Megjelent: Szukits kiadó

https://www.szukits.hu/felix-es-gotrek/149-zombivadasz.html 

ZOMBIVADÁSZ

 

Egy

 

Felix Jaeger döbbenten bámult, amikor a támadó zombihorda harcosainak rothadó torkából szinte egyszerre feltört a kísérteties, visszhangzó kacaj. A halott emberek és a halott bestiaemberek mind ugyanazon a hangon röhögtek.

- Hans - mondta Felix hátrálva. - Emögött Hans, a Remete áll!

Gotrek Gurnisson felemelte rúnákkal ékített bárdját és felmordult.

- Már akkor ki kellett volna beleznem, amikor először találkoztam vele!

Kat felhorzsolt kézfejével letörölte a homlokáról a vért. A bőre Morrslieb betegesen zöld fényében éppoly élettelennek tűnt, mint a járkáló holtaké.

- Hiszen most öltük meg őket! - nyögte. - Most megint végig kell csinálnunk?

- Helyes - mondta Rodi Balkisson, miközben végigsimított befont, vadászos hajtaréján. - Ezúttal talán rátalálunk a végzetünkre!

- Te talán ige, Balkisson - mondta Gotrek -, de Orrharapó Snorri nem!

A Vadász megfordult, és felsegítette Snorrit arról a sebtiben összerótt hordágyról, amelyet ő és Rodi cipelt, miután Snorri elvesztette a jobb lábát. A vállára vette Snorri karját; Rodi ugyanezt tette a másik oldalon. Felix-szel és Kattel a nyomukban a három törpe botorkálva elindult Emil von Kotzebue csapata felé, melynek katonái már rendezték soraikat a keskeny völgy közepén, és az élőholtak serege felé fordították leeresztett lándzsáikat.

- Snorri nem bánná, ha levághatna még egy pár bestiaembert - mondta Snorri, ahogy a válla fölött hátranézve az utánuk botorkáló, loncsos élőholt bestiákra nézett.

- Sajnálom, Rozsdafej bácsi - mondta Rodi. - Emlékszel? A zarándokutad előtt nem öldökölhetsz.

- Ó, igen! - mondta Snorri mogorván. - Snorri elfelejtette.

Ahogy megszólaltak az érces kürtök, ahogy a dombok között megdörrentek az ágyúk, a csatamező minden szegletéből lándzsások és lovagok fáradt csapatai küzdötték keresztül magukat az oszlop irányába; ezúttal olyan hullákat vágtak le, amelyek a sajátjukkal azonos uniformist viseltek.

Felix úgy gondolta, az egészben ez a legrosszabb. Bár az élőket fenyegető zombik fele feltámadott bestiaember volt, a sereg másik része olyan, valódi emberekből állt, akik alig negyedórával korábban ugyanazon az oldalon küzdöttek, mint ő és a birodalmi csapat többi tagja. Azok a bátor harcosok, akik nemrég még fivéreik mellett, az ostromlott tereken vállt a vállhoz vetve, kétségbeesett igyekezettel próbálták útját állni a bestiaemberek őrjöngő tengerének, most ott botorkáltak a bestiák mellett, és üres tekintetű elszántsággal támadtak rá egykori bajtársaikra. Halálukban a saját fajtájuk árulóivá váltak.

Felix kitért a halott Sir Teobalt von Dreschler csapása elől. Von Dreschler, amíg még élt, amíg nem lehelte ki a lelkét éppen Felix karjai között, a Tüzes Szív Rendjének nemes templomosa volt, most viszont már mint iszonyú, mozgásra serkentett hulla tántorgott. A száját ostobán eltátotta, üregessé vált mellkasának közepén szörnyűn csillogó seb vöröslött. Katnek lehetősége lett volna rá, hogy átvágja a vén lovag térdinait, de habozott. Hiba volt: kis híján elvesztette az egyik kezét, amikor von Dreschler a lecsapott rá.

- Hogyan árthatnék neki? - nyögött fel Kat. - A barátunk volt!

- Aki volt, az már nem létezik - mondta Gotrek, miközben levágta az egyik bestia-hullát. - Öld meg.

Kat zokogva Sir Teobalt térdébe vágta a baltáját. Felix ugyanabban a pillanatban metszette le a lovag fejét a Karaghullal, a templomos rendjének relikviájával, azzal a csodálatos és félelmetes karddal, amelyet Teobalt csupán néhány nappal korábban ajándékozott neki.

- A saját kardjával... - mondta Felix keserűen, ahogy az idős ember elvágódott a földön.

Felix olyan viharvert és fáradt volt, hogy miközben előrenyomultak, már alig bírta ráemelni a kardot a feléjük botorkáló halottakra. Egy órával korábban Kattel és a három vadásszal együtt berontott a Tarnhalt Koronája néven ismert domb tetején álló monolitkör közepére, és támadást indított Urslak Cripplehorn, az egyik nagy hatalmú bestia-sámán ellen, mert meg akarták akadályozni, hogy az befejezze a ceremóniát, amely hatására Drakwaldban minden egyes ember bestiává változott volna. Fél órával korábban, miután Ursalk elpusztult, valamennyien lerohantak a Korona alatti völgybe, hogy csatlakozzanak Oktaf Plaschke-Miesner vikomt és Lord Giselbert von Volgen csapataihoz, amelyek halált megvető bátorsággal támadást indítottak a sámán tízezer főt számláló serege ellen. Tíz perccel korábban Emil von Kotzebue erői mennydörgő robajjal leérkeztek a völgybe, valósággal belerobbantak a bestiák oldalszárnyaiba, így megmenekültek az ifjú urak pusztulásra ítélt csapatai. Sajnos a felmentősereg késve érkezett: a két fiatal vezér már elesett. Egy perccel korábban a Morrslieb, a káoszhold eltakarta nála sokkalta szebb testvérét, a Mannsliebet, és a Boszorkányéj közepén, pontosan éjfélkor, az elköszönő esztendő utolsó percében, az újév első pillanatában felkeltek a csatatéren fekvő holtak, az emberek és a bestiák egyaránt - felkeltek a nyugalom nélküli halálból, és valamennyien az élők felé fordították tompa, homályos, dülledt szemüket. Felix egész idő alatt nem állt meg, nem hagyta abba a küzdelmet.

Feltámadt Gargaroth, az Istenek Által Megérintett, Urslak hatalmas seregének vezére is. Nyöszörgő hullája a vadászok elé támolygott, és egy másik bestiaember hasított patájú lábát bunkósbotként felemelve támadást indított. A jelek szerint nem zavarta a halálos seb, amelyet Gotrek rúnákkal díszített bárdja vágott a mellkasára.

- Kétszer akarsz meghalni? - kérdezte Gotrek rekedt hangon, miközben Snorrival és Rodival együtt kitért a húsbunkó elől.

A botorkáló bestia-zombi utánuk ment. Gotrek ekkor elvált Snorritól és Roditól, és széles ívben maga mögé csapott a bárdjával. A penge hangos cuppanással vágódott bele Gargaroth fekete szőrrel borított nyakába, és azonnal elmetszette a gerincoszlopot.

- Ám legyen!

Miközben Gotrek kirángatta a sebből a bárdját, és visszaállt Snorri karja alá, a levágott bestia előrezuhant. A vadászok jobbra-balra vagdalkozva továbbsiettek, csatlakoztak más túlélőkhöz. Szerencsére a zombik még csak egyesével, legfeljebb kettesével támadtak; a jelek szerint Hans, a Remete még nem irányította teljes mértékben a végtagjaikat. Rángatóztak, vonaglottak, járás közben gyakorta orra buktak, vagy egyszerűen csak rossz irányba támolyogtak, ám minden eltelő másodperccel egyre biztosabbá vált a mozgásuk, egyre jobban tudtak összpontosítani, és elérkezett az a pillanat, amikor valamennyien von Kotzebue ostromlott oszlopa felé fordultak, valahogy úgy, mint a vérszagra egy helyre csábuló, vak szúnyogok.

Ahogy Felix, Kat és a vadászok, folyamatosan harcolva egyre közelebb jutottak az oszlophoz, egyre sűrűbbé vált a zombik tömege, míg végül olyan tömör falat alkotott, amin keresztül Felix szinte semmit sem látott.

- Vonalakat rendezni! Négyszögbe! Négyszögbe! - ordította az egyik őrmester valahonnan a hullák háta mögül.

- Sebesülteket a szekerekre! Amelyik tud járni, az jöjjön, amelyik nem, azt hozzátok! Gyerünk!

- Rendezetten fogunk visszavonulni, te átkozott! Ha félni akarsz valamitől, hát rettegj a csizmám orrától, amit könnyen a hátsódba kaphatsz!

- Csak a fejekre, a lábakra, a nyakakra, uraim! Fejek, lábak, nyakak! Csak ezek a találatok érnek valamit!

Ez a tanács egy daliás külsejű, idős lovagtól érkezett, aki Middenland színeit viselte az öltözékén. Felix a zombik feje fölött pillantotta meg, ahogy súlyos vértekkel felszerelt lova hátáról lendületesen és lelkesen csapkodott egy hosszúkarddal. Simára borotvált feje fedetlen volt; a parancsait egy olyan hatalmas, dús, hosszú és fehér bajuszon keresztül osztogatta, amilyenhez hasonlót Felix még sosem látott.

Ez csakis von Kotzebue lehet - gondolta Felix -, a megmentőnk...

A lovag mellett egy vastag nyakú, széles mellkasú nemesember küzdött. Duzzatag, bulldogszerű arca valahogy ismerős volt Felixnek. Páncélja fölött mustársárga-burgundvörös felsőkabátot viselt, a pajzsát Talabecland koronás sasmadara díszítette.

- A fiam! - kiáltotta a talabeclandi. - Keressétek meg a fiamat!

Ahogy ezt kimondta, Felix végre felismerte az arcát. Mintha a középkorú tükörképét látta volna annak a Giselbert von Volgennek, aki ifjú lovagtársával együtt nekivezette kis csapatát a bestiák óriási túlerőben lévő seregének. Ez a férfi nem lehetett más, csakis Giselbert apja.

Giselbert azonban már nem élt, Gargaroth ölte meg, és sejteni lehetett, hogy a csatatéren heverő többi halotthoz hasonlóan ő is életre kelt. Az mindenesetre biztosnak tűnt, hogy nem fogja meghallani az apja hívó szavát.

Tíz lépésnyire az oszloptól Felix, Kat és a vadászok útját egy teherhordó szekér zárta el, amely mintha zátonyra futott volna az élőholtak nyüzsgő tengerében. A kocsisa néhány másik emberrel együtt a rakomány - a tisztek sátrainak szépen összecsavart vásznait és tartópóznái - tetején állva küzdött az életéért, miközben a lovak riadtan nyerítettek és rugdalóztak.

- Segítség! - kiáltotta a kocsis a katonák felé.

Ám hiába tette, mert a lovagok és gyalogos katonák viharvert oszlopa egy harsány „Indulj!" vezényszó elhangzása után déli irányba fordult, és minden egyes lépésnyi távolságért megharcolva elindult.

Gotrek ránézett Rodira, és a szekér felé biccentett, amelynek tetején egyre kétségbeesettebben üvöltözött a kocsis.

- Ez az - mondta Vadász, miközben a bárdjával széthasított egy zombit, és elindult a szekér fara felé. - Fel, Orrharapó!

Felix és Rodi közös erővel feltolta Snorrit a vászonhalom tetejére, és miután visszaverték az zombik újabb hullámának támadását, ők is felmásztak utána. Felix lerúgta magáról a lábába kapaszkodó zombit, majd felkapaszkodott a szekérre. Kat is felmászott, lihegve rogyott le mellé.

- Hajts! - parancsolt rá Gotrek a kocsisra, miközben Rodival együtt lecsapott a túl közel merészkedő élőholt bestiákra és emberekre. - Mi majd visszatartjuk őket!

- Ó, köszönöm, törpe uram! - hálálkodott a kocsis. - Köszönöm!

Megmarkolta a gyeplőt. Gotrek, Rodi, Felix és Kat csatlakozott a kocsi tetején álló emberekhez: vágták, rúgták, ütötték a körülöttük nyüzsgő hordát.

- Emberke, apró lény! - vakkantott fel Gotrek. - Tartsátok távol őket a lovaktól!

Felix felnyögött a fáradtságtól, de Kattel együtt átkecmergett a kocsis mellett, és meglehetősen esetlenül átugrott az egyik ló hátára. Kat a másik ló hátára ült fel. A rémült állatok nyerítve felágaskodtak, amikor Felix és Kat a hátukon ülve vagdalni kezdte a feléjük nyúlkáló zombikat, ám amikor úgy-ahogy tisztává vált az út, végre elindultak, és a kétszer meghalt hullák csüdig érő mocsarán keresztülgázolva, lassan követték a visszavonuló oszlopot.

Hirtelen egy hang hasított a csatazajba.

- A fiam! Állj! Vissza kell mennünk!

Felix felkapta a fejét. Lord von Volgen tágra nyílt szemmel az ő szekerükre mutatott.

- Von Kotzebue! - kiáltotta. - Állítsd meg az oszlopot! A fiam!

A fia? Felix homlokráncolva hátranézett. Egy gyönyörűen megmunkált páncélt viselő alak kapaszkodott fel a szekér hátuljára, messze megelőzve az élőholtak sorát. Ugyanazokat a mustársárga-burgundvörös színeket viselte, mint Lord von Volgen, de a horpadt sisak alatt az arca éppen olyan aszott és élettelen volt, mint amikor Felix utoljára látta - amikor kuzinja, Oktaf Plaschke-Miesner hullájával együtt pár perccel korábban, az életet megcsúfolva, merev lábakkal feléje botorkált.

Gotrek és Rodi gondolkodás nélkül megragadta és lefejezte az ifjú uraság hulláját, majd visszarúgták a testet és a fejet a többi zombi elé.

Fájdalmas üvöltés hasított ki a menetoszlopból.

- Giselbert! Ne! A fiam!

Egy karom kapott Felix felé. Nem törődhetett a nemesúrral, a lova köré gyűlő zombikkal kellett foglalkoznia. Újra és újra lecsapott a kardjával, szúrt és vágott, megpróbálta elrugdosni támadóit. Kat ugyanezt tette a másik ló hátán. A halottak mozdulatai esetlenek voltak és viszonylag gyengék, könnyen hárítani lehetett támadásaikat, de olyan sokat voltak és olyan fáradhatatlanul törtek előre, hogy Kat és Felix szusszanásnyit sem pihenhetett, ha távol akarták tartani őket, ha meg akartak maradni lovaik hátán.

Egy órának tűnő, de jóval kevesebb idő múltán a szekér utolérte az oszlopot, és a lándzsások, akik kétségbeesett igyekezettel próbálták távol tartani a hordát, keresztülengedték. Ahogy a sorok mögé jutottak, Felix és Kat rádőlt a lovak nyakára, és csak feküdtek, próbáltak lélegzethez jutni. Felix még soha életében nem volt ilyen kimerült, és most, hogy a végtagjai megpihenhettek, a hosszú, hosszú éjszaka során szerzett tucatnyi sebéből szétáradt a fájdalom. Megvágták, lehorzsolódott a bőre, tetőtől-talpig számtalan kisebb-nagyobb karcolás vöröslött rajta. A testén egyetlen olyan pont sem volt, ami ne fájt, ne sajgott volna.

- Jól van, ennyi - mondta a háta mögött Rodi. - Most visszamehetünk, és találkozhatunk a végzetünkkel.

- Te mehetsz - mondta Gotrek -, de én Orrharapó Snorrival maradok, amíg az oszlop elég távol nem kerül.

- De...

Felix hátranézett. Rodi elfordult a zombik tengerétől, Snorrira meresztette a szemét. Snorri a szekér közepén feküd, és éppen megszorította azt a kötést, amit levágott lába csonkjára tekertek.

- Jól van - mordult fel végül Rodi. - Tartozom neki ennyivel, de utána nincs több halogatás! Itt a végzet, éppen előttünk! Most aztán meghalhatunk.

- Meg bizony! - mondta Gotrek. - És tényleg nem várunk tovább. - Leugrott a szekérről, és elindult az oszlop egyik szárnya felé. - Gyere, szakállas! Bemelegítünk egy kicsit.

Rodi is leugrott; elvigyorodott.

- Helyes! Minél előbb eltisztulnak innen ezek az emberek, annál hamarabb pihenhetünk meg végre.

A két vadász előrefurakodott, hogy beálljanak a lándzsások közé, akik sort alkotva oldalaztak a völgyből kifelé masírozó menetoszlopban, és közben gépies előredöfésekkel próbálták távol tartani az élőholtak mozgó, nyüzsgő, hullámzó tömegét.

- Fejek, nyakak, lábak! - bömbölte Rodi, és a zombik közé csapott a pörölyével.

A lándzsások üdvrivalgással fogadták, és megismételték a kiáltását.

- Fejek, nyakak, lábak!

Gotrek nem kiáltozott, túlságosan lekötötte a figyelmét a mészárlás.

- Segítenünk kéne nekik - mondta Kat, és fáradtan felegyenesedett a ló hátán.

- Igen - felelte Felix. - Kellene...

Ám amikor megpróbált felegyenesedni, a karja annyira remegett, hogy tudta, semmi hasznát nem vennék az első sorban, csak annyit érne el, ha odamenne, hogy megöletné magát, aztán zombivá válna. Egyetlen pillanatig sem kételkedett benne, hogy Gotrek végezne vele, ha ez megtörténne.

Volt azonban más feladat, amit szintúgy el kellett végezni.

Látta, hogy az orvos segédjeinek egyetlen szabad pillanatuk sincs a sebesültek és a sorokból hanyatt dőlő halottak miatt. Az így vagy úgy harcképtelenné vált katonákat a teherhordó szekerekhez vitték. Siettek, olyan gyorsan dolgoztak, ahogy csak tellett tőlük, de így is maradtak a földön olyanok, akiknek szükségük lett volna rájuk.

Felix leszállt a lóról, Katre nézett.

- Gyere! - mondta. - Erre alkalmasak vagyunk.

A mennydörgő üdvrivalgás hallatán Felix és Kat, ahogy éppen felfektettek egy sebesült lándzsást a szekérre, a többi közé, felkapta a fejét. A sátrakat szállító szekér von Kotzebue viharvert lovagokból, lándzsásokból és alabárdosokból álló oszlopát követve áthaladt a Tarnhalt Koronájának völgyében, pontosabban a völgy déli végében álló két alacsony domb között.

Az emberek ordítottak, a fegyverüket rázták, és a csatamező felé fordulva, két ujjukat a homlokukhoz emelve tisztelegtek. Felix értetlenül pislogott. Kattel együtt a munkára összpontosított, hordták a sebesülteket, és közben nem is nagyon vették észre, hol, merre jár az oszlop. Már nem voltak körülöttük zombik. A tántorgó holtak összetorlódtak a két domb közötti átjáróban, a lejtő aljában. A lándzsások utóvéd csapatának sikerült megakadályoznia, hogy a betámolyogjanak a keskeny hágóba. A csapat tagjai nemes áldozatot hoztak annak érdekében, hogy a sereg többi része megmenekülhessen.

- Azt hiszem... - mondta Kat. - Azt hiszem, sikerült kijutnunk.

- És akkor most szépen vissza is megyünk - jelentette ki Gotrek, és Rodival együtt odalépett a szekérhez.

Felix szíve nagyot dobbant. Ez azt jelentette, hogy végül mégis el fognak válni egymástól a Vadásszal. Fogalma sem volt, mit mondhatna.

Ahogy kinyitotta a száját, abban a hiú reményben, hogy sikerül kinyögnie valami értelmeset, a völgy irányából hideg, halálbűzt és földszagot hozó szél kerekedett, aminek hatására a bátor rivalgás előbb elhalkult, majd némaságba fulladt. Villám lobbant a fejük fölött; a lobbanást mennydörgés követte, olyan fülsiketítő recsegés, amely visszhangot keltve végigszáguldott a végtelen Kopár Dombság fölött.

Felix, a társai, és a menetoszlopot alkotó katonák mind felnéztek az égre. Mindkét hold bebújt egy sápatag, tépett szélű felhő mögé - már nem egymás mögött álltak, végre szétváltak, és úgy ragyogtak az égen, mintha egy kábítópor-megszállott mocskos gézréteg mögül előkandikáló szemei lennének.

A sereg előtt, az átjáró fölött, a domb gerincén egy megfakuló árnyékfelhőből kilépett valaki - felbukkant Hans, a Remete torz, mániákusan vihogó alakja.

- Igen! - hörögte, miközben a katonák reszketve bámultak rá. - Meneküljetek csak az uraitokhoz! Mondjátok meg nekik, hogy érkezem! Mondjátok meg nekik, hogy innentől Altdorfig valamennyi kastély, valamennyi város az enyém lesz! Mondjátok meg nekik, a halottakból áll majd a seregem! Mondjátok meg nekik, százezer hullával fogom bevenni Altdorfot, és Sigmar Birodalmából létrejön a Holtak Birodalma!

Pisztolyok és muskéták dörrentek a remetére. Kat előkapta az íját, és megeresztett egy nyílvesszőt, ám Hans ügyet sem vetett a támadásra. A lövedékek és nyílvesszők közül egy sem találta el.

- Most elfuthattok az áradat elől - mondta a remete -, de hamarosan otthonaitok falát fogja ostromolni a halál tengere, ti pedig belefulladtok hullámaiba! Azután pedig felkeltek, és velünk masíroztok tovább. Mind meghaltok. Mind felkeltek. Mind az enyémek lesztek!

A lándzsások és a lovagok dühösen ordítani kezdtek. Felbomlott az addig fegyelmezett alakzat, sokan futva indultak felfelé a domb tetejére. Gotrek és Rodi törpe-káromkodásokat bömbölve követte őket, ám mielőtt bárki odaérhetett volna, bárki három lépésnél közelebb kerülhetett volna a remetéhez, ködfelhők és árnyékok vették körül a testét.

Egy pillanattal később Hans eltűnt - éppen olyan hirtelen és váratlanul, ahogy megjelent. A domb tetején nem állt senki.

Felix remegve szorosabbra húzta magán vörös sudenlandi gyapjúköntösét. Körülötte sokan védelmet kérő imákat suttogva meredtek arra a helyre, ahol a remete állt. Felix abban reménykedett, hogy mindaz, amit Hans elmondott, nem egyéb üres fenyegetőzésnél, de aztán eszébe jutott, hogy az állítólagos remete hogyan vette rá őt, Gotreket és a többieket arra, hogy megsemmisítsék Urslak kövét, hogy aztán végrehajthassa sötét mágiáit, már nem kötött volna fogadást arra, hogy nem válik valóra minden eszelős szó. Bárki is volt valójában, ez a Hans nagy hatalommal rendelkező, elképesztően ravasz nekromanta volt. Felix tartott tőle, hogy eddig még csupán egy töredékét mutatta be annak, mire képes.

- Gyere, Gurnisson! - mondta Rodi. - Az emberkék találtak egy jó helyet. Ott jó darabig vissza tudjuk tartani a holtakat.

Gotrek bólintott.

- Vissza biz'a!

- Snorri is segíthetne, ha volna mankója - ült fel Snorri a szekéren.

Gotrek mogorván nézett rá.

- Te most Karak Kadrinba mész, Orrharapó. Ez itt most nem a te végzeted.

Snorri lehorgasztotta a fejét.

- Snorri megint elfelejtette.

Felix és Kat a vadászokhoz lépett.

Felix nyelt egyet.

- Szóval... Végül mégis búcsút veszünk egymástól - mondta esetlenül.

- Úgy bizony, emberke! - mondta Gotrek, és megpróbált ugyan ünnepélyes lenni, de Felix látta rajta, alig bírja türtőztetni magát. - Emlékezz a fogadalmadra! Elviszed Orrharapó Snorrit Grimnir Szentélyébe, és szabad vagy.

- Elviszem - mondta Felix.

- Viszontlátásra, Gotrek - mondta Kat. - Viszontlátásra, Rodi! Grimnir fogadjon titeket a dísztermében!

Felix kezet nyújtott, de abban a pillanatban, amikor Gotrek belecsapott a tenyerébe, patadöbörgés rázta meg a földet. Vagy száz lovag vágtatott el az oszlop mellett. A csapatot von Kotzebue báró és Lord von Volgen vezette. Hirtelen megálltak, eleven húsfalat alkottak a szekér körül. Pisztolyok és kardok szegeződtek Gotrekre, Felixre, Katre és Rodira.

- Itt vannak! - mondta von Volgen, pallosával a vadászokra mutatva. - Ezek a vadállatok, ezek az eszelős fenevadak gyilkolták meg a fiamat!

Oldal: --- Warhammer - Zombivadász (részlet)
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2024 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat