(Megjelent: az IPC kiadónál)

K.H. Hemmings: Utódok

 

Első rész: Naszádkák

1.

Sütött a nap, csacsogtak a mynah-madarak, hullámoztak a pálmafák, szóval mi baj lehetett? A kórházban tartózkodtam és egészséges voltam. A szívem úgy vert, ahogy vernie kellett. Az agyam egymás után lökte a hangos és világos üzeneteket. A feleségem a félig ülő helyzetben feküdt a kórházi ágyon - olyan pózban, amilyenben az emberek a repülőgépeken szoktak aludni. A test merev volt, a fejét oldalra billentette. A kezét az ölében tartotta.

- Nem fektethetnénk le normálisan? - kérdeztem.

- Várj! - szólta rám a lányom, Scottie. A Polaroid géppel készített egy fotót az anyjáról. Miközben ő magát legyezgette a képpel, én megnyomtam az ágy oldalán lévő gombot, hogy lejjebb eresszem a feleségem felsőtestét. Amikor már majdnem vízszintesen feküdt, eleresztettem a gombot.

Joanie huszomhárom napja volt kómában, és akövetkező néhány napban az orvosunk végső véleménye alapján meg kellett hoznom néhány döntést. Tulajdonképpen csak azt kellett megvárnom, hogy az orvos mit mond az állapotáról, mert Joanie-nak volt végrendelete. Mint mindig, ezúttal is maga hozta meg a döntéseket.

Hétfő volt; Dr. Johnstonnal kedden kellett beszélnünk, és ez a találkozó olyan idegessé tett, mintha valami romantikus randevúra készültem volna. Fogalmam sem volt, hogy viselkedjek, és csak azokkal a kijelentésekkel készültem fel, amelyekkel a dolgok legideálisabb alakulására válaszolhattam. Nem készítettem B-tervet.

- Tessék - mondta Scottie. A Scottie a valódi neve. Joanie úgy gondolta, nagyon vagány dolog lenne, ha az ő apja, Scott után neveznénk el. Kénytelen voltam ellenkezni.

Ránéztem a fényképre, ami pontosan úgy nézett ki, mint azok a vicces felvételek, amiket az alvó emberekről szoktak készíteni. Nem tudom, miért tartjuk annyiara poénosnak az ilyesmit. Látod, állati sok dolgot lehetne csinálni veled, miközben alszol! Mintha ez lenne az üzenetük. Nézd csak, milyen sebezhető vagy! Észre sem veszed, mi történik veled!  Mi persze tudtuk, hogy az, aki ezen a képen látunk, nem szimplán alszik. Joanie-t infúzióra kötötték, a szájából pedig egy endrotracheális csőnek nevezett izé vezetett egy ventillátorszerűséghez, ami segített neki a lélegzésben. Egy csövön keresztül táplálták, és annyi gyógyszert pumpáltak belé, amennyi egy fidzsi falu összes lakójának elég lett volna. Tisztában voltam vele, Scottie mit csinál: dokumentálta az életünket a társadalomtudomány órájára: „Tessék, ez itt Joanie a Queen's Hospitalban, amikor már negyedik hete van kómában - olyan kómában, ami a Glasgow-skálán tizes, a Ranscoh Los Amigos-skálán pedig hármas fokozatú." Joanie egyébként egy versenyen vett részt, és kizuhant egy nyolcvan mérföldes sebességgel száguldó motorcsónakból, de én biztos voltam benne, hogy rendbe fog jönni.

- Többnyire önkéntelenül, nem típusosan reagál a stimulációkra, bár időnként specifikusan tesz, de ekkor sem konzisztensen. - Ezt mondta róla a neurológus, egy fiatal nő, akinek beszéd közben enyhén rángott egy ideg a bal szeme alatt, ráadásul olyan gyorsan beszélt, hogy nehéz volt kérdéseket feltenni neki. - A reflexei korlátozottak, és gyakran egyformák, függetlenül attól, hogy éppen milyen stimuláció éri - jelentette ki. Hát, arra gondoltam, ez az egész nem hangzik túl jól, ennek ellenére biztos voltam benne, hogy Joanie még kitart. Úgy éreztem, rendbe fog jönni, és egy nap még normálisan fog funkcionálni a teste. Általában bejönnek a megérzéseim.

- Miért versenyzett? - kérdezte a neurológus.

Nem igazán értettem a kérdést.

- Azért, hogy győzzön. Azt hiszem... Hogy elsőként érjen a célba.

***

- Kapcsold ki! - mondta Scottie-nak. Éppen azzal volt elfoglalva, hogy beragassza a könyvbe a képet. Befejezte, azután a távirányítóval kikapcsolta a tévét.

- Nem, erre gondoltam! - Az ablak mögötti dolgokra mutattam, a napra, a fákra, meg a füvön, a turisták és az őrült vénasszonyok által elszórt morzsák között ugráló madarakra mutattam. - Kapcsold ki! Rettenetes.

A trópusokon nagyon nehéz búslakodni. Le merem fogadni, hogy a nagyvárosokban az ember akár mogorva arccal és végigmehet az utcán, senki sem kérdezi meg tőle, hogy mi baja van, senki sem bíztatja arra, hogy mosolyogjon, itt azonban minden úgy viselkedik, mintha éreztetni akarná, milyen szerencsések vagyunk, hogy Hawaii-on élünk, a legtökéletesebb paradicsomban. Na, hát szerintem a paradicsom bekaphatja.

- Undorító - mondta Scottie. Összehúzta a függönyt, kizárta a szobából a látványt.

Bíztam benne, nem látja rajtam, hogy milyen sokra tartom őt, és azt sem, hogy totálisan megrémít a látvány. Scottie eléggé furcsa, és ideges természetű. Tízéves. Mit csinálnak az emberek tízéves korukig? Végighúzta az ujját az ablakon, és közben ezt mormolta:

- Ettől akár madárinfluenzát is kaphatok... - Azután a szájához emelte a kezét, mint valami tölcsért, és trombitáló hangokat hallatott. Nem normális. A fene se tudja, mi van a fejében. Apropó, a feje! Ahogy ránéztem, megállapítottam, ráférne egy hajvágás meg egy alapos fésülés. A feje tetején apró gizgazok voltak a hajában. Hol szokott ez hajat vágatni, - töprengtem. Egyáltalán, vágták már a haját? Megvakarta a fejét, a körmeire nézett. Póló volt rajta, amin ez a felirat virított: „Nem vagyok olyan lány, de még lehetek!" Hálát adtam az égnek azért, hogy nem túl szép, de aztán rájöttem, hogy ez változni fog.

Az órámra néztem. Joanie-tól kaptam.

„A mutatója világít, a számlapja gyöngyházból van" - mondta.

„Mennyibe került?" - kérdeztem.

„Vajon honnan tudtam, hogy ez lesz az első dolog, amit kérdezni fogsz?"

Láttam rajta, hogy megbántódott. Biztos sokat vacakolt, mire kiválasztotta az ajándékot. Szeretett ajándékozni, szeretett törődni az emberekkel. Ezt, mármint a törődését általában úgy fejezte ki, hogy ajándékokat adott, amikkel azt fejezte ki, hogy időt szán másokra, ismeri és hogy szívesen meghallgatja őket. Legalábbis nekem úgy tűnt, hogy ezt csinálja. Nem lett volna szabad megkérdeznem, mennyibe került az óra. Joanie azt akarta kifejezni vele, hogy ismer engem.

- Mennyi az idő? - kérdezte Scottie.

- Fél tizenegy.

- Korán van.

- Tudom - mondtam. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Nem csak azért voltunk ott, hogy meglátogassuk Joanie-t, hogy megnézzük, javult-e az állapota az éjszaka során, hogy lássuk, hogyan reagál a fényre, a hangokra, a fájdalmas bökdösésekre, hanem azért is, mert nem volt más hely, ahova mehettünk volna. Scottie általában az egész napját az iskolában töltötte, Esther hozta el, de úgy éreztem, ezen a héten több időt kellene a kórházban és velem töltenie, ezért megengedtem neki, hogy ne menjen suliba.

- Most mit szeretnél csinálni? - kérdeztem.

Kinyitotta a füzetét, amiben a különböző projektjei voltak, azok, amikkel az ideje nagy részét töltötte.

- Nem is tudom... Enni.

- Ilyenkor általában mit szoktál csinálni?

- A suliban vagyok.

- És szombaton? Akkor mit csinálsz ilyenkor?

- A parton vagyok.

Megpróbáltam visszagondolni arra az utolsó alkalomra, amikor egyedül kellett vigyáznom rá, meg arra, hogy mit csináltunk akkor. Azt hiszem, úgy egyéves lehetett, maximum másfél. Joanie-nak át kellett repülnie Maui-ra egy forgatásra; nem talált bébicsőszt, és valami miatt a szülei sem tudták vállalni a dolgot. Egy tárgyalás közepén voltam, és otthon maradtam, de dolgoznom kellett, szóval betettem Scottie-t a fürdőkádba, egy darab szappannal. Vártam, mi lesz. Pancsolt és fröcskölt, és megpróbálta meginni a fürdővizet, aztán megtalálta a szappant, és kinyújtotta a kezét, hogy megmarkolja. Amikor kicsúszott az ujjai közül, újra próbálkozott; az a kis arca maga volt a csodálkozás. Én meg kislisszoltam a folyosóra, ahol berendeztem magamnak egy mini dolgozósarkot, amihez persze egy gyerekfigyelő is tartozott. Hallottam, hogy nevetgél; ez volt a legbiztosabb jele annak, hogy nem fulladozik a vízben. Lehet, hogy a dolog most is bejönne? Talán bele kellene ültetnem a tízéves Scottie-t egy kádba, egy darab csúszós szappannal?

- Kimehetünk a partra - mondtam. - A mami a klubba vinne?

- Hát persze! Hova máshova mehetnénk?

- Akkor elmondom, mi lesz. Beszélsz, aztán megkeressük az ápolónőt, utána hazaugrunk, azután meg indulnunk.

Scottie kivett egy képet az albumából, összegyűrte és eldobta. Kíváncsi lettem volna, mi volt a fotón. Ha egy olyan felvétel volt, amin az anyja az ágyban fekszik, érthető, miért szedte ki: az ilyesmi nem tartozik a legjobb családi ereklyék közé.

- Azt kívánom... - mondta. - Mi kívánok?

Ez az egyik játékunk. Időnként megnevez egy helyet, és azt kívánja, hogy bárcsak ott lennénk, ott, de rögtön, amikor kimondja.

- Azt kívánom, hogy bárcsak a fogorvosnál lennénk! - mondta.

- Én is. Azt kívánom, hogy bárcsak megröntgeneznék a szánkat!

- És a maminak meg csinálhatnának egy fogfehérítést - felelte.

Tényleg azt kívántam, hogy bárcsak ott volnánk Dr. Branch rendelőjében, mind a hárman, kicsit betépve a nevetőgáztól, zsibbadó ajkakkal. Úgy éreztem, ahhoz képest, ami van, még egy gyökérkezelés is csupa móka és kacagás. Egy gyökérkezelés, vagy... Bármilyen más orvosi beavatkozás. A legjobban persze arra vágytam, hogy bárcsak odahaza lehetnék, és dolgozhatnák. El kellett döntenem, ki legyen a tulajdonosa annak a földnek, ami már az 1840-es évek óta a családom birtokában volt. Ezzel az üzletkötéssel a családom valamennyi földbirtoka kikerülhetett a kezemből, ezért alaposan át kellett tanulmányoznom a tényeket és az adatokat, hogy minden világos legyen, amikor hat nap múlva találkozom az unokatestvéreimmel. Hat nap múlva, délután kettőkor a Hatos Számú kuzin házában. Meg kellett egyeznünk, kinek adjuk el a földet. Eléggé nagy felelőtlenség volt tőlem, hogy ilyen sokáig töprengtem ezen az üzleten, de azt hiszem a családunk jó ideje pontosan ezt csinálta. Hátat fordítottunk az örökségünknek, arra vártunk, hogy majd jön valaki, aki magára vállalja a vagyonunkat és az adósságainkat is.

Eszembe jutott, hogy talán mégis inkább Esthernek kellene kivinnie Scottie-t a partra. Már éppen közölni akartam a tény, de mégsem tettem, mert elszégyelltem magam. A feleségem a kórházban, a lányaimnak szükségük van a szüleikre, nekem meg dolgoznom kell. Megint eszembe jutott, hogy bedugom a kádba Scottie-t.

Láttam, hogy az anyját bámulja. A hátát a falhoz támasztotta, a pólója szélét babrálta.

- Scottie - mondtam -, ha semmit sem mondasz, akár el is mehetünk.

- Oké - mondta. - Menjünk!

- Nem akarod elmondani anyádnak, mi történt a suliban?

- Sosem érdekli, mi történik a suliban.

- És mi a helyzet az iskolán kívüli dolgaiddal? A napirended zsúfoltabb, mint az elnöké. Mutasd meg neki a füzetedet! Vagy... Mit is csináltál a múltkor üvegfúváson?

- Egy bongot - mondta.

Alaposan végigmértem, mielőtt válaszoltam. Nem olyan volt az arca, mint aki tudja, hogy valami különleges dolgot mondott. Sosem tudom, tudja-e egyáltalán, miről beszél.

- Érdekes - feleltem. - Mi az a bong?

Megvonta a vállát.

- Az egyik középiskolás srác mutatta meg, hogy kell csinálni. Azt mondta, nagyon jól passzol a chipshez meg a salsához, meg bármilyen más kajához, amit el tudok képzelni. Ez olyan... tárolószerűség.

- És még mindig megvan ez a... bong?

- Részben - felelte. - Mr. Larson rámszólt, hogy csináljak belőle vázát. Tényleg, virágokat tehetnék bele, aztán odaadhatnám neki. - Az anyjára mutatott.

- Ez aztán a remek ötlet!

Kétkedő pillantást vetett rám.

- Ne lelkendezz már úgy, mint egy kupac cserkészlány!

- Bocs - mondtam.

Hátradőltem a széken, és a mennyezeten lévő lyukakra néztem. Fogalmam sincs, miért nem aggódtam - egyszerűen nem, és kész. Tudtam, hogy Joanie rendbejön, ehhez kétség sem férhetett, mivel mindig, mindenből jól szállt ki. Tudtam, hogy fel fog épülni, és Scottie-nak megint lesz anyja, mi meg majd elbeszélgethetünk, a házasságunkró, de úgy, hogy félretehetem minden gyanakvásomat. Eladom a virtokon, veszek Joanie-nak egy csónakot, ez majd sokkolni fogja; ettől majd hátraveti a fejét, és felnevet.

- A múltkor te feküdtél ágyban - mondta Scottie.

- Ja.

- A múltkor hazudtál nekem.

- Tudom, Scottie. Bocsáss meg!

A kórházi „beugrásomra" célzott. Volt egy kisebb motorbalesetem. Nekimentem valaminek, átrepültem a kormány fölött, rázuhantam egy vörös földhalomra. Odahaza, a baleset után elmondtam Joanie-nak és Scottie-ak, mi történt, és közöltem velük, hogy nincs semmi bajom, nem fogok bemenni a kórházba. Scottie elvégeztetett vlem egy sor nevetséges kis tesztet, hogy demonstrálja, mennyire bizonytalan az állapotom. Joanie segédkezett enki. Előadták a rossz zsaru, még rosszabb zsaru játékot.

„Hány ujjat látsz?" - kérdezte Scottie, és felemelte a kezét, amin mintha a kisujját és a hüvelykujját nyújtotta volna ki.

„Ne fárassz, jó?" - morogtam, mert nem akartam, hogy ilyen módon tesztelgessen.

„Válaszolj neki!" - szólt rám Joanie.

„Kettőt?"

„Oké - mondta Scottie gyanakvóan. - Hunyd le a szemed, érintsd meg az orrod hegyét, és állj féllábon!"

„Ne fárassz már, Scottie! Ezt máskor se tudom megcsinálni! Úgy bánsz velem, ahogy a részeg sofőrökkel szoktak!"

„Csináld, amit mond! - kiáltott rám Joanie. Mindig kiabált velem, de ebben nincs semmi különös, mi így szoktunk társalogni egymással. Üvöltve. Ha kiabált velem, akkor mindig fontosnak éreztem magam, mindig tudtam, hogy szeret. - Érintsd meg az orrod, és állj féllábon!"

Még ezután is tiltakoztam. Tudtam, hogy valami nem stimmel velem, de nem akartam kórházba menni. Azt akartam, hogy a testemben magától jöjjön rendbe az, ami elromlott - ha létezett ilyen egyáltalán. Szerettem volna, ha a folyamat végigjátszódik. Kíváncsi voltam, ez a helyzet. Egyébként már az is gondot jelentett, hogy egyenesen tartsam a fejem.

„Jól vagyok..."

„Hazudsz!" - jelentette ki Joanie.

És természetesen igaza volt.

„Igazad van" - mondtam. Nagyon is jól el tudtam képzelni, ahogy a doki közli velem: „Ön megsérült." És azt is nagyon jól el tudtam képzelni, hogy kiszámláz nekem ezer dollárt, minimum, vagy hogy elvégez egy csomó, teljesen felesleges vizsgálatot, aztán ad valami ostoba, túlzottan óvatoskodó tanácsot, aminek csak annyi a funkciója, hogy elkerüljön egy esetleges pert. Előre láttam, hogyan kell majd vacakolnom a biztosító társaságokkal, amelyek persze „elvesztenek" pár dokumentumot, hogy ne legyenek kénytelenek fizetni; és előre láttam azt is, hogy a kórház majd szépen kihátrál mögülem, én meg ott maradok egyedül, és kénytelen leszek hosszú, értelmetlen telefonvitákat folytatni olyan személyekkel, akikről menet közben bebizonyosodik, hogy lényegében semmihez sem értenek, legkevésbé az orvosláshoz.

A szkepticizmusom még mindig nem múlt el; akkor se bíztam jobban a rendszerben, amikor Joanie feküdt az ágyon. A gyorsbeszédű neurológus és az idegsebészünk azt mondta, az a legfontosabb, hogy fenntartsuk az oxigénellátás szintjét, mármint Joanie agyában, és hogy kontrollálják az agyi duzzanatot. Ez így állati egyszerűen hangzott: ahhoz, hogy valaki elegendő oxigénhez jusson, talán nincs is szükség sebészre.

A balesetem után elmagyaráztam Joanie-nak, milyen véleménnyel vagyok az orvosokról. Közben a jobb halántékomat dörzsölgettem.

„Nézz végig magadon!" - mondta Joanie.

Abban a pillanatban éppen a falunkon függő festményt nézegettem, azt, amelyiken a döglött hal volt, és megpróbáltam felidézni, hogy honnan szereztük. Megpróbáltam elolvasni a festő nevét. Brady Churkill? Churchill?

„Látod? - kérdezte Joanie. - Még arra sem vagy képes, hogy egyenesen előre nézz."

„Ha egyenesen előre nézek, akkor hogy nézhetnék végig magamon?"

„Fogd be a szád, Matt! Készülj, aztán beszállás a kocsiba!"

Készültem, aztán beszálltam a kocsiba.

Kiderült, hogy a negyedik idegem sérült meg. Az, amelyik összekapcsolja a szemet és az agyat. Ez volt az oka annak, hogy nem bírtam fókuszálni a tekintetemet.

- Akkor akár meg is halhattál volna - mondta Scottie, Joanie ágya mellől.

- Á, dehogy! - mondtam. - Negyedik ideg? Kinek van rá szüksége?

- De hazudtál. Azt mondtad, jól vagy. Azt mondtad, látod az ujjaimat.

- Nem hazudtam. Nagyon is jól tippeltem. Ráadásul egy kis ideig ikeim voltak. Két Scottie...

Hunyorítani kezdett; ezzel nyugtázta, hogy beismerem: neki van igaza.

Emlékszem, amikor a kórházban voltam, Joanie vodkát öntött az üdítőmbe. Felvette a szemkötőmet, befeküdt mellém az ágyba, és szundított velem egyet. Ez klassz volt. Ez volt az utolsó, igazán klassz dolog, amit együtt csináltunk.

Támadt egy sanda gyanúm, hogy akkor szerelmes volt. Egy másik férfiba. Talán már hosszabb ideje. Amikor behozták a kórházba, átkutattam a tárcáját - a betegbiztosítási kártyáját kerestem -, és közben találtam egy kis, kemény kartonlapocskát (az ilyeneket kifejezetten az intim, vagy romantikus üzenetekhez tervezik), amin kézírással a következő két mondat állt: „Sokat gondolok rád. Találkozunk az Indigóban."

Az üzenet akár több éves is lehetett. Joanie-nál rendszeresen előkerültek bizonyos régi fecnik: egy hajdani nyaralás során elköltött ebéd számlája; névjegyek, rajtuk rég megszűnt cégek logói; mozijegyek a Waterworldre vagy a Glory-ra... Ezt a bizonyos üzenetet akár Joanie valamelyik meleg modell barátja is írhatta. Az ilyen fickók mindig negédes szövegeket tolnak, a kartonlap pedig nőies árnyalatú, Tiffany-kék volt.

Amikor megtaláltam a kártyát, félretoltam a gyanakvásomat, és megpróbáltam megfeledkezni az egészről, de aztán... Aztán egyre többször azon kaptam magam, hogy Joanie csalfasága, flörtölésre való hajlama jár a fejemben, meg az, ahogy iszik, amennyit iszik, meg az, hogy mi lehet az ilyen piálások, a csajok társaságában, bulizással eltöltött éjszakák következménye. Ahogy ezekre a dolgokra gondoltam, egyre valószínűbbnek, később pedig már egyenesen magától értetődőnek találtam, hogy viszonya volt valakivel. Mindig is hajlamos voltam megfeledkezni arról, hogy Joanie hét évvel fiatalabb nálam. Hajlamos voltam megfeledkezni arról, hogy neki még folyamatosan szüksége van a dicséretre és a szórakozásra. Szüksége van arra, hogy érezze: kell valakinek. Én viszont gyakran túlságosan elfoglalt voltam ahhoz, hogy dicsérjem, szórakoztassam őt, hogy kifejezésre juttassam: igen, kell nekem. Ennek ellenére nem igazán tudtam elképzelni, hogy tényleg viszonya volt valakivel. Már több, mint húsz éve ismertük egymást. Összeszoktunk, és nem vártunk túl sokat egymástól. Nekem tetszett a kapcsolatunk, és szerintem ezzel ő is így volt, ezért úgy éreztem, a gyanakvásom megalapozatlan.

Scottie még mindig összehúzott szemmel nézett rám.

- Akár fel is dobhattad volna a talpad! - mondta.

Elgondolkodtam, hogy vajon a balesetemnek mi köze lehet bármihez. Scottie-nak egy ideje szokásává vált, hogy rámutasson a hibáimra, leleplezze a trükkjeimet, a hazugságaimat. Nála mindig is én voltam a kettesszámú befutó. A második jelölt. Az apa. Estherrel együtt megpróbáltak felkészíteni erre a szerepre, azt hiszem, én pedig szerettem volna elmondani nekik, hogy nincs kifogásom a dolog ellen. Közölni akartam velük, hogy tudom: én csak amolyan pótlék lehetek, és nyugi, a sztár hamarosan visszatér közéjük.

- Mit szeretnél még? - kérdeztem.

A padlón ült, az állát az egyik szék ülőrészére támasztotta.

- Ebédet - mondta. - Éhen halok! Meg egy üdítőt. Igen, kérek egy üdítőt!

- Szeretném, ha beszélnél anyádhoz - mondtam. - Szeretném, ha megtennéd, mielőtt elindulunk. Hozok neked egy üdítőt. Magatokra hagylak egy kicsit. Beszélgessetek nyugodtan. - Felálltam, a fejem fölé emeltem a kezem, nyújtózkodni kezdtem. Ahogy lenéztem Joanie-ra, rossz érzés fogott el attól, hogy én képes vagyok mozogni, ő meg nem.

- Valami diétásat akarsz?

- Miért, szerinted dagadt vagyok? - kérdezte Scottie.

- Nem, szerintem nem vagyok dagadt, de Esther általában teletöm téged cukorral, én pedig szeretnélek méregteleníteni egy kicsit, ha benne vagy. Mostanában megváltoznak errefelé a dolgok.

- Mi az a méregtelenítés? - Scottie felemelte vékony karjait, ő is nyújtózkodott. Már korábban feltűnt, hogy utánoz engem, azt teszi, azt mondja, amit én.

- Valami olyasmi, amit a nővérednek már meg kellett volna tennie - mormoltam. - Egy pillanat, és itt vagyok! Ne menj sehova! Beszélgessetek!

Oldal: --- K.H. Hemmings: Utódok (részlet/George Clooney)
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2024 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat