Összehoztuk, jövő hét pénteken (márc 19.) jelenik meg. (És itt lehet megrendelni: hungaricakonyv@gmail.com. Április 10-ig 1400,-Ft plusz postaköltség. Utána - és máshol - 2190,- Ft.)
Azok, akik régebb óta olvassák ezt a blogot, kissé talán furcsának fogják találni, hogy ezzel a zenekarral foglalkozom. A könyv előszavában nagyjából leírtam, hogy miért. Nem, nem tolódtam jobbra. Nem, nem látok benne óóóóriási üzletet. Nem, nem akarok pirospontokat szerezni az egyik oldalon. Továbbra is szánalmasnak tartom azokat a szélkakas-embereket, akik mindig úgy fordulnak, ahogy az érdekeik megkívánják. Semmi sem változott a fejemben.
(részlet az előszóból)
"...A könyvek akkor kezdenek élni, ha olvassák őket; a zenék akkor élnek, ha van, aki hallgatja őket – a gondolatok, eszmék, filozófiák, tanítások, de (egye fene, soroljuk ide ezeket is!) még a politikai programok is csak akkor élnek, ha azokat megosztjuk egymással. A raktárakban porosodó könyvek, a nem hallgatott zenék, az elhallgatott (vagy: elhallgattatott) gondolatok stb. mind-mind halottak. Nekem pedig semmi kedvem egy olyan világban élni, ahol csupa-csupa halott, alvajáró, vagy élőnek álcázott halvajáró kering körülöttem!
Elképzelhető, hogy nem értek egyet bizonyos emberekkel, bizonyos eszmékkel, tanításokkal, de egészségtelen, sőt: bűnös dolognak tartom az elhallgatást/elhallgattatást. Amikor először beszéltem telefonon Mentes Norberttel, rögtön el is mondtam neki, hogy nálam liberálisabb fazon nem sok létezik a földön. Ezen egy kicsit meglepődött.
- Ezt most nem értem…
- Azért vagyok extra-ulta-mega-hiper, akármilyen liberális, mert azt mondom: mindent meg kell mutatni. Mindennek teret kell adni. Semmit sem szabad elhallgatni, elnyomni, elfojtani. Nem tűröm el, ha valaki megfoszt a lehetőségtől, hogy a lehető legteljesebb módon megismerjem a világot! Aztán, ha már ismerem őket, akkor bízzák rám, hogy az ellentétpárok közül melyiket választom, vagy hogy esetleg kitalálok magamnak egy utat. Egy középutat…
Egy olyan középutat, amit a tőlem balra lévők jobboldalinak, a tőlem jobbra lévők pedig valószínűleg baloldalinak látnak, de ez legyen az ő bajuk."
Vannak olyan zenekarok, amelyek esetében az embereket nem csupán a produkció, a zene, a dal, a szöveg érdekli, hanem valami más is. A Hungarica is közéjük tartozik.
Politika, botrányok, jegyiroda, szlovákiai focimeccs… A Hungarica nevéhez számtalan olyan eseményt csatoltak hozzá, amely idegen a zenétől, a rock’n’rolltól, a metaltól. Bevallom, a kívülről érkező hatások miatt bennem is kialakult egy bizonyos vélemény erről a zenekarról, de belül mindig is éreztem, hogy a kép nem olyan szimpla, amilyennek a médiák többsége lefesti – márpedig ebben a világban az emberek többsége pusztán arról szerez tudomást, amit a médiák leközölnek. Éreztem, hogy itt, a Hungarica esetében sokkal többről van szó annál, hogy egyszerűen rá lehessen ragasztani valamilyen címkét a zenekarra, a tagjaira, a produkcióra. Nem tévedtem.
Az elmúlt két hónap során alaposabban megismertem a Hungaricát, a tagjait, azokat az embereket, akik létrehozták ezt a produkciót. Megismertem őket, és ők sem kerülhették el, hogy könyvet írjak róluk. (2010. március 19-én fog megjelenni, a címe: „Hungarica – Magyar a Dal”.)
Negyedéve, amikor a Hollywood Rose zenekarról írtam könyvet, sokan megkérdezték, hogy miért pont róluk, mit lehet írni egy csupán hat éve létező, félig-meddig underground, de semmiképpen sem mainstream magyar zenekarról, amely ráadásul főként tribute band. Azoknak, akik ilyen szempontból kritizálták az írást, azt feleltem, hogy ez valójában korrajz: néhány magyar srácnak megtetszik valami, amivel komolyan foglalkozni kezdenek, profi szinten művelik, és miközben zajlik körülöttük/velük az élet, megpróbálnak eljutni egyről a kettőre, a jelen Magyarországában. Ennyi
A Hungaricáról írt könyv sem egyéb, mint korrajz, de itt természetesen egyéb, nem színtisztán rock’n’rollos tényezők is szerepet játszanak. Ennél a zenekarnál egy olyan jelenség kristályosodik ki, amelyet valamennyien érzünk, amelyhez valamennyiünknek közünk van. Véleményem szerint az követi el a legnagyobb ostobaságot, aki megpróbál szőnyeg alá söpörni bizonyos jelenséget, aki egyszerűen nem foglalkozik valamivel, ami van, létezik, él.
Mert mindaz, amit a Hungarica megénekel, az igenis létezik. Pártállástól és világnézettől függetlenül, tárgyilagosan meg lehet állapítani, hogy bizony, történnek furcsaságok ebben az országban. A furcsaságok pedig felvetnek bizonyos kérdéseket. Például: miért kell azonosítani az egészséges nemzeti öntudatot (értsd: büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok) a nacionalizmussal? Miért nem sütik rá a „nacionalista” billogot a U2-ra („Sunday Bloody Sunday”), vagy az örmény System of a Downra, ha a Hungaricával megteszik ugyanezt? Miért baj az, ha kilencven év elteltével is vannak még olyanok, akik elítélik a trianoni szerződést? Miért kellene mindig, mindenkinek beérnie az egyengondolatokkal, a globalizált egyeneszmékkel? Miért kell törvényekkel, rendeletekkel szabályozni, hogy az emberek mit gondoljanak? (Ó, Szent Orwell! Ne hagyj el!) Miért baj az, ha valaki megkérdezi: ha már mindenkinek megbocsátottak, miért éppen nekünk nem? Miért volt baj 2006-ban, hogy szóba kerültek bizonyos folyamatok – olyan folyamatok, amelyekkel ma már a rendőrség és az ügyészség foglalkozik? Egyáltalán: miért baj az, ha színes a világ?
Nem állítom, hogy mindenben egyetértek a Hungarica tagjaival, az viszont tény, hogy ez a zenekar érint olyan dolgokat (például: hazaszeretet, büszkeség, a modernkori kizsákmányolás léte), amelyek szerintem is fontosak.
Varga Miklós és Nagy Feró a velük készített riportban, egymástól függetlenül elmondta: ők mindig is vallottak valamit, mindig is volt bizonyos véleményük a dolgokról, és arról, hogy a világ úgy alakult, hogy most már egész pártok vallják ugyanazt, vagy közel ugyanazt, mint ők, igazán nem tehetnek.
Valahogy így van ezzel a Hungarica is. Tagjai vallanak bizonyos nézeteket, és arról igazán nem tehetnek, hogy ezek többé-kevésbé azonosak egy párt nézeteivel. Az pedig, hogy erre rájöttek, ezt fel- és elismerték, mi sem igazolja jobban, mint az a koncert, amelyet a zenekar március 20-án fog adni a Petőfi Csarnokban, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány támogatására.
A könyvet ezekkel a szavakkal fejeztem be:
„… tudom, hogy a Hungarica dalszövegeinek többségében megfogalmazott problémák egy normális közegben nem is léteznének. Ez a társadalom, amiben élünk, jelen pillanatban nem egészséges. Ezt mindenki érzi – érzik a hétköznapi emberek, érzi a csendes, vagy éppen hangját hallató többség, amelynek minden nap egy-egy újabb küzdelem. Érzik a politikusok is, de ha mégsem, akkor sürgősen pályát kell változtatniuk. Nincs rendben az ország lelke, tudata, és emiatt jelentkeznek rajta bizonyos, pszichoszomatikus betegségek tünetei. Nem ezeket a tüneteket kellene eltakarni, műtéti úton eltávolítani, nem a jajongást kellene elcsitítani, inkább a lelket, a tudatot kellene meggyógyítani. Esetleg azzal, hogy meghallgatjuk egymást – még akkor is, ha első pillanatban irtózunk a másik nézeteitől. Esetleg azzal, hogy nem utasítjuk el automatikusan azt, amiről valakitől azt hallottuk, hogy rossz. Mert lehet, hogy mégsem annyira fekete a felhő, amilyennek hisszük.”
Három fontos dolog - a könyv kapcsán, a médiák által eltorzitott/befolyásolt nézetek miatt felmerülhetek az erre vonatkozó kérdések (tegnap már megkaptam...):
1.) Továbbra is vallom, amit Bob Marley (és Ras Tafari) mondott:"Until the philosophy which hold one race superior - And another - Inferior - Is finally - And permanently - Discredited - And abandoned - Everywhere is war - Me say war. That until there no longer - First class and second class citizens of any nation - Until the colour of a man's skin - Is of no more significance than the colour of his eyes -
Me say war. - That until the basic human rights - Are equally guaranteed to all,
Without regard to race - Dis a war."
2.) Továbbra is vallom: az ember nem egy-ség, hanem összetett-ség.
3.)Ami a világszemléletet, a középutas megoldásokat, a gondolatok, a vallások szabadságával, a szeretettel és együttérzéssel kapcsolatos elveket illeti: számomra ezekben a kérdésekben (is) a hazájától megfosztott tanitó, Tenzin Gyaco, vagyis Őszentsége, a XIV. Dalai Lama a példakép.