A SILENOS kiadónál hamarosan megjelenik Richard Carman és Robert Smith könyve, aminek eredeti cime: "The Cure & Wishful Thinking". Ebből egy fejezet, előzetesként. A könyvvel kapcsolatos információkat a kiadó honlapján találjátok meg, a rendeléseket is ott lehet leadni.

 

 

3. fejezet: A Banshees-zel

 

Susan Dallion 1957. május 27-én született; Steven Bailey 1955. szeptember 25-én jött vilára. Már a Siouxsie Sioux és Steve Severin nevet viselték, amikor a Sex Pistols első londoni rajongóivá váltak. Ha valaki, ők kijelenthetik, hogy jelen voltak a punk mozgalom indulásánál. A „Bromley Kontingens” néven ismert baráti társaság, amely az egyik első, az Orpington College-ban adott Pistols koncert után szerveződött meg, színes egyéniségekből állt, tagja volt például Sue Catwoman, Billy Idol, Berlin stb. Tony Parsons és Julie Burchill „megátalkodott pozőröknek” nevezte a társaság tagjait, akiknek „az az eltökélt szándékuk, hogy híressé váljanak, és ebben még tehetségtelenségük sem gátolja meg őket”. A Bromley Kontingens tagjai divattudatos Bowie- és Roxy-rajongók voltak, akiknek elegük lett saját eleganciájukból, akik valami újat kerestek. Készen álltak arra, hogy sokkolják a társadalmat, parádézzanak, és a Pistols kiváló alkalmat kínált nekik arra, hogy megmutassák magukat.

1976 augusztusának végén Malcolm McLaren az észak-londoni Islington egyik mozijában, a Screen On The Greenben megszervezte az Egyesült Királyság első punk estjét. A rendezvényen a Clash, a Buzzcocks és a Pistols játszott – ennél punkosabb műsort akkoriban még elképzelni sem lehetett. Siouxsie is ott volt a nézőtéren, fénykép készült róla. Egy hónappal később a 100 Clubban rendezték meg a kétestés, azóta már legendásnak számító punk fesztivált, kifejezetten erre az alkalomra állt össze a Banshees, amelynek születésekor McLaren segédkezett. Utólag sokan állítják, hogy jelen voltak (ha tényleg mindenki ott lett volna, aki ezt mondja, minimum háromszor nagyobb teremre lett volna szükség), de az tény, hogy Shane McGowan, Chrissie Hynde, Gaye Advert és TV Smith valóban végignézte a koncerteket. A Siouxsie And The Bansheesben Siouxsie énekelt, Severin basszusgitározott, Marco Pirroni gitározott, és John Ritchie dobolt. Pirroni később az Adam & The Ants tagja lett, Ritchie pedig nem sokkal később Sid Vicious-zé változott. A punk legendáriuma szerint Sid ezen az estén találta fel a pogózást...

A Banshees húsz percen keresztül játszotta a „Lord’s Prayer”-t – ma már ez is a punk mitológiájának része. Ritchie dobolásán érezni lehetett, hogy nem sokat próbált, a legtöbbször mellé ütött, csak nagy ritkán találta el a megfelelő ritmust. Barry Plummer fotós emlékei szerint Siouxsie viselte a legmeghökkentőbb ruhát, és a Banshees műsora volt a legemlékezetesebb. TV Smith, az Advers tagja így emlékezett vissza: „Iszonyúan szar volt! Annyira rosszul szólt, hogy az már szégyen. Tudom, szándékosan csinálták, de… Nem mondhatok mást, tényleg nagyon rosszak voltak.”

1979-ben a Bansheesnek már szerződése volt a Polydorral, volt egy sikerdala, egy albuma, és annak ellenére, hogy az utolsó olyan punk bandák közé tartozott, amelyek elszegődtek valamelyik nagy kiadóhoz, egy bizonyos nemzedek legfontosabb, legnagyobb hatású zenekarai között emlegették. Siouxsie személyében a zenekarnak bámulatos, ikonikus frontembere volt. Ez a vékony, elegáns tartású lány mindig a legjobb punk frizurákat viselte, általában olyan volt, mintha valami hatalmas, fekete tövisbokrot hordott volna a fején. Meghökkentő sminkje, sötét szeme és babaszerű ajkai, magas arccsontja, hosszú szempillái miatt drámaiság tekintetében már-már megközelítette Ziggyt; minden bizonnyal sokat tanult Bowie-tól. A banda pedig egyre profibbnak tűnt, a tagjain koncert közben látszott, hogy nagyon komolyan veszik a dolgot.

A Banshees 1979 nyarának végére már komoly rajongótáborral rendelkezett. Augusztus és október között turnézni indult – erre a koncertsorozatra kapott meghívást a Cure. Robert Smith és csapata augusztus 24-én a readingi fesztiválon lépett fel; aznap olyan nagyságok álltak színpadra, mint a Police, a Tourists, Wilko Johnson és a Motörhead. A Cure Lemmyékkel osztozott az öltözőn. John Peel a Soundsban számolt be readingi élményeiről, a Cure blokkjáról annyit írt, hogy „kompakt volt és eltökélt”. Észrevette, hogy a nézőtér egyik sarkában a fiatalok a „Crawley Heavy Metal Hep Kats” feliratú zászló alatt élvezik a Cure muzsikáját, és megállapította, hogy Roberték jelentős hazai támogatást kaptak. A Music Week újságírója szerint a fesztiválon a Cure volt az első „csiszolt és profin megszólaló” zenekar. Robert minden dalt külön felkonferált. A setlisten főként a Three Imaginary Boys számai szerepeltek, de kedvcsinálóként már felbukkantak a készülő, második album dalai is. Persze nem mindenki fogadta lelkesen a Cure-t, a NME munkatársa szerint a banda olyan volt, „mint a vattacukor, ami valamilyen oknál fogva nem édes”, a zenészek pedig leginkább „dühöngő elmebetegekre” emlékeztettek. Sokan úgy látták, a kritikusok lassan a Cure ellen fordulnak, de ez sem számított, mert erre éppen abban az időszakban került sor, amikor a banda megkezdte önmaga átalakítását.

 

 

Öt nappal a readingi fesztivál után a Cure legénysége csatlakozott a Bansheeshez; először a bournemouthi Stateside Theatre-ben léptek fel. Minden jól akalult. Másnap este megérkeztek Aylesburybe, ahol a Friarsban kellett koncertet adniuk. Ezen a bulin jelen volt a NME egyik munkatársa, aki kijelentette, hogy a „Killing An Arab” kivételes és egyedi volt, mert a jelek szerint a Cure a többi dalával meg sem tudja közelíteni ezt. Szeptember 5-én a társaság Belfastban lépett fel, utána egy nappal pedig már Skóciában, Aberdeenban játszottak. A Bansheesnek a nap folyamán meg kellett jelennie az egyik helybeli lemezboltban, hogy promotálja a Join Hands című új albumot. Sajnos itt jelentkezett egy kis probléma: a Polydor nem szállította le időben a megrendelt és beígért mennyiséget, a boltban pedig nem volt annyi példány, hogy kielégíthesse az összegyűlt tömeget. Nils Stevenson, a banda menedzsere szerencsére a kocsijában tartott egy halom promóciós példányt – ezeket eredetileg a rádióknak szánta, de úgy gondolta, szétosztja. Kenny Morris, a dobos, és John McKay, a gitáros nem értett egyet vele, keményen összekaptak. Egy idő után már senki sem törődött azzal, min kezdődött a vita. Sok mindent egymás fejéhez vágtak; a csúnya veszekedés azzal ért véget, hogy Morris és McKay taxiba ült, kiment a vasútállomásra, és az első vonattal visszatért Londonba.

Ez volt az előzménye annak, hogy miután négy évig a Cure-ért élt-halt, Robert Smith csatlakozott a Bansheeshez. Ez szerencsére nem azt jelentette, hogy kilép a Cure-ból. Talán maga sem tudta, hogy gondolja a dolgot, valójában csak a közvetlen, megoldásra váró problémával, az esti koncerttel foglalkozott. Siouxsie kiállt a közönség elé, és őszintén beszámolt a történtekről, elmondta, mi történt a bandájával. Ezt követően színpadra lépett a Cure, és lejátszott egy hosszú blokkot. A legvégén, Siouxsie és Severin közreműködésével előadták a „Lord’s Prayer”-t. A következő négy koncertet lemondták. Robert szerette volna folytatni a turnézást, ezért felajánlotta, hogy mindkét bandában játszik. Lol közölte, szívesen beül a dobok mögé. „Azt hiszem, Robert sokkal bosszúsabb volt, mint mi” – mondta Severin évekkel később. „Érthető, hiszen ez volt az első valóban nagy turnéja, és az a két bolond kirántotta a lába alól a szőnyeget.”

Ironikus módon a Bansheesnek nem a közönséggel, hanem a sajtóval volt a legtöbb baja. Az egyik kritikus, Phil Sutcliffe megfelelőnek találta az alkalmat arra, hogy a Soundsban ismét méltassa a Cure-t, és elmondja, hogy az általa látott koncerten a banda több, egyelőre kiadatlan számot is játszott, például előadTa a „Play For Today”-t.

Miközben a Banshees maradéka a sebeit nyalogatta, és megpróbálta elképzelni a jövőt, a Cure szeptember 10-én Rotterdamba utazott, hogy a fellépjen a New Music fesztiválon. A Banshees hirdetésben kereste McKay és Morris utódját, még John Peel rádióműsorában is bemondatták a dolgot. Rengeteg jelentkezőt meghallgattak. Az eset felizgatta a zenei sajtót, az újságírók lélegzetüket visszafojtva figyelték az eseményeket. Közben Londonban a Cure ismét bevonult a Morgan stúdióba, és dolgozni kezdett a következő kislemezen, a „Jumping Someone Else’s Train”-en, amelyben Siouxsie vokálozott.

Folytatódott a Banshees-turné. Az első koncertre szeptember 18-án, Leicesterben került sor. Robert gitározott, és Budgie dobolt. (Budgie korábban a Slitsben játszott; valamivel később feleségül vette Siouxsie-t.) Robert lejátszotta a Cure-blokkot, aztán pihenés nélkül – még át sem öltözött – csatlakozott Severin csapatához, és folytatta a zenélést. „Smith olyan munkát végez, amitől a szerényebb képességű zenészek kikészülnének” – írta a NME. Robert valóban minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy mindkét zenekar tovább fusson. A Passions gitárosa, Clive Timperley nagyon jónak nevezte a teljesítményt, amit Robert a Bansheesben nyújtott. Mivel ő maga is kiváló gitáros, nagyon jól meg tudta ítélni a helyzetet és a produkciót: „Nagyon becsültem őt azért, amit tett, tényleg kemény munkát végzett. Jól teljesített a Banshees-zel, talán jobban, mint a Cure-ral. Valószínűleg azért, mert a Banshees jobb zenekar volt, legalábbis abban az időben.”

Severin szerint Robert sokat tanult akkor, amikor együtt dolgozott a Banshees-zel: „Hasznára vált a dolog” – mondta el az Out Of The Woods című kiadvány szerzőinek. „Azt hiszem, akkor tanulta meg igazán, mi a frontember feladata, amikor pár hónapon keresztül minden este ott állt Siouxsie mellett… Végre kibújt a csigaházából. Azt hiszem, ott tanulta meg, hogy kissé merészebbnek kell lennie… Ott leste el a színpadi fogásokat, akkor tanulta meg, hogyan mozgassa a közönséget.”

Sajnos Robert erőfeszítéseinek a Cure látta kárát. Több mint húsz évvel később Smith bevallotta az Uncut magazinnak: „A turné során, a Cure blokkja alatt nem sokat kommunikáltam a többiekkel, csak összeszorítottam a fogam, és játszottam. Haragudtak rám.” Fizikai értelemben Robert egyre inkább elszigetelődött a saját bandájától, a társaitól: már nem is velük, inkább a Banshees tagjaival utazott. Severin szemszögéből nézve természetes volt, hogy Robert velük tart, vagyis azzal a bandával, amelyik fontosabb a számára. Ő valójában nem sokat törődött azzal, hogy a Cure széthullik-e, vagy sem, őt nem az érdekelte, hogy elveszti-e az előzenekarát, csakis azzal törődött, hogy a gitárosa  - jelen esetben Robert – mellette maradjon, és ennek érdekében mindent elkövetett. „Külön utaztunk” – mondta el Dempsey a MOJO-nak. „Robert a légkondicionált turnébuszban, Lol meg én az Austin Maxiban. Velünk volt a hangtechnikusunk, aki a Wolverhampton Wandereres lelkes szurkolója volt, és egyfolytában dohányzott. Úgy éreztem, Robert megpróbál távol maradni a Cure-tól…” Robert 2000-ben az Uncutnak így nyilatkozott: „Miután átültem a Banshees buszába, egyszeriben mindennek vége lett. Rádöbbenten, hogy sokkal jobban szeretek játszani a Bansheesben, mint a Cure-ban.”

Nem nehéz elképzelni, milyen indulatok gyűlhetnek össze a zenészekben egy hosszú turné során. A NME munkatársa, Deanne Pearson megállapította, hogy Michael egyre elégedetlenebb a saját pozíciójával: egy alkalommal kijelentette, hogy neki és Lolnak ugyanaz a szerepe a Cure-ban, mint Bruce Foxtonnak és Rick Bucklernek a Jamben. Ezzel gyakorlatilag azt ismerte el, hogy ők ketten is éppúgy eltávolodtak Roberttől, mint a másik két zenész a james Paul Wellertől.

Severin egyre komolyabb hatást gyakorolt Smithre. A „Jumping Someone Else’s Train” felvételeinek idején elmondta Robertnek, hogy szerinte a Cure-nak az olyan darkosabb, radikálisabb dalokat kellene előtérbe helyeznie, mint az „I’m Cold”, távolabb kellene kerülniük attól a popos frissességtől, amely az addigi dalaikból áradt. A turné október 15-én, a londoni Hammersmith Odeonben ért véget. Néhány nappal később Michael Dempsey már nem volt a Cure tagja.

Michael és Robert között menthetetlenül elromlott a kapcsolat. Lol már nagyon régóta Robert mellett volt, a barátjának tartotta magát, de Michael mindezt nem mondhatta el magáról. Tolhurst és Smith ízlése sokban hasonlított, Dempsey gyakran kilógott közülük. Hárman voltak a zenekarban, ennek ellenére klikkesedtek. Michael aztán talált magának egy másik bandát, az Associatest, amely akkoriban egyre nagyobb népszerűségnek örvendő stúdiózenekarként működött. A nagy felfordulás közepette, november 2-án aztán megjelent az új kislemez, amelyre a „Jumping Someone Else’s Train” és az „I’m Cold” került fel.

Nem sokkal később véget ért a Cult Hero pályafutása, mert Dempsey távozását követően Simon Gallup hivatalosan belépett a Cure-ba. Vele együtt érkezett Matthieu Hartley, a Magspies billentyűse (aki mellesleg képzett fodrász volt), így a banda négytagúvá bővült. Az új külsővel rendelkező csapat késlekedés nélkül megkezdte a próbákat. Az első koncertet november 16-án, Liverpoolban, az Eric’s-ben adták. A műsorban a Cure-on kívül fellépett még a Passions (ez a banda máfél évvel később az „I’m In Love With A German Film Star” című dallal ért el komoly sikert), valamint az Associates. A Cure legénységének kocsija útközben lerobbant, így a banda elkésett. Amikor megérkezett a helyszínre, már csak száz ember lézengett a nézőtéren. Robert utólag kijelentette, hogy a nehézségek ellenére ez volt élete legjobb koncertje. Gyanítható, hogy azért érezte így, mert végre nem nehezedett rá az a teher, amelyet az előző, feszültségekkel teli fél évben cipelt.

Az 1979-es év hátralévő részében a Cure – a Passions és az Associates társaságában - a „Future Pastimes” címet viselő turnén vett részt. Ez a sorozat december 7-én ért véget. Az utolsó koncertet természetesen Crawleyben adták. A skinheadek sajnos tönkretették a bulit. Clive Timperley, a Passions gitárosa mindmáig jól emlékszik a turnéra. A Passion tagjai fél nemzedékkel idősebbek voltak, mint a Cure zenészei, harminc körül jártak, sőt, a dobosuk, Richard Williams már harmincöt körül volt. „Nagyon jól kijöttünk velük, de sokkal fiatalabbak voltak nálunk… Közöttünk voltak olyanok, akik már a jelzálogot nyögték, ezek a srácok aonban még a szüleikkel éltek.” A korkülönbség azt eredményezte, hogy a Passions tagjai közül nem mindenki kedvelte igazán a Cure-t. „Halálba cikiztük őket, ők pedig halálra idegesítettek minket, mert öregek voltunk… Mentek a poénkodások, időnként lazán, időnként keményebben. Amikor kibuktunk, mindig azzal csillapítottuk le egymást, hogy nyugi, ezek még csak kölykök, mi már jóval régebb óta csináljuk a dolgot. Nem mondtuk ki, hogy jobbak vagyunk náluk… Nem is erről volt szó, hanem inkább arról, hogy irigyeltük őket. Hogy miért? Mert szemtelenül fiatalok voltak, ás baromi jól csinálták!”

Timperley akkor már vagy tíz éve zenélt. Korábban játszott a 101ers-ben, ahol együtt Joe Strummerrel. Miután ez a banda feloszlott, és megalakult a Clash, Timperley Ladbroke Grove-ban talált magának új zenekart. Ez a csapat, a Younstars valamivel később nevet változtatott, és már Passionsként lépett fel a Hammersmith egyik Holdfénypartiján. Chris Parry itt fedezte fel a bandát, amelynek rögtön leszerződtetett a Fictionhöz. Clive Timperley emlékei szerint a Passions körülbelül ötven alkalommal játszott együtt a Cure-ral. Hollandiában a szervezők elszúrtak valamit: azt hitték, hogy egyetlen bandát foganak, amelyet úgy hívnak, hogy „The Cure And The Passions”.

„Egy minibusszal utaztunk” – mondta el Timperley. „A felszerelés külön jött.” Smithnek volt egy ügyes, fejhallgatós erősítője, így a turnébuszban is tudott gyakorolni. A két banda tagjai nem barátkoztak össze a turné során. Timperley szerint a Cure-srácok különc módon viselkedtek: „Nagyon elégedettek voltak magukkal. Azt hitték, már összekovácsolódtak; azt hitték, már nagyon sok mindent láttak. A turné során nem igazán kerestük velük a kapcsolatot.” Azt ő is elismeri, hogy a Cure iszonyúan sok koncertet adott. „Az volt az elképzelés, hogy a lehető legtöbb helyen szerezzenek rajongókat. Chris Parry új-zélandi, elintézte, hogy a srácok Ausztráliában és Új-Zélandon is játsszanak. Gondoskodott arról, hogy rengeteget utazzanak a világban. Chris iszonyúan meghajtotta a bandát. Nekünk is kijutott a jóból, sok koncertet szervezett a Passionsnek. Volt némi hasznunk abból, hogy a Cure-ral együtt utazgattunk: a Cure rajongói a mi zenénket is megkedvelték.”

Clive szerint a Passions tagjai úgy érezték, Parry a Cure-ra koncentrál, és eközben őket mindinkább háttérbe szorítja. A Fiction megalapítása után Parry a Cure-t szerződtette le elsőként,  és a jelek szerint mindig is ezt a bandát tartotta a legfontosabbnak. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy Passions átszerződött a Polydorhoz, és ennél a kiadónál érte el legnagyobb sikereit.

Az 1979-es év legvégén a Cure Hollandiába utazott. A fiúk felléptek a Countdown című tévéműsorban, adtak néhány koncertet, majd karácsony előtt pár nappal Párizsba és Belgiumba utaztak.

 

 

Véget értek a hetvenes évek. Szédítő évtized volt! Az évtized elején a Beatles még új anyaggal tartózkodott a listákon. Egyetlen évtized… Ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Robert Smith az általános iskolából az Egyesült Királyság és Európa színpadaira kerüljön.

Tíz év… A semmiből létrejött a Cure, kapott egy lemezszerződést, azután egy másikat, kiadott néhány sikeres kislemezt, egy albumot, és jelentős rajongótáborra tett szert.

Mi többet akarhatnának a képzeletbeli srácok…?

 

 

 

 

Oldal: Könyvekről - Cure (Silenos kiadó)
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2024 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat