Sudhana könyvkiadó

lásd: facebook / sudhana kiadó


AZ ÉRZÉKELÉS   KAPUI

(Doors of Perception)



M-nek.


Ha az érzékelés kapui áttetszővé válnak, minden a saját végtelen valójában jelenik meg az ember előtt.

-  William Blake



1886-ban az egyik német farmakológus, Ludwig Lewin publikálta annak a kaktusznak az első, szisztematikus tanulmányát, amelyet természetesen önmagáról nevezett el. Az Anhalonium Lewinii újdonságot jelentett a tudomány számára, a primitív vallásnak, valamint a mexikói és az Észak-Amerika délnyugati részén élő indiánoknak azonban már időtlen idők óta jó barátja volt. Az igazat megvallva több volt, mint barát. Az Új Világ első spanyol látogatói közül az egyik így fogalmazott: "...egy gyökeret esznek, amelyet peyotlnak neveznek, s  istenségként bálványoznak."

Az, hogy az indiánok miért tisztelték istenségként, akkor vált nyilvánvalóvá, amikor olyan kiváló pszichológusok, mint Jaensch, Havelock Ellis és Weir Mitchell  megkezdték  kísérleteiket a meszkalinnal, a peyotl hatóanyagával. Az igazat megvallva ők korántsem bálványozták, de valamennyien úgy találták, hogy a meszkalinnak a kivételes figyelmet érdemlő szerek között van a helye. Megfelelő dózisban alkalmazva jelentősebben megváltoztatja a tudat minőségét, ám kevésbé toxikus, mint a gyógyszerészek készletében lévő egyéb anyagok.

A meszkalinnal kapcsolatos kutatások Lewis és Havelock Ellis után folyamatosan tovább folynak. A vegyészek nem csupán izolálták az alkaloidot, azt is megtanulták hogyan szintetizálhatják, így az anyagellátás már függött a sivatagi kaktusz meglehetősen kiszámíthatatlan termésétől. Bizonyos elmeorvosok önmagukon folytattak meszkalinkísérleteket, abban a reményben, hogy így, első kézből mélyrehatóbb és pontosabb információkat sikerül összegyűjteniük hatásáról, betegeik mentális állapotára gyakorolt hatásáról. Sajnos a pszichológusok túlságosan kevés alannyal, dolgoztak, a körülmények túl keskeny szeletét ismerték, ezért a szer hatásai közül csupán a leginkább szembetűnőbbeket, a legáltalánosabbakat írhatták le. A neurológusok és a pszichológusok információkat szereztek a központi idegrendszerre gyakorolt hatásmechanizmusáról. Legalább egy professzionális filozófus meszkalinhoz nyúlt, mert abban reménykedett, hogy az majd fényt vet az olyan ősi és megoldatlan talányokra, mint például az elme természetben elfoglalt helye, és az agy meg a tudat között létező kapcsolat.

Ez volt a helyzet, míg két vagy három évvel ezelőtt megállapítást nyert egy igen jelentős tény.1 Tulajdonképpen ez a tény már több évtizede ott volt az emberek orra előtt, de senki sem vette észre egészen addig, amíg az egyik fiatal brit pszichiáternek - aki jelenleg Kanadában dolgozik - véletlenül feltűnt a meszkalin és az adrenalin vegyi felépítésének hasonlósága. A további kutatások során kiderült, hogy az anyarozsból kivont különösen erős hallucinogén anyag, a lizergsav szerkezetét tekintve biokémiai kapcsolatban áll a többivel. Ezt követően felfedezték, hogy az andenokrom, amely az adrenalin bomlási terméke, több olyan szimptómát képes előidézni, amelyeket meszkalinos befolyásoltság során figyeltek meg. Az andenokrom azonban vélhetőleg spontán módon jelenik meg az emberi testben. Más szóval: valamennyien képesek vagyunk arra, hogy kisebb mennyiségben kitermeljünk egy bizonyos anyagot, amelyről ismeretes, hogy jelentősen megváltoztatja a tudatállapotot. Ezen változások némelyike hasonlít azokhoz a jelenségekhez, amelyek a 20. század jellemző betegsége, a szkizofrénia esetében figyeltek meg. Lehetséges az, hogy a mentális rendellenesség hátterében egy vegyi rendellenesség lappang? Elképzelhető, hogy ez a vegyi rendellenesség egy olyan pszichológiai stressz eredménye, amelynek hatása van a mellékvesére? Egyelőre korai lenne bizonyítottnak tekinteni az állítást, most még csak annyit jelenthetünk ki, hogy megfigyeltünk egy különös prima facie jelenséget. Eközben a felfedezett nyomokat szisztematikusan követik, a vérebek - a biokémikusok, a pszichiáterek és a pszichológusok - már elindultak a csapáson.

 

1: lásd a következő lapokban:

- Schizophrenia: A New Approach. Szerzők: Humphry Osmond és John Smythies. Journal of Mental Science, vol XCVIII, 1952. április

- On Being Mad. Szerző: Humphry Osmond. Saskatchewan Psychiatric Journal, vol I, nr 2. 1952. szeptember

- The Mescalin Phenomena. Szerző: John Smythies. The British Journal for the Philosophy of Science, vol III, 1953. február

- Schiophrenia: A New Approach. Szerzők: Abram Hoffer, Humphry Osmond és John Smythies. The Journal of Mental Science, vol C, Nr 418. 1954. január

Jelenleg számos, a biokémiával, farmakológiával, pszichológiával és a szkizofrénia neurofiziológiájával kapcsolatos tanulmány készül.

 

 

A körülmények és bizonyos, egymást követő események számomra szokatlanul szerencsés alakulásának köszönhetően 1953 tavaszán úgy adódott, hogy én magam is belekeveredtem ebbe a nyomkövetésbe. Az egyik kopónak valamilyen elintézendő ügye adódott Kaliforniában. Annak ellenére, hogy a meszkalinnal kapcsolatos kutatások akkor már legalább hetven éve folytak, az illető rendelkezésére álló pszichológiai anyagok meghökkentően szegényesek voltak, és égett a vágytól, hogy új részletekkel egészítse ki a már meglévő dokumentációkat. Éppen kéznél voltam, és szívesen vállaltam a kísérleti nyúl szerepét. Így került sor arra, hogy egy májusi reggelen aztán megittam egy fél pohár vizet, amibe előzőleg belekevertek négytized gramm meszkalint. Leültem, és vártam a hatást.

Együtt élünk, cselekszünk, reagálunk egymásra, mégis - legyenek bármilyenek a körülmények - mindig egyedül vagyunk. A vértanúk kéz a kézben sétálnak be az arénába, de abban a pillanatban, amikor feláldozzák az életüket, ők is magányosak. A szerelmesek egymást ölelve próbálják egyetlen ön-transzcendenciává változtatni elszigetelt eksztázisukat; sikertelenül. A testben lakozó lelkek sorsa természetüknél fogva az, hogy elszenvedjék és élvezzék a magányt. Az érzékelések, az érzések, a meglátások, az álmok - ezek mindig magánjellegűek és közvetíthetetlenek, legfeljebb szimbólumok segítségével, valódi élességüket letompítva lehet átadni másoknak a velük kapcsolatos, belőlük származó élményeket. Csak az élményekkel, tapasztalatokkal kapcsolatos információkat tudjuk megosztani egymással, magukat az élményeket és tapasztalatokat soha. A családtól a nemzetig minden egyes emberi közösség szigetuniverzumok csoportjának tekinthető.

A szigetuniverzumok - legalábbis a többségük - szeretik lehetővé tenni egymás számára a deduktív megértést, vagy akár a hallgatólagos empátiát vagy "beleérzést". Így, ha emlékszünk saját veszteségeinkre, gyászainkra, megszégyenüléseinkre, hasonló körülmények között képesek vagyunk vigaszt nyújtani másoknak, és bele tudjuk helyezni magukat mások helyzetébe - természetesen sohasem teljes mértékben. Ám bizonyos esetekben az univerzumok közötti kommunikáció hézagos, vagy nem is létezik. A tudat azonos azzal a hellyel, amit elfoglal; az őrültek és a kivételes képességekkel rendelkezők által elfoglalt hely olyan mértékben különbözik a hétköznapi férfiak és nők életterétől, hogy az egymás megértését, a másokkal való azonosulást lehetővé tévő közös emlékek és élmények száma elhanyagolhatóan csekély, vagy nulla. A szavakat eldadogják, de senki sem fogja fel valódi jelentésüket. Az események és fogalmak, amelyekre a szimbólumok utalnak, a tapasztalatok hallgatólagosan magánjellegűnek elfogadott síkjain léteznek.

Ha úgy látjuk magunkat, ahogy mások látnak minket, kitüntetettek vagyunk. Nem kevésbé fontos az a képesség, amelynek birtokában úgy látunk másokat, ahogy ők látják magukat. De mi van akkor, ha ezek a bizonyos mások egy, a mienktől különböző fajhoz tartoznak és egy teljességgel idegen univerzumban élnek? Például az épelméjű hogyan tudhatja meg, milyen érzés őrültnek lenni? Ha nem születünk meg ismét látnokként, médiumként vagy zenei géniuszként, hogyan látogathatunk el azokba a világokba, amelyek Blake, Swedenborg vagy Johann Sebastian Bach számára az otthont, a hazát jelentették? Egy olyan ember, aki az ektomorfia és a cerebrotonia extrém határainál van, hogyan képzelhetné bele magát egy olyan személy helyébe, aki az endomorfia és a viscerotonia határvonalain belül helyezkedik el; vagy: ha nem egy bizonyos, jól körülírható területen belül, hogyan foghatná fel annak az érzéseit, aki a mezomorfia és a szomatotonia határainál áll? A megrögzött behaviorista számára az ilyen kérdések, gondolom, értelmetlenek. Ám azok számára, akik teoretikusan hiszik, hogy minden igaz, amit a gyakorlatból ismernek - tehát elfogadják, hogy a tapasztalásnak létezik külső és belső oldala is -, ezek a problémák valósak, sőt komoly gondot jelentenek, mert némelyik megoldhatatlan, némelyik kérdésre pedig csakis olyan kivételes körülmények között és olyan, nem hétköznapi eszközök segítségével lehet választ találni, amelyek nem mindenki számára elérhetőek. Ebből következik, hogy sohasem fogom megtudni, milyen érzés Sir John Falstaffnak vagy Joe Louisnak lenni. Másrészt mindig is lehetségesnek tartottam, hogy például a hipnózis vagy önhipnózis, a szisztematikus meditáció, esetleg a megfelelő szerek bevétele révén ezek a tapasztalatok mégis megszerezhetőek; hogy tudatállapotom megváltoztatása után belülről is megismerhetem azt, amiről a látnok, a médium vagy a misztikus beszélt.

Azok alapján, amit korábban olvastam a meszkalinnal kapcsolatos élményekről, úgy gondoltam, hogy a szer legalább néhány órára bejuttat abba a belső világba, amelyet Blake és AE írt le. Ám amit vártam az nem következett be. Arra számítottam, hogy miközben lehunyt szemmel fekszem, színes geometriai alakzatok jelennek meg előttem, animált építményeket fogok látni, ékkövekkel díszített formákat, tájakat, amelyeken heroikus alakok sétálgatnak, szimbolikus drámákat, amelyek folyamatosan a végső kinyilatkoztatás peremén remegnek. Nyilvánvaló, hogy nem vettem számításba mentális szerkezetem sajátosságait, a vérmérsékletemmel kapcsolatos tényeket, a szokásaimat, a neveltetésemet.

Emlékeim szerint mindig is silány módon vizualizáltam. A szavak még akkor sem gerjesztettek képeket az elmémben, ha valódi költők súlyos, gondolatoktól terhes kifejezései voltak. Az álom határán járva sohasem támadtak hipnogogikus látomásaim. Amikor felidézek valamit, az emlék korántsem olyan élénk vagy éles, mint a tárgy vagy esemény képe volt, amivel kapcsolatos. Akaraterőm megfeszítésével sem vagyok képes tisztán felidézni sem a tegnap délután történteket, sem azt, hogy Lugarno hogy nézett ki, mielőtt a hidakat lerombolták; és azt sem, hogy milyen volt a Basywater Road, amikor a kicsiny, zöldre festett buszokat kivénhedt lovak vontatták óránkénti három és fél mérföldes sebességgel. Az ilyen képeknek csekély a szubsztanciájuk, és nincs saját, önálló életük. Ugyanolyan kapcsolatban vannak a valódi, érzékelt eseményekkel és tárgyakkal, mint Homérosz szellemei azokkal a hús-vér emberekkel, akik kísértetnézőbe mentek az árnyak közé. Mentális képeim csak akkor élnek független életet, amikor lázam van. Azok, akikben a vizualizációs képesség erős, az én világomat vélhetőleg komornak, korlátoltnak és unalmasnak találnák. Abban reménykedtem, hogy ezt a világot - ami szánalmas, de az enyém - fogom másként látni, hogy tanúja leszek annak, ahogy valami önmagától tökéletesen különböző dologgá alakul.

A világomban lezajlott változás korántsem sem nevezhető forradalminak. Fél órával a szer bevétele után aranyszínű fények lassú táncát láttam. Valamivel később vadvörös felületeket fedeztem fel, amelyek lüktetve duzzadtak ki a meghatározott rend szerint folyamatosan változó, fénylő energiaszelepekből. Máskor abban a pillanatban, amikor lehunytam a szemem, bonyolult, szürke alakzatok jelentek meg előttem, amelyek belsejében sápadt, kékes gömbök váltak szilárddá, hogy átalakulásukat követően nesztelenül felfelé kússzanak, és kikerüljenek látóteremből. Egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy arcokat, emberek vagy állatok alakját láttam volna. Nem láttam tájakat, végtelen tereket, sem mágikusan fejlődő és átalakuló épületeket; semmit, ami akár távolról hasonlított volna egy drámára vagy legalább egy színdarabra. A másik világ, amelybe a meszkalin bocsátott be, nem a látomások világa volt; odakint létezett, azon a síkon, amit nyitott szemmel is láthattam. Jelentős változás az objektív tények síkján mutatkozott. Az, hogy mi történt szubjektív univerzumommal, ehhez képest lényegtelen volt.

Tizenegykor vettem be a tablettámat. Másfél órával később a dolgozószobámban ültem, és egy kicsiny üvegvázát vizsgálgattam. A vázában három szál virág volt: egy viruló Portugália Szépe rózsa, rózsaszínű, akár a kagylók héja, de minden egyes szirom tövében észrevettem egy forróbb, lángszerűbb színárnyalatot; egy hatalmas, mályva- és krémszínű szegfű, és egy merészen heraldikus írisz, aminek törött szárvégén sápadt, bíboros foltot fedeztem fel. A véletlenszerűen összeállított, provizórikus kis virágcsokor megszegte a tradicionális jó ízlés minden szabályát. Aznap reggelinél óriási hatást gyakorolt rám színeinek élénk és életet sugárzó disszonanciája. De ez már nem számított. Már nem egy szokatlan összeállítású csokrot láttam, hanem azt érzékeltem, amit Ádám vett észre megteremtésének reggelén - a puszta lét csodájának egymást követő pillanatait.

- Elfogadható? - kérdezte valaki. (A kísérletnek ebben a szakaszában minden beszélgetést diktafonnal rögzítettek, így később lehetőségem nyílt arra, hogy felfrissítsem az elhangzottakkal kapcsolatos emlékeimet.

- Elfogadható és elfogadhatatlan - feleltem. Egyszerűen csak létezik.

Istigkeit - nem ez volt az a szó, amit Eckhart mester annyira szeretett használni? "Van-ság". Az, ami a platonikus filozófiában a Létezés. Persze Platón a jelek szerint elkövetett egy óriási, groteszk hibát, mert különválasztotta a Létezést a valamivé válástól, és az Elv matematikai absztrakciójával azonosította. Szegény ördög, sosem láthatta meg a virágcsokrokat, ahogy belülről fakadó fényükben tündökölnek és szinte remegnek annak a jelentésnek a nyomása alatt, amivel feltöltötték őket; ő sosem érzékelhette, hogy az, amit a rózsa, az írisz és a szegfű oly erőteljesen képvisel, tulajdonképpen semmivel sem több és semmivel sem kevesebb annál, amik valójában - a múlékonyságot, ami mégis azonos az örök élettel, a folyamatos pusztulást, ami ugyanaz, mint a színtiszta Létezés, egy perccsokrot, kivételes hétköznapiságot, amelyben valamilyen megfogalmazhatatlan, mégis önmagát magyarázó paradoxon révén fel lehet fedezni minden lét isteni forrását.

Tovább néztem a virágokat, és élő fényükben kezdtem felfedezni a lélegzés minőségileg más, de lényegileg azonos megfelelőjét - azt a légzést, amely nem ciklikus, sosem ismétli meg önmaga fázisait, amiben gyakorlatilag nem áramlik, nem örvénylik semmi; amelynek során a szépség folyamatosan és állhatatosan egyre magasabb szintű szépséggé válik, a jelentések pedig egyre jobban elmélyülnek. Olyan szavak jutottak eszembe, mint Kecsesség, Megdicsőülés, és nem ok nélkül: a virágok éppen ezeket a fogalmakat képviselték. Tekintetem a rózsáról a szegfűre vándorolt, arról a tollpihére hasonlító szirombokrétáról pedig az írisz sima, érzékeny ametiszttekercseire. Üdvözítő Látomás, Szatcsi Ánanda, Létezés-Érzékelés-Áldottság - akkor először értettem meg, nem verbális szinten, nem homályos utalások, tapogatózó leírások révén, hanem a maga tökéletességében és teljességében azt, mire is utalnak ezek az elkoptatottnak tűnő, ezért már-már elvetésre ítélt szavak. Aztán eszembe jutott egy gondolat, amit Suzuki egyik esszéjében olvastam. "Mi a Buddha Dharma-teste?" (A Buddha Dharma-teste  valójában nem más, mint a Tudat, az élőlények egymással való azonossága, a Semmi, az Istenség.) A kérdést egy zen kolostorban teszi fel az egyik kíváncsi, de kissé megilletődött novícius. A mester pedig Marx fivérek egyikétől megszokott módon azonnal rávágta a választ. "A sövény a kert végében." A novícius ennek hallatán kétkedve feltette a második kérdését: "És mi az az ember, aki felismeri ezt az igazságot?" A mester erre felemelte a pálcáját, jót húzott a tanítvány hátára, és ezt válaszolta: "Aranysörényű oroszlán."

Amikor először elolvastam ezt a történetet, homályos és nevetséges ostobaságnak tartottam. Most azonban világos volt, akár a nap, evidens, akár Euklidész. A Buddha Dharma-teste természetesen azonos a kert végében lévő sövénnyel. Az is nyilvánvaló, hogy a Buddha Dharma-teste azokkal a virágokkal is azonos, amelyeket én - vagyis inkább az az áldott nem-én, aki rövid időre kikerült énem bénító öleléséből - oly elmerülten vizsgálgatok. És azonos például a dolgozószobám polcain sorakozó könyvekkel is, mert a virágokhoz hasonlóan ezek a kötetek is élénk színekben és jelentőségteljesen ragyogtak, ahogy rájuk pillantottam. A vörös könyvek akár a rubinok; smaragdkönyvek; fehér jádekötetek; achát- és akvamarinkönyvek, sárgás topázkönyvek; lapis lazuli könyvek, amelyek színe és fénye olyan erős, olyan jellegzetes és magabiztos, hogy úgy éreztem, bármelyik pillanatban levethetik magukat a polcról, hogy kiköveteljék maguknak figyelmemet.

- Mi a helyzet a térbeli viszonylatokkal? - kérdezte a kutató, ahogy a könyveket néztem.

Erre nehéz volt válaszolni. Igaz, a perspektíva kissé furcsa volt, a helyiség falai mintha nem a megszokott szögben találkoztak volna egymással, de ezt a jelenséget nem tartottam fontosnak. Amit mindenképpen figyelemre méltónak véltem az az volt, hogy a térbeli viszonylatok és kapcsolatok egyszerűen elveszítették jelentőségüket, olyannyira, hogy az agyam nem a térbeliséggel kapcsolatos fogalmak segítségével érzékelte a világot. A szem normális esetben azért dolgozik, hogy választ találjon a hol, milyen távol, ahhoz képest melyik helyen kezdetű kérdésekre. A meszkalin hatása alatt azonban egészen más feleleteket keres. A hely és a távolság többé nem érdekes. Az agy a lét intenzitásán keresztül érzékeli a dolgokat, a jelentőségük és a profunditásuk szerint osztályozza azt, amit a szem meglát, és megpróbálja megtalálni az Egészet alkotó mintázatban elfoglalt pozíciójukat. Láttam a könyveket, de nem érdekelt, hogy a tér melyik pontján helyezkednek el. Azt vettem észre, hogy az agyamat sokkal inkább foglalkoztatja az a tény, hogy belső fénnyel ragyognak, és hogy némelyik glóriája sokkal inkább valószerű, mint a többié. Ebben az összefüggésben nem számított a térben elfoglalt hely és a három dimenzió. Természetesen nem arról volt szó, hogy a tér, mint kategória megszűnt létezni. Amikor felálltam és járkálni kezdtem, normális módon mozogtam, egyszer sem ítéltem meg rosszul a tárgyak térbeli elhelyezkedését. A tér még mindig létezett, de már nem ez volt a legfontosabb. Az agyam többé nem a távolságokkal és a helyekkel, a pozíciókkal foglalkozott, hanem a létezéssel és a dolgok jelentésével.

S miközben a tér elvesztette trónját, az idő jelentősége is megváltozott; még annyira sem volt fontosa, mint a tér.

- Úgy tűnik, sok van belőle. - Csak ennyit tudtam válaszolni, amikor a kutató megkérdezte, hogyan érzékelem az időt.

Sok van belőle, de hogy pontosan mennyi, az nem számított. Természetesen ránézhettem volna az órámra - meg is tettem -, de rájöttem, hogy ez a szerkezet egy másik, tőlem független univerzumban létezik.  Mindaz, amit tapasztaltam és érzékeltem, meghatározhatatlan időtartamú jelenségek sorozata volt, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy a jelen folyamatosan létezett, mert egy állandó és állandóan változó apokalipszisből jött létre.

A kutató a könyvekről a bútorzatra terelte a figyelmemet. A szoba közepén egy alacsony gépíró-asztal állt, mögötte - a saját szemszögemből legalábbis így láttam - egy fonott szék, a mögött pedig egy íróasztal. A három bútordarab vízszintes, függőleges és átlós vonalak bonyolult mintázatát hozta létre - egy olyan mintázatot, amit éppen az tett érdekessé, hogy a térre vonatkozó, általános és megszokott fogalmakkal képtelenség lett volna leírni. Asztal, szék és íróasztal. Összeálltak, olyan kompozíciót alkottak, amely leginkább Braque vagy Juan Gris munkáira emlékeztetett, olyan csendéletet, amely szemmel láthatólag kapcsolatban van az objektív világgal, mégis hiányzik belőle a mélység, a fotografikus realizmus megteremtésére tett minden kísérlet. Nem úgy néztem a bútoraimra, mint a gyakorlatias emberek, akiknek azért van székük, hogy ráüljenek, azért van asztaluk, hogy legyen minél írni; nem is úgy tekintettem rájuk, mint az operatőrök, a fotósok vagy a mindenről feljegyzést készítő tudósok, hanem úgy, mint az esztéta, aki kizárólag a formák iránt érdeklődik, meg persze a formáknak a látótérben vagy a képmezőben létező, egymás közötti kapcsolatrendszerével. Ám ahogy így nézelődtem, megváltozott ez a furcsa, esztétai, kubista látásmód, valami olyasmivé vált, amit csak úgy tudok leírni, mint a valóság szakramentális látásmódja. Visszakerültem oda, ahol akkor voltam, amikor a virágokat figyeltem - vissza abba a világba, ahol minden Belső Fénnyel világít, ahol minden kimondhatatlanul fontos. A lábak, például a fonott szék lábai - milyen csodálatos volt csőszerűségük, milyen természetfeletti fényezett simaságuk! Jó néhány percet - vagy talán néhány évszázadot? - azzal töltöttem el, hogy nem pusztán bámultam azokat a bambuszlábakat, hanem eggyé váltam velük - vagyis inkább önmagam lettem bennük; vagy, hogy még pontosabb legyek (mert "én" tulajdonképpen nem vettem részt ebben a szemlélődésben, és bizonyos értelemben "azok" sem léteztek) nem-én lényem vált azonossá azzal a nem-ő valamivel, ami történetesen egy szék volt.




Weblap látogatottság számláló:

Mai: 56
Tegnapi: 263
Heti: 546
Havi: 3 654
Össz.: 366 786

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: --- Huxley: Az érzékelés kapui (részlet)
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2017 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: attila a hun iskolasoknak - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »