MAORIK

 

Készült Sir George Grey „Mythology and Ancient Traditional History of the New Zealanders” című, 1854-es munkája, valamint maori legendák és népmesék alapján.

 

 

Fordította: Szántai Zsolt

 

Tartalom

 

A Menny és a Föld gyermekei

Tawhaki legendája

                Tawhaki életére törnek

                Tawhaki és a ponaturik

                A mennyekben lakozó nép leánya

Rata kenuja

                Wahieroa csontjai

                Rata bosszúja

                Rata unokája

                A mágus és a bálna

                Whakatau, a hős

Uenuku és Tama

A Hosszú Fehér Felhő Földje

                A béke zálogai

                Arawa és Tainui

                Tama, a ravasz

                A bálna húsa

                Ruaeo bosszúja

                Ihenga faluja

                Lángoló Arawa

Manaia átka

Hatupatu története

                Testvérgyilkosság

                A madárasszony barlangja

                A tetovált arcú

                Rőzseharcosok

Turi legendája

Hotu-nui és utódai

                Maru-tuahu vándorlása

                Tündérek halászhálója

                A halászok büntetése

                A dacos leány

A két varázsló

A fából faragott varázsfej

Te Kanawa és a tündérek törzse

 

 

 

A Menny és a Föld gyermekei

 

Azt kérded, honnan származnak az emberek? A Magas Ég, vagyis a Menny, és a Föld gyermekei ők. Rangi, a Menny, és Papa, a Föld: két forrás, amiből az idők kezdetén minden eredt. Ők ketten egymásba szerettek, és úgy ölelkeztek, mintha soha többé nem akarnák elereszteni egymást. Összeolvadtak, már nem lehetett különbséget tenni közöttük, és emiatt sűrű homály borult a világra.

Ekkor összegyűltek legelső gyermekeik, az istenek. Fényre vágytak, és elhatározták, tenni fognak valamit a sötétség ellen. Hosszú töprengés és vita után arra jutottak, a sötétséget csak úgy lehet megszüntetni, ha különválasztják a Mennyet és a Földet.

- Ha másképp nem megy, megöljük Rangit és Papát. Akkor majd szétválnak, és eloszlik a sötétség.

Ekkor előlépett Tu-matauenga, aki a legvadabb volt a Menny és a Föld valamennyi gyermeke közül.

- Legyen így! Majd én végzek velük!

S ekkor megszólalt Tane-mahuta, az erdők atyja.

- Nem lesz így jó. Okosabb, ha erőszak helyett cselhez folyamodunk. Hitessük el mindkettejükkel, hogy a másik már nem szeret minket. Imádnak bennünket, ezért ha azt hallják, hogy a másik elfordult gyermekeitől, talán egymástó is eltávolodnak.

A ravasz terv valamennyiüknek tetszett. Addig suttogtak a Menny és a Föld fülébe, amíg azok valóban eleresztették egymást. A Menny felemelkedett, eltávolodott a Földtől, és a gyermekeitől is. Papa, a Föld azonban az istenek közelében maradt.

Ahogy a szerelmesek elszakadtak egymástól, szétoszlott a sötétség, és a világot ismét beragyogta a fény. Ekkor az istenek felfedezték, hogy a Menny és a Föld hosszú ölelkezése nem volt gyümölcs nélküli: kiléptek a fénybe az emberek, akiket addig Rangi és Papa teste rejtett el az idősebb gyermekeik szeme elől.

Eleinte valamennyi isten elégedett volt, ám Tawhiri-ma-tea, a szelek és a viharok atyja hamarosan rájött, hogy a Menny eltávolodása óta nincs számára hely a Föld testén. Még a sűrű sötétségben is jobb volt, gondolta, mert ott legalább rendelkezett némi hatalommal. Ezért elhatározta, kibékíti egymással anyját és apját. Tudta, terve végrehajtása érdekében háborút kell indítania fivérei ellen. Egyedül nem szállhatott szembe a többi istennel, ezért szövetségest keresett magának. Felemelkedett az égbe, az atyjához, a Mennyhez, és mindent elmondott neki; beszámolt a ravasz tervről, és annak végrehajtásáról is. A Menny megharagudott fondorlatos gyermekeire, és megígérte Tawhiri-ma-teának, hogy segíteni fog.

Tawhiri-ma-tea erős harcosokat kapott a Mennytől: négy iszonyú szelet. Szétküldte őket a világ négy tájára, majd felhőkatonákat teremtett, és lecsapott Tane-mahuta birodalmára, az erdőre. Tane-mahutát váratlanul érte a támadás, nem is tudott védekezni. A szelek urának harcosai ketté roppantották az erdő hatalmas fáit, kitépték a földből a növényeket, parazsat és villámokat szóró felhőkkel perzselték fel a csodálatos, illatos réteket.

Ezt követően Tawhiri-ma-tea a tengerekre csapott le. Tangaroa, az óceánok és vizek ura sem számított támadásra. Úgy megrémült, hogy elmenekült, magára hagyta gyermekeit. Fia, Punga, valamint két unokája, Ika-tere, a halak atyja, és Tu-te-wanawana, a hüllők atyja azonban elhatározta, hogy szembeszáll a szelek urával. Tanácskozni kezdtek, mit tegyenek, hogyan éljék túl az óceánt szaggató viharokat.

- Meneküljünk ki a szárazföldre! – javasolta a hüllők atyja.

- Ne, inkább maradjunk a vízben! – mondta erre a halak atyja.

Nem sikerült megegyezniük, ezért mindketten oda vitték népüket, ahol biztonságot reméltek; a hüllők a parton, a halak a vizek mélyén kerestek menedéket.

A szelek ura kárörvendő mosollyal nézte mindezt. Miután a hüllők kivonultak a partra, megkereste az óceánok urát.

- Ne félj, testvér, nem bántalak – mondta. – Azért jöttem, hogy megtudd: Tane-mahuta, az erdők ura, kihasználta rémületed, és magához csábította néhány gyermeked. Ha hazatérsz, ne is keresd a hüllőket, úgysem találod őket a vizekben!

A szelek ura, miután ezt elmondta, visszavonult, és elégedetten figyelte, hogyan bontakozik ki a viszály az óceánok megtévesztett ura, és az erdők ura között. Tangaroa tudta, hogy Tane különösképpen kedveli az embereket, ezért vad hullámokat vezényelt azok falvai ellen, hogy így okozzon fájdalmat fivérének. Tane ekkor kenukat ajándékozott az embereknek, meg lándzsákat és halfogó horgokat, hálókat.

- Küzdjetek Tangaroa vízben élő gyermekei ellen! – bíztatta őket.

Tangaroa felborította a kenukat, és árvizeket bocsátott az emberlakta vidékekre. A két isten harca azóta sem ért véget.

Tawhiri-ma-tea egy darabig elégedetten figyelte fivérei csatározását, majd megtámadta Rongo-ma-tanét és Haimia-tikitikit, azt a két istent, aki élelemmel látta el a Menny és a Föld valamennyi sarját. A Föld ekkor, jó anyához illő módon viselkedett: visszafogadta méhébe az embereket és az állatokat, és amíg Tawhiri-ma-tea tombolt, ő maga adott nekik enni.

A szelek ura, miután ezt a két fivérét is legyőzte, rárontott Tu-matauengára, a pusztítóra, aki annak idején önként vállalta, hogy végez a Mennyel és a Földdel. Ekkor azonban a Menny úgy gondolta, elég volt a pusztításból, és elvette a szelek ura erejét. Tawhiri-ma-tea érezte ezt, és sietve visszavonult, Tu-matauenga azonban azt hitte, fivére tőle rettent meg. Azt addig is tudta, hogy nagy erővel bír, de még csak nem is sejtette, hogy ekkorával. Élvezte a „győzelmet”, olyannyira, hogy töprengeni kezdett:

- Ha a szelek urát ilyen könnyen elkergettem, a többieket még hamarabb legyőzöm! Én aztán valóban erős vagyok!

Először Tane-mahuta ellen vonult ki. Rá különösképpen dühös volt, mert míg neki csupán néhány gyermeke lett, Tanénak számos utóda született, akik valamennyien szépen gyarapodtak és sokasodtak. Az erdőben indákat gyűjtött, ezekből köteleket font, a kötelek végére hurkokat kötött, és sorban elkapdosta Tane gyermekeit. Akit megfogott, azzal nyomban végzett, így az erdőben járó és a fák fölött szálló lények többé nem érezhették biztonságban magukat.

Tu-matauenga ezt követően Tangaroát akart legyőzni. Indákból hálót kötött, amit aztán bevetett a vízbe, és kirántotta a partra Tangaroa gyermekeit, akik ott, a levegőn pusztultak el.

A következő áldozat Rongo-ma-tane és Haumia-tikitiki volt. Ásott egy gödröt, s amikor már elég mélyre jutott, készített egy hosszú, kanyargós alagutat. Ezen az alagúton keresztül fért hozzá a növények gyökeréhez és gumóihoz. Mindegyiket leszaggatta; a növények a föld felszínén sokáig kornyadoztak, majd mind kiszáradtak a napon.

Tu-matuenga valamennyi fivérét megtámadta, valamennyit legyőzte. Négy fivérét felfalta, csak Tawhiri-ma-teát nem pusztíthatta el véglegesen. Azóta van úgy, hogy az embereknek két ellensége is van: az egyik a szelek ura, aki még mindig nem bocsátott meg atyjuknak, Tanénak, a másik pedig maga Tu-matuenga, az eszelős pusztító, aki minden ellenségét felzabálja.

Az istenek elpusztultak, de az emberek nem felejtették el nevüket. Ma, ha azt mondják: „Tangaroa”, az emberek a halakra gondolnak, Rongo-ma-tanéről az édesburgonya és a többi ehető növény jut eszükbe; Haumia-tikitikiről a vadon termő gyökerek és bogyók; Tane-mahutáról az erdők, és a bennük élő állatok. Tawhiri-ma-tea neve egyet jelent a szelekkel és a viharokkal, Tu-matauenga pedig – bármilyen furcsa is – a hol építő, hol romboló emberrel.

A nagy testvérháborúk során a szárazföld egy része víz alá merült, a szárazon maradt részeken azonban számtalan lény maradt életben. A Rangi és Papa által teremtett első emberek alig-alig hasonlítottak a ma élőkre; valójában Tu-matauenge volt az, aki átalakította a külsejüket és természetüket. A Menny és Föld időközben kibékült egymással, de megegyeztek, hogy soha többé nem ölelkeznek össze, mert féltek, hogy az ismét leereszkedő sötétség megölné ezeket az új külsejű embereket, akiket ők is sajátjukként szerettek. A Menny messziről figyeli kedvesét, és időnként könnyeket ejt bánatában. Az emberek e cseppeket nevezik harmatnak.

 

 

Tawhaki legendája

 

Tawhaki életére törnek

 

 

Tu-matauenge gyermekei örökül kapták ezt a földet, és sokasodtak, gyarapodtak, míg végül világra jött az a nemzedék, amelynek egyik tagja Tawhaki volt. Apját Hemának, anyját Urutongának hívták, az öccse neve Karihiz volt.

Tawhaki, nem sokkal azután, hogy megnősült, egy nap négy sógorával horgászni ment. Kivonultak egy lapos sziklára, amely hosszan benyúlt a tengerbe. A négy sógor közül kettő kedvelte, kettő pedig gyűlölte Tawhakit. A két áskálódó rokon elhatározta, hogy végez Tawhikivel, és elveszi minden vagyonát. Déltájban úgy tettek, mintha ráuntak volna a horgászásra, és hazaindultak. Tawhikit is hívták, tartson velük.

Már a falu közelében jártak, amikor a sógorok Tawhakira támadtak, és hatalmas sebet ejtettek rajta. Úgy gondolták, hogy sikerült megölniük, így hát eltemették. Azután visszatértek a faluba.

- Hol a férjem, hol a sógorotok? – szaladt eléjük a húguk.

- Ó, még kint van a sziklán, horgászik – felelte a két gonosz testvér.

A fiatal asszonyka szívében feltámadt a gyanakvás, de nem tehetett mást azon kívül, hogy vár. Estefelé megérkezett a másik két fivére is.

- Hol a férjem, hol a sógorotok? – kérdezte tőlük is.

- Hát még nem ért vissza? – lepődött meg a két fivér. – Pedig már délben eljött, két öcsénket kísérte.

Az asszonyka tudta, hogy négy fivére közül kettő sosem szerette Tawhakit, így a legrosszabbra gondolt. Elindult, hogy megkeresse a férjét, és csakhamar meg is találta azt a helyet, ahová fivérei eltemették. Zokogva kiásta a testet, és magához ölelte. Ekkor észre vette, hogy Tawhiki még él, csak eszméletlen. Majd eszét vesztette a hirtelen örömtől, azután hátára vette, és hazavitte szerelmét. Otthon kimosta és bekötözte a sebeit.

Tawhiki, amikor már eléggé megerősödött, így szólt a feleségéhez:

- Nem akarom vérét venni álnok fivéreidnek, de tudom, ismét rám fognak támadni. Mivel se ölni, se halni nem akarok, elhagyom ezt a helyet. – Azzal összegyűjtötte harcosait, azok pedig a családjaikat, és a csapat elhagyta a régi falut. Tawhiki vezetésével az emberek felvonultak egy gyönyörű hegy tetejére, és ott új falut építettek, melyet árkokkal, cölöpfalakkal vettek körül. Attól fogva ezen a helyen éltek.

Tawhiki fennhangon kérte az isteneket és őseit, álljanak bosszút a gonoszokon. Könyörgése meghallgattatásra lelt: az istenek addig sosem látott esőt zúdítottak a földre. A víz csak hullott, hullott, míg végül beborította a földet, amíg csak ellátott a szem. Ez a borzalmas áradat végzett a sógorok törzsével, de Tawhiki törzse megmaradt, mivel az ő falujuk a hegy tetején állt.

 

 

Tawhiki és a ponaturik

 

Tawhiki és öccse, Karíhi egyszer hosszú útra indult. Apjukat, Hemát réges-rég, még az özönvíz előtt megölték egy idegen nemzetség tagjai. Ennek a törzsnek ponaturi volt a neve, és Tawhikiék elhatározták, megbosszulják apjuk halálát..

A ponaturik nem emberek voltak, a víz alatt éltek, de a szárazföldön is volt egy jókora házuk, éjjelente ott aludtak. Ezt a házat Manawa-Tanénak nevezték. Galád módon ölték meg Tawhaki apját, még a testét is elvitték, az anyját, Urutongát pedig élve hurcolták el, s fogolyként tartották. Tawhaki és öccse hosszú, hosszú ideig vándorolt, míg végül eljutottak a Manawa-Tanéhoz. Amikor megérkeztek, a ház éppen üres volt – nappal volt, a ponaturik a víz alatt tartózkodtak -, csak egy asszony ült az ajtó előtt. Az asszonyban Tawhaki felismerte az anyját, a házban, a gerendára felakasztott, szikkadó tetemben pedig felismerte az apját.

Az öröm könnyeit síró Urutonga ekkor így szólt rég nem látott fiaihoz:

- Menjetek innen, gyermekeim, meneküljetek, mert alkony táján visszajönnek a vízi emberek! Ha megjönnek, és itt találnak benneteket, oda kerültök apátok mellé, mert ennek a törzsnek kegyetlenek a harcosai!

Karihi ekkor megkérdezte:

- Mikor jönnek ki a szárazföldre ezek a vadak?

- Akkor, amikor a nap megmártózik az óceán vizében – felelte Urutonga.

- Téged miért hagytak életben?

- Azért, hogy jelezzem, ha a nap hajnalban feltűnik az égen. Egész éjjel itt kell ülnöm és figyelnem az ajtó előtt. Időnként rám kiáltanak: „Hé, asszony, közeledik már a hajnal?” Nekem ekkor válaszolnom kell: „Nem, még sötét van. Alhattok nyugodtan.”

- Van itt valami búvóhely a számunkra? – kérdezte ekkor Karihi.

- Ne gondoljatok semmivel, ne gondoljatok másra, meneküljetek, mert ha a ponaturik megérzik a szagotokat, apátoké mellé kerül a testetek!

- Márpedig itt maradunk! – jelentette ki Karihi. – Maradunk, és elrejtőzünk a ház tetején.

- Hiába, hiába, nem bújhattok el előlük! – sopánkodott az anyjuk.

Tawhaki nem szólt, némán ült a helyén, Karihi azonban így felelt:

- Elbújunk, mert ismerjük a varázsigét, ami észrevehetetlenné tesz minket.

Ezt hallván az anyjuk belenyugodott, hogy maradnak, és megpróbálnak bosszút állni apjuk haláláért. Az ifjú harcosok felkapaszkodtak a ház tetejére, és elrejtőztek a gerendák között.

A nap egyre lejjebb ereszkedett a látóhatár peremén, amikor pedig belecsobbant az óceán vízébe, a különös lények kivonultak a vízből, kiléptek a szárazföldre. Óvatosak voltak, s szokásuk volt előre küldeni egy felderítőt; biztosak akartak lenni abban, hogy nem les rájuk ellenség, nincs hívatlan vendég a házukban. A felderítő a házhoz érve megérezte Tawhaki és Karihi szagát. Fejét hátrahajtva szimatolni kezdett. Talán felfedezte volna a két rejtőzködőt, ám váratlanul becsődült a házba a többi ponaturi, és a sok száz test kipárolgása elnyomta a két ember testének illatát. A felderítő megnyugodott; ugyan ki árthatna ennek a dicsőséges seregnek? A ponaturik leheveredtek, és csakhamar elaludtak.

Éjféltájt Tawhaki és Karihi lemászott a gerendák közül. Az anyjuk odasietett hozzájuk. Kahiri megkérdezte tőle:

- Hogyan tudjuk elpusztítani ezeket a lényeket?

- Hagyjátok, hogy a nap végezzen velük – válaszolta az anyjuk.

Ekkor a ponaturik vezére felriadt álmából, és rákiáltott az asszonyra.

- Hé, asszony, közeledik már a hajnal?

- Nem, még sötét van – felelte az asszony hangosan. – Aludj csak, aludj nyugodtan.

Amikor a ponaturi visszaaludt, az asszony így szólt a fiaihoz:

- Ha közeleg a hajnal, gyertek le, és fedjetek be minden rést, minden nyílást a ház falain és tetejét – mondta az anyjuk. – Ügyesek legyetek, egyetlen fénysugár sem juthat be! A ponaturiknak nem szabad észrevenniük, hogy megvirradt!

A két fiú serényen munkához látott, deszkákat erősítettek az ajtókra, pálmalevelet minden résre. Valamivel később a ponaturik vezére ismét megkérdezte:

- Hé, asszony, közeledik már a hajnal?

- Nem, még sötét van – hangzott a válasz. – Aludj csak, aludj nyugodtan.

Telt az idő, odakint egyre magasabbra kúszott a nap. A ponaturik vezére újra  megkérdezte

- Hé, asszony, közeledik már a hajnal?

 Az asszony erre hirtelen odaszólt a fiainak:

- Rajta, szedjétek le a deszkákat az ajtóról, az ablakokról, mindenünnen!

Így is történt. A nap erős sugarai beáramlottak a házba, és ahogy megérintették a pontaurikat, a förtelmes testek azon nyomban porrá omlottak.

A két fiatal harcos ekkor szeretettel leemelte a gerendáról apjuk maradványait, és máglyán elégették az összeaszalódott testet. Miután megadták Hemának a végtisztességet, az anyjukkal együtt visszatértek falujukba, a hegy tetejére.

 

A könyvet megvásárolhatod a boltunkban. Kedvezményes ára: 1000,-Ft. Ha a sorozat mindhárom részét (Inkák, Maorik, Abók) megveszed, összesen 2500,- Ft-ot kell fizetned.

Oldal: Könyvekről - Maorik - legendák, mesék (részlet)
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2024 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat