Sudhana könyvkiadó

lásd: facebook / sudhana kiadó

Az STB Könyveknél hamarosan megjelenik egy könyv, aminek "A sivatag démonjai" lesz a cime. A kötet az alábbihoz hasonló buddhista (tan)meséket tartalmaz. A kiadványról részleteket a kiadó honlapján találtok.

 

 

A sivatag démonjai

 

Valamikor régen élt két kereskedő, nagyon jó barátok voltak. Mindketten arra készültek, hogy elindulnak egy messzi országba, és ott próbálják eladni árujukat. Sokáig tanakodtak, hogy együtt menjenek-e, vagy inkább mégse; végül úgy döntöttek, külön próbálnak szerencsét.

– Mindketten ötszáz szekérrel vágnánk neki. Ha együtt mennénk, talán el sem férnénk az úton az ezer szekerünkkel.

Megbeszélték, hogy melyikük indul útnak elsőként és ki másodjára. Az a kereskedő, akinek elsőként kellett elindulnia, így gondolkodott: „Sima lesz előttem az út, nem teszik göröngyössé más szekerek, a kerekek nem vágják fel a sarat, a sár nem keményszik meg… Az igavonóink előtt nem legelik le a füvet más állatok, az embereim pedig friss gyümölcsöt találhatnak az út menti fákon. Az árakat úgy alakítom majd, ahogy kedvem tartja, nem kell alkalmazkodnom senkihez… Sokkal jobb így, hogy nem én vágok neki az útnak másodjára!”

A másik kereskedő, akinek másodikként kellett elindulnia, így gondolkodott: „A barátom szekerei simára tapossák előttem a göröngyös utat, igavonói lelegelik a száraz, hosszú füvet, az én állataimnak viszont zsenge hajtások jutnak majd. Az ő emberei leszedik az út menti fákról a túlérett gyümölcsöket, az enyéimnek viszont megmaradnak a legfrissebbek. A barátom előttem már kialkudja az árakat, nem kell vesződnöm azzal, hogy vitázzak a vevőimmel… Sokkal jobb így, hogy nem én vágok neki elsőként az útnak!”

Elindult az első kereskedő karavánja, heteken keresztül vonult az előre megjelölt cél irányába, amikor egy nap megérkezett egy olyan helyhez, amelyet a környéken élők „Vízenincs sivatag”-nak neveztek. A kereskedő útközben azt is megtudta, hogy a helyiek hite szerint ebben a sivatagban furcsa és könyörtelen démonok laknak.

A kereskedő felmérte a vízkészletet, azután bátran nekivágott a sivatagnak. A karaván már a kietlen pusztaság közepe táján járt, amikor váratlanul egy másik csapat bukkant elő a semmiből. A másik karaván szekereit friss lótuszvirágok díszítették, az igavonók erősek voltak, nem látszott rajtuk, hogy bármiben hiányt szenvednének: lerítt róluk, hogy eleget ettek és ittak. Ugyanilyen elégedettek és jókedvűek voltak a szekereken, a lovak hátán utazó emberek is.

Az idegen karaván vezetője megszólította a kereskedőt:

– Üdvözöllek barátom! Látom, arrafelé tartasz, ahonnan mi jövünk. Biztos vagyok benne, hogy jó üzleteket fogsz kötni, mert bizonyára ügyes kereskedő vagy, de… Áruld el, barátom, miért terheled az igavonó állataidat felesleges teherrel?

– Miféle felesleges teherről beszélsz? – csodálkozott a kereskedő.

Az idegen karaván vezetője a vizeskorsókra és -tömlőkre mutatott.

– Erről a rengeteg vízről, erről a nagy súlyról, amit magatokkal visztek. Hamarosan el fogtok jutni egy oázishoz, ha jobban megnézed, máris láthatod a horizonton… Ott friss vizet találtok majd, a fákról gyümölcsöket szedhettek. Az igavonóid már így is fáradtak, miért nem könnyíted meg a dolgukat? Én a te helyedben kiönteném ezt a rengeteg vizet, hiszen nemsokára úgyis ihattok; én a te helyedben megkönyörülnék az állataimon.

Bár a helybeliek figyelmeztették a kereskedőt, hogy a sivatagban sok érdekes és félelmetes dolog eshet meg vele és kísérőivel, a karavánhoz egyetlen olyan ember sem tartozott, aki felismerte volna, hogy az idegenek, akik a lótuszszirmokkal felékített szekereken jöttek, valójában nem valódi emberek, hanem áltestet és álruhát öltött démonok, akiknek kedvenc étkük az emberhús volt. A kereskedő hitt a démonok csalfa szavának, és mivel megesett a szíve a fáradt igavonókon, ráparancsolt a szolgáira, öntsék ki a magukkal hozott vizet.

– Ezek a jóemberek azt mondják, hamarosan eljutunk egy oázisba. Ott majd ismét feltöltjük a készleteinket!

A szolgák teljesítették a kereskedő parancsát, a földre öntötték a vizet. A száraz homok mohón szívta azt magába.

A kereskedő elbúcsúzott az idegenektől, a karaván továbbhaladt. Mentek, mentek, de csak nem jutottak közelebb a látóhatár peremén derengő oázishoz. A sivatag egyre szárazabb, egyre kietlenebb lett, életnek a legapróbb nyomát sem lehetett felfedezni benne, ami nem is csoda, hiszen egyetlen csepp víz sem volt sehol. A kereskedő emberei között akadtak néhányan, akik rádöbbentek, hogy csapdába sétáltak akkor, amikor kiöntötték vizüket; voltak olyanok is, akik démonokról suttogtak, és voltak olyanok is, akik a kereskedőt hibáztatták a történtekért. A nap végére elfogyott az emberek maradék ereje, és az igavonó állatok is olyan gyengék lettek, hogy már alig bírták maguk után vonszolni a nehéz szekereket. Az emberek és az állatok összerogytak, egymásra omlottak. A kimerültség hamar álomba taszította őket.

Ahogy elaludtak, ismét megjelentek a démonok, ám ezúttal már nem álcázták magukat, valódi formájukat öltötték magukra. Odaosontak a legyengült, védtelen emberekhez és állatokhoz, és nekiláttak véres tervük végrehajtásának. Amikor befejezték, jóllakottan elvonultak. A szekerek mellett, a homokban csupán néhány csont maradt. A kegyetlen és éhes démonok egyetlen embert, egyetlen állatot sem hagytak életben.

Néhány héttel később útnak indult a második kereskedő is. Ugyanazon az úton haladt, mint korábban a barátja, és ő is megérkezett karavánjával a sivatag szélére. Pihenőt rendelt el, magához hívta embereit és így szólt hozzájuk:

– Úgy hallottam, ezt a helyet „Vizenincs sivatag”-nak nevezik. Azt beszélik, démonok lakják. Ilyen helyen nem árthat az óvatosság. Lehet, hogy találunk néhány növényt, esetleg vizet is, de ne egyetek, ne igyatok semmiből, mert lehetséges, hogy minden mérgezett.

Ezután a karaván nekivágott a sivatagnak.

A homokrengeteg közepe táján járhattak, amikor ők is szembetalálkoztak a lótuszvirággal felékített szekerekkel meg az álcatestbe bújt démonokkal. A vérengző szörnyek ennek a kereskedőnek is elmondták, hogy a közelben van egy csodálatos oázis; neki is azt javasolták, hogy szabaduljon meg a terhet jelentő víztartaléktól. Ám ez a kereskedő bölcsebb volt, mint a másik: azonnal átlátott az embernek tűnő lényeken. Tudta, ha létezne az a bizonyos oázis, nem neveznék a helyet „Vizenincs sivatag”-nak. Az is feltűnt neki, hogy az idegen, embernek tűnő lényeknek furcsa, dülledt, vörös szemük volt, és olyan erőszakosan beszéltek, hogy csakis démonok lehettek.

– Kérlek benneteket, hagyjatok minket! – mondta. – Kereskedők vagyunk, sokat járunk a világban, és már rég hozzászoktunk, hogy nem öntünk ki vizet, amíg nem tudjuk, hogy biztosan találunk helyette frisset.

Az emberei arcán kétkedés és bizonytalanság tükröződött, ezért így szólt hozzájuk:

– Ne higgyetek ezeknek az idegeneknek! Lehet, hogy démonok, és csapdába akarnak csalni minket. De ha nem így van, akkor sem öntjük ki a vizünket, amíg nem találjuk meg azt a bizonyos oázist!

– De hiszen ezek a jó szándékú idegenek megmutatták, hogy ott az oázis, ott van, a látóhatár peremén! – felelték erre az emberei.

– Amit látunk, az talán délibáb, nem egyéb. Mondjátok, hallottatok már arról, hogy valaki vizet talált a „Vizenincs sivatag”-ban? Esetleg esőfelhőket láttok az égen? Mert én bizony nem! Ha hiszünk ezeknek az ismeretleneknek és kiöntjük a vizünket, később talán nem lesz mit innunk. Ha nem iszunk, legyengülünk, legyengülve pedig könnyű prédává válhatunk. Lehet, hogy ezek a démonok ki akarnak rabolni minket, de még az is lehetséges, hogy fel akarnak falni bennünket!

A karaván folytatta útját, és estére elért arra a helyre, ahol a démonok végeztek az első karavánhoz tartozó emberekkel és állatokkal. A második kereskedő emberei megtalálták a szekereket, és látták a homokban heverő csontokat. Éjszakára őröket állítottak, nehogy valami meglepetés érje őket.

Amikor a sötétség sűrűvé vált, a démonok ismét előmerészkedtek, de amikor meglátták az őröket és azt, hogy ezek az emberek nem gyengültek le a szomjúságtól, inkább letettek a tervükről, és támadás helyett visszakotródtak a sivatagba.

Az emberek másnap reggel ettek és ittak, megetették, megitatták az állataikat is, majd magukhoz vették az első karaván gazdátlanul maradt áruját, és folytatták útjukat. Jó üzleteket kötöttek, és valamivel később épen, egészségesen tértek haza.

 

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 41
Tegnapi: 263
Heti: 531
Havi: 3 639
Össz.: 366 771

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: Könyvekről - A sivatag démonjai (STB Könyvek)
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2017 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: attila a hun iskolasoknak - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »