Sudhana könyvkiadó

lásd: facebook / sudhana kiadó



GYŰRŰKÚRA



A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:

Henry N. Beard and Douglas C. Kenney: Bored of the Rings

Pengiun Books "ROC", 2002

Copyright © The Harvard Lampoon, Inc. 1969, 2002


Fordította: Szántai Zsolt

A borító ... munkája


ISBN: 963 .........


Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2003

Hungarian translation © Szántai Zsolt, 2003



Lektor:

Műszaki szerkesztés:

Felelős kiadó: Szukits László

Felelős szerkesztő: Tézsla Ervin



TARTALOMJEGYZÉK

avagy:

minden, ami ebben a könyvben található


Előszó, avagy: minden, amit a szerzőkről és a háttérről tudni kellene

Prológus, avagy: minden, amit a bambitokról tudni illik

Első fejezet, avagy: "Hékás, ez itten az én bulim, és szájon kenem, akit akarok!"

Második fejezet, avagy: "Három még csak-csak, a negyedik már minek?"

Harmadik fejezet, avagy: gyomorrontás a Nagy zabálásban

Negyedik fejezet, avagy: "Aki megtalálja, azé!"

Ötödik fejezet, avagy: egynéhány szörnyeteg

Hatodik fejezet, avagy: a radír lovasok

Hetedik fejezet, avagy: Szarumén kifekszik

Nyolcadik fejezet, avagy: A nyanyapók barlangja és egyéb hegyi szálláshelyek

Kilencedik fejezet, avagy: Minász Fityfiritty pácban

Tizedik fejezet, avagy: "Ez az út is körbefut..."

 

ELŐSZÓ

avagy:

minden, amit a szerzőkről és a háttérről tudni kellene


Bár nem jelenthetjük ki teljes magabiztossággal, amit T. professzor mondott, nevezetesen, hogy "a mese mesélés közben születik", azt azért elismerhetjük, hogy ez a mese egyenes arányban nőtt a Massachusetts államban található Cambridge-ben lévő, Harvard Trust nevű banknál vezetett számlánkon megjelenő összeg csökkenésével. Úgy is fogalmazhatnánk: ez a mese nem mesélés közben, hanem muszájból született. Vagyis, ez így nem egészen pontos. Az igazság az, hogy ez a mese nem a számlánkon szereplő összeg csökkenése, hanem a hitelezőink egyre elszántabb fenyegetőzése miatt született meg. (Ez érthető; ki vágyik arra, hogy megszabadítsák a füleitől?) Amikor átgondoltuk a helyzetünket, úgy találtuk, hogy csak egyetlen megoldás létezik: visszavonulunk klubunk olvasótermébe, kényelembe helyezzük magunkat, és megpróbálunk kitalálni valamit.

Közben lassan telt az idő. Egy évvel később, ősszel még mindig azokban a bőrfotelekben üldögéltünk. A fenekünkön már jóval korábban megjelentek az első tyúkszemek, és le is fogytunk egy kicsit. (Éhesek voltunk, de annyira azért nem, hogy megfosszuk életünk kutya alakban létező megkeserítőjét kedvenc csont alakú kekszétől.) Nos, ahogy éjt nappallá téve töprengtünk, egyszercsak a kezünkbe akadt a kedves öreg Tolkien professzor művének, A Gyűrűk Urának agyonolvasott, szamárfüles példánya. (Pontosabban: a tizenkilencedik kiadás egyik példánya.) Szemünk előtt azon nyomban dollárjelek jelentek meg, amelyek megszaporodtak és felhíztak, miután megtudtuk, hogy az említett könyvből még mindig irtózatos mennyiségeket adnak el világszerte. Gyorsan felfegyverkeztünk a kötetekkel, pár szótárral és lexikonnal, meg a nemzetközi szerzői jogokat tartalmazó vaskos törvénygyűjteménnyel, és bezárkóztunk a Lampoon squash pályájára. (Az említett dolgokon kívül nem vittünk mást magunkkal, csak pár zsák chipset meg néhány medencényi szénsavas üdítőt.)

Beköszöntött a tavasz; a kikeleti nap első sugara, amikor ránk pillantott, megláthatta időközben kilyukadt fogainkat és azt a papírkupacot, amelynek minden egyes lapja tele volt tintapacás, kibetűzhetetlen macskakaparással. Összeszedtük magunkat, és átolvastunk művünket. Csakhamar rádöbbentünk, hogy amit összehoztunk, az nem más, mint Tolkien professzor nyelvészeti és mitikus szerkezeteinek briliáns szatírája, amelyben még a nagy előd által annyira szeretett skandináv mondák egy-egy eleme is megcsillan. Nekünk tetszett, de minél tovább olvastunk, annál erősebbé vált bennünk az az érzés, hogy akkor tennénk szert a legnagyobb profitra, ha kiállnánk a sarokra, és gyújtósnak árulnánk művünk lapjait. Másnap azonban erőt vettünk magunkon, és miután úgy-ahogy kihevertük a másnaposságot, és megszabadultunk a testünket belepő szőrszálaktól, leültünk a két hipermodern írógép elé, amelyet a bolhapiacon harmad áron sikerült beszereznünk, és szép komótosan lepötyögtük alkotásunkat. Vagyis azt a könyvet, amibe te, kedves olvasó pillanatokon beleül belekezd. (Vagyis, nem egészen azt, mert az első írógépelés után fogtuk a vastag filctollat, és elég sok bugyuta részt kihúztunk. Nyugalom! Bugyutaságból így maradt éppen elég!)

Nos, munkánk végeredménye az a könyv, amelyért a kedves olvasó pénzt adott. A történet olyan könnyen olvasható, mint az ábécéskönyv, és olyan értéket képvisel, mint a legmenőbb popsztárok alig használt rágógumija.

T. professzor a saját műve előszavában említést tesz bizonyos "belső jelentésekről" és "üzenetekről". Nos, a mi könyvünkben ilyesmit nem talál az olvasó. Vagy ha mégis, azt magának köszönje.

Most jut eszünkbe, mégis belekódoltunk valamit a szövegbe. Az olvasó, aki a végére ér, pontos képet alkothat arról a nem túl dicső dologról, amit "irodalmi kalózkodásnak" szokás nevezni. Meg persze a saját természetéről is. Hogyan? Nézzünk egy példát. Egészítsd ki a következő mondatot: Egy... és egy... hamarosan... csinálnak. Három másodperced van. Vigyázz, kész, rajt! Na, mi lett a mondatból? (Az vagy, amivé kiegészítetted.)

A Gyűrűkúrát paródiának nevezik. Mi nem nevezzük semminek, de attól még paródia. Ez nagyon fontos! A célunk egy másik könyv kifigurázása volt, nem pedig az, hogy a boltokban és a könyvtárakban az olvasók összekeverjék a kettőt. Szóval, ha esetleg most éppen egy boltban állsz, és azt hiszed, hogy A Gyűrűk Ura előszavát olvasod, nagyot tévedsz! Ha T. professzor művére vagy kíváncsi, akkor gyorsan tedd vissza ezt a könyvet oda, ahonnan elvetted! Persze ha már úgyis a kezedben van, akkor esetleg megvehetnéd... Rajta! Irány a pénztár! Csingiling! Imádom a pénztárgépek hangját!

Bízunk benne, hogy akik tényleg elolvasták Tolkien professzor csodálatos trilógiáját, nem veszik sértésnek, mi több: szentségtörésnek ezt a kis szösszenetet. A tréfát félretéve: megtiszteltetésnek érezzük, hogy paródiát írhattunk egy ilyen bámulatos mester zseniális munkájából. A könyvek végső soron arra valók, hogy élvezetet okozzanak az olvasónak. (Ebben az esetben az élvezet azonos a nevetéssel.) Persze az sem baj, ha nem nevetsz, kedves olvasó. Az sem baj, ha egyetlen egyszer sem húzódik mosolyra a szád. Amikor már a történetet olvasod, úgyis túlestünk a lényegen: csingiling!



A lábjegyzetekről. A kötetben, mint minden komoly irodalmi alkotásban, lábjegyzetek is találhatók. Ezek általában a szerzőktől származnak, de a szöveg fordítója se akart lemaradni mögöttük.



PROLÓGUS,

avagy:

minden, amit a bambitokról tudni illik


E könyv elsődleges célja a pénzcsinálás, lapjairól az olvasó nagyon információt szerezhet a szerzők személyéről és irodalmi képességeiről. Ami a bambitokat1 illeti: az olvasó e könyvből szinte semmi sem fog megtudni róluk, mivel akinek legalább hangyányi eszet birtokol, az tudatában van annak, hogy ilyen lények csupán az olyan gyerekek képzeletében léteznek, akik fonott kosarakban töltik a gyermekkorukat, akiket arra neveltek, hogy felnőtt korukban kiváló teljesítményt nyújtó alkoholisták, kutyatolvajok vagy biztosítási ügynökök legyenek. Ha megvizsgáljuk, milyen példányban fogytak Tolkien professzor valóban érdekes és izgalmas könyvei, megállapíthatjuk, hogy ez a réteg meglehetősen széles, és tagjainak zsebén olyan nyomok találhatók, amelyek csakis és kizárólag az összegyűrt bankók vastag kötegeinek spontán öngyulladása során keletkezhettek. Ezen reménybeli olvasók kedvéért összegyűjtöttünk néhány, a bambitokra vonatkozó információt. Ezt a gyűjtőmunkát úgy végeztük, hogy Tolkien professzor könyveit csinos oszlopokba rendezve elhelyeztük a padlón, majd számos alkalommal átmentünk rajtuk - az esetek többségében elegáns tánclépésekkel, de időnként csinos, rövid szökkenésekkel. Az említett reménybeli olvasók kedvéért röviden ismertetjük Zsebes Bimbó korábbi kalandjait (ezek, amennyiben jelen példátlan alkotás valóban olyan irdatlan siker lesz, amilyenre számítunk, hamarosan kiadásra kerülnek), amelyeknek ő maga az Utazások Gülümmel, avagy: Alsó-Középfölde felkutatására tett kísérleteim címet adta. (Ezt a kiadó munkatársai később bölcsen A trollok völgye címre változtatták.)


1: Meg kell jegyeznünk, a faj tagjai önmagukat nem így nevezik, mások viszont így ismerik őket. A név vélhetőleg a "bamba, mint a rohadt karórépa" szólásra vezethető vissza, és a faj szellemi képességeit, esetleg hétköznapi arckifejezését hivatott érzékeltetni. Egyéb formái: boggie, hobbie, mobbie és bütyök.


Nos, a bambitok nem igazán csinos, nem igazán elegáns, de igazán bosszantó népség. Számuk a tündérmese-piac pangásának kezdete óta folyamatosan csökken. Komótosak és komolyak, ennek ellenére buták, mint a tök, viszont olyan nyugodt az életük, hogy a giccses pásztoródák szerzői egészen biztos ideálisnak neveznék. Nem szeretik a fojtóhuroknál, a gumibotnál és a forgótáras pisztolynál bonyolultabb eszközöket, és lehetőleg távol maradnak a "Nagyoktól" vagy a "Böszméktől", ahogy a hozzánk, emberekhez igencsak hasonló, de mégsem egészen emberi lényeket nevezik2. El is kerülnek bennünket, kivéve azon ritka alkalmakat, amikor egy-két százan bandába verődnek, hogy péppé verjenek valami szerencsétlen parasztot vagy magányos vadászt. Termetüket tekintve egészen kicsinek mondhatók, még a pörköknél3 is alacsonyabbak. A pörkök egyébiránt szánalmas, nyamvadt, kiszámíthatatlan kis vakarcsoknak tartják őket; amikor esetleg róluk beszélnek - ami ritkán fordul elő -, leggyakrabban a "bamba bambit" kifejezést használják. (Az egyik pörk közmondás szerint a buta ember "bámul, mint bambit az új kapura", a másik szerint pedig "okos enged, bambit szenved". Ezekből a példákból is jól látható, milyen véleménnyel vannak róluk.)


2: A történetben szereplő, emberszerű lények sokkal hősiesebbek, sokkal kitartóbbak, és minden tekintetben sokkal pozitívabbak nálunk, mai embereknél. Ezen okok miatt megérdemelnék, hogy valami más néven emlegessük őket, ám az egyszerűség kedvéért maradjanak "emberek".

3: A bambitoknál nagyobb, a böszméknél kisebb termetű, zömök lények. Nevüket jellegzetes szagukról kapták, amely megpörkölődött állati szőrzetet juttat az ember eszébe.


A bambitok ritkán nőnek három lábnál magasabbra, ám kis termetük ellenére képesek arra, hogy hátulról vagy lesből támadva leteperjenek és földhöz vágjanak minden olyan lényt, ami félakkora, mint ők. Ami a Járás bambitjait illeti - akikkel ebben a történetben a valamennyi bambit közül legtöbbet foglalkozunk -, szintén meg kell említenünk néhány apróságot. A Járásban élő bambitok a szokásosnál is jelentéktelenebbek. Általában kifényesedett, pecsétes, karcsúsított szürke ruhát, tiroli kalapot, és nyakkendőt viselnek. Cipőt nem hordanak; azokat a szőrös, bunkószerű izéket pedig, amiken járnak, csak azért lehet lábfejnek nevezni, mert a derekukból kinőtt, lábszerű képződmények túlsó végén helyezkednek el. Bárgyú arcukon rendszerint rosszindulatú kifejezés ül, amelynek létéből arra lehet következtetni, hogy a lelkük mélyén imádnak telefonbetyárkodni. Amikor mosolyognak, a nyelvüket valahogy úgy helyezik el szájüregükben, hogy még a komodói sárkánygyíkok is irigykedve figyelnék mutatványukat. Az ujjuk hosszú és mozgékony; a kezük leginkább azokéra emlékeztet, akik a markukban általában ártatlan, aranyos és szőrös kis állatkák nyakát szorongatják, vagy akik többet kotorásznak mások zsebében, mint a sajátjukban. A bambitok kiválóan értenek bizonyos bonyolult és hasznos dolgok elkészítéséhez, például a cinkelt dobókockák és a csattanós farkascsapdák területén valódi mesternek számítanak. Imádnak enni és inni, szeretik a bambitmércével mérten elmés (más mércével mérve: agyatlan) szóvicceket és versikéket, és gyakran előfordul, hogy pörkviccekkel szórakoztatják egymást. (A legkevésbé sem zavarja őket, hogy ezen tréfák legtöbbjét már a nagyapjuk nagyapja is ezerszer elsütötte.) Unalmas bulikat rendeznek, olcsó ajándékokkal lepik meg egymást, és nagyjából olyan tiszteletnek és szeretetnek örvendenek, mint a hat napos döglött borz.

A fentiekből világosan látszik, hogy a bambitokat a rokonaink közé kell sorolnunk. Azon az evolúciós vonalon helyezkednek el, amelynek az egyik végpontján a mocsári patkány, a közepén a vérfarkas, a túlsó végén pedig az olasz maffiózók vannak. A tudomány jelenlegi állása szerint ennél pontosabban nem lehet meghatározni, hogy mi, emberek milyen kapcsolatban vagyunk velük.

Őstörténetük a Régi Szép Időkben kezdődött, akkor, amikor a bolygót olyan színes és érdekes lények népesítették be, amilyeneket manapság csak akkor láthat az ember, ha megiszik vagy másfél liter házipálinkát a Vidám Bögrecsárda nevet viselő műintézetben. A letűnt időkről készült feljegyzéseket jelenleg a bündék4 őrzik, és a dokumentumok többségében csakis és kizárólag bündékkel kapcsolatos anyagokat találhatunk, meg meztelen trollokról készült színes képeket, és egy-két hork-orgiáról5 írt, még színesebb beszámolót. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a bambitok már jóval Frigó és Bimbó születése előtt megjelentek Alsó-Középföldén. Már régóta itt rontották a levegőt, és legalább annyi gondot okoztak a Piszkék és a Böszmék, a Bölcsek és a Bambák tanácsainak, mint a zsizsikes liszt a péknek, vagy napon felejtett polip a halaskofának: senki sem igazán tudta, mit kezdjen velük.


4: A szó vélhetőleg a "tüneményes-büneményes", vagy a "tüni-büni" jelzőkből származik, és híven érzékelteti a bündék külsejét, légiességét, kedvességét és hisztériára való hajlamát.

5: A horkok valószínűleg a szájszervükből kiadott, mások által érthetetlen, horkantó hangokról kapták nevüket.


Mindaz, amit most elmesélünk, Alsó-Középfölde Harmadik Korában, más néven a Pattintott Fémkorszakban történt. Ezen kor jelentősebb kontinensei azóta már réges-régen lesüllyedtek a tenger fenekére (egyes szakértők szerint szégyenükben), a kontinensek lakói pedig már jó néhány évszázada spirituszban úszkáló látványosságok valamelyik vándorcirkusz furcsaságokat bemutató sátrában. A bambitok eredeti lakhelyére vonatkozó feljegyzések már Frigó korában sem voltak meg. Ennek oka részben a nép műveltségi és intellektuális szintjében keresendő, amely alig volt magasabb, mint az óvodás medúzáké, részben pedig abban, hogy rajongtak a származástannal foglalkozó tudományok iránti és kiderítették, hogy bonyolultnak tartott, cirádásan megrajzolt családfáik gyökereinél még a sárgarépák is mélyebbre nyúlnak. Akcentusuk és főzési, valamint étkezési szokásaik mindenesetre nyilvánvalóvá teszik, hogy valamikor a régmúltban keleti irányból, vélhetőleg nagyobb hordákban érkeztek. Mondáikban és népdalaikban - amelyek egyébiránt főként szexmániás bündékről és meleg, sőt esetenként forró sárkányokról szólnak - utalásokat találhatunk az Undorin nevű folyó környékéről, a Kókl-erdő és a Papírmasé-hegyek közötti területről. A gondoli közkönyvtárban találhatunk egyéb feljegyzéseket is, például újságcikkeket, ugyanis ez a neves intézmény mát a kezdetektől óriási gondot fordított a hivatalos lapok, többek között a Rendőrségi Közlöny egyes számainak archiválására. Az, hogy a bambitok miért döntöttek úgy, hogy a veszélyeket vállalva behatolnak Oleodorba, örökre rejtély marad, bár bizonyos nótákban felfedezhetők részletek, amelyekből az derül ki, hogy a bambit Őshazára valamilyen sötét árnyék vetült, amelytől a krumplibokrok úgy megrémültek, hogy egyszerűen nem voltak hajlandóak gumókat növeszteni.

Mielőtt átkeltek a Papírmasé-hegyen, a bambitok népe három, jól elkülöníthető csoportra szakadt, ezen klánok neve a következő: Dongalábú, Szkúl és Csirafakó. A dongalábúak törzse volt a legnépesebb. Alacsony, maszatos képű lények voltak; ellenségeik mélyen ülő, apró látószervük miatt sok esetben "disznószeműnek" csúfolták őket. A kezüket és a lábukat elég ügyesen használták, annak ellenére, hogy végtagjaik leginkább ácskapcsokra vagy feszítővasakra emlékeztetnek. Legszívesebben a dombok oldalában éltek, mert ezeken a helyeken szinte játszi könnyedséggel végezhették legkedvesebb tevékenységüket, az üregi nyulak és a szomszédok kecskéinek csapdába ejtését. Vállalkozó szellemű bambitok voltak, és jó kapcsolatban álltak a helybeli pörkökkel, akiknek megfelelő fizetség ellenében gyakorta jó szolgálatokat tettek. A pénzért végzett munkák közül leginkább a pöcegödrök kitisztítását és a kapálást kedvelték, de ha nagyon muszáj volt és eleget ittak, időnként elvállaltak egy-két bérgyilkosságot is. A szkúlok magasabbak voltak, mint a dongalábúak, a bőrük sötétebb. Nevüket állítólag arról kapták, hogy kedvenc mondásaik közé az "Asztat'a! Esz kúl!' felkiáltás tartozott. (A sajátságos akcentussal idézett szavak jelentése mai nyelven körülbelül ez: "Ne má'! Ez sirály!") Lakhelyük pontos meghatározása érdekében képzeljük magunk elé az Undorin folyót; képzeljük azt, hogy egy élőlény. Nos, a szkúlok ennek az élőlénynek a torka és egyéb testnyílásai közelében telepedtek le. Legfontosabb tevékenységük a helyi kereskedelem akadályozása volt. Hosszú, fényes, fekete hajuk volt, és imádták a késeket, a kardokat, és általában mindent, amivel szúrni, vágni, gyilkolászni lehetett. Ők hasonlítottak leginkább az emberekre, akikkel viszonylag jó kapcsolatban voltak. Gyakran megesett, hogy az emberek velük végeztették el azokat a munkákat, amelyekhez nekik maguknak már nem volt kedvük vagy gyomruk. Emiatt a szkúlokat sokan "vendégmunkásnak" nevezték. A három bambittörzs közül a csirafakóké volt a legkisebb. Magasabbak és karcsúbbak voltak a többi bambitnál, az erdőkben éltek. Kiváló kereskedőknek bizonyultak, általában bőrárukkal, például szandálokkal, pénztárcákkal, kesztyűkkel és hasonlókkal üzleteltek. Időnként a bündéknek dolgoztak, általában dekorációs vagy belsőépítészeti munkákat végeztek, de valójában nem igazán kedvelték az efféle tevékenységet, ahogy mást sem. Utáltak dolgozni, ám ennek ellenére nem nevezhetjük őket lustának, mert ha a népdalok kánonban történő előadásáról, vagy a környéken élő mókusok zargatásáról volt szó, mindig lelkesen feltápászkodtak kedvenc dagonyájukból.

A hegyeken átkelve a bambitok nem vesztegették az időt, gyorsan gyökeret eresztettek. Legelőször lerövidítették eredeti, kimondhatatlannak bizonyuló nevüket, majd gyakorlatilag elfoglalták és törzshelyükké változtatták a környék valamennyi kocsmáját és éjszakai szórakozóhelyét. Őseik nyelvét és régi szokásaikat olyan hamar elfelejtették, mint a bamba hork az egyszeregyet. Mivel ugyanebben az időszakban szokatlanul sok bünde és ember vándorolt el Oleodor környékéről (a migráció okát csupán néhány tudós hozza összefüggésbe a bambitok rohamszerű érkezésével), és ezen műveltebb népek feljegyzéseikben megörökítették az eseményeket, pontosan meg tudjuk határozni, hogy a bambitok telepedtek le az említett vidéken. A nagy eseményre a Harmadik Kor 1623. esztendejében került sor.

Ugyanebben az évben két csirafakó bambit, a két Nagy Testvér, Brasso és Drano egy nagyobb bambitcsapatot átvezetett a Grogbuggyan folyó túlsó partjára. A kommandósok hétköznapi sírrablónak álcázták magukat, és így viszonylag könnyedén beszivárogtak rántottcombi király6 udvarába, akit pillanatok alatt elkergettek. A király még tett néhány kísérletet a jó viszony helyreállítására, hiszen a békés egymás mellett élés elkötelezett híve volt, ám amikor a csirafakók elit bambitosztagokat állítottak a hidakra és utakra, amikor kivétel nélkül a krumpliverembe zárták a békeköveteket, és fenyegető hangvételű leveleket küldtek válaszként7, az uralkodó elismerte kudarcát, és népével együtt önkéntes száműzetésbe vonult. Minden jel arra vallott, hogy a kommandós csirafakók ideiglenesen, alig pár ezer évig kívánnak az országban maradni.


6: Egyes feljegyzések szerint az illető király neve IV. Arglebargle, mások szerint I. Hókuszpók, ismét másik állítása szerint VIII. Paprikás volt.

7: A fennmarad dokumentumok szerint ezekben a levelekben a bambitok világosan utaltak arra, hogy mit tesznek a királlyal, családjának tagjaival és kedvenc macskáival, ha nem húzza el a csíkot a környékről.


Ezzel az eseménnyel vette kezdetét a Járás történelme. A bambitok, mivel semmit sem akartak átvenni a meghódított terület őslakóinak kultúrájából (úgyse sokat értettek belőle), gyorsan bevezettek egy új időszámítást, hogy nekik is legyen egy sajátjuk. Az idő tehát, a bambitok szerint, akkor kezdődött, amikor a kommandós osztag átkelt a Grogbuggyanon. Kijelentettek, hogy minden, ami azelőtt történt, az meg se történt, ami azelőtt volt, az nem létezett. Tiszta lappal indítottak az új földön, ahol meglehetősen jól érezték magukat.

Ezzel a honfoglalással és az új naptár bevezetésével ismét kiléptek az emberek és a bündék történelmében és világából. (A bambitok által böszmének nevezett, tőlük magasabb termetű fajokat ez a tényt nagyjából annyira sújtotta le, mint a bolond sintért veszett pitbull halála.) A Járást minden egyes térképen hatalmas vörös tintapacákkal jelölték. Azok, akik betették a lábukat erre a területre, vagy bolondok voltak, vagy csak eltévedtek, ami egyre megy, mert a Járásban előbb-utóbb mindenki meghülyült. Néhány szerencsétlen vándortól eltekintve gyakorlatilag senki sem zavarta meg a bambitok életének békéjét és nyugalmát - egészen Frigó és Bimbó idejéig.

A rántottcombi király időközben visszamerészkedett száműzetéséből, és elfoglalta régi palotáját, amelyet a bambitok úgyse használtak. A bölcs bambitvezérek úgy vélték, jobb lesz nyugton maradni, ezért belementek abba, hogy a király alattvalóinak tekintse őket. Időnként még segítséget is nyújtottak neki, például a bóraxi Nyavalyúr ellen vívott utolsó csatában. Az ütközetbe a bambitok profi orvlövészeket küldtek, akik eredményesen ténykedtek, bár utólag kétségessé vált, hogy melyik oldalról lőttek ki több harcost. Az Északi Királyság bukását követően a bambitok szép csendben visszatértek a Járásba, és folytatták jól szervezett, egyszerű életüket: ettek, ittak, énekeltek, táncoltak, és olyan viccekkel szórakoztatták egymást, amelyeknek nagyobb szakálluk volt, mint a Szürke meg a Fehér mágusnak együttvéve.

A nyugodt és könnyű élet azonban nem változtatta meg a bambitokat, nem puhultak el, nem váltak pipogya alakokká: továbbra is éppen olyan nehéz volt elpusztítani őket, mint a legkeményebb hátú csótányokat, vagy a sarokba szorított patkányokat. Megőrizték azt a szokásukat, hogy lesből támadtak, és hideg vérrel, kizárólag pénzért gyilkoltak, és nem felejtették el a leghatékonyabb bambit taktikákat és stratégiákat, például az övön aluli ütéseket és a túlerő alkalmazásának hatékonyságát. Kiváló lövésznek bizonyultak, és kiválóan értettek az orgyilkosok és olasz maffiózók által kedvelt szerszámok használatához. Ha akad olyan balga, lassú felfogású, nem túl nagy méretű élőlény, amely hátat mert fordítani nekik, egészen biztos, hogy a bambitok másodpercek leforgása alatt kirugdosták és kitaposták belőle a lelket.

Eredetileg valamennyi bambit lyukakban élt, ami nem túl meglepő tekintve, hogy igen közeli rokonságban álltak a patkányokkal és egyéb büdös, lusta és sunyi üregi lényekkel. Bimbó idejében azonban lakhelyeiket már többnyire a föld színén építették fel, nagyjából úgy, ahogy a bündék és az emberek. Ám az új stílusok átvételekor megőrizték ősi hagyományaikat; lakásaik sokban hasonlítottak azon tiszavirág életű élőlények odúira, amelyek rövidke létezésének egyetlen célja az, hogy megtérjenek teremtőjükhöz, miután lakhatatlanná tették a házakat, ahová befészkelték magukat.8 A bambit-lakhelyek általános jellemzője, hogy a kelt tészta formájára emlékeztető formájú - vagyis: alaktalan - falakat sárból, szalmából, a baromfiudvarban összegyűjtött hulladékból készítették, és a jó szándékú és hasmenéssel bajlódó galambokra bízták a meszelés nehéz munkáját. Következésképpen a bambitok települései messziről úgy nézett ki, mintha egy nagyobb méretű és meglehetősen illetlen teremtmény, például egy sárkány, pontosan egy ronda homokvár fölött végezte volna el a dolgát. (A falvaknak nem csak a külsejük, a szaguk is ezt juttatta az ember eszébe.)


8: Ezek a tiszavirág életű lények sokban hasonlítanak a mi világunkban is ismert poloskákra, de legalább ugyanannyiban különböznek is tőlük.


A Járásban körülbelül tizenkét-tizennégy ilyen érdekes település állt, ezeket kacskaringós utak bonyolult rendszere kötötte össze. Az országutak mentén postahivatalok álltak. A Járásnak saját kormánya volt, amely ahhoz képest, hogy milyen békések és jó szándékúak voltak a polgárok, fölöttébb kemény kézzel irányította az ügyek menetét.

A Járást négy fartájra, vagyis közigazgatási egységre osztották fel, a fartájokat félfarokra tagolták. Minden egyes félfarhoz egy-két kisebb, vagy egy nagyobb település tartozott. A településekben a polgármesterek voltak az urak, akiket évente egyszer, heveny italozással kísért ünnepség keretében, demokratikusan titkos választási csalások keretében választottak meg. A polgármesterek munkáját meglehetősen nagy rendőri szervezet segítette. A rendőrök szigorúan, de igazságosan végezték a munkájukat; legfontosabb technikájuk a vallomások kicsikarása volt. (Főként a környék mindenre elszánt, romlott mókusaiból verték ki a beismerő és feltáró jellegű vallomásokat.)

A felsoroltakon kívül a Járásban nyoma sem volt olyasminek, ami akár távolról emlékeztetett volna az állami vagy kormányzati szervekre. A bambitok többsége nem foglalkozott politikával, megelégedtek azzal, hogy élelmet termeltek, pálinkát és sört főztek, aztán mindent megettek és megittak, amit csináltak. Azt az időt, ami ezen komoly tevékenységek elvégzése után még mindig szabad maradt, általában rókázással, vagy hascsikarás miatt jajgatással töltötték.



A Gyűrű megtalálásáról


Ahogy a jelen kötetben ismertetésre kerülő események előzményeit taglaló műből, A trollok völgye című munkából már kiderült, Zsebes Bimbó egy nap néhány agyalágyult pörk, és egy mágusként működő hajdani keresztes lovag, bizonyos Göndörf társaságában útnak indult, hogy felkeressen egy bizonyos sárkányt, és megszabadítsa őt minden nemű ingó és ingatlan vagyonától. A küldetés sikerrel járt. A sárkányt, azt a szerencsétlen, békebeli baziliszkuszt, amely úgy bűzlött, mint egy tömött busz, hátulról rohanta le a vállalkozók bátor csapata, miközben éppen embercsontból faragott zsetonokat a közeli kaszinó számára. Ez a kaland, bár bővelkedett, céltalan, hiábavaló, eleve kudarcra ítélt, bosszantó és aljas eseményekben, jelen pillanatban nem érdekelne minket, ha nem történetesen ekkor esik meg az a dolog, aminek óriási hatása volt a későbbi események alakulására. Történt ugyanis, hogy Bimbó megszerzett valamit. A vállalkozók csapatát a Pök-hegységben tőrbe csalta egy horkbanda. Bimbó, miközben megpróbált elinalni a közelből (később persze úgy mesélte, csak segítséget akart hozni sarokba szorított pörk bajtársainak), egészen véletlenül egy labirintusszerű barlangrendszerbe jutott. Látta, hogy a járat lejtős, de arra gondolt, hogy majd a föld mélyéről hoz segítséget, hiszen teljesen természetes, hogy ott talál majd valakit, aki szíves-örömest kimenti a pörköket. Elindult hát, és futott, futott, míg egyszercsak rádöbbent, hogy semmi sincs a hegy alatt, csak alagút, meg számtalan járat. Már éppen vissza akart fordulni, mert úgy gondolta, hátha elmentek a hork haramiák, és mégis csak jobb odakint, mint idebenn, amikor a folyosó végén megpillantott egy öblös barlangot.

Amikor a szeme hozzászokott a nem túl erős fényhez, a barlangban felfedezett egy vese alakú tavacskát, annak csillámló vizén az régimódi de bájos, tengeri csikó alakú, felfújható gumicsónakot, a csónakban pedig egy meglehetősen csúnya bohócot, akit mellesleg Gülümnek, vagy Istencsapásának hívtak.

Gülüm, az Istencsapása nyers halon élt; ezt az egyhangú étrendet csak időnként tehette változatossá, például akkor, amikor egy-egy, Bimbóhoz hasonló, óvatlan utazó lépett föld alatti szaunájába. Amikor felfedezte a bambitot, olyan ujjongásba kezdett, mintha egy hot dog árust pillantott volna meg. Mivel azonban eredetileg ő is bambit volt, a tizenkét centinél magasabb, és öt kilónál nehezebb lényeket meglehetős óvatossággal támadta meg. Ezért aztán, hogy időt nyerjen, míg kiagyalja, hogy mit tegyen, kérdezz-felelek játékra invitálta Bimbót. A hős bambiton a barlang levegője miatt heveny amnézia lett úrra: teljes mértékben megfeledkezett a kinti világról, pörk bajtársairól, az élet-halál harcról és arról is, hogy eltévedt.

Számos agyafúrt kérdést tettek fel egymásnak, például ilyeneket:

- Ki játszotta a Keresztapát?

- Mi a kriptonit?

- Mit rendezett Peter Jackson?

Már-már úgy tűnt, Bimbó nyeri a játékot. Már csak egy, egyetlen egy fogós kérdést kellett volna feltennie, amikor keze véletlenül .38-as revolverének agyára tévedt. Ekkor isteni szikra gyúlt az agyában, és felkiáltott.

- Mi van a zsebemben?

Gülüm törte a fejét, de hiába. Elvesztette a türelmét, és a tengeri csikó alakú, felfújható gumicsónakkal Bimbó felé indult. Közben ezt nyüszítette:

- Hadd lássam! Hadd lássam!

Bimbó semmi jónak nem volt elrontója, kielégítette Gülüm kíváncsiságát. Előhúzta a revolvert, és a fenyegetve közeledő alakra ürítette a tárat. Sajnos a sötétben sem tudott jól célozni, csak a gumicsónakot sikerült kilyuggatnia. Gülüm nem tudott úszni, ezért Bimbó felé nyújtotta a kezét, és rimánkodni kezdett neki, hogy húzza ki. A derék bambit ezt meg is tette, ám közben észrevette a Gülüm ujján csillogó, érdekesnek és értékesnek látszó gyűrűt, amit nyomba lerántott. Abban a pillanatban könnyedén végezhetett volna Gülümmel, ám erőt vett rajta a sajnálkozást: Ó, de sajnálom, hogy nincs több golyóm! Mit tehetett volna? gyors léptekkel sorsára hagyta a dühödten rikoltozó ex-bambitot, és visszaszaladt az alagútban.

Érdekes és különös, hogy Bimbó ezt a történetet sosem mondta el. Amikor arról kérdezték, honnan van a gyűrűje, mindig valami hihető magyarázattal szolgált:

- Egy disznó orrában találtam...

- A zabpelyhes dobozban volt.

Amikor kérdőre vonták, hogy miért ad mindig más magyarázatot, megvonta a vállát, és így felelt:

- Ki a fene emlékszik már? Olyan régen történt!

Göndörf, a gyanakvó természetű mágus végül bevetette egyik csodaszerét9, és kiszedte az igazat a bambitból. Amikor mindent megtudott, először azon csodálkozott el, hogy a notórius és következetes hazudozó Bimbó miért nem agyalt ki valami hihetőbb mesét a gyűrű eredetét illetően, aztán amikor ezen jól kihüledezte magát, szöget ütött a fejében egy nyugtalanító gondolat.

Igen, a jó Göndörf már történetünk kezdete előtt jó ötven évvel sejtette, mire való a Gyűrű, és milyen fontos tárgy. Sajnos - ahogy az nála általában lenni szokott - tévedett. Méghozzá nem is kicsit...


9: Vélhetőleg szódium-pentatol volt.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 121
Tegnapi: 126
Heti: 978
Havi: 3 058
Össz.: 380 756

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: --- Beard-Kenney: Gyűrűkúra (részlet)
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2017 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »