tudtuk, bárhol is voltunk, bármit is csináltunk, hogy van valaki, aki még nálunk is betegesebb és undorítóbb.

Velünk ellentétben Ozzynál volt egy bizonyos határ. Ez a határ egy kedves, csinos, alacsony brit nő képében jelent meg; annak a nőnek a képében, akinek a puszta neve hallatán remegni kezdett az ajkunk, reszketni kezdett a lábunk. Egyikünk sem találkozott keményebb és szigorúbb csősszel, mint Sharon Osbourne; amikor megjelent, egyetlen másodperc alatt kölykökké változtunk, csintalan kisfiúkká, akik rettegnek a felnőttektől, de főleg ettől a nénitől, a néni haragjától.

Sharon Florida után csatlakozott hozáznk, kifejezett azzal a céllal, hogy rendet teremtsen. Ozzy egycsapásra mintaférjéé változott. Zöldségeket evett, fogta Sharon kezét, és koncert után lefeküdt aludni. Nem szívott se drogot, se hangyát, nem lefetyelt hugyot. Nem csinált semmit, Sharon azonban ennyivel nem érte be: ő azt akarta, hogy mi is normálisan viselkedjünk. amikor bejött az öltözőnkbe, és meglátta a meztelen csajt, akit letolt gatyával álltunk körbe mind a négyen, megfogalmazt a szabályzatot. Nem drogozhattunk. Nem vihettünk csajokat a backstage-be. Minden szórakozásról le kellett mondanunk, maximum a dobokockás társasjátékot vehettük elő. Sharon gondoskodott arról, hogy betartsuk a szabályait. A buszunkból még a szeszt is kihajigálta; a backstage passokat egyetlen ember oszthatta ki: ő. Annyira elkenődtünk, hogy az egyik szponzor céggel csináltattunk egy csomó pólót. Az elején egy smiley-arc volt, rajta véres, golyóütötte lyukak, a hátán egy vörös, áthúzott körben a következő szavak szerepeltek, szépen egymás alatt: „Szex, szórakozás, pia, buli, száguldás, pinák, heroin, motorbiciklik”. Az áthúzott kör alatt ott virított a felirat: „No Fun Tour: ’83-’84”. A csapat minden tagja kapott tőlünk egy ilyen pólót, még Ozzy is.

Végül nem bírtam tovább, és térden állva csúsztam Sharon elé.

- Muszáj megdöntenem valakit, különben bekattanok!

- Nem lehet, Nikki – felelte szigorúan. – Elkaphatsz valami betegséget.

- Nem érdekelnek a betegségek! – zokogtam. – Megőrülök, ha nem dughatok egyet!

- Rendben – adta meg magát. – De csak egyet.

- Köszönöm, anya!

Kézen fogott, odavezetett a színpad széléhez, és megkérdezte:

- Nos, melyiket szeretnéd?

Mintha tényleg kisfiú lennék, és a különböző édességek közül kellene választanom.

- Azt a piros ruhásat, ha lehet…

Azon az estén Carmine Appice kivált a csapatból. Korábban játszott a Vanilla Fudge-dzsal, a Cactusszal és Rod Stewarttal, és a maga módján ő is sztár volt, ezért úgy gondolta, nyugodtan árusíthatja a saját pólóit, amin persze ő maga volt látható. Sharon érdekes, és rá egyáltalán nem jellemző módon engedélyt adott neki erre, ám amikor a rajongók jöttek, hogy aláírassák Carmine-nal a megvásárolt pólókat, kiderült, hogy mindegyiknek egy marha nagy lyuk van a mellrészén, ugyanis Sharon és Ozzy valamennyiről kivágta Carmine arcát. Ebből aztán természetesen nagy veszekedés lett, ami azzal ért véget, hogy Carmine felmondott. Tommy Aldridge tért vissza a bandához, ő lett a dobos.

Amikor Sharon magára hagyta a csapatot, Ozzy visszatért komplett dekadenciához. Nashville-ben bement Tommy fürdőszobájába, szart egy nagyot, aztán az egészet felkente a falra. Memphisben Vince-szel ellopott egy kocsit (nem volt nehéz dolguk, a tulaj benne felejtette a kulcsot); ráhozták a szívbajt a Beale Streeten sétálókra, aztán széttörték az autót: kiverték a szélvédőjét, kibelezték az üléseit, és hasonlók. Pár nappal később New Orleansba érkeztünk. Éppen a Mardi Gras második estéje volt. A város valósággal pezsgett. Tommyval meg Jake E-vel a Bourbon Streeten, az egyik kocsmában késelésbe keverdtünk. Vince és Ozzy megúszta – ők a sztriptíz klubokat járták sorra. Amikor visszatértünk a szállodánkba, részegen és véresen, Anya már ott várt ránk. Sharon akkor tiltotta meg nekünk, hogy Ozzyval bulizzunk.

Időnként, amikor Sharon elment, Ozzy teljesen összetört, úgy viselkedett, mint egy kölyök, aki azt se tudja, mihez kezdjen magával, ha nincs mellette az anyja. Olaszországban vett egy felfújhatós babát, hitlerbajuszt rajzolt neki; a buszunk hátuljában tartotta. Milánó felé menet egész úton azzal a szarral társalgott, de úgy, mintha a legjobb, vagy egyetlen barátja lenne. Elmesélte a babának, hogy valamiféle összeesküvés készül, mindenki ellene fordult, és mindenki meg akarja ölni őt. Azon az estén, amikor színpadra lépett, Gestapós csizma, női bugyi, melltartó, meg egy hosszú, szőke paróka volt rajta. Eleinte úgy tűnt, remekül érzi magát, de pár dal után összeroppant és sírni kezdett.

- Nem vagyok állat! – zokogta a mikrofonba. – Nem vagyok csodabogár! – Aztán bocsánatot kért a közönségtől, és levonult a színpadról.

Azon az éjszakán bejött abba a szállodai szobába, amin Mickkel osztoztam, és megkérdezte, használhatná-e a telefont. Felvette a kagylót.

- Angliát kérem.

Kikaptam a kezéből a kagylót, lecsaptam.

- Haver, nem hívhatod fel Angliát! Nincs pénzem ilyesmire.

R-beszélgetést kért; Sharon fogadta.

- Csak azért hívlak, hogy közöljem: elválok – mondta Ozzy. Olyan józan és komoly hangon beszélt, mint még soha.

- Pofa be, és fekvés! – csattant fel Sharon hangja.

Ozzy letette a kagylót.

 

 

Oldal: *** Mötley Crüe: Dirt (könyv, részlet)
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2024 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat