Magyarok - mítoszok és legendák
1. NAGY MAGYARORSZÁGBAN
Mintha csak tegnap lett volna, pedig milyen régen történt, hogy Ménrót két fia, Hunor és Magyar vadászat közben messze elkalandozva, váratlanul egy csodaszép vaddal találta magát szemközt. Hej, hátára borult annak ágas, aranyos agancskoronája, s fénylett, tündökölt a napsugárban, s ha a bokrok gallyaihoz ütődött, zengett-bongott, muzsikált. Tőle kecsesebben széltől fogant paripa se szállt...
Régen volt, bizony régen, mikor a gímszarvas nyomát követve az óriás Ménrót két fia, Hunor, s Magyar a kékvizű tó partján, messze idegenben a tündérleányokat, s új hazáját meglelte. Az új hazát meglelték, gyermekikkel be is népesíték, hogy aztán, nagy sok idő múltán, büszke nagy reménnyel elvándoroljanak a hunok. Keletről nyugatra vették útjukat boldogabb hazát keresve, szemet elvakító kincsekről, aranyról, ezüstről, kövér barmokról, jó legelőkről, erdei vadról elmélkedve.
Hunok dicsőségét ismerte a világ, Nyugatnak büszke népe rettegte Isten ostorát, Attilát. Még a római is, ki sok népet leigáz, megküldött néha az Egyistenhez egy fohászt:
- A hunok nyilaitól, ments meg uram minket!
Nagy volt a neve a büszke hunoknak; nagy volt, sebesebben terjedt a szélnél, s a végin oda is elért, ahol az Etel folyó óriási hegy völgyében elvész. Eljutott, el biz`a, el a messze elfutó nagy róna túlfelire, el egészen a nagy, türkizszín tóig, ahol békében tanyázott Magyar ivadéka Nagy-Magyarországban.
Békességben éltek, az idő gyors szárnyon repült felettük. Századok gyűltek az eltűnő századra, ám élt a mesében, regösök énekében, amely nemzedékről szállott újabb nemzedékre, s szájról szájra, hogy Hunor utódai, a hunok nyugatra mentek hazát szerezni, idegen népek között dicsőséget aratni. Hányszor megszólalt a rege pásztortüzek mellett Attiláról, kinek maga Hadak Ura adott erőt, s hatalmat! Hadak Ura naggyá tette Hunor ivadékait, adott nekik országot, amelynek napkeltén, napnyugtán, mása nincsen sehol...
Mikor aztán megjött a hun romlásnak híre, újabb rege támadt Attila királynak nagy birodalmáról, Hunországról, s idegen sáskákról, kik megölték a hunok maradékát, vagy elűzték őket, hogy csak hírük maradt. Mint szél, ha odébb sodor zizegő homokot, úgy múlt el Attila birodalma, úgy veszett kárba minden hódítása. Beszélt az új rege Csaba királyfi útjáról, ahonnan vissza eddig nem tért, s ki tudja tér-e valaha.
Ha megfogyott a hun nép, Hadak Ura talán az erős magyar népre veti szemét, s úgy gondolja:
- Tegyünk ezzel próbát, e nemzet tán még a hunnál is derekabb!
S mit Hadak Ura az elméjében forgat, azt meg is teszi, mert nagy az ő hatalma, emberi ésszel fel sem fogható. Nézi fentről ezüstös hullámú, kanyargó Don partján hét magyarnak birodalmát.
Hunor, Magyar merre vagytok? Jó kapitányok, Keve, Béla, Kadosa, hol jártok? Megtért már őseihez Bendegúz, örök álmát alussza Buda, és a világverő hős, Attila király is. Holtak a vezérek, s a hunnak azóta tán már írmagja se maradt...
De a Magyar-fi él! Vitéz volt Magyar fia Kár, annak fia Farkas, annak fia Etéj, s vitéz volt Etéj fia Ed is. Az ő fia Ügyek, ki most a száznyolc büszke nemzetség, a hét magyar gyulája. Ahol Magyar egykor megállotta türkizvizű tónál, az Etel folyó partján, szép hazát teremtett., mosolygó, erős otthont. Haj, de keményen kellett verekedni e hazáért! A magyarok elébb a kazár kagánokkal víttak véres csatákat, nagy sok időn át, most meg a nagy kán, a besenyők fejedelme ütött tábort a tengernyi tó mellett, s ő is Magyar sarjai ellen fenekedik.
Ügyek mindig első volt a vadűzésben, első a harcban; első ő most is, mikor fegyver, dárda, s íjak terhét nyögik a magyarok paripái. Dali vitéz, nagy hős, regősök szájára való, de szívét mégis bú rágja, lelkét gond emészti. Nem ifjú ő már, maholnap megtér Arany Atyácskához, Hadak Ura mezején üt sátrat... Jaj, ha a Nagy Kán kardot ránt acélos kart ki támaszt? Ki vigyáz majd a magyarok ménesére? Ki nevel fel táltos paripákat? Bánat madara azért tépdesi, mert nincs fia, ki helyébe állna.
Nézi fentről Hadak Ura hét magyar gyuláját, Ügyeket, s nem késlekedik tovább. Hogy miként adta tudtul az ő szándokát, arról mesél Emese álma.
*2. EMESE ÁLMA
Élt hát akkoriban, tíz emberöltővel annak utána, hogy megbomlott Attila országa, élt egy tisztes magyar, kinek neve Ügyek volt. Tágas rónán négyszáz sátor lengett, tölgyerdő szegélyezte köröskörül a táborhelyet: ez volt Ügyek nemzetségének szállása. Úr volt ő, apja a övéinek, kik bölcs ítéletében vakon megbíztak, szavára mindenkor megbíztak.
A többi nemzetség is nagyra becsülte Ügyeket, s bár nem ő volt közöttük korra a legvénebb, mégis megfogadták tanácsát, hiszen tisztának és igaznak ismerték a szándékát.
Ügyek feleségét, Emesét, az Isten sűrűn megáldotta gyermekekkel, de haj, parázsszemű lány volt mind. Magyar daliáknak szívében hamar lángra lobbant a szerelem irántuk, el is vették őket hites feleségül az apától magyar szokás szerint. Így üres lett a tisztes Ügyeknek sátra, s üres volt szíve, mert mire úgy vágyott, fiat nem szült néki jövő reménységül Emese.
Búra hajlott nyájas Emese szíve, látta ura arcán a gondnak redőit, miket, bárhogyan is fájt neki, el nem simíthatott, mert az újfent visszatért, ha édes szóval el is űzte múló pillanatra.
Ekkor történt, hogy Hadak Ura megsajnálta.
Este, mikor Ügyek elhagyta a sátorházat, Emese nyugovóra tért. Menten elszenderült, ahogy a tigrisbőrt magára húzta. Ám alighogy pillája lecsukódik - hallga’ csak! - valami neszt hall. Surrog fenn a tető, mintha szárnyát csapdosná Hadak Ura nagy madara, a turul... Lobog a mécsvilág, a sátorra ingó árny borul. Emese kiáltana, de nem mer. Néz csak, s meglátja a sátortető alatt, szárnyrebegtetve köröző madarat. A madár egyre alább ereszkedett. Szárnya fehér, akár a frissen esett hó, de e fehérséget ébencsík szegélyezte. Lejjebb és lejjebb szállt, s végre ráállott Emese kontyos fejére. Szárnyával arcát betakarta, horgas csőrét kebléhez szorította, és lágyan megkarcolta a bőrét. Ekkor csoda történt! Megtelt a szoba kakukkfűnek illatával, csodálatosa fénnyel, halk csengettyűszóval. Emese édességet érzett, mintha lépesmézet ízlelne ajka.
Így szólt ekkor a turul:
- Emese, halljad szavamat. Hétszer megújul a hold, s még kétszer azután. Nyoszolyád lábától ezüstös nagy folyam indul, fényt árasztva szalad végig a rónán. Nincs olyan erő, mely futását bármíly kis időre megakassza... A nagy folyó messze szalad, olyan messzire fut majd, hogy az emberi szem, mely gyönge, nem kísérheti nyomon útját. Nem akasztja meg felmeredő hegy; erdők fái útjából kitérnek, sziklák megrepednek, s mintha napsugárból, mintha holdsugárból szőtt fátyol takarná, olyan vakító fény árad belőle.
Soha ilyen álmot!
Emese fölriant. Hadak Ura egén éppen akkor hasadt a bíborszínű hajnal, melynek láttára szelíd alázattal hajlik meg minden jó magyar térde, s az ajkak Hadak Urat dicsőítő imádságra nyílnak.
Emesében bizakodás ébredt, s örvendező szívvel esdekelt, a koronás nap felé kinyújtva két kezét:
– Áldassék a te napod, világbíró Hadak Ura; te küldöttél reám az éji látomást, te végezzed jóra!
Azután sietett Ügyekhez, hogy elmondja álmát. Ügyek aztán, nosza, egy percig se késett, hívta hamar a táltost, a legvénebbet.
Zoárd, a főtáltos hallgatta, mi történt, és amint hallgatta, arcának egéről az aggkor felhői hirtelen oszlottak. Kezét, mind a kettőt, a keblére tette, ahogy akkor tenni szokta, ha könyörgő, avagy hálátadó szóval Magyarok Istenét nemzete nevében segítségül hívja.
– Táltos, ha tudod, magyarázd meg az álmot! - kérte Ügyek.
– Örvendjen a szíved, nemes Ügyek! Hadak Ura reátok vetette kegyes pillantását, de nemcsak reátok, hanem minden magyarra, ahányan csak vagyunk. Hallgasd meg, miképpen magyarázom a te hitvesed álmát! Hétszer fogy el a hold, hétszer telik újra s azután még kétszer… Így lesz, amint mondom! Emese fekszik majd párducos ágyon, s anyai öröm fakaszt könnyet szeméből, mert fia születik.
– Áldott a te neved, Magyarok Istene! - kiáltott fel örömében Ügyek.
– Tovább magyarázom, hallgass meg, Ügyek! Fiadat nevezed álomlátás után Álmosnak; őt látta Hadak Ura kegyelméből hű társad, Emese annak a nagy folyónak képében, amely nyoszolyája lábától elindult s azután messze folyt nyugatnak. Emberi szem útját követni nem tudta, előtte kitértek erdők lombos fái, útját nem állhatta felmeredő szikla... Tudd meg, Ügyek, fiad nagy lesz és lelkében merész lángot csap fel a régi kívánság, hogy menjen nyugatra, ősei hazáját elhagyja, s keresse, de ne csak keresse, hanem, meg is találja Attila országát.
– Ó, ha az úgy lenne!
– Úgy lesz, ha én mondom, kit Hadak Ura nem csal meg álomalakjában adott csodajellel. Azért örvendezzél, s várd türelemmel, míg betelik mindaz, amint imént álmodból kifejték.
Így szólt Hadak Urának igazmondó papja.
Gyors szárnyon szállt a hír, harmadnapra megtudta Nagy-Magyarországon mindenki, milyen álmot küldött Hadak Ura isten Ügyek hitvesének, ahogy megtudták azt is, hogy Zoárd, a jövőbe látó, Emesének álmát hogyan magyarázta.
Várták, hogy beteljék...
S ha betelik: vajon mi lesz abból... mi lesz?
*3. EMESE ÁLMA BETELJESÜL
Hétszer újult meg a hold s aztán még kétszer, s Emese fiút szült a világra, aki Hadak Ura akarata szerint az Álmos nevet kapta, de kit mégis úgy hívtak Nagy-Magyarországban, hogy a Turul fia. Mert nyilvánvaló volt, hogy Hadak Ura kiválasztotta magának őt, s táltos szava szerint nagy reménnyel virradt reá a jövendő.
Napbarnított arcú, derék magyarok közt kivált Ügyek fia. Gyermeksorban is, magyar gyermekek közt, mind a társát a játékban. Ő volt a vezérük, ha sorba kiálltak, s levegő madarát íjjal célba vették, vagy birokra keltek a harmatos gyepen, s futó víz habjában úszva elmerültek. Álmossal fölérni egy sem tudott köztük, de mégsem akadt irigye.
Nem is akadhatott, mert ha néha napján, parittyán vagy fakardon, az ifjonchad ökölre ment villogó szemmel, égő ábrázattal összemarakodott, Álmos volt az, ki szétriasztotta az ölremenőket, csengő érchangjával bölcsen tett igazságot.
Telt, múlott az idő. Tizennegyedik évét töltötte be Álmos, kinél Ügyek országában nem volt szilajabb ifjú. Nyeregben ébredt, s ha aludni tért, párna helyett nyerget húzott feje alá, vánkosul. Alig pirkadt az ég alja, már repült is Álmos kedves, jó lován a pusztába. Addig űzte-hajszolta pajtásival a paripákat, amíg azok habzó szájjal térdre nem bicsaklottak. Hej, azok az ifjak, tréfa dolgából soha ki nem fogytak!
Egy reggelen aztán, ketten újra vágtázni indultak a végeláthatatlan pusztán, amelynek kellős közepén, a nyári szálláson ott legelt a magyarok büszkesége, a puszták ménese. Ez volt a hely, hol Álmos igazán otthon érezte magát, mert az ég sátra, s a puszta volt az ő igazi tanyája.
Megállt a két jó lovas, meg körtefánál, s amint kémlelték a pusztát megpillantották a puszta peremén táncolótüneményes látványt.
- Látod te is? - kérdezte pajtását Álmos.
- Látom. Lábujjhegyen lépked, s hogy mosolyog!
- Hallom, ahogy suhog selyemruhája. Nézd, integet felém! Csalogat!
- Csalfa tündér az! Sokan szaladtak már hiába utána. Köd előtte, köd utána, eltűnik a pusztában...
- Puszták lánya, aranyhajú Délibáb! Én kiáltok hozzád, Álmos. Várj, hadd nézzek a szemedbe!
Délibáb kibontotta aranyló haját, ezüsthímes ruháját megsuhogtatta, kitárta karjait, s magyarok ménesét egy öleléssel a keblére ölelte. Aztán óvatosan, hogy a lovaknak ne fájjon, letette őket a pázsitra, s ahogy jött, el is tűnt a végtelen pusztában. Álmos a kengyelben ámulva ágaskodott, s bizony nagysokára tért csak magához.
Estére Álmos magára maradt, nem voltak ott véle, csak a csikósok. El-elmerengett, fürkészte az ég alját, de mindhiába. Csendes volt a puszta égett, kopott, sziksarjas. Alkony közelített, azután meg éjjel. Álmos nyugodni tért, s reggelre kelve hazalovagolt. Otthon már várta az öreg táltos, ki így szólította meg:
- Álmos, megérted a tizennegyedik tavaszt. Férfivá serdültél. Teljesítsd azt, amit meghagytak neked az égi királyok. Egy mesét mondok, abból megérthetsz csuda dolgokat...
- Réges régen - kezdé a vén táltos -, mikor leáldozott hunoknak napja, s árván maradt az aranyos szegelet, a longobárdok vetettek rá szemet. Megtetszett Rád királynak Buda fallal kerített városa, a vaddal teli erdőség, a zúgó Duna. Megtetszett néki, el is foglalta, marcona longobárdjait bemasíroztatta. Ez a király, Rád, való óriás volt, rettegett is tőle mindenki, ám egyszer Frigyes király erős sereggel mégis megtámadta. Rád is fegyverbe szólította népet, s üzent szövetségesének, Csörsz avar királynak is, hogy igen nagy bajában segítse őt meg.
El is jött Csörsz király minden hadával, és Frigyes királyt Ráddal visszarettentették. A csata végén aztán a két király, s mind a győztesek, győzedelmi tort ültek Rád palotájában. Patakokban folyt ott a bor, s akkora volt ott a jókedv, hogy tán még a sánta is táncra kerekedett.
Egyedül Csörsz király nem táncolt. Hogy is táncolt volna, mikor csak Rád király lányát látta, bece Délibábot? Hiszen nézhette is, mert olyan szépet még életében nem látott. Addig nézte, míg egyszer azt mondta Rádnak:
- Országodat, népedet a pusztulástól megmentettem. Add nekem a lányodat! Szép szóval feleségül kérem.
- Legyen a tiéd… De csak úgy adom, ha vízen viszed haza.
Megértette a szót az avar király. Hozzáfogott egész népével: folyómedret ástak, hogy vízen vigyék haza az új asszonyt. Folyt a munka éjjel-nappal, mélyítették a medret, ásták az árkot. Nem sok idő múlva Délibáb arcát finom pír színezte, mert a palota tornácáról látta az árkot, mely csak mélyült és sietett feléje.
Haj, de még aznap délután, hogy az árok már-már elérte a Dunát, hatalmas förgeteg zúdult le az északi sziklákból. Orozva kélt, és oly hirtelen volt, oly rettenetes, úgy vágtatott, mint setét hengerlő fergeteg.
Csörsz szembeszegült a viharral, mely bömbölt, fákat csavart ki tövestül, s mint könnyű pálcikát, úgy forgatta a légben, mind az embereket. Egy vészes pillanatban aztán villám tüze lobbant, mennykő sistergett, s a partról elsodorta a királyt. Csörsz lovastul a lezuhant és az árokban lelte halálát... Hej, régen történt ez, nagyon régen - fejezte be a mesét a vén táltos. - Azóta eltűntek a longobárdok, nádasok rejtekeibe húzódtak be az avarok. Nyaranta királyi kedvesét kutatva csak Délibáb keresi fel a félbemaradt árkot… - - Újból árván maradt a szép szeglet. A jóslat szerint reád vár, Álmos! Neked kell útra kelned, hogy Attila örökét visszaszerezd. A türkiz tó vidéke már úgyis szűk a hét magyarnak. Gyönyörű méneseink alig találnak jó füvű legelőt, pusztává változott az egykor viruló, szép föld. Ha majd a Hadak Ura szólít, indulj el, hogy megkeressed a szép szegeletet.
- Megértettem szavaid és mesédet, jó táltos - felelte Álmos, s tekintetével a messze távolt fürkészte.
*4. ÜGYEK BÚCSÚJA
Hej, nagy örömmel nézi Álmost, álomjövendölte dali sarját, a Turul madár fiát a szerencsefi Ügyek, hiszen benne ápolgatja földi reménységét az egész nemzet. Beszél is néki a nagy múltról, az óriás Ménrótról, Hunorról s Magyarról, türkiztó mellett élő tündérleányokról. Elsorolja néki a hun dicsőséget, az Attila király nagy birodalmáról szóló regéket. Álmos szívében elszórja a magot, s hősi mese, régi rege jó táp-talajra talál ott. Álmos szívében regéknek indája, mondáknak levele, virága oly erős lángfénnyel világlik, hogy aki azt onnan kioltsa, nincs is oly emberfia.
Telt az idő, múlt is, s Ügyeket megcsapta a mulandóság szele. Érezte már jól hamari elmúlását, ezért szeretett fiát ezért sátrába hívatta, s szívére kötötte a végső akaratát:
– Fiam, szólít Hadak Ura, hát búcsúznom kell. Oda megyek, ahol Magyar apánk vár rám, a híves berekben, s a többiek, kikről nektek csak egy szól: az emlékezet. Ott majd föllelem őket, a hunmagyar apákat, s látom szemtől-szemben Attilát, a legnagyobbat, ki eddig köztünk termett. Reád marad a ház, reád a nagy család, melynek eddig apja voltam: az Érd-nemzet. Elsők voltunk eddig tisztességben, hírben, gondod legyen rá, hogy ne legyünk utolsókká eztán sem. Hadak Ura szeret téged, s nagy munkára szemelt már ki akkor, mikor meg sem pillantottad napvilágát.
– Tudom apám, tudom.
– Jól jegyezd meg, fiam! Őseid hazáját ha majd el kell hagynod, háznépeddel, nemzetségeddel el ne indulj, mert kevesen lesztek. Vidd el a hét törzset, a száznyolc nemzetséget, de ne legyen annak száznyolc akarata és ne legyen annak hét vezére, fiam! Ha széthúz elbukik, ha eggyé forr megáll - mindég ilyen volt a magyar. Ha széthúz, szellő is elfújja, ha összetart Ürdüng, manó gonoszsága sem veszejtheti el majd. Ez a nagy tanulság, amit reánkhagyott Attila. Vaskeze markolta üstökét a hunnak, tartotta, parancsolta, de óvta is népét... S lásd: naggyá lett a hun Attila által. Mikoron pedig kettészakadt a nép teste, mikor Attila fiai egymásnak estek, rabszolgák férgei mohón beléestek s darabokra rágták. Darabokra rágták, a hunt szétszórták, s a birodalmat azóta is ők bitorolják.
Fogadkozott Álmos, erős szóval, szépen:
– Eggyé kovácsolom én a hét törzset, apám!
– Hadak Ura adjon erre módot, s tehetséget. Mert nagyobb e munka, hogysem hinnéd, Álmos. Úgy áll az akarat hét ember szívében, mint a vadkan hátán az ezernyi serte. Irigység, gyávaság, kétség feni kését, s áldozatjok az egyetértés. Hanem valamit még ez utolsó percben hadd mondjak el, fiam. Ha úgy esik majd minden, amint Zoárd mondta, s honszerző utadra viszed Magyar népét, ha hadiszerencsét ad Hadak igazságos Ura; s ha kemény csatákban tiétek lesz majdan Attila országa, úgy neveld a népet, hogy oldott kéveként később se hulljon szét. Úgy neveld nemzeted, hogy amit szereztek harcratermett karral, tiétek maradjon, s meglásd, unokáitoké lesz százados soron mindvégig a haza. Mert könnyebb szerezni dicsőséget, fiam, mint azt megtartani...
Ezeket mondotta Álmos apja halkan, s mikor elmondta, szeme lecsukódott, feje biccent holtan. Érd nemzetségének Álmos lett a feje.
Amíg gyermek volt, gyermeknek volt első, mikor férfivá sarjadt, férfiak köztük lett vezérlő. Vezérlő, hős szellem, Ügyek örököse, kit Magyar fiai pajzsra állítottak, s ujjongva, felemelve körbehordtak.
– Szavad megfogadjuk, sátradat megvédjük, s követünk ha indulsz, néped bárhová is vezesd!
Nem sok idő telt el, s Nagy-Magyarországon senki fia borja nem akadt, aki hírét-nevét ne ismerte volna Ügyek fiának. Közelébb jöttek a törzsek vezéri, meg-meglátogatták, szavában megbíztak. Kabala tejénél szókat váltogatva, megerősödött a barátság köztük.
Gyakran szóbahozták azt a csodalátást, mely Álmost előre nagy dologra szánta, s kérdezték: mikor lesz? Mikor indul útnak? Álmos pedig így szólt:
– Csak az időt várom, soká már nem késik. Hiába mondanám, magam sem hinném el, hogy maradásom van idehaza nékem. Álomban, gyakran látom a földet, ahol hajdanában nagy Attila székelt. Tudom, hogy az a föld a mi örökségünk, de várnom kell, amíg annyi magyar szíve buzdul fel az útra, amennyi nekem kell. Mert tudjátok meg azt hat törzsnek vezéri, hogy a nehéz dolog embert kíván! Ha innen elmegyünk, más helyen kósza, bitang néppé a magyar ne légyen, hanem fészket verjen s miként a lombos fa gyökeret ezerfelé eresszen. Gyökérszálat eresszen, és azzal úgy megkapaszkodjék, hogy hazája földjéből eget és földetrázó fergeteg ki ne téphesse. Ezért vártam eddig, s ezért várok most még.
Szólott a hat vezér:
– Álmos, ha ránk vártál, tudd meg, veled menni készen vagyunk!
Megdobban e szóra Álmosnak nagy szíve, s szárnyas szóval mondá a hat vezérnek:
– Hadak Ura úgy segéljen, most már nincs mire várnom, ha ti azt mondjátok, hogy követtek engem. Magyarok hét törzse, száznyolc nemzetsége, Előd, Kond, Ond, Tas, Huba, Töhötöm, s enmagam népe... Karjaink erejét ha mi összetesszük, ki riaszt el minket? Hadak Ura! Álmos csak ezt várta, most már útra fel hát, Attila országa lesz a hadizsákmány, Attila híréből szakítsunk virágot!
Így kerekedett fel a Hét Magyar, a száznyolc nemzetség, új hazát keresni Hadak Ura jóvoltából...
*5. A KIOVI CSATA
Nagy-Magyarországnak legjobb daliái, a hacratermett ifjak, a férfikorban levők, sőt az aggok közt is voltak számosan, kik követték az új hazát keresni elinduló Álmos vezért. Egész nemzet volt e sereg, melyet kóbor csorda le nem bír könnyedén. Ekkora hullámzást csak még nem láttak napkeleten, mióta elhalt a híre a hunoknak. Álmos vezette az új honra induló vadászokat, s a hét magyar: ki-ki a maga népét. Erős volt a szó, az esküé: jóból s rosszból a részüket egyformán kivevék.
Ha folyóhoz értek, megnyílott előttük mind a vízáradat, s ha mégse, a kavargó medret ló lába nem érte. Hogy is érte volna, mikor Álmosnak népe tömlőszárnyon úszott, jó hunmagyar módra. Sűrű erdők fái útjukat nem állták, az éhes magyar népet vadgazdag csalitok táplálták. Mentek nyugat felé, mentek míg elértek egy nagy, magos várhoz. Hát ilyet már ki látott? Magasra hányt falak, mélyre ásott árok, benne egy roppant nagy folyó. A vár ura egy dölyfös-gőgös orosz herceg volt.
– Itt álljunk meg! - szólt Álmos a várat látván, s e parancsszóra megtorpant a menet.
Megtorpant a menet, s a vezérek mind Álmos köré gyűltek. Köréje gyűltek, s nyergükben ülve várták, hogy a fővezér szándokát megtudják. S nem hiába vártak, mert Álmos eképp szólott:
– Eddig velünk szembe senki nem szállt, de ország, mit láttunk, nem is csalogatott, hogy benne megtelepedjünk. Sátorlakó népek az erdőkbe bújtak, s kit kézbekerítettünk, önként lett szolgává. De amott, úgy látom erős nemzet lakik, fából való házakban... Ki megy el követnek, hadat üzenni az orosz hercegnek?
– Megyek én! – kiáltott fel barna arcú Huba.
– Eridj hát, s mondd meg a hercegnek, várának kapuját előttünk megnyissa, országa kincseit lábunk elé rakja, azon vegye tőlünk életének árát!
Huba menten el is indult Kiov városába. Fél napig sem maradt el a követségben, száguldva tért vissza, hogy az orosz hercegtől e hírt hozza:
– Hét magyar hét lován hétfelé meneküljön, és vigye magával egész pereputtyát, mert ha holnapig még vára előtt látja, a mérges orosz herceg őket mind felfalja.
Haragra lobbantak a magyar vezérek; kardjukat csörgették, íjukat lóbálták, és Álmost bíztatták, induljanak a csatába, ne érje meg a holnapot az orosz herceg.
Álmos nem kiáltott, csak eképp szólott, okos mérséklettel:
– Jaj-keserves adót fizet e szóért a herceg! Megtörjük, de úgy, hogy majd kívánná, vajha örök némasággal verte volna meg oroszok istene.
Kevély volt a herceg, nem is sokat bánta, hogy a Hétmagyart így magára riasztotta. Sietősen izent a szomszéd vadnépnek, a vártól délre lakó fehér kúnnak: jöjjenek átal Kiovba. Jöjjenek átal, ha hadzsákmányra vágynak, mert egy csorda jött napkeletről. Csorda jött keletről, vezére hét magyar, kik azt tartják magukról, övék a kúnok földje, Attilától, s öröktől. Fehér kúnoknak fekete szívébe régi harag fecskendett mérget. Régi harag, ami akkor támadt, amikor a hun hajdan csúful magalázta őseiket. Kapva-kaptak a szón, sátraik otthagyták s szilaj üvöltéssel Kiovba robogtak.
A herceg csúfolódott Hétmagyar hadával, pelyvának tekinté, mire ha ráfúj annyifelé széled, ahány útja vagyon az állhatatlan szélnek. Hisz` napkeletről jöttek, hol ménes és gulya legel a pusztában, hol legfeljebb a pásztor botja zuhan néha veszekvő társa kemény homlokára, hanem harcról szó sincsen ilyen jámbor népnél. No, bezzeg másképpen gondolkodott aztán, a kiovi mezőn vívott csata után.
Kiov asszonyai mind odatolongták a kiovi várfal könyöklőire, s mikéntha volna tréfa-látványosság, olybá tekintettek le a sík mezőre, a gyülekvő magyarra. Kiov asszonyai láttak aztán olyan furcsa dolgot, hogy arcukból a vér hirtelen elszállott! Mert Álmos vezért Hadak Ura annak teremtette, ami Attila volt, annak: hadrontó vezérnek. A magyar vérében égett a harc lángja, s orosz és kún szív volt nyilaiknak célja.
Az ég elborult, pedig felhő mögé nem bútt a nap; setét volt, mert zápormódra hullott nyila a magyarnak. Rése lett, de milyen, a herceg seregének, halálos nyílseb kioltott vagy ezer éltet. Az orosz hercegnek, ezt látván, fakó sárgulás jelent meg ábrázatján. Repül a nyíl... De honnan? Jaj, az ellen vitézei már idefelé vágtatnak! Lófuttában pattintják az oroszba a nyilat. Kardok villognak, a buzogány bőrpajzsot repeszt, s mint a förgeteg a vízpart nádját, a magyarok az oroszt, s a kúnt úgy döntik meg. Jönnek, csak törnek, de… mi ez? Elesett tán vezérük, vagy megijedtek? No lám, hátrálnak, futnak is... Utánok az orosz, kún is magyart üldöz! A herceg arcába visszatér az élet.
– Rajta, oroszok, utána fehér kún!... Soha ilyen népet, ő támad, mégis meghátrál...
Lovak körme csattog, orosz, kún üvölt, csapkod vaktában.. Űzik már a magyart, bizton tudtában a diadalomnak. De jaj! Most meg mi történt? Egyszer csak váratlan, újból szemből látják a menekvő magyart!
– Haj! Haj! - zúg fel jobbról. - Huj! Huj! - harsan balról is. Jobbról is, balról is, elülről is magyar, mintha kebléből ijesztő csodául a föld ontaná ki. No, te gőgös herceg... Most szóljon a kardod!
Futna már az orosz, futna a fehér kún, csak volna, hogy merre. Magyar itt, magyar ott, sehol menekvés, hiába menne. Tán ha fordulnának… De nem pajzs az ő hátok, s irgalmat nem ismer a magyar, kiket a herceg úgy megcsúfolt.
Kitárul Kiov kapuja. Álmos hat vezértársával, diadalmas arccal, úgy ront a városba, mint a sajtjába. Oroszok papja alázattal járul elébe; piacra kihordják, a győzők lábához raknak hadizsákmányt a népek.
Hódoló követség nevében így szól a nagyszakállú ősz pap:
– Kegyelmed ne sajnáld tőlünk, városunk tűzzel ne emésztesd, nem leszünk károdra, hasznodra inkább, mert utat mutatunk neked, merre kell fordulnod, ha hős Attila országát keresed. Tovább van az még, nyugatra, túl a rengeteg nagy bércek havas ormán. - Így beszélt a vén pap, ravasz alázattal, hogy másfelé térjen az ellen, s vasmarkát ne tegye oroszok nyakára.
Elindult hát Álmos, s a hét törzs utána, hogy a hókoronás hegyeken túl felleljék országát Attilának. Mintha tüzes bortól, felbuzdultak a magyarok a kiovi diadaltól. Felbuzdultak mind, de kiváltképp Árpád, aki apja, Álmos mellett tarolt, suhogtatta kardját. Hej villogott Álmos enfiának kardja, de még jobban izzott Árpád két szemének csillaga. Mert kiállotta ő a vitézség próbáját, s nemhiába volt atyja szeme fénye: rövid idő múltán ő lesz a magyarok vezére.
Magyar fiait ő vezeti majdan, csak várjuk sorát - megjön nemsokára.
*6. VÉRSZERZŐDÉS
A hazát kereső magyarok elértek egy nagy rónaságra. Napkeleten erdő, túl azon bérc, hókoronás, mely a felhőkig nyújtogatta büszke ormát. Tél fagya itt érte, tavasz napja rájok meleg sugarait e helyen lövelte. Sokan hitték, hogy ez a föld volt Attila országa, csak Álmos s Árpád tudta, nem ez még a magyarok új hona. Tudták, mégis maradtak, mert a többi vezér úgy kívánta.
Telt az idő, s múlott. Álmos barna haját fehérre festették az eltűnő évek, homlokán és arcán barázdát hasított a vénülés ekéje. Árpád pedig virult, mint a fiatal tölgy. Turul fia, Álmos, kedvvel legeltette szemét rajta, s közben így tűnődött:
– Hadak Ura nekem adta a nagy tisztességet, hogy népét kihozzam Nagy-Magyarországból. Hadak Ura a magyarnak adta örökül Attila országát, tejjel-mézzel folyó, bérccel koszorúzott tündérbirodalmát. Addig ne boruljon szememre örök éj, amíg meg nem láttam; azután, nem bánom, ragadjon el Hadak Ura. Ezt a véget add meg, magyarok Istene!
Telt az idő, s múlott. Hírek kerekedtek. A Hétmagyar földjén azt beszélték, hogy túl irdatlan erdőn, havas hegyen is túl, ott van Attila országa, ott vár a magyarra. Ott vár a föld Magyar fiaira, a harcra termett népre, miért hát, hogy itt vesztegel pásztormódra? Kardját, ki magyar, szegre ne akassza, mert a henyét nem becsüli a Hadak Ura.
A szófia beszéd addig szállt ajakról másikra, míg összetanakodott hat vezére a magyarnak. Hogy mitévők legyenek, megkérdték a táltost, s jó Zoárd egy hajnalban fehér lovat áldozott. Feláldozta a kancát, kiemelte jonhát, s kiolvasta belőle Hadak Ura akaratját.
- Álmos sátra körül a hét törzs mind összegyűljön, a hét vezér tanácsot üljön. Mert nagy dolgok lesznek… Ha a hét törzs egy lesz, ha egy úr szavának engedelmeskedik, hét egyet akaró testvérnél is nagyobbá válik. Mert ha hét az akarat, bármíly erős az esküvés, gyengíti a szövetséget a széthúzás.
Mind, akik hallották, felzúgának erre:
– Teljesedjék Hadak Ura nagy erős parancsa! Álmos sátra köré gyűljünk, ott lássuk el dolgát a magyar nemzetnek!
Álmos régen várta ezt a dicső napot. Turul fia végig tudta, ez a magyar törzsek egyetlen erősbítő útja, de azt is érezte, senki nagyralátó ember vágya nem teremt egyezséget. Előtte volt a példa, Attila példája - ő már okult belőle, okuljon most a magyarok népe. Hét fa törzsét hárskötéssel egybe kötheted, haj, de meddig tart a kötés, ha felkerekedik a förgeteg? Ágat tépő szél a törzsek közé éket ver, de ha a hét termetes fa ezer, s ezer ága önként eggyé kulcsolódik, a hét törzsből egy lesz, tovább úgy lombosodik. Virul, és zöldell, a csapást kiállja, ágat hajt, gyökeret ver, és ezred évekig is elél...
Hej, mind, kik magyarok, Álmos sátra köré gyűltek, virágos mezőben ők is sátrat vertek. A hat vezér összeállt, s előhívták Álmost, vélük egy csekélyke halomra felmenjen. Árpádot a baljára állították, s maguk jobbra-balra tőlük a halom tetején sorakoztak.
Előttük karéjban sűrű nagy tömegben a magyar nemzetnek színe-java várta, hogy mi fog történni. Álmos volt az első, ki a szót megkezdte:
– Hadak Urának tisztesség, a magyarnak áldás!... Hét törzs, száznál is nyolccal több nemzetség, mely itt összegyűlt, mi végből jöttetek sátram köré?
Vezérek közül a legvénebb szólott, a kevés beszédű Előd:
– Magyarok, a szónak mestere nem vagyok. Nem tanítottak rá, nem is hivalkodom. Megértettük Hadak Ura apai tanácsát, amit elmondott nékünk a jó Zoárd. A magyarnak egyetlen vezér kell, s te légy az, Turul fia, Álmos, mert nálad derekabb köztünk egy sincsen!
– Soká éljen a vezér! Álmos!... Álmos!... Álmos! - tízezer torok így kiáltott. Egybecsapott a sok hang, s a kiáltás erős szárnyon felszállt Hadak Ura trónusához.
Álmos vezér intett.
– Hadak Urának tisztesség, a magyarnak áldás! Törzsek becsülése, nemzetségek kedve nagy földi örömmel töltött el engemet. Köszönet Hadak Urának. és köszönet néktek. Kezembe adnátok a vezéri kardot, de becsületes szívvel illendő megkérdenem: vajon elbírom-e? A fiatal esztendők elmúltak már tőlem. Mérem nehézségét a vezéri tisztnek, mérem nagy mivoltát a próbának, mely reánk vár eztán Magyar ivadéki! Hazát kell szerezni, azt naggyá kell tenni. Ifjúi erő kell erre a munkára, ezért vessétek ki szemeteket másra, kit erősnek tudtok, kit igazságosnak, kinek a vállai megbírják a terhet.
Némán álltak ott a magyar vezérek, szemeiket rászegezték Álmos arcára, majd reáfordíták Árpád párduc-kacagányos, izmos alakjára. S mintha egy érzéstől lüktetne a szívük, mint repülő nyíl, a szó csak kipattan:
– Álmos fia, Árpád! Ő legyen vezére a Hétmagyarnak!
Se vége, se hossza nem volt a lelkes riongásnak. Hat magyar vezér széles ércpajzsát tenyerére véve, összeillesztették hat végen, arra emelték fel Árpádot. Fel is emelték, körbe is hordozták, lássa mind, ki magyar a vezérek választottját. Serénykezű szolgák hordták halomba a gallyat. Lobogó tűz éledt, fehér ló nyerített. Jó táltos Zoárd a vén Álmos színaranyból vésett vezéri tülkét menten előhozta. Hét vezérnek intett a magyarok táltosa, lépjenek közelébb az áldozati tűzhöz, hogy, hun-magyar szokásból fogadjanak vérrel pecsételt esküt.
A vezérek aztán kardnak hegyével meztelen karjuk erét sorban megnyitották, s kiserkedő vérüket a tülökbe csurgatták. Megfogta eztán a táltos a tülköt. Megfogta, s elébb a Hadak Ura megmutatta, majd Árpád felé nyújtotta.
Elvette Árpád, el a cifra tülköt, s ünnepélyes szóval mondá:
- Hadak Ura, hallgasd meg szavam, én szólítlak, Álmos fia, Árpád!
Úgy áldj meg, úgy verj meg, amint becsülettel viselem a kardot, mit kezembe adtak a magyar vezérek. Harcban elől járok, népem javát nézem, fejedelmi tanácsot együtt ülök, s a hadi zsákmányban igaz lélekkel osztozom vezértársaimmal.
Így esküdött Árpád, aztán ivott a tülökből, közös vérnek italát ízlelte, majd átadta azt Elődnek, ki eképp szólt társai nevében:
– Hadak Ura, hallgasd meg meg szavam!. Úgy áldj meg, úgy verj meg, amint engedelmes hívei leszünk mi Árpád fővezérnek. Harcban őt követjük, parancsát fogadjuk, s míg nemzetsége él, fiát, s fia fiát ismerjük urunknak. Úgy áldj meg, úgy verj meg Hadak Ura minket!
Hat vezér kezében sorra járt a tülök, a közös vért megitták, s ami benne maradt, Zoárd ráöntötte az oltár tüzére, melynek lobogó lángja vígan szállt Hadak Ura felé, a magos égbe. Hét szívből egy szív lett, hét törzsből egy nemzet, hétből egy akarat. Magyarok sorsának ezt a fordulását hitte Álmos a dicső jövő biztos zálogának.
Lakoma, vigasság, nagy áldomás, tor zárta be az egyesülő nemzet örömnapját.
*7. ÁLMOS ELTŰNIK
Hun-bérc magas ormán hó-korona csillog, a hegyóriás királyi palástján a jég gyémántkőként ragyog. Út ide nem visz fel; tátongó szakadékok ásítoznak mélyen, embermagasságra borítja el a hó a vidéket; elsüpped itt a céltalan utas. A görnyedező fák összezsugorodnak, de lefelé a völgy menedékes alján mind magasabbra nőnek, mind sűrűbbek lesznek, koronaáguk összeolvad.
Útját ezen sereg által még nem vette, mióta hunok erős népe leszállt a virágos völgy nyájas berkeibe, s lába előtt látta Attila majdani országát, Hunor fiainak aranyos hazáját. Hun-bérc messze terjed, elnyúlik keletre, s hatalmas karjával gyermekét óvó anyaként a vidéket úgy öleli át, mintha e szegletet ellenség rohamától védeni így akarná.
Errefelé vette népével az útját fejedelmi Árpád, magyarok vezére, Rabszolgák ezrei törték a rengeteg irdatlan rejtekét, fákat döntöttek, áthidalták a hegyszakadékok örvényét, hogy vonulhasson a magyarok népe. Vonulhasson Magyar ivadéka, bemehessen Attila honába, jogos jussába.
Hej, micsoda út volt! Tízezer fejszének nagy munkája kellett, tízezer rabszolga izzadott lihegve; gally ropogása, a fák recsegése, gulyákat terelő pásztor hőgetése eggyé zavarodott. Igavonó barmok szekeret vontattak, s ha lélekzetet venni néha meg-megálltak, orrukból meleg pára áradt. Horkantak az emberhordó lovak, az izzadtság habja róluk is szakadt.
S amint haladának hegynek fel, völgynek le, boldogságtól repesett Álmos megvénült szíve. Eljő a pillanat, nemhiába várt hát, Hadak Ura megengedte, hogy lássa az új hazát. Lássa az új földet, mit a mesemondó ékes szóval oly sokat emlegetett. Az öreg ember szíve oly hamar megtelik, s ha a szív megtelik, könnyebben kiárad. Hej, a könny Álmos szeméből is kicsordult, nagy boldogságában!
Hej, amint felértek a hegynek ormára, kalandozhatott a szem hajdani Attila országára. Hadak Ura napja magosan ragyogott, s az új honra aranyos fényt szórt.
– Álljunk meg, magyarok! – szólott megindultan fehérhajú Álmos. – Gyűljetek körém, magyarok vezéri!
Egybegyűlt a hét vezér, s mind Álmos mellé sorjáztak. Amíg gyülekeztek, mintha visszanyerte volna szeme ifjúkori sólyomerejét, a Turul fia oly áthatón nézett az új hazára, s közben nagy halkan ezt mondotta:
– Áldott legyen neved, Magyarok Istene, bölcs végzésű Hadak Ura! Álmos áld tégedet, mert földi életét ennyire nyújtottad. Lábam előtt terül az új haza földje, Magyar nemzetének igaz öröksége… Mert tudom, Hun-bérc ormán állok. Az, ott napnyugatra az a hatalmas folyó, mely Buda városát érinti zuhogva, ez itt napkeletre a hunföld forrása, mely Attila király szem nem látta sírjának titkos ágya... Itt, e földön adott Hadak Urának jósága egész világ felett mérhetetlen hatalmat a testvér hun népnek. Hatalmat adott, de el is vette, elfújta a hunt, mint pelyhet... Fel is felemelte, le is lesújtotta, mert koncon marakodtak, s a testvérgyilkosság mérge hullt a szívbe.
Így tünődék Álmos, mikor Árpád nyájas szavát hallá:
– Apám, hívásodra köréd gyülekeztünk, itt vagyunk, mind a magyarok vezéri, mint egy család sarja mind a heten, nézz reánk!
Hosszan pihentette vén szemeit rajtok Turul fia, nézte sorban mind a hetet. Hogy szavát megfogadták, köszönte Hadak Urának. Nézte az ifjakat, s nézte a táltost is, ki sanda rókaként melléjük somfordált.
Nagy sok idő eltelt, mire újból megszólalt:
– Amit én most nektek jóakaró szívvel mondok, azt úgy hallgassátok, mintha egy anyának, egy apának fiai volnátok. Fiaim vagytok mind, ha vér szerint nem is, de szívem szerint azok... Most úgy hallgassatok, mintha utolsó szavam hallanátok, mintha sírom széléről szólnék tihozzátok... Örökséget kaptok tőlem. Nem kincset, nem barmot, nem hívságos gazdagságot, de egy egész népet. Mert érzem elfogyását testem erejének... Már nem soká élek. Hadak Ura reám bízta a száznyolc nemzetséget, és én most kezetekbe adom a Hétmagyar lovának kantárját. Ez itt... ez Attila országa. Legyen ez is a tiétek, és maradjon is az, időtlen időkig. Drága legyen nektek minden talpalatja, drága minden fűszál, tündérvölgy virága. Véretek ha kell, hullassátok, s apáivá lesztek egy dicső nemzetnek... Áldott legyen e föld, Magyarország földje. Hadak Ura, tehozzád szálljon vén Álmos fohásza! Hadak Ura, hallgasd meg fohászom! Hadak Ura a te szemed őrködjék népeden!
S ekkor áldón kiterjeszté két reszkető karját Hétmagyarra.
– Fiaim, hajnalhasadtával menjetek, kezdődik a honszerző munka. Míg egyet akartok testvérszeretettel, meg nem fogyatkoztok, de ha belétek üt a viszálykodás átka... Jaj a magyaroknak!
Miképpen a visszhang, a vén táltos ismétlé:
- Jaj a magyaroknak! - s tekintetét közben a setét fellegekre veté. Hogy ott mit látott, senkinek nem mondta, de elébb öröm, majd bú volt orcájára írva.
Az agg vezérre nézett a vén táltos. Árpád nem szólt, csak bólintott.
- Fiaim, a jövendőt a Hadak Ura vési az égbeli fapálcára... Hogy mit ró rá, azt emberfia nem sok tudhatja. Egy azonban biztos: a gyávát, a csalfát ezerszer jobban veri az istenek haragja. De ki bátor, s esküjét nem szegi, testvéri megsegítik, akárha ég veri...
Megrágta e szókat Árpád, s a hat vezér. El is gondolkodtak rajta, lelkükbe is vésték, ha majd szükség lesz rá, nehogy elfeledjék.
- Legyetek egyek, bátrak, s a többit bízzátok a Hadak Urára - mondta Álmos még utoljára.
Elmondta Álmos, mit akart, s aztán úgy kívánta, vonják fel sátrát, arccal napnyugatnak. Arccal napnyugatnak, háttal napkeletnek, hadd nézze soká hun Attila országát. Magyar fiai felvonták a sátrat a Turul fiának, hogy pihenjen nyugton, meg se háborítsák.
Hajnalhasadtával, mikor fölkerekedtek, hogy Hun-bércnek ormáról mind lemenjenek, Árpád atyja sátorába lépett, de nyomát sem látta a vén vitéznek. A nevét kiáltá ekkor, s hogy hiába, hívta riadt szóval a hat vezért, keressék meg Álmost a magyar táborában.
A hat vezér, s a tábornép összefutott a szóra. Keresték Álmost, kutatták, de jaj, mindhiába... Eltűnt az agg vezér, nyom se volt utána, de magyarnak vigaszul csodahír kelt szárnyra.
Úgy tartá e hír, hogy éjnek évadján iszonyú turul szállott le hozzája a Hadak Urától. Leszállott hozzája, felvette szárnyára, s vitte... vitte... vitte, ahol Ügyek és Emese pihent sírjában, Nagy-Magyarországban. Elvitte a turul, el az agg Álmost, hogy hírt adjon az őshazában maradt magyarnak új Magyarországról...
*8. CSABA UNOKÁI
Nagy sokkal azután, hogy Csaba útra kelt nagy Görögországba, más nyomot nem is, csak az égen a Hadak Útját hagyva hátra, a Hargita aljában, hol ezüsten fodrozik a Rika patak vize, amelynek medrében Rika alszik, Attila első hun-hitvese, nagy sokkal azután, így szólt a rabonbán, Zandirhám utóda:
– Csaba fiai, hetednapra gyűljetek hozzám Zetelakára!
Rabonbán szavára mind összegyűltek, még faviskók aggjai, bércek pásztorai sem maradtak veszteg. Össze is gyűltek, le is telepedtek, és Csaba királyfiú szomorú útjáról, hova csillagúton Hadak Ura elvitte, beszélni kezdtek.
Hej, be régen is volt, nyolc ember öltője már, vagy még több is annál, de még él a reménység, hogy Csaba visszajön, vagy küld maga helyett mást, kik átveszik majd Attila országát.
A múltidézés után így szólt a rabonbán:
– Csaba unokái, kiket az idegen nép székelynek nevezett, nagy dolgok nyitját árulta el Hadak Ura szószólójának, a táltos sámánnak!
Előállt e szóra a hószín szakállú vén Ugron:
- A minap történt csak... Ott állék éppen Zandirhám apánk sírhalma felett, s az elmúlt idők emlékjei tölték meg szívemet. Árván maradt népünk sorsán töprengtem, s belém nyilallott a fájdalom... Ahogy ott álltam... ej, oly tisztán láttam, mint most tikteket!... Hargitának észak felé néző táján, mintha őseink földjéről szállna, egy fehér turul röppent arra a bükkfára, melynek kérges fáját rabonbánok keze hunrovással tölté. Nézett reánk, s úgy tetszett, csalna, hogy utána menjünk, amerre rebben. Merthogy el is szállott, de nem kelet felé, hanem nyugat-észak irányába, éppen arra, hol Bendegúzékkal a hunok bejöttek e földre.
Intett a rabonbán, hogy mondja csak tovább, hadd hallják azt is, hogyan magyarázza ez isteni látást. Folytatta a vén táltos, nem kérette magát.
- Nyugtom se nagyon volt, hogy láttam a madarat. Elzárkóztam hát a barlang üregébe, hova aligha süt be a nap fénye, s szűk hasadékon át vigyáztam az eget, felhőknek alakját. Ételtől-italtól magam tartóztattam, s harmadnap reggelén, hajnalszürkületben szavakat hallottam, melyek mintha Hadak Urának mérhetetlen egéből eredtek volna...
– Mit hallottál, beszélj! - kiáltották a hun-ivadékok mind, repesve.
– Azt hallottam, testvérek jönnek keletről nagy erővel, északról le délnek, Attila földjére. Menjetek elébük Csaba unokái; testvér a testvérnek mutassa az utat!
Csend fogadta a szót, döbbent némult csend. Amit a táltos most mondott... Hej, be sokan álmodtak már ilyet! Hogy jönnek a testvérek, jönnek, is ideérnek, hogy Magyar fiai a hunok országába lépnek...
A hosszú hallgatás után boldog riadalom támadt.
- Fel, mindenki, fel észak-nyugotnak! Lássuk fivéreink!
– Menjetek, fiaink – ezt hajtogatták a vének is. - Menjetek, és meg. se álljatok, amíg szemtől-szembe meg nem pillantjátok testvéreinket!
A hun nép, mintha játszi ábránd válna így valóra, mind útra kelt, ki erővel bírta. Útközben örvendtek, kacagtak, Hunorról, Magyarról, s a csodaszarvasról daloltak. Feledték a keservét a hun népnek; feledték azt is, hogy Attila földjén idegenek élnek. Mentek, mentek csak, mentek állhatag.
Így esett, hogy mikor Árpád leszállt a Hun-bércről népével... elfutott előle a völgylakó szolga idegen nép, de jött vele szemben bátran egy kicsinyke tábor...
Árpád emberei nyilukat menten előkapták, hozzáértő kézzel gyorsan felajzották. El is röpítették volna testvérölő nyiluk, hogyha meg nem szólal a székely rabonbán:
– Hó te hó, el ne lődd mérges vesszőidet!
Alighogy ezt kimondta, Árpád keze intett, s levették a vesszőt a megfeszült idegről.
– Gyertek hát közelebb – szólott Árpád. - Nem nyíllal fogadunk, hanem ölelő karral, mert ha a nyelv egy, amelyen beszélünk, bizony egyek voltak valaha apáink. Kik vagytok? Mik vagytok?
– Kegyelmes Hadak Ura szabad népe vagyunk, Csaba unokái, Attila népének kicsiny maradéka. A Rika mentén lakunk, a szomszéd idegenek székelynek neveznek, de mi hunok vagyunk, testvérei Hunor öccse, Magyar ivadékainak.
E szavakat hallván Árpád, a vezérek, s mind ki magyar volt, lóhátról leszállva testvért ölelt, csókolt. Ezután a székely rabonbán töviről-hegyire mindent elmondott, Árpád meg a hat vezér csak álmélkodni tudott.
– Azért siettünk elétek, hogy utat mutassunk ebben a hazában, melyet Attilának adott Hadak Ura - fejezte be a szót a rabonbán.
– Abban a zöld völgyben - mutatta ekkor Árpád -, odébb egy nyíllövéssel, tábort ott állítunk. Sátrat verünk, megpihenünk, testvérek meglelésére áldomást iszunk.
Tíz napig egy végben tartott a nagy áldomás. Hadak Urának fehér lovakat áldoztak, s ami jóslást tettek az öreg táltosok, mind szerencsét, nagy előhaladást mutatott Árpádnak s a magyarnak.
Ott ült a rabonbán Árpád mellett, körülötte a hat vezér, kik hallgatták a hunsarj beszédét új Magyarországról: ki bírja, hol bírja, s kinek mi hatalma.
–Apáink erejét megtörte az irigység: testvér testvérnek kiontotta vérét. Attila két fia, Aladár és Csaba az ország koncán, mint éhes komondorok, összemarakodott. Aladár ott veszett Krimhilda csatájában, Csaba pedig elment Görögországba. Milliom-ezer csillag mutatja az útját az éjjeli égen, de vissza nem tért, mert átok sújtja, hisz¢ testvéri vért ontott. Zandirhám apánkkal mi oda költöztünk, hol a Rika folyik, délkeletre innét. Hunországon most szolgák osztozkodnak, gazok bitangolják most is Attila örökét.
– Kik ezek a szolgák, mondd el! – haraglott Árpád.
–Hol a Maros vize folyik, s merre az Olt vize délre siet, dákok laknak, adófizetői a római népnek. Azzal keveredtek holmi pásztornépek, kiknek kezében kard nem forgott, vagy aligha, nyíllal sem tudnak hun módjára bánni, görcsös bottal őrzik sovány juhaikat. Vezérük Gyélónak hívják. Országát Attila mondta magáénak, aki a Meszes-hegyen túli dákokat vaskézzel szorította. A Marosnak jobb partján Tisza folyásáig, szép nagy darab földnek Marót az ura. Ő hamar meghajlik minden szavatokra. De Tisza-Duna között azon a szép rónán a büszke Zalán lakik, bolgárnak, görögnek fegyveres barátja. Többre áhítozik, s ha erővel győzné, bizony rá tenné kezét az országra. Túl a Dunán pedig, hol Buda városa állott, most morva Szvatopluk birodalma van. Hír szerint dicséretes dalia, kár, hogy legnagyobb dicsérője ő maga...
Ezeket mondta a székely, figyelemmel hallgatta Árpád s a vezérek, kik víg lakoma mellett készültek a honszerző munkára. A tizedik nap után felállottak, hadba, s elébük állott Árpád e szókkal:
– Hadak Ura megsegített, hogy eddig eljussunk, segítsük magunkat, hogy itt maradhassunk, s miénk legyen e föld. A neve pedig legyen, hazánk, Magyarország!
*9. Zalán futása
Híre ment csakhamar, hogy eljött messze napkeletről a hunok testvére, mert Attila földjét magának óhajtja. Eljött a magyar nép, ki fivériért tán bosszút is áll, de az országot, a földet bizton visszakívánja. A Bodrog-közben ütött tanyát, s onnan ereszkedik alább.
Üzenetével Maróthoz küldte Árpád legelső követét, Huba kisebb fiát, a tüzes Edömért:
– Bitoroltad eddig Attila földjét, magadat tartottad úrnak. Tudd meg, Marót, ezután Árpád lesz az urad! Megtarthatod a Meszes-hegy alját, Maros jobbik partján, egész a Tiszáig, de évi adódat szolga tisztességgel Árpádnak megküldjed, mert ha ujjat húznál, rád csap a magyar kard, s bizony mindenedből csúfosan kiforgat.
Marót megijedt, s így felelt:
– Árpád üzenetét megértettem. Elismerem uramnak, csak abban, amim van, meg ne károsítson. E kis ajándékot fogadja tőlem szívesen, hogy lássa hajlandóságom.
Ajándékul cifra lószerszámot küldött, nagy gonddal készített takarót, selyemmel hímzettet, s tízszer ennyit ígért, ha kicsinyke földjén a magyar meg nem háborítja.
Szétszéledtek kalandos utakra a magyar vitézek. Vissza-visszatérve Árpád szállására, a közös tanyára Bodrog-köze síkján, elmesélték, mit láttak, hol jártak, s az új haza földjét, erdők vadját, folyóvizek halát, gazdag legelők bársonysíma füvét dicsérték.
Megkedvelte a magyar a hadi élet ízét, kívánta a harcot, így örvendett, mikor Árpád széthordatta a parancsot, parancsnak jeléül a táltos látta, cifra, véres élű kardot:
– Holdújulás után hetednapra minden vezér gyűljön össze a fejedelmi szálláson!
Mikor mind együtt voltak, szót emelt Árpád:
– Hadak Urának tisztesség, magyarok! Álmos apánk jövendölésében eleddig nem tévedett: megtermette gyümölcsét az egymással való béke, a testvéri szeretet. Miénk a föld, le egész Mátra hegyéig... Legyen miénk alább is, addig, hol a Duna ölébe fogadja a magyarok folyóját, a kanyargó Tiszát. Zalán hercegnek van ott tanyája. Ki megy el hozzá követségbe, ki indulhat még ma?
Busa szemöldökű, szélesvállú Kusid vállalkozott e tisztességre.
– Eredj fiam, Kusid – kezdte újfent Árpád. - Eredj, s mondd el magyarok parancsát Árpád, s a magyarok várakoztak eddig békés türelemmel, hogy Zalán követe eljöjjön hódolattal. Nem jött, ajándokot se igen küldött, hát itt az idő, bánja! Attilától maradt örökségül e föld hunok testvérére, a magyar nemzetre, ezért álljon odébb jószántából, mert ha nem, hát kiverjük otthonából! Kiverjük otthonából, elűzzük házából, kiverjük innen, magyarnak honából.
Kusid még aznap vitte a parancsot a bolgár Zalánnak.
Így felelt a herceg:
– Idegen, ezt mondd meg annak, aki küldött, add tudtára senki uradnak: Zalán herceg kacag az ő kívánságán. Egy maréknyi földet, egy kortyintás vizet, egy harapás füvet, annyit sem ad néki, inkább kiszorítja a Duna vizét széles, mély ágyából, hadd nyelje el Zalán országát!
Zalán herceg szava bátran hangzott, de néki a kevélysége, nem az esze súgott. Mikor aztán Kusid elment, nagy kedve hirtelen megcsappant, hisz¢ hallotta már ő is hírét a magyarnak. Hallotta, értette, magára haragítani őket, jaj, miért is merte?
Bánta már tettét a gőgös Zalán, de nem bánta sokáig, mert gondolt egyet nagy hamarán. Gyors futárt küldött a görög császárhoz, s a szomszéd népekhez. Nem is harcra hívta őket, hanem vadászatra, a hét vezér népét gyülevész csordának mondva.
Árpád meghallgatta Zalán válaszát, de nem lobbant haragra ; arca komoly maradt és hideg a hangja.
– Duna vizét Zalán lehet, kiszorítja; országát az a víz lehet, elborítja, de a víz Hadak Urának napjától felszárad, s gazdag fű sarjad a megöntözött földön. A többit a kardunkra bízzuk. Megyünk Zalán ellen!
Hej, ha látta volna bolgárok hercege Árpád népét, amint készülődött a rettentő harcra! Öröm riongása hangzott mindenfelé, vígan mentek a magyarok a csatába, ahol Zalánnal majd szemközt állnak hogy elvegyék tőle Attila birtokát!
De Zalán sem ült veszteg, összeparancsolta a riadt népet, s emlegette fennen, hogy oltalmazásukra a hatalmas görög császár küld majd nagy sereget.
Váltig azt hajtotta, hogy hazug beszédet hord a hírnek szárnya a magyar nemzetről; nincsenek is sokan, nem is oly erősek, s láttára bolgárnak, ércmellű görögnek, bizony a magyarok futásnak erednek.
Megérkeztek a görögök vas-vértes ruhákban, iszonyú dárdákkal, csillogó sisakkal sűrű, tömött sorban, s császár jóakaratát szóval elmondták Zalánnak:
– Kérésedet herceg, a császár meghallgatta. Szép sereget küldött a te oltalmadra, hanem azt üzeni, hogy te se felejtsd el évenként adódat Bizáncba elvinni,
Zalán megörült a görög seregnek, s bizakodva nézett a jövőbe; arra gondolt, hogy majd Hun-bérc szorosáról is kiűzi a magyart, s hatalmát Mátra hegyén túlra kiterjeszti. Akkor pediglen akkora lesz birodalma, hogy a császár adóját könnyen megfizeti.
Alpár mezejére vezette seregét fejedelmi Árpád. Csekélyke halomra vonatta fel sátrát, s onnan igazgatta, ki merre siessen. Mikor félkaréjban őket mind felállította, Hadak Ura napja gyémánt tüzű szemét éppen felnyitotta. Riadva osont el a hajnal homálya, s felszállott, szétfoszlott az Éjtündérének setét ködfátyla.
Árpád a halmon állt, arcát a nap bíborszínre festette; a napsugár gyönyörködve siklott végig deli nagy alakján, karmos-fogas párduc-kacagányán, s élveteg játszott ércpajzsa ezüst cifraságán. Árpád csak ezt várta, a nap ébredtét várta; ahogy elérkezett, nagy bizodalommal az arcát arcát fordította felé, és így fohászkodott:
– Hadak Ura, tiéd legyen e nap dicsősége, de rajtunk száradjon szégyene, mert kardunktól függ csak a harc diadalma.
Rövid volt a fohász, de Hadak Ura meghallotta, s volt gondja Árpád küzdeni induló hadára. Volt gondja a hadra, a bátor vitézekre, s mivelhogy nyilait le nem küldhette, adott nékik mást, mi ugyan foghatatlan, de többet ér fegyvernél minden csatában.
Megindultak a magyarok, Hadak Ura ajándéka virtussal vágtak a csatába. Buzdítás nem kellett a vitézeknek: már ott lobogott szemükben a harc emésztő lángja, s megfeszült a vastag ér izmos karjukban.
A görögök érc-pajzsán kifog a buzogány, mellek vas-páncélján rést üt a kard, s hiába a nehéz, hosszú dárda, mert gyors forgással a magyar forog jobbra, lecsap balra, cselt hány iramodva, s rejtekből tör elő új, iszonyatos hévvel. Görögöt a bolgár szaladásra oktat. Hej, de fut már magától is a nyomorult Zalán; gőgös szavú herceg lopja az éltét, gyors lovára bízza, még csak vissza sem néz vesztett országára. Kifutna, ha tudna, ki a nagyvilágból, mert elég volt, hogy látta küzdeni Árpádot. Árpád, ki őt kereste, a nevét kiáltozva:
– Büszke Zalán herceg! Térítsd ki medréből a Duna vizét, s áraszd országodra! Állj meg, Zalán!
Bomlott hadirendből kiváltak a csapatok, s tajtékos lovakon dél felé eredtek. Bolgárnak, görögnek futása így esett; így esett futása a gőgös Zalánnak, így tette rá kezét Árpád a Tisza-Duna közti nagy rónaságra. Magyar fiait újra dicső győzelemre segítette a Hadak Ura.
*10. FEHÉR LÓ, ARANY LÓSZERSZÁM
A magyaré lett hát az ország a Tisza-Duna közével. Zalán letette kardját - hogy is mert volna ujjat húzni Árpáddal, Árpád hadrontó népével? De túl a Dunán, hol a büszke római nép pásztorai éltek egykoron, még mindig a morvák fejedelme, a nagyfejű Szvatopluk uralkodott.
Jobbnak és nagyobbnak tartotta ő magát a bolgár hercegnél, fitymálva fogadta a magyarok hírét, s bízva tekintett a Duna vizére, mint védőfalra kelet ellen.
– Hallom, mozgolódik holmi jött-ment népség túl a Dunán - mondogatta váltig. - Jámbor pásztornép az, többre nem becsülöm, még annál is kevesebbre tartom.
Szóval felelt neki egy udvari ember:
– Nagy a te hatalmad, morvák fejedelme, nem is megvetendő a vitézséged, zokon ne vedd hát, amit mondok. Csekélyke erőnek a magyart ne tartsd, s vele békességben férj meg, azt tanácslom. Ennek a népnek erős a szándoka, nagy az akaratja, s van ereje hozzá.
Kacagott Szvatopluk, s a kardjára csapott:
– Mese volt, hogy egyszer napkeletről eljött világot ijesztve egy iszonyú nemzet. Mese volt Attila csodás nagysága. Hol van a hatalma? Kié az országa?
Telt, s múlt az idő, az égen a holdfogyta felváltotta a holdtöltét, mikor egy szép napon Szvatopluk házába betoppant Árpádtól a váratlan követség.
– Morvák fejedelmét keressük – így kezdte a barna ábrázatú, busa szemöldökű Kusid nevű magyar, kit vagy százötven jó vitéz követett. – Árpád küldött, a Duna másik partjának ura. - Kusid, mikor a herceg színe előtt állott, fövegét levéve, de térdet nem hajtott. – A magyar fejedelem, Álmos fia, Árpád, köszönt illendően morvák nagy hercege. Földed nem ismeri, téged sem ismer, hanem hírét vette neked s országodnak...Azt beszéli e hír, hatalmas vagy, földed gazdag, füved simább a bársonynál, Duna vize pedig táplálja az embert, hízlalja a marhát.
– Eddig jól hallotta - veti közbe Szvatopluk nagy kevélyen. - De fejezd be, mit elkezdtél, pásztorok követe!
Kusid nyájasabbra fogta szavát, s játszi alázattal tovább így folytatta:
– Földed, füved, vized ismerni szeretné Árpád fejedelem, s elküldött hozzád, hogy megtiszteljen téged. Küldött ajándékul egy hófehér paripát. - Megfordult, s rákiáltott kísérőire. - Hozzátok a lovat, hadd szemlélje a morvák hercege...
A ló szájában aranyos fék csillant, hátán veretes nyereg. Hej, kedvtelve is nézték a morva főemberek!
– Nézd meg, herceg, Árpád ajándékát, fékestül-nyergestül ezt ő neked szánta, s nem kíván érte más egyebet, csak azt engedd meg, hogy tömlőnk dunavízzel nálad megtöltsük, füvedből egy marék füvet, hogy letépjünk, földedből hadd vigyünk tarisznyára valót... bizony-bizony megér ennyit ez a fehér ló.
– Árpád kívánságát teljesítem, mert benne kedvem lelem - bólogatott Szvatopluk. - Ajándékát veszem abban a reményben, hogy évi adóval megtetézi majdan. Földet, füvet, vizet vigyél akármennyit, ennek biz ' nem vallja országom a kárát. Urad már amúgy is megfizette az árát.
Ezzel eresztette útnak Kusidot a morvák fejedelme, ki így dicskvék az udvarnépnek:
– Lám, no lám! Kitől futott Zalán, az önként küld hozzám ajándékot hozó követet, s ajánlja jobbágyi alázatát.
Szvatopluk büszke volt a hatalmára, arra, hogy a magyarok néki íly könnyen behódoltak. Örült a lónak is, meg az arany lószerszámnak. A mént istállóba, az aranyat kincstárába vitette, és nyugodtan aludt, rosszat nem is sejtve.
Kusid pedig vitte a dunavizes tömlőt, Pannónia földjét, bársonypuha füvét. A Duna vizét megízlelték, mind a vezérek, sorban. Megtapogatták a televényt, a fűkévét, s mondták, vétek volna, ha mind ezt a jóságot a morvának hagynák.
Ahogy ezt kimondták, Árpád Kusidot újra maga elé hívta.
- Eredj fiam, az utat megtedd még egyszer oda, s aztán vissza. A morva Szvatopluknak vidd meg magyarok nagy, erős parancsát, Mondd meg néki, Árpád a minap megvette a morvától a Dunán túli földet. Megvette a vizet, meg a füvet, s mindent. Ha megkérdi, mit adtam érte, hát mondd meg néki, egy lovat, egy féket, s egy aranyos nyerget. Ha ésszel nem gondolt, táborát megbontsa, s rohanjon rohanvást a mi új hazánkból. Magyar földről menjen el lóhalálba, mert ha ezt nem tenné, mondd meg néki, Kusid, jajkeserves napok virradnak majd a morvára.
Kusid az üzenetet mind megértette, s ravasz pillantással mosolygott Árpádra.
- Ha ezt meghallja, mérget harap majd a morva, de úgy lészen, ahogy mondod.
Alig később hallja a kevély Szvatopluk, újra itt a követ, az a magyar, vagy mifene... Az a pásztorhun. Tán útját tévesztette az a setét képű bajszos, és úti vezetőért esengeni jött most? A nagyfejű morva gúnyra húzta száját, s maga elé eresztette balga magyarok futóját. Mikor aztán a magyar ott állott előtte, hogy míly kéréssel jött, megkérdé tőle.
- Nem kérni jöttem, morvák hercege, s ajándékom sincs most. De hoztam üzenetet, nagy erős parancsot...
- Ejnye, magyar! - förmed rá Szvatopluk. - Balga fajtád tán beszélni se tud? Kérést akartál te mondani, csak a szád járt rá más, oktalan szóra!
- Parancsot mondottam, és úgy is gondoltam! Mert Álmos fia Árpád, magyarok vezére, néked megparancsolá, takarodj el e földről, hagyd el a magyarok hazáját. Mert eladtad országod, nem is tagadhatod. Lovat kaptál érte, aranyos szerszámot...
- Te magyar, te...!
- Mert ha nem mész, keserves napokra virrad majd néped. Ezt üzente Árpád, morvák fejedelme, s én mondom, szavát megfogadd, ha nem unod élted.
Haragvástól sűrű vér gyűlt a morva arcába.
- Nohát, a fehér ló, Árpád ajándéka - ordított Szvatopluk a trónról felugorva - még a mai nap kimúlik, halálra botozzák azt szolgáim! Az aranyos féket fűbe rekkentik, a nyerget pedig a Dunába vetik! Te meg, jobbágy szolga, vidd meg válaszom, mondd meg Árpádnak: lábát az én földemre, ha betenni merné, úgy szétszóróm népét, írmagja se marad!
Mintha csak tegnap lett volna, pedig milyen régen történt, hogy Ménrót két fia, Hunor és Magyar vadászat közben messze elkalandozva, váratlanul egy csodaszép vaddal találta magát szemközt. Hej, hátára borult annak ágas, aranyos agancskoronája, s fénylett, tündökölt a napsugárban, s ha a bokrok gallyaihoz ütődött, zengett-bongott, muzsikált. Tőle kecsesebben széltől fogant paripa se szállt...
Régen volt, bizony régen, mikor a gímszarvas nyomát követve az óriás Ménrót két fia, Hunor, s Magyar a kékvizű tó partján, messze idegenben a tündérleányokat, s új hazáját meglelte. Az új hazát meglelték, gyermekikkel be is népesíték, hogy aztán, nagy sok idő múltán, büszke nagy reménnyel elvándoroljanak a hunok. Keletről nyugatra vették útjukat boldogabb hazát keresve, szemet elvakító kincsekről, aranyról, ezüstről, kövér barmokról, jó legelőkről, erdei vadról elmélkedve.
Hunok dicsőségét ismerte a világ, Nyugatnak büszke népe rettegte Isten ostorát, Attilát. Még a római is, ki sok népet leigáz, megküldött néha az Egyistenhez egy fohászt:
- A hunok nyilaitól, ments meg uram minket!
Nagy volt a neve a büszke hunoknak; nagy volt, sebesebben terjedt a szélnél, s a végin oda is elért, ahol az Etel folyó óriási hegy völgyében elvész. Eljutott, el biz`a, el a messze elfutó nagy róna túlfelire, el egészen a nagy, türkizszín tóig, ahol békében tanyázott Magyar ivadéka Nagy-Magyarországban.
Békességben éltek, az idő gyors szárnyon repült felettük. Századok gyűltek az eltűnő századra, ám élt a mesében, regösök énekében, amely nemzedékről szállott újabb nemzedékre, s szájról szájra, hogy Hunor utódai, a hunok nyugatra mentek hazát szerezni, idegen népek között dicsőséget aratni. Hányszor megszólalt a rege pásztortüzek mellett Attiláról, kinek maga Hadak Ura adott erőt, s hatalmat! Hadak Ura naggyá tette Hunor ivadékait, adott nekik országot, amelynek napkeltén, napnyugtán, mása nincsen sehol...
Mikor aztán megjött a hun romlásnak híre, újabb rege támadt Attila királynak nagy birodalmáról, Hunországról, s idegen sáskákról, kik megölték a hunok maradékát, vagy elűzték őket, hogy csak hírük maradt. Mint szél, ha odébb sodor zizegő homokot, úgy múlt el Attila birodalma, úgy veszett kárba minden hódítása. Beszélt az új rege Csaba királyfi útjáról, ahonnan vissza eddig nem tért, s ki tudja tér-e valaha.
Ha megfogyott a hun nép, Hadak Ura talán az erős magyar népre veti szemét, s úgy gondolja:
- Tegyünk ezzel próbát, e nemzet tán még a hunnál is derekabb!
S mit Hadak Ura az elméjében forgat, azt meg is teszi, mert nagy az ő hatalma, emberi ésszel fel sem fogható. Nézi fentről ezüstös hullámú, kanyargó Don partján hét magyarnak birodalmát.
Hunor, Magyar merre vagytok? Jó kapitányok, Keve, Béla, Kadosa, hol jártok? Megtért már őseihez Bendegúz, örök álmát alussza Buda, és a világverő hős, Attila király is. Holtak a vezérek, s a hunnak azóta tán már írmagja se maradt...
De a Magyar-fi él! Vitéz volt Magyar fia Kár, annak fia Farkas, annak fia Etéj, s vitéz volt Etéj fia Ed is. Az ő fia Ügyek, ki most a száznyolc büszke nemzetség, a hét magyar gyulája. Ahol Magyar egykor megállotta türkizvizű tónál, az Etel folyó partján, szép hazát teremtett., mosolygó, erős otthont. Haj, de keményen kellett verekedni e hazáért! A magyarok elébb a kazár kagánokkal víttak véres csatákat, nagy sok időn át, most meg a nagy kán, a besenyők fejedelme ütött tábort a tengernyi tó mellett, s ő is Magyar sarjai ellen fenekedik.
Ügyek mindig első volt a vadűzésben, első a harcban; első ő most is, mikor fegyver, dárda, s íjak terhét nyögik a magyarok paripái. Dali vitéz, nagy hős, regősök szájára való, de szívét mégis bú rágja, lelkét gond emészti. Nem ifjú ő már, maholnap megtér Arany Atyácskához, Hadak Ura mezején üt sátrat... Jaj, ha a Nagy Kán kardot ránt acélos kart ki támaszt? Ki vigyáz majd a magyarok ménesére? Ki nevel fel táltos paripákat? Bánat madara azért tépdesi, mert nincs fia, ki helyébe állna.
Nézi fentről Hadak Ura hét magyar gyuláját, Ügyeket, s nem késlekedik tovább. Hogy miként adta tudtul az ő szándokát, arról mesél Emese álma.
*2. EMESE ÁLMA
Élt hát akkoriban, tíz emberöltővel annak utána, hogy megbomlott Attila országa, élt egy tisztes magyar, kinek neve Ügyek volt. Tágas rónán négyszáz sátor lengett, tölgyerdő szegélyezte köröskörül a táborhelyet: ez volt Ügyek nemzetségének szállása. Úr volt ő, apja a övéinek, kik bölcs ítéletében vakon megbíztak, szavára mindenkor megbíztak.
A többi nemzetség is nagyra becsülte Ügyeket, s bár nem ő volt közöttük korra a legvénebb, mégis megfogadták tanácsát, hiszen tisztának és igaznak ismerték a szándékát.
Ügyek feleségét, Emesét, az Isten sűrűn megáldotta gyermekekkel, de haj, parázsszemű lány volt mind. Magyar daliáknak szívében hamar lángra lobbant a szerelem irántuk, el is vették őket hites feleségül az apától magyar szokás szerint. Így üres lett a tisztes Ügyeknek sátra, s üres volt szíve, mert mire úgy vágyott, fiat nem szült néki jövő reménységül Emese.
Búra hajlott nyájas Emese szíve, látta ura arcán a gondnak redőit, miket, bárhogyan is fájt neki, el nem simíthatott, mert az újfent visszatért, ha édes szóval el is űzte múló pillanatra.
Ekkor történt, hogy Hadak Ura megsajnálta.
Este, mikor Ügyek elhagyta a sátorházat, Emese nyugovóra tért. Menten elszenderült, ahogy a tigrisbőrt magára húzta. Ám alighogy pillája lecsukódik - hallga’ csak! - valami neszt hall. Surrog fenn a tető, mintha szárnyát csapdosná Hadak Ura nagy madara, a turul... Lobog a mécsvilág, a sátorra ingó árny borul. Emese kiáltana, de nem mer. Néz csak, s meglátja a sátortető alatt, szárnyrebegtetve köröző madarat. A madár egyre alább ereszkedett. Szárnya fehér, akár a frissen esett hó, de e fehérséget ébencsík szegélyezte. Lejjebb és lejjebb szállt, s végre ráállott Emese kontyos fejére. Szárnyával arcát betakarta, horgas csőrét kebléhez szorította, és lágyan megkarcolta a bőrét. Ekkor csoda történt! Megtelt a szoba kakukkfűnek illatával, csodálatosa fénnyel, halk csengettyűszóval. Emese édességet érzett, mintha lépesmézet ízlelne ajka.
Így szólt ekkor a turul:
- Emese, halljad szavamat. Hétszer megújul a hold, s még kétszer azután. Nyoszolyád lábától ezüstös nagy folyam indul, fényt árasztva szalad végig a rónán. Nincs olyan erő, mely futását bármíly kis időre megakassza... A nagy folyó messze szalad, olyan messzire fut majd, hogy az emberi szem, mely gyönge, nem kísérheti nyomon útját. Nem akasztja meg felmeredő hegy; erdők fái útjából kitérnek, sziklák megrepednek, s mintha napsugárból, mintha holdsugárból szőtt fátyol takarná, olyan vakító fény árad belőle.
Soha ilyen álmot!
Emese fölriant. Hadak Ura egén éppen akkor hasadt a bíborszínű hajnal, melynek láttára szelíd alázattal hajlik meg minden jó magyar térde, s az ajkak Hadak Urat dicsőítő imádságra nyílnak.
Emesében bizakodás ébredt, s örvendező szívvel esdekelt, a koronás nap felé kinyújtva két kezét:
– Áldassék a te napod, világbíró Hadak Ura; te küldöttél reám az éji látomást, te végezzed jóra!
Azután sietett Ügyekhez, hogy elmondja álmát. Ügyek aztán, nosza, egy percig se késett, hívta hamar a táltost, a legvénebbet.
Zoárd, a főtáltos hallgatta, mi történt, és amint hallgatta, arcának egéről az aggkor felhői hirtelen oszlottak. Kezét, mind a kettőt, a keblére tette, ahogy akkor tenni szokta, ha könyörgő, avagy hálátadó szóval Magyarok Istenét nemzete nevében segítségül hívja.
– Táltos, ha tudod, magyarázd meg az álmot! - kérte Ügyek.
– Örvendjen a szíved, nemes Ügyek! Hadak Ura reátok vetette kegyes pillantását, de nemcsak reátok, hanem minden magyarra, ahányan csak vagyunk. Hallgasd meg, miképpen magyarázom a te hitvesed álmát! Hétszer fogy el a hold, hétszer telik újra s azután még kétszer… Így lesz, amint mondom! Emese fekszik majd párducos ágyon, s anyai öröm fakaszt könnyet szeméből, mert fia születik.
– Áldott a te neved, Magyarok Istene! - kiáltott fel örömében Ügyek.
– Tovább magyarázom, hallgass meg, Ügyek! Fiadat nevezed álomlátás után Álmosnak; őt látta Hadak Ura kegyelméből hű társad, Emese annak a nagy folyónak képében, amely nyoszolyája lábától elindult s azután messze folyt nyugatnak. Emberi szem útját követni nem tudta, előtte kitértek erdők lombos fái, útját nem állhatta felmeredő szikla... Tudd meg, Ügyek, fiad nagy lesz és lelkében merész lángot csap fel a régi kívánság, hogy menjen nyugatra, ősei hazáját elhagyja, s keresse, de ne csak keresse, hanem, meg is találja Attila országát.
– Ó, ha az úgy lenne!
– Úgy lesz, ha én mondom, kit Hadak Ura nem csal meg álomalakjában adott csodajellel. Azért örvendezzél, s várd türelemmel, míg betelik mindaz, amint imént álmodból kifejték.
Így szólt Hadak Urának igazmondó papja.
Gyors szárnyon szállt a hír, harmadnapra megtudta Nagy-Magyarországon mindenki, milyen álmot küldött Hadak Ura isten Ügyek hitvesének, ahogy megtudták azt is, hogy Zoárd, a jövőbe látó, Emesének álmát hogyan magyarázta.
Várták, hogy beteljék...
S ha betelik: vajon mi lesz abból... mi lesz?
*3. EMESE ÁLMA BETELJESÜL
Hétszer újult meg a hold s aztán még kétszer, s Emese fiút szült a világra, aki Hadak Ura akarata szerint az Álmos nevet kapta, de kit mégis úgy hívtak Nagy-Magyarországban, hogy a Turul fia. Mert nyilvánvaló volt, hogy Hadak Ura kiválasztotta magának őt, s táltos szava szerint nagy reménnyel virradt reá a jövendő.
Napbarnított arcú, derék magyarok közt kivált Ügyek fia. Gyermeksorban is, magyar gyermekek közt, mind a társát a játékban. Ő volt a vezérük, ha sorba kiálltak, s levegő madarát íjjal célba vették, vagy birokra keltek a harmatos gyepen, s futó víz habjában úszva elmerültek. Álmossal fölérni egy sem tudott köztük, de mégsem akadt irigye.
Nem is akadhatott, mert ha néha napján, parittyán vagy fakardon, az ifjonchad ökölre ment villogó szemmel, égő ábrázattal összemarakodott, Álmos volt az, ki szétriasztotta az ölremenőket, csengő érchangjával bölcsen tett igazságot.
Telt, múlott az idő. Tizennegyedik évét töltötte be Álmos, kinél Ügyek országában nem volt szilajabb ifjú. Nyeregben ébredt, s ha aludni tért, párna helyett nyerget húzott feje alá, vánkosul. Alig pirkadt az ég alja, már repült is Álmos kedves, jó lován a pusztába. Addig űzte-hajszolta pajtásival a paripákat, amíg azok habzó szájjal térdre nem bicsaklottak. Hej, azok az ifjak, tréfa dolgából soha ki nem fogytak!
Egy reggelen aztán, ketten újra vágtázni indultak a végeláthatatlan pusztán, amelynek kellős közepén, a nyári szálláson ott legelt a magyarok büszkesége, a puszták ménese. Ez volt a hely, hol Álmos igazán otthon érezte magát, mert az ég sátra, s a puszta volt az ő igazi tanyája.
Megállt a két jó lovas, meg körtefánál, s amint kémlelték a pusztát megpillantották a puszta peremén táncolótüneményes látványt.
- Látod te is? - kérdezte pajtását Álmos.
- Látom. Lábujjhegyen lépked, s hogy mosolyog!
- Hallom, ahogy suhog selyemruhája. Nézd, integet felém! Csalogat!
- Csalfa tündér az! Sokan szaladtak már hiába utána. Köd előtte, köd utána, eltűnik a pusztában...
- Puszták lánya, aranyhajú Délibáb! Én kiáltok hozzád, Álmos. Várj, hadd nézzek a szemedbe!
Délibáb kibontotta aranyló haját, ezüsthímes ruháját megsuhogtatta, kitárta karjait, s magyarok ménesét egy öleléssel a keblére ölelte. Aztán óvatosan, hogy a lovaknak ne fájjon, letette őket a pázsitra, s ahogy jött, el is tűnt a végtelen pusztában. Álmos a kengyelben ámulva ágaskodott, s bizony nagysokára tért csak magához.
Estére Álmos magára maradt, nem voltak ott véle, csak a csikósok. El-elmerengett, fürkészte az ég alját, de mindhiába. Csendes volt a puszta égett, kopott, sziksarjas. Alkony közelített, azután meg éjjel. Álmos nyugodni tért, s reggelre kelve hazalovagolt. Otthon már várta az öreg táltos, ki így szólította meg:
- Álmos, megérted a tizennegyedik tavaszt. Férfivá serdültél. Teljesítsd azt, amit meghagytak neked az égi királyok. Egy mesét mondok, abból megérthetsz csuda dolgokat...
- Réges régen - kezdé a vén táltos -, mikor leáldozott hunoknak napja, s árván maradt az aranyos szegelet, a longobárdok vetettek rá szemet. Megtetszett Rád királynak Buda fallal kerített városa, a vaddal teli erdőség, a zúgó Duna. Megtetszett néki, el is foglalta, marcona longobárdjait bemasíroztatta. Ez a király, Rád, való óriás volt, rettegett is tőle mindenki, ám egyszer Frigyes király erős sereggel mégis megtámadta. Rád is fegyverbe szólította népet, s üzent szövetségesének, Csörsz avar királynak is, hogy igen nagy bajában segítse őt meg.
El is jött Csörsz király minden hadával, és Frigyes királyt Ráddal visszarettentették. A csata végén aztán a két király, s mind a győztesek, győzedelmi tort ültek Rád palotájában. Patakokban folyt ott a bor, s akkora volt ott a jókedv, hogy tán még a sánta is táncra kerekedett.
Egyedül Csörsz király nem táncolt. Hogy is táncolt volna, mikor csak Rád király lányát látta, bece Délibábot? Hiszen nézhette is, mert olyan szépet még életében nem látott. Addig nézte, míg egyszer azt mondta Rádnak:
- Országodat, népedet a pusztulástól megmentettem. Add nekem a lányodat! Szép szóval feleségül kérem.
- Legyen a tiéd… De csak úgy adom, ha vízen viszed haza.
Megértette a szót az avar király. Hozzáfogott egész népével: folyómedret ástak, hogy vízen vigyék haza az új asszonyt. Folyt a munka éjjel-nappal, mélyítették a medret, ásták az árkot. Nem sok idő múlva Délibáb arcát finom pír színezte, mert a palota tornácáról látta az árkot, mely csak mélyült és sietett feléje.
Haj, de még aznap délután, hogy az árok már-már elérte a Dunát, hatalmas förgeteg zúdult le az északi sziklákból. Orozva kélt, és oly hirtelen volt, oly rettenetes, úgy vágtatott, mint setét hengerlő fergeteg.
Csörsz szembeszegült a viharral, mely bömbölt, fákat csavart ki tövestül, s mint könnyű pálcikát, úgy forgatta a légben, mind az embereket. Egy vészes pillanatban aztán villám tüze lobbant, mennykő sistergett, s a partról elsodorta a királyt. Csörsz lovastul a lezuhant és az árokban lelte halálát... Hej, régen történt ez, nagyon régen - fejezte be a mesét a vén táltos. - Azóta eltűntek a longobárdok, nádasok rejtekeibe húzódtak be az avarok. Nyaranta királyi kedvesét kutatva csak Délibáb keresi fel a félbemaradt árkot… - - Újból árván maradt a szép szeglet. A jóslat szerint reád vár, Álmos! Neked kell útra kelned, hogy Attila örökét visszaszerezd. A türkiz tó vidéke már úgyis szűk a hét magyarnak. Gyönyörű méneseink alig találnak jó füvű legelőt, pusztává változott az egykor viruló, szép föld. Ha majd a Hadak Ura szólít, indulj el, hogy megkeressed a szép szegeletet.
- Megértettem szavaid és mesédet, jó táltos - felelte Álmos, s tekintetével a messze távolt fürkészte.
*4. ÜGYEK BÚCSÚJA
Hej, nagy örömmel nézi Álmost, álomjövendölte dali sarját, a Turul madár fiát a szerencsefi Ügyek, hiszen benne ápolgatja földi reménységét az egész nemzet. Beszél is néki a nagy múltról, az óriás Ménrótról, Hunorról s Magyarról, türkiztó mellett élő tündérleányokról. Elsorolja néki a hun dicsőséget, az Attila király nagy birodalmáról szóló regéket. Álmos szívében elszórja a magot, s hősi mese, régi rege jó táp-talajra talál ott. Álmos szívében regéknek indája, mondáknak levele, virága oly erős lángfénnyel világlik, hogy aki azt onnan kioltsa, nincs is oly emberfia.
Telt az idő, múlt is, s Ügyeket megcsapta a mulandóság szele. Érezte már jól hamari elmúlását, ezért szeretett fiát ezért sátrába hívatta, s szívére kötötte a végső akaratát:
– Fiam, szólít Hadak Ura, hát búcsúznom kell. Oda megyek, ahol Magyar apánk vár rám, a híves berekben, s a többiek, kikről nektek csak egy szól: az emlékezet. Ott majd föllelem őket, a hunmagyar apákat, s látom szemtől-szemben Attilát, a legnagyobbat, ki eddig köztünk termett. Reád marad a ház, reád a nagy család, melynek eddig apja voltam: az Érd-nemzet. Elsők voltunk eddig tisztességben, hírben, gondod legyen rá, hogy ne legyünk utolsókká eztán sem. Hadak Ura szeret téged, s nagy munkára szemelt már ki akkor, mikor meg sem pillantottad napvilágát.
– Tudom apám, tudom.
– Jól jegyezd meg, fiam! Őseid hazáját ha majd el kell hagynod, háznépeddel, nemzetségeddel el ne indulj, mert kevesen lesztek. Vidd el a hét törzset, a száznyolc nemzetséget, de ne legyen annak száznyolc akarata és ne legyen annak hét vezére, fiam! Ha széthúz elbukik, ha eggyé forr megáll - mindég ilyen volt a magyar. Ha széthúz, szellő is elfújja, ha összetart Ürdüng, manó gonoszsága sem veszejtheti el majd. Ez a nagy tanulság, amit reánkhagyott Attila. Vaskeze markolta üstökét a hunnak, tartotta, parancsolta, de óvta is népét... S lásd: naggyá lett a hun Attila által. Mikoron pedig kettészakadt a nép teste, mikor Attila fiai egymásnak estek, rabszolgák férgei mohón beléestek s darabokra rágták. Darabokra rágták, a hunt szétszórták, s a birodalmat azóta is ők bitorolják.
Fogadkozott Álmos, erős szóval, szépen:
– Eggyé kovácsolom én a hét törzset, apám!
– Hadak Ura adjon erre módot, s tehetséget. Mert nagyobb e munka, hogysem hinnéd, Álmos. Úgy áll az akarat hét ember szívében, mint a vadkan hátán az ezernyi serte. Irigység, gyávaság, kétség feni kését, s áldozatjok az egyetértés. Hanem valamit még ez utolsó percben hadd mondjak el, fiam. Ha úgy esik majd minden, amint Zoárd mondta, s honszerző utadra viszed Magyar népét, ha hadiszerencsét ad Hadak igazságos Ura; s ha kemény csatákban tiétek lesz majdan Attila országa, úgy neveld a népet, hogy oldott kéveként később se hulljon szét. Úgy neveld nemzeted, hogy amit szereztek harcratermett karral, tiétek maradjon, s meglásd, unokáitoké lesz százados soron mindvégig a haza. Mert könnyebb szerezni dicsőséget, fiam, mint azt megtartani...
Ezeket mondotta Álmos apja halkan, s mikor elmondta, szeme lecsukódott, feje biccent holtan. Érd nemzetségének Álmos lett a feje.
Amíg gyermek volt, gyermeknek volt első, mikor férfivá sarjadt, férfiak köztük lett vezérlő. Vezérlő, hős szellem, Ügyek örököse, kit Magyar fiai pajzsra állítottak, s ujjongva, felemelve körbehordtak.
– Szavad megfogadjuk, sátradat megvédjük, s követünk ha indulsz, néped bárhová is vezesd!
Nem sok idő telt el, s Nagy-Magyarországon senki fia borja nem akadt, aki hírét-nevét ne ismerte volna Ügyek fiának. Közelébb jöttek a törzsek vezéri, meg-meglátogatták, szavában megbíztak. Kabala tejénél szókat váltogatva, megerősödött a barátság köztük.
Gyakran szóbahozták azt a csodalátást, mely Álmost előre nagy dologra szánta, s kérdezték: mikor lesz? Mikor indul útnak? Álmos pedig így szólt:
– Csak az időt várom, soká már nem késik. Hiába mondanám, magam sem hinném el, hogy maradásom van idehaza nékem. Álomban, gyakran látom a földet, ahol hajdanában nagy Attila székelt. Tudom, hogy az a föld a mi örökségünk, de várnom kell, amíg annyi magyar szíve buzdul fel az útra, amennyi nekem kell. Mert tudjátok meg azt hat törzsnek vezéri, hogy a nehéz dolog embert kíván! Ha innen elmegyünk, más helyen kósza, bitang néppé a magyar ne légyen, hanem fészket verjen s miként a lombos fa gyökeret ezerfelé eresszen. Gyökérszálat eresszen, és azzal úgy megkapaszkodjék, hogy hazája földjéből eget és földetrázó fergeteg ki ne téphesse. Ezért vártam eddig, s ezért várok most még.
Szólott a hat vezér:
– Álmos, ha ránk vártál, tudd meg, veled menni készen vagyunk!
Megdobban e szóra Álmosnak nagy szíve, s szárnyas szóval mondá a hat vezérnek:
– Hadak Ura úgy segéljen, most már nincs mire várnom, ha ti azt mondjátok, hogy követtek engem. Magyarok hét törzse, száznyolc nemzetsége, Előd, Kond, Ond, Tas, Huba, Töhötöm, s enmagam népe... Karjaink erejét ha mi összetesszük, ki riaszt el minket? Hadak Ura! Álmos csak ezt várta, most már útra fel hát, Attila országa lesz a hadizsákmány, Attila híréből szakítsunk virágot!
Így kerekedett fel a Hét Magyar, a száznyolc nemzetség, új hazát keresni Hadak Ura jóvoltából...
*5. A KIOVI CSATA
Nagy-Magyarországnak legjobb daliái, a hacratermett ifjak, a férfikorban levők, sőt az aggok közt is voltak számosan, kik követték az új hazát keresni elinduló Álmos vezért. Egész nemzet volt e sereg, melyet kóbor csorda le nem bír könnyedén. Ekkora hullámzást csak még nem láttak napkeleten, mióta elhalt a híre a hunoknak. Álmos vezette az új honra induló vadászokat, s a hét magyar: ki-ki a maga népét. Erős volt a szó, az esküé: jóból s rosszból a részüket egyformán kivevék.
Ha folyóhoz értek, megnyílott előttük mind a vízáradat, s ha mégse, a kavargó medret ló lába nem érte. Hogy is érte volna, mikor Álmosnak népe tömlőszárnyon úszott, jó hunmagyar módra. Sűrű erdők fái útjukat nem állták, az éhes magyar népet vadgazdag csalitok táplálták. Mentek nyugat felé, mentek míg elértek egy nagy, magos várhoz. Hát ilyet már ki látott? Magasra hányt falak, mélyre ásott árok, benne egy roppant nagy folyó. A vár ura egy dölyfös-gőgös orosz herceg volt.
– Itt álljunk meg! - szólt Álmos a várat látván, s e parancsszóra megtorpant a menet.
Megtorpant a menet, s a vezérek mind Álmos köré gyűltek. Köréje gyűltek, s nyergükben ülve várták, hogy a fővezér szándokát megtudják. S nem hiába vártak, mert Álmos eképp szólott:
– Eddig velünk szembe senki nem szállt, de ország, mit láttunk, nem is csalogatott, hogy benne megtelepedjünk. Sátorlakó népek az erdőkbe bújtak, s kit kézbekerítettünk, önként lett szolgává. De amott, úgy látom erős nemzet lakik, fából való házakban... Ki megy el követnek, hadat üzenni az orosz hercegnek?
– Megyek én! – kiáltott fel barna arcú Huba.
– Eridj hát, s mondd meg a hercegnek, várának kapuját előttünk megnyissa, országa kincseit lábunk elé rakja, azon vegye tőlünk életének árát!
Huba menten el is indult Kiov városába. Fél napig sem maradt el a követségben, száguldva tért vissza, hogy az orosz hercegtől e hírt hozza:
– Hét magyar hét lován hétfelé meneküljön, és vigye magával egész pereputtyát, mert ha holnapig még vára előtt látja, a mérges orosz herceg őket mind felfalja.
Haragra lobbantak a magyar vezérek; kardjukat csörgették, íjukat lóbálták, és Álmost bíztatták, induljanak a csatába, ne érje meg a holnapot az orosz herceg.
Álmos nem kiáltott, csak eképp szólott, okos mérséklettel:
– Jaj-keserves adót fizet e szóért a herceg! Megtörjük, de úgy, hogy majd kívánná, vajha örök némasággal verte volna meg oroszok istene.
Kevély volt a herceg, nem is sokat bánta, hogy a Hétmagyart így magára riasztotta. Sietősen izent a szomszéd vadnépnek, a vártól délre lakó fehér kúnnak: jöjjenek átal Kiovba. Jöjjenek átal, ha hadzsákmányra vágynak, mert egy csorda jött napkeletről. Csorda jött keletről, vezére hét magyar, kik azt tartják magukról, övék a kúnok földje, Attilától, s öröktől. Fehér kúnoknak fekete szívébe régi harag fecskendett mérget. Régi harag, ami akkor támadt, amikor a hun hajdan csúful magalázta őseiket. Kapva-kaptak a szón, sátraik otthagyták s szilaj üvöltéssel Kiovba robogtak.
A herceg csúfolódott Hétmagyar hadával, pelyvának tekinté, mire ha ráfúj annyifelé széled, ahány útja vagyon az állhatatlan szélnek. Hisz` napkeletről jöttek, hol ménes és gulya legel a pusztában, hol legfeljebb a pásztor botja zuhan néha veszekvő társa kemény homlokára, hanem harcról szó sincsen ilyen jámbor népnél. No, bezzeg másképpen gondolkodott aztán, a kiovi mezőn vívott csata után.
Kiov asszonyai mind odatolongták a kiovi várfal könyöklőire, s mikéntha volna tréfa-látványosság, olybá tekintettek le a sík mezőre, a gyülekvő magyarra. Kiov asszonyai láttak aztán olyan furcsa dolgot, hogy arcukból a vér hirtelen elszállott! Mert Álmos vezért Hadak Ura annak teremtette, ami Attila volt, annak: hadrontó vezérnek. A magyar vérében égett a harc lángja, s orosz és kún szív volt nyilaiknak célja.
Az ég elborult, pedig felhő mögé nem bútt a nap; setét volt, mert zápormódra hullott nyila a magyarnak. Rése lett, de milyen, a herceg seregének, halálos nyílseb kioltott vagy ezer éltet. Az orosz hercegnek, ezt látván, fakó sárgulás jelent meg ábrázatján. Repül a nyíl... De honnan? Jaj, az ellen vitézei már idefelé vágtatnak! Lófuttában pattintják az oroszba a nyilat. Kardok villognak, a buzogány bőrpajzsot repeszt, s mint a förgeteg a vízpart nádját, a magyarok az oroszt, s a kúnt úgy döntik meg. Jönnek, csak törnek, de… mi ez? Elesett tán vezérük, vagy megijedtek? No lám, hátrálnak, futnak is... Utánok az orosz, kún is magyart üldöz! A herceg arcába visszatér az élet.
– Rajta, oroszok, utána fehér kún!... Soha ilyen népet, ő támad, mégis meghátrál...
Lovak körme csattog, orosz, kún üvölt, csapkod vaktában.. Űzik már a magyart, bizton tudtában a diadalomnak. De jaj! Most meg mi történt? Egyszer csak váratlan, újból szemből látják a menekvő magyart!
– Haj! Haj! - zúg fel jobbról. - Huj! Huj! - harsan balról is. Jobbról is, balról is, elülről is magyar, mintha kebléből ijesztő csodául a föld ontaná ki. No, te gőgös herceg... Most szóljon a kardod!
Futna már az orosz, futna a fehér kún, csak volna, hogy merre. Magyar itt, magyar ott, sehol menekvés, hiába menne. Tán ha fordulnának… De nem pajzs az ő hátok, s irgalmat nem ismer a magyar, kiket a herceg úgy megcsúfolt.
Kitárul Kiov kapuja. Álmos hat vezértársával, diadalmas arccal, úgy ront a városba, mint a sajtjába. Oroszok papja alázattal járul elébe; piacra kihordják, a győzők lábához raknak hadizsákmányt a népek.
Hódoló követség nevében így szól a nagyszakállú ősz pap:
– Kegyelmed ne sajnáld tőlünk, városunk tűzzel ne emésztesd, nem leszünk károdra, hasznodra inkább, mert utat mutatunk neked, merre kell fordulnod, ha hős Attila országát keresed. Tovább van az még, nyugatra, túl a rengeteg nagy bércek havas ormán. - Így beszélt a vén pap, ravasz alázattal, hogy másfelé térjen az ellen, s vasmarkát ne tegye oroszok nyakára.
Elindult hát Álmos, s a hét törzs utána, hogy a hókoronás hegyeken túl felleljék országát Attilának. Mintha tüzes bortól, felbuzdultak a magyarok a kiovi diadaltól. Felbuzdultak mind, de kiváltképp Árpád, aki apja, Álmos mellett tarolt, suhogtatta kardját. Hej villogott Álmos enfiának kardja, de még jobban izzott Árpád két szemének csillaga. Mert kiállotta ő a vitézség próbáját, s nemhiába volt atyja szeme fénye: rövid idő múltán ő lesz a magyarok vezére.
Magyar fiait ő vezeti majdan, csak várjuk sorát - megjön nemsokára.
*6. VÉRSZERZŐDÉS
A hazát kereső magyarok elértek egy nagy rónaságra. Napkeleten erdő, túl azon bérc, hókoronás, mely a felhőkig nyújtogatta büszke ormát. Tél fagya itt érte, tavasz napja rájok meleg sugarait e helyen lövelte. Sokan hitték, hogy ez a föld volt Attila országa, csak Álmos s Árpád tudta, nem ez még a magyarok új hona. Tudták, mégis maradtak, mert a többi vezér úgy kívánta.
Telt az idő, s múlott. Álmos barna haját fehérre festették az eltűnő évek, homlokán és arcán barázdát hasított a vénülés ekéje. Árpád pedig virult, mint a fiatal tölgy. Turul fia, Álmos, kedvvel legeltette szemét rajta, s közben így tűnődött:
– Hadak Ura nekem adta a nagy tisztességet, hogy népét kihozzam Nagy-Magyarországból. Hadak Ura a magyarnak adta örökül Attila országát, tejjel-mézzel folyó, bérccel koszorúzott tündérbirodalmát. Addig ne boruljon szememre örök éj, amíg meg nem láttam; azután, nem bánom, ragadjon el Hadak Ura. Ezt a véget add meg, magyarok Istene!
Telt az idő, s múlott. Hírek kerekedtek. A Hétmagyar földjén azt beszélték, hogy túl irdatlan erdőn, havas hegyen is túl, ott van Attila országa, ott vár a magyarra. Ott vár a föld Magyar fiaira, a harcra termett népre, miért hát, hogy itt vesztegel pásztormódra? Kardját, ki magyar, szegre ne akassza, mert a henyét nem becsüli a Hadak Ura.
A szófia beszéd addig szállt ajakról másikra, míg összetanakodott hat vezére a magyarnak. Hogy mitévők legyenek, megkérdték a táltost, s jó Zoárd egy hajnalban fehér lovat áldozott. Feláldozta a kancát, kiemelte jonhát, s kiolvasta belőle Hadak Ura akaratját.
- Álmos sátra körül a hét törzs mind összegyűljön, a hét vezér tanácsot üljön. Mert nagy dolgok lesznek… Ha a hét törzs egy lesz, ha egy úr szavának engedelmeskedik, hét egyet akaró testvérnél is nagyobbá válik. Mert ha hét az akarat, bármíly erős az esküvés, gyengíti a szövetséget a széthúzás.
Mind, akik hallották, felzúgának erre:
– Teljesedjék Hadak Ura nagy erős parancsa! Álmos sátra köré gyűljünk, ott lássuk el dolgát a magyar nemzetnek!
Álmos régen várta ezt a dicső napot. Turul fia végig tudta, ez a magyar törzsek egyetlen erősbítő útja, de azt is érezte, senki nagyralátó ember vágya nem teremt egyezséget. Előtte volt a példa, Attila példája - ő már okult belőle, okuljon most a magyarok népe. Hét fa törzsét hárskötéssel egybe kötheted, haj, de meddig tart a kötés, ha felkerekedik a förgeteg? Ágat tépő szél a törzsek közé éket ver, de ha a hét termetes fa ezer, s ezer ága önként eggyé kulcsolódik, a hét törzsből egy lesz, tovább úgy lombosodik. Virul, és zöldell, a csapást kiállja, ágat hajt, gyökeret ver, és ezred évekig is elél...
Hej, mind, kik magyarok, Álmos sátra köré gyűltek, virágos mezőben ők is sátrat vertek. A hat vezér összeállt, s előhívták Álmost, vélük egy csekélyke halomra felmenjen. Árpádot a baljára állították, s maguk jobbra-balra tőlük a halom tetején sorakoztak.
Előttük karéjban sűrű nagy tömegben a magyar nemzetnek színe-java várta, hogy mi fog történni. Álmos volt az első, ki a szót megkezdte:
– Hadak Urának tisztesség, a magyarnak áldás!... Hét törzs, száznál is nyolccal több nemzetség, mely itt összegyűlt, mi végből jöttetek sátram köré?
Vezérek közül a legvénebb szólott, a kevés beszédű Előd:
– Magyarok, a szónak mestere nem vagyok. Nem tanítottak rá, nem is hivalkodom. Megértettük Hadak Ura apai tanácsát, amit elmondott nékünk a jó Zoárd. A magyarnak egyetlen vezér kell, s te légy az, Turul fia, Álmos, mert nálad derekabb köztünk egy sincsen!
– Soká éljen a vezér! Álmos!... Álmos!... Álmos! - tízezer torok így kiáltott. Egybecsapott a sok hang, s a kiáltás erős szárnyon felszállt Hadak Ura trónusához.
Álmos vezér intett.
– Hadak Urának tisztesség, a magyarnak áldás! Törzsek becsülése, nemzetségek kedve nagy földi örömmel töltött el engemet. Köszönet Hadak Urának. és köszönet néktek. Kezembe adnátok a vezéri kardot, de becsületes szívvel illendő megkérdenem: vajon elbírom-e? A fiatal esztendők elmúltak már tőlem. Mérem nehézségét a vezéri tisztnek, mérem nagy mivoltát a próbának, mely reánk vár eztán Magyar ivadéki! Hazát kell szerezni, azt naggyá kell tenni. Ifjúi erő kell erre a munkára, ezért vessétek ki szemeteket másra, kit erősnek tudtok, kit igazságosnak, kinek a vállai megbírják a terhet.
Némán álltak ott a magyar vezérek, szemeiket rászegezték Álmos arcára, majd reáfordíták Árpád párduc-kacagányos, izmos alakjára. S mintha egy érzéstől lüktetne a szívük, mint repülő nyíl, a szó csak kipattan:
– Álmos fia, Árpád! Ő legyen vezére a Hétmagyarnak!
Se vége, se hossza nem volt a lelkes riongásnak. Hat magyar vezér széles ércpajzsát tenyerére véve, összeillesztették hat végen, arra emelték fel Árpádot. Fel is emelték, körbe is hordozták, lássa mind, ki magyar a vezérek választottját. Serénykezű szolgák hordták halomba a gallyat. Lobogó tűz éledt, fehér ló nyerített. Jó táltos Zoárd a vén Álmos színaranyból vésett vezéri tülkét menten előhozta. Hét vezérnek intett a magyarok táltosa, lépjenek közelébb az áldozati tűzhöz, hogy, hun-magyar szokásból fogadjanak vérrel pecsételt esküt.
A vezérek aztán kardnak hegyével meztelen karjuk erét sorban megnyitották, s kiserkedő vérüket a tülökbe csurgatták. Megfogta eztán a táltos a tülköt. Megfogta, s elébb a Hadak Ura megmutatta, majd Árpád felé nyújtotta.
Elvette Árpád, el a cifra tülköt, s ünnepélyes szóval mondá:
- Hadak Ura, hallgasd meg szavam, én szólítlak, Álmos fia, Árpád!
Úgy áldj meg, úgy verj meg, amint becsülettel viselem a kardot, mit kezembe adtak a magyar vezérek. Harcban elől járok, népem javát nézem, fejedelmi tanácsot együtt ülök, s a hadi zsákmányban igaz lélekkel osztozom vezértársaimmal.
Így esküdött Árpád, aztán ivott a tülökből, közös vérnek italát ízlelte, majd átadta azt Elődnek, ki eképp szólt társai nevében:
– Hadak Ura, hallgasd meg meg szavam!. Úgy áldj meg, úgy verj meg, amint engedelmes hívei leszünk mi Árpád fővezérnek. Harcban őt követjük, parancsát fogadjuk, s míg nemzetsége él, fiát, s fia fiát ismerjük urunknak. Úgy áldj meg, úgy verj meg Hadak Ura minket!
Hat vezér kezében sorra járt a tülök, a közös vért megitták, s ami benne maradt, Zoárd ráöntötte az oltár tüzére, melynek lobogó lángja vígan szállt Hadak Ura felé, a magos égbe. Hét szívből egy szív lett, hét törzsből egy nemzet, hétből egy akarat. Magyarok sorsának ezt a fordulását hitte Álmos a dicső jövő biztos zálogának.
Lakoma, vigasság, nagy áldomás, tor zárta be az egyesülő nemzet örömnapját.
*7. ÁLMOS ELTŰNIK
Hun-bérc magas ormán hó-korona csillog, a hegyóriás királyi palástján a jég gyémántkőként ragyog. Út ide nem visz fel; tátongó szakadékok ásítoznak mélyen, embermagasságra borítja el a hó a vidéket; elsüpped itt a céltalan utas. A görnyedező fák összezsugorodnak, de lefelé a völgy menedékes alján mind magasabbra nőnek, mind sűrűbbek lesznek, koronaáguk összeolvad.
Útját ezen sereg által még nem vette, mióta hunok erős népe leszállt a virágos völgy nyájas berkeibe, s lába előtt látta Attila majdani országát, Hunor fiainak aranyos hazáját. Hun-bérc messze terjed, elnyúlik keletre, s hatalmas karjával gyermekét óvó anyaként a vidéket úgy öleli át, mintha e szegletet ellenség rohamától védeni így akarná.
Errefelé vette népével az útját fejedelmi Árpád, magyarok vezére, Rabszolgák ezrei törték a rengeteg irdatlan rejtekét, fákat döntöttek, áthidalták a hegyszakadékok örvényét, hogy vonulhasson a magyarok népe. Vonulhasson Magyar ivadéka, bemehessen Attila honába, jogos jussába.
Hej, micsoda út volt! Tízezer fejszének nagy munkája kellett, tízezer rabszolga izzadott lihegve; gally ropogása, a fák recsegése, gulyákat terelő pásztor hőgetése eggyé zavarodott. Igavonó barmok szekeret vontattak, s ha lélekzetet venni néha meg-megálltak, orrukból meleg pára áradt. Horkantak az emberhordó lovak, az izzadtság habja róluk is szakadt.
S amint haladának hegynek fel, völgynek le, boldogságtól repesett Álmos megvénült szíve. Eljő a pillanat, nemhiába várt hát, Hadak Ura megengedte, hogy lássa az új hazát. Lássa az új földet, mit a mesemondó ékes szóval oly sokat emlegetett. Az öreg ember szíve oly hamar megtelik, s ha a szív megtelik, könnyebben kiárad. Hej, a könny Álmos szeméből is kicsordult, nagy boldogságában!
Hej, amint felértek a hegynek ormára, kalandozhatott a szem hajdani Attila országára. Hadak Ura napja magosan ragyogott, s az új honra aranyos fényt szórt.
– Álljunk meg, magyarok! – szólott megindultan fehérhajú Álmos. – Gyűljetek körém, magyarok vezéri!
Egybegyűlt a hét vezér, s mind Álmos mellé sorjáztak. Amíg gyülekeztek, mintha visszanyerte volna szeme ifjúkori sólyomerejét, a Turul fia oly áthatón nézett az új hazára, s közben nagy halkan ezt mondotta:
– Áldott legyen neved, Magyarok Istene, bölcs végzésű Hadak Ura! Álmos áld tégedet, mert földi életét ennyire nyújtottad. Lábam előtt terül az új haza földje, Magyar nemzetének igaz öröksége… Mert tudom, Hun-bérc ormán állok. Az, ott napnyugatra az a hatalmas folyó, mely Buda városát érinti zuhogva, ez itt napkeletre a hunföld forrása, mely Attila király szem nem látta sírjának titkos ágya... Itt, e földön adott Hadak Urának jósága egész világ felett mérhetetlen hatalmat a testvér hun népnek. Hatalmat adott, de el is vette, elfújta a hunt, mint pelyhet... Fel is felemelte, le is lesújtotta, mert koncon marakodtak, s a testvérgyilkosság mérge hullt a szívbe.
Így tünődék Álmos, mikor Árpád nyájas szavát hallá:
– Apám, hívásodra köréd gyülekeztünk, itt vagyunk, mind a magyarok vezéri, mint egy család sarja mind a heten, nézz reánk!
Hosszan pihentette vén szemeit rajtok Turul fia, nézte sorban mind a hetet. Hogy szavát megfogadták, köszönte Hadak Urának. Nézte az ifjakat, s nézte a táltost is, ki sanda rókaként melléjük somfordált.
Nagy sok idő eltelt, mire újból megszólalt:
– Amit én most nektek jóakaró szívvel mondok, azt úgy hallgassátok, mintha egy anyának, egy apának fiai volnátok. Fiaim vagytok mind, ha vér szerint nem is, de szívem szerint azok... Most úgy hallgassatok, mintha utolsó szavam hallanátok, mintha sírom széléről szólnék tihozzátok... Örökséget kaptok tőlem. Nem kincset, nem barmot, nem hívságos gazdagságot, de egy egész népet. Mert érzem elfogyását testem erejének... Már nem soká élek. Hadak Ura reám bízta a száznyolc nemzetséget, és én most kezetekbe adom a Hétmagyar lovának kantárját. Ez itt... ez Attila országa. Legyen ez is a tiétek, és maradjon is az, időtlen időkig. Drága legyen nektek minden talpalatja, drága minden fűszál, tündérvölgy virága. Véretek ha kell, hullassátok, s apáivá lesztek egy dicső nemzetnek... Áldott legyen e föld, Magyarország földje. Hadak Ura, tehozzád szálljon vén Álmos fohásza! Hadak Ura, hallgasd meg fohászom! Hadak Ura a te szemed őrködjék népeden!
S ekkor áldón kiterjeszté két reszkető karját Hétmagyarra.
– Fiaim, hajnalhasadtával menjetek, kezdődik a honszerző munka. Míg egyet akartok testvérszeretettel, meg nem fogyatkoztok, de ha belétek üt a viszálykodás átka... Jaj a magyaroknak!
Miképpen a visszhang, a vén táltos ismétlé:
- Jaj a magyaroknak! - s tekintetét közben a setét fellegekre veté. Hogy ott mit látott, senkinek nem mondta, de elébb öröm, majd bú volt orcájára írva.
Az agg vezérre nézett a vén táltos. Árpád nem szólt, csak bólintott.
- Fiaim, a jövendőt a Hadak Ura vési az égbeli fapálcára... Hogy mit ró rá, azt emberfia nem sok tudhatja. Egy azonban biztos: a gyávát, a csalfát ezerszer jobban veri az istenek haragja. De ki bátor, s esküjét nem szegi, testvéri megsegítik, akárha ég veri...
Megrágta e szókat Árpád, s a hat vezér. El is gondolkodtak rajta, lelkükbe is vésték, ha majd szükség lesz rá, nehogy elfeledjék.
- Legyetek egyek, bátrak, s a többit bízzátok a Hadak Urára - mondta Álmos még utoljára.
Elmondta Álmos, mit akart, s aztán úgy kívánta, vonják fel sátrát, arccal napnyugatnak. Arccal napnyugatnak, háttal napkeletnek, hadd nézze soká hun Attila országát. Magyar fiai felvonták a sátrat a Turul fiának, hogy pihenjen nyugton, meg se háborítsák.
Hajnalhasadtával, mikor fölkerekedtek, hogy Hun-bércnek ormáról mind lemenjenek, Árpád atyja sátorába lépett, de nyomát sem látta a vén vitéznek. A nevét kiáltá ekkor, s hogy hiába, hívta riadt szóval a hat vezért, keressék meg Álmost a magyar táborában.
A hat vezér, s a tábornép összefutott a szóra. Keresték Álmost, kutatták, de jaj, mindhiába... Eltűnt az agg vezér, nyom se volt utána, de magyarnak vigaszul csodahír kelt szárnyra.
Úgy tartá e hír, hogy éjnek évadján iszonyú turul szállott le hozzája a Hadak Urától. Leszállott hozzája, felvette szárnyára, s vitte... vitte... vitte, ahol Ügyek és Emese pihent sírjában, Nagy-Magyarországban. Elvitte a turul, el az agg Álmost, hogy hírt adjon az őshazában maradt magyarnak új Magyarországról...
*8. CSABA UNOKÁI
Nagy sokkal azután, hogy Csaba útra kelt nagy Görögországba, más nyomot nem is, csak az égen a Hadak Útját hagyva hátra, a Hargita aljában, hol ezüsten fodrozik a Rika patak vize, amelynek medrében Rika alszik, Attila első hun-hitvese, nagy sokkal azután, így szólt a rabonbán, Zandirhám utóda:
– Csaba fiai, hetednapra gyűljetek hozzám Zetelakára!
Rabonbán szavára mind összegyűltek, még faviskók aggjai, bércek pásztorai sem maradtak veszteg. Össze is gyűltek, le is telepedtek, és Csaba királyfiú szomorú útjáról, hova csillagúton Hadak Ura elvitte, beszélni kezdtek.
Hej, be régen is volt, nyolc ember öltője már, vagy még több is annál, de még él a reménység, hogy Csaba visszajön, vagy küld maga helyett mást, kik átveszik majd Attila országát.
A múltidézés után így szólt a rabonbán:
– Csaba unokái, kiket az idegen nép székelynek nevezett, nagy dolgok nyitját árulta el Hadak Ura szószólójának, a táltos sámánnak!
Előállt e szóra a hószín szakállú vén Ugron:
- A minap történt csak... Ott állék éppen Zandirhám apánk sírhalma felett, s az elmúlt idők emlékjei tölték meg szívemet. Árván maradt népünk sorsán töprengtem, s belém nyilallott a fájdalom... Ahogy ott álltam... ej, oly tisztán láttam, mint most tikteket!... Hargitának észak felé néző táján, mintha őseink földjéről szállna, egy fehér turul röppent arra a bükkfára, melynek kérges fáját rabonbánok keze hunrovással tölté. Nézett reánk, s úgy tetszett, csalna, hogy utána menjünk, amerre rebben. Merthogy el is szállott, de nem kelet felé, hanem nyugat-észak irányába, éppen arra, hol Bendegúzékkal a hunok bejöttek e földre.
Intett a rabonbán, hogy mondja csak tovább, hadd hallják azt is, hogyan magyarázza ez isteni látást. Folytatta a vén táltos, nem kérette magát.
- Nyugtom se nagyon volt, hogy láttam a madarat. Elzárkóztam hát a barlang üregébe, hova aligha süt be a nap fénye, s szűk hasadékon át vigyáztam az eget, felhőknek alakját. Ételtől-italtól magam tartóztattam, s harmadnap reggelén, hajnalszürkületben szavakat hallottam, melyek mintha Hadak Urának mérhetetlen egéből eredtek volna...
– Mit hallottál, beszélj! - kiáltották a hun-ivadékok mind, repesve.
– Azt hallottam, testvérek jönnek keletről nagy erővel, északról le délnek, Attila földjére. Menjetek elébük Csaba unokái; testvér a testvérnek mutassa az utat!
Csend fogadta a szót, döbbent némult csend. Amit a táltos most mondott... Hej, be sokan álmodtak már ilyet! Hogy jönnek a testvérek, jönnek, is ideérnek, hogy Magyar fiai a hunok országába lépnek...
A hosszú hallgatás után boldog riadalom támadt.
- Fel, mindenki, fel észak-nyugotnak! Lássuk fivéreink!
– Menjetek, fiaink – ezt hajtogatták a vének is. - Menjetek, és meg. se álljatok, amíg szemtől-szembe meg nem pillantjátok testvéreinket!
A hun nép, mintha játszi ábránd válna így valóra, mind útra kelt, ki erővel bírta. Útközben örvendtek, kacagtak, Hunorról, Magyarról, s a csodaszarvasról daloltak. Feledték a keservét a hun népnek; feledték azt is, hogy Attila földjén idegenek élnek. Mentek, mentek csak, mentek állhatag.
Így esett, hogy mikor Árpád leszállt a Hun-bércről népével... elfutott előle a völgylakó szolga idegen nép, de jött vele szemben bátran egy kicsinyke tábor...
Árpád emberei nyilukat menten előkapták, hozzáértő kézzel gyorsan felajzották. El is röpítették volna testvérölő nyiluk, hogyha meg nem szólal a székely rabonbán:
– Hó te hó, el ne lődd mérges vesszőidet!
Alighogy ezt kimondta, Árpád keze intett, s levették a vesszőt a megfeszült idegről.
– Gyertek hát közelebb – szólott Árpád. - Nem nyíllal fogadunk, hanem ölelő karral, mert ha a nyelv egy, amelyen beszélünk, bizony egyek voltak valaha apáink. Kik vagytok? Mik vagytok?
– Kegyelmes Hadak Ura szabad népe vagyunk, Csaba unokái, Attila népének kicsiny maradéka. A Rika mentén lakunk, a szomszéd idegenek székelynek neveznek, de mi hunok vagyunk, testvérei Hunor öccse, Magyar ivadékainak.
E szavakat hallván Árpád, a vezérek, s mind ki magyar volt, lóhátról leszállva testvért ölelt, csókolt. Ezután a székely rabonbán töviről-hegyire mindent elmondott, Árpád meg a hat vezér csak álmélkodni tudott.
– Azért siettünk elétek, hogy utat mutassunk ebben a hazában, melyet Attilának adott Hadak Ura - fejezte be a szót a rabonbán.
– Abban a zöld völgyben - mutatta ekkor Árpád -, odébb egy nyíllövéssel, tábort ott állítunk. Sátrat verünk, megpihenünk, testvérek meglelésére áldomást iszunk.
Tíz napig egy végben tartott a nagy áldomás. Hadak Urának fehér lovakat áldoztak, s ami jóslást tettek az öreg táltosok, mind szerencsét, nagy előhaladást mutatott Árpádnak s a magyarnak.
Ott ült a rabonbán Árpád mellett, körülötte a hat vezér, kik hallgatták a hunsarj beszédét új Magyarországról: ki bírja, hol bírja, s kinek mi hatalma.
–Apáink erejét megtörte az irigység: testvér testvérnek kiontotta vérét. Attila két fia, Aladár és Csaba az ország koncán, mint éhes komondorok, összemarakodott. Aladár ott veszett Krimhilda csatájában, Csaba pedig elment Görögországba. Milliom-ezer csillag mutatja az útját az éjjeli égen, de vissza nem tért, mert átok sújtja, hisz¢ testvéri vért ontott. Zandirhám apánkkal mi oda költöztünk, hol a Rika folyik, délkeletre innét. Hunországon most szolgák osztozkodnak, gazok bitangolják most is Attila örökét.
– Kik ezek a szolgák, mondd el! – haraglott Árpád.
–Hol a Maros vize folyik, s merre az Olt vize délre siet, dákok laknak, adófizetői a római népnek. Azzal keveredtek holmi pásztornépek, kiknek kezében kard nem forgott, vagy aligha, nyíllal sem tudnak hun módjára bánni, görcsös bottal őrzik sovány juhaikat. Vezérük Gyélónak hívják. Országát Attila mondta magáénak, aki a Meszes-hegyen túli dákokat vaskézzel szorította. A Marosnak jobb partján Tisza folyásáig, szép nagy darab földnek Marót az ura. Ő hamar meghajlik minden szavatokra. De Tisza-Duna között azon a szép rónán a büszke Zalán lakik, bolgárnak, görögnek fegyveres barátja. Többre áhítozik, s ha erővel győzné, bizony rá tenné kezét az országra. Túl a Dunán pedig, hol Buda városa állott, most morva Szvatopluk birodalma van. Hír szerint dicséretes dalia, kár, hogy legnagyobb dicsérője ő maga...
Ezeket mondta a székely, figyelemmel hallgatta Árpád s a vezérek, kik víg lakoma mellett készültek a honszerző munkára. A tizedik nap után felállottak, hadba, s elébük állott Árpád e szókkal:
– Hadak Ura megsegített, hogy eddig eljussunk, segítsük magunkat, hogy itt maradhassunk, s miénk legyen e föld. A neve pedig legyen, hazánk, Magyarország!
*9. Zalán futása
Híre ment csakhamar, hogy eljött messze napkeletről a hunok testvére, mert Attila földjét magának óhajtja. Eljött a magyar nép, ki fivériért tán bosszút is áll, de az országot, a földet bizton visszakívánja. A Bodrog-közben ütött tanyát, s onnan ereszkedik alább.
Üzenetével Maróthoz küldte Árpád legelső követét, Huba kisebb fiát, a tüzes Edömért:
– Bitoroltad eddig Attila földjét, magadat tartottad úrnak. Tudd meg, Marót, ezután Árpád lesz az urad! Megtarthatod a Meszes-hegy alját, Maros jobbik partján, egész a Tiszáig, de évi adódat szolga tisztességgel Árpádnak megküldjed, mert ha ujjat húznál, rád csap a magyar kard, s bizony mindenedből csúfosan kiforgat.
Marót megijedt, s így felelt:
– Árpád üzenetét megértettem. Elismerem uramnak, csak abban, amim van, meg ne károsítson. E kis ajándékot fogadja tőlem szívesen, hogy lássa hajlandóságom.
Ajándékul cifra lószerszámot küldött, nagy gonddal készített takarót, selyemmel hímzettet, s tízszer ennyit ígért, ha kicsinyke földjén a magyar meg nem háborítja.
Szétszéledtek kalandos utakra a magyar vitézek. Vissza-visszatérve Árpád szállására, a közös tanyára Bodrog-köze síkján, elmesélték, mit láttak, hol jártak, s az új haza földjét, erdők vadját, folyóvizek halát, gazdag legelők bársonysíma füvét dicsérték.
Megkedvelte a magyar a hadi élet ízét, kívánta a harcot, így örvendett, mikor Árpád széthordatta a parancsot, parancsnak jeléül a táltos látta, cifra, véres élű kardot:
– Holdújulás után hetednapra minden vezér gyűljön össze a fejedelmi szálláson!
Mikor mind együtt voltak, szót emelt Árpád:
– Hadak Urának tisztesség, magyarok! Álmos apánk jövendölésében eleddig nem tévedett: megtermette gyümölcsét az egymással való béke, a testvéri szeretet. Miénk a föld, le egész Mátra hegyéig... Legyen miénk alább is, addig, hol a Duna ölébe fogadja a magyarok folyóját, a kanyargó Tiszát. Zalán hercegnek van ott tanyája. Ki megy el hozzá követségbe, ki indulhat még ma?
Busa szemöldökű, szélesvállú Kusid vállalkozott e tisztességre.
– Eredj fiam, Kusid – kezdte újfent Árpád. - Eredj, s mondd el magyarok parancsát Árpád, s a magyarok várakoztak eddig békés türelemmel, hogy Zalán követe eljöjjön hódolattal. Nem jött, ajándokot se igen küldött, hát itt az idő, bánja! Attilától maradt örökségül e föld hunok testvérére, a magyar nemzetre, ezért álljon odébb jószántából, mert ha nem, hát kiverjük otthonából! Kiverjük otthonából, elűzzük házából, kiverjük innen, magyarnak honából.
Kusid még aznap vitte a parancsot a bolgár Zalánnak.
Így felelt a herceg:
– Idegen, ezt mondd meg annak, aki küldött, add tudtára senki uradnak: Zalán herceg kacag az ő kívánságán. Egy maréknyi földet, egy kortyintás vizet, egy harapás füvet, annyit sem ad néki, inkább kiszorítja a Duna vizét széles, mély ágyából, hadd nyelje el Zalán országát!
Zalán herceg szava bátran hangzott, de néki a kevélysége, nem az esze súgott. Mikor aztán Kusid elment, nagy kedve hirtelen megcsappant, hisz¢ hallotta már ő is hírét a magyarnak. Hallotta, értette, magára haragítani őket, jaj, miért is merte?
Bánta már tettét a gőgös Zalán, de nem bánta sokáig, mert gondolt egyet nagy hamarán. Gyors futárt küldött a görög császárhoz, s a szomszéd népekhez. Nem is harcra hívta őket, hanem vadászatra, a hét vezér népét gyülevész csordának mondva.
Árpád meghallgatta Zalán válaszát, de nem lobbant haragra ; arca komoly maradt és hideg a hangja.
– Duna vizét Zalán lehet, kiszorítja; országát az a víz lehet, elborítja, de a víz Hadak Urának napjától felszárad, s gazdag fű sarjad a megöntözött földön. A többit a kardunkra bízzuk. Megyünk Zalán ellen!
Hej, ha látta volna bolgárok hercege Árpád népét, amint készülődött a rettentő harcra! Öröm riongása hangzott mindenfelé, vígan mentek a magyarok a csatába, ahol Zalánnal majd szemközt állnak hogy elvegyék tőle Attila birtokát!
De Zalán sem ült veszteg, összeparancsolta a riadt népet, s emlegette fennen, hogy oltalmazásukra a hatalmas görög császár küld majd nagy sereget.
Váltig azt hajtotta, hogy hazug beszédet hord a hírnek szárnya a magyar nemzetről; nincsenek is sokan, nem is oly erősek, s láttára bolgárnak, ércmellű görögnek, bizony a magyarok futásnak erednek.
Megérkeztek a görögök vas-vértes ruhákban, iszonyú dárdákkal, csillogó sisakkal sűrű, tömött sorban, s császár jóakaratát szóval elmondták Zalánnak:
– Kérésedet herceg, a császár meghallgatta. Szép sereget küldött a te oltalmadra, hanem azt üzeni, hogy te se felejtsd el évenként adódat Bizáncba elvinni,
Zalán megörült a görög seregnek, s bizakodva nézett a jövőbe; arra gondolt, hogy majd Hun-bérc szorosáról is kiűzi a magyart, s hatalmát Mátra hegyén túlra kiterjeszti. Akkor pediglen akkora lesz birodalma, hogy a császár adóját könnyen megfizeti.
Alpár mezejére vezette seregét fejedelmi Árpád. Csekélyke halomra vonatta fel sátrát, s onnan igazgatta, ki merre siessen. Mikor félkaréjban őket mind felállította, Hadak Ura napja gyémánt tüzű szemét éppen felnyitotta. Riadva osont el a hajnal homálya, s felszállott, szétfoszlott az Éjtündérének setét ködfátyla.
Árpád a halmon állt, arcát a nap bíborszínre festette; a napsugár gyönyörködve siklott végig deli nagy alakján, karmos-fogas párduc-kacagányán, s élveteg játszott ércpajzsa ezüst cifraságán. Árpád csak ezt várta, a nap ébredtét várta; ahogy elérkezett, nagy bizodalommal az arcát arcát fordította felé, és így fohászkodott:
– Hadak Ura, tiéd legyen e nap dicsősége, de rajtunk száradjon szégyene, mert kardunktól függ csak a harc diadalma.
Rövid volt a fohász, de Hadak Ura meghallotta, s volt gondja Árpád küzdeni induló hadára. Volt gondja a hadra, a bátor vitézekre, s mivelhogy nyilait le nem küldhette, adott nékik mást, mi ugyan foghatatlan, de többet ér fegyvernél minden csatában.
Megindultak a magyarok, Hadak Ura ajándéka virtussal vágtak a csatába. Buzdítás nem kellett a vitézeknek: már ott lobogott szemükben a harc emésztő lángja, s megfeszült a vastag ér izmos karjukban.
A görögök érc-pajzsán kifog a buzogány, mellek vas-páncélján rést üt a kard, s hiába a nehéz, hosszú dárda, mert gyors forgással a magyar forog jobbra, lecsap balra, cselt hány iramodva, s rejtekből tör elő új, iszonyatos hévvel. Görögöt a bolgár szaladásra oktat. Hej, de fut már magától is a nyomorult Zalán; gőgös szavú herceg lopja az éltét, gyors lovára bízza, még csak vissza sem néz vesztett országára. Kifutna, ha tudna, ki a nagyvilágból, mert elég volt, hogy látta küzdeni Árpádot. Árpád, ki őt kereste, a nevét kiáltozva:
– Büszke Zalán herceg! Térítsd ki medréből a Duna vizét, s áraszd országodra! Állj meg, Zalán!
Bomlott hadirendből kiváltak a csapatok, s tajtékos lovakon dél felé eredtek. Bolgárnak, görögnek futása így esett; így esett futása a gőgös Zalánnak, így tette rá kezét Árpád a Tisza-Duna közti nagy rónaságra. Magyar fiait újra dicső győzelemre segítette a Hadak Ura.
*10. FEHÉR LÓ, ARANY LÓSZERSZÁM
A magyaré lett hát az ország a Tisza-Duna közével. Zalán letette kardját - hogy is mert volna ujjat húzni Árpáddal, Árpád hadrontó népével? De túl a Dunán, hol a büszke római nép pásztorai éltek egykoron, még mindig a morvák fejedelme, a nagyfejű Szvatopluk uralkodott.
Jobbnak és nagyobbnak tartotta ő magát a bolgár hercegnél, fitymálva fogadta a magyarok hírét, s bízva tekintett a Duna vizére, mint védőfalra kelet ellen.
– Hallom, mozgolódik holmi jött-ment népség túl a Dunán - mondogatta váltig. - Jámbor pásztornép az, többre nem becsülöm, még annál is kevesebbre tartom.
Szóval felelt neki egy udvari ember:
– Nagy a te hatalmad, morvák fejedelme, nem is megvetendő a vitézséged, zokon ne vedd hát, amit mondok. Csekélyke erőnek a magyart ne tartsd, s vele békességben férj meg, azt tanácslom. Ennek a népnek erős a szándoka, nagy az akaratja, s van ereje hozzá.
Kacagott Szvatopluk, s a kardjára csapott:
– Mese volt, hogy egyszer napkeletről eljött világot ijesztve egy iszonyú nemzet. Mese volt Attila csodás nagysága. Hol van a hatalma? Kié az országa?
Telt, s múlt az idő, az égen a holdfogyta felváltotta a holdtöltét, mikor egy szép napon Szvatopluk házába betoppant Árpádtól a váratlan követség.
– Morvák fejedelmét keressük – így kezdte a barna ábrázatú, busa szemöldökű Kusid nevű magyar, kit vagy százötven jó vitéz követett. – Árpád küldött, a Duna másik partjának ura. - Kusid, mikor a herceg színe előtt állott, fövegét levéve, de térdet nem hajtott. – A magyar fejedelem, Álmos fia, Árpád, köszönt illendően morvák nagy hercege. Földed nem ismeri, téged sem ismer, hanem hírét vette neked s országodnak...Azt beszéli e hír, hatalmas vagy, földed gazdag, füved simább a bársonynál, Duna vize pedig táplálja az embert, hízlalja a marhát.
– Eddig jól hallotta - veti közbe Szvatopluk nagy kevélyen. - De fejezd be, mit elkezdtél, pásztorok követe!
Kusid nyájasabbra fogta szavát, s játszi alázattal tovább így folytatta:
– Földed, füved, vized ismerni szeretné Árpád fejedelem, s elküldött hozzád, hogy megtiszteljen téged. Küldött ajándékul egy hófehér paripát. - Megfordult, s rákiáltott kísérőire. - Hozzátok a lovat, hadd szemlélje a morvák hercege...
A ló szájában aranyos fék csillant, hátán veretes nyereg. Hej, kedvtelve is nézték a morva főemberek!
– Nézd meg, herceg, Árpád ajándékát, fékestül-nyergestül ezt ő neked szánta, s nem kíván érte más egyebet, csak azt engedd meg, hogy tömlőnk dunavízzel nálad megtöltsük, füvedből egy marék füvet, hogy letépjünk, földedből hadd vigyünk tarisznyára valót... bizony-bizony megér ennyit ez a fehér ló.
– Árpád kívánságát teljesítem, mert benne kedvem lelem - bólogatott Szvatopluk. - Ajándékát veszem abban a reményben, hogy évi adóval megtetézi majdan. Földet, füvet, vizet vigyél akármennyit, ennek biz ' nem vallja országom a kárát. Urad már amúgy is megfizette az árát.
Ezzel eresztette útnak Kusidot a morvák fejedelme, ki így dicskvék az udvarnépnek:
– Lám, no lám! Kitől futott Zalán, az önként küld hozzám ajándékot hozó követet, s ajánlja jobbágyi alázatát.
Szvatopluk büszke volt a hatalmára, arra, hogy a magyarok néki íly könnyen behódoltak. Örült a lónak is, meg az arany lószerszámnak. A mént istállóba, az aranyat kincstárába vitette, és nyugodtan aludt, rosszat nem is sejtve.
Kusid pedig vitte a dunavizes tömlőt, Pannónia földjét, bársonypuha füvét. A Duna vizét megízlelték, mind a vezérek, sorban. Megtapogatták a televényt, a fűkévét, s mondták, vétek volna, ha mind ezt a jóságot a morvának hagynák.
Ahogy ezt kimondták, Árpád Kusidot újra maga elé hívta.
- Eredj fiam, az utat megtedd még egyszer oda, s aztán vissza. A morva Szvatopluknak vidd meg magyarok nagy, erős parancsát, Mondd meg néki, Árpád a minap megvette a morvától a Dunán túli földet. Megvette a vizet, meg a füvet, s mindent. Ha megkérdi, mit adtam érte, hát mondd meg néki, egy lovat, egy féket, s egy aranyos nyerget. Ha ésszel nem gondolt, táborát megbontsa, s rohanjon rohanvást a mi új hazánkból. Magyar földről menjen el lóhalálba, mert ha ezt nem tenné, mondd meg néki, Kusid, jajkeserves napok virradnak majd a morvára.
Kusid az üzenetet mind megértette, s ravasz pillantással mosolygott Árpádra.
- Ha ezt meghallja, mérget harap majd a morva, de úgy lészen, ahogy mondod.
Alig később hallja a kevély Szvatopluk, újra itt a követ, az a magyar, vagy mifene... Az a pásztorhun. Tán útját tévesztette az a setét képű bajszos, és úti vezetőért esengeni jött most? A nagyfejű morva gúnyra húzta száját, s maga elé eresztette balga magyarok futóját. Mikor aztán a magyar ott állott előtte, hogy míly kéréssel jött, megkérdé tőle.
- Nem kérni jöttem, morvák hercege, s ajándékom sincs most. De hoztam üzenetet, nagy erős parancsot...
- Ejnye, magyar! - förmed rá Szvatopluk. - Balga fajtád tán beszélni se tud? Kérést akartál te mondani, csak a szád járt rá más, oktalan szóra!
- Parancsot mondottam, és úgy is gondoltam! Mert Álmos fia Árpád, magyarok vezére, néked megparancsolá, takarodj el e földről, hagyd el a magyarok hazáját. Mert eladtad országod, nem is tagadhatod. Lovat kaptál érte, aranyos szerszámot...
- Te magyar, te...!
- Mert ha nem mész, keserves napokra virrad majd néped. Ezt üzente Árpád, morvák fejedelme, s én mondom, szavát megfogadd, ha nem unod élted.
Haragvástól sűrű vér gyűlt a morva arcába.
- Nohát, a fehér ló, Árpád ajándéka - ordított Szvatopluk a trónról felugorva - még a mai nap kimúlik, halálra botozzák azt szolgáim! Az aranyos féket fűbe rekkentik, a nyerget pedig a Dunába vetik! Te meg, jobbágy szolga, vidd meg válaszom, mondd meg Árpádnak: lábát az én földemre, ha betenni merné, úgy szétszóróm népét, írmagja se marad!