Sudhana könyvkiadó

Jack Kerouac: A szőke bombázó

(Good Blonde)

A vén görög a nagybátyámra, Nickre emlékeztetett, aki Krétán született, és az életéből ötven évet töltött Brooklynban; aki alacsony volt, és szürke öltönyben, szörke kalapban, szürke arccal grasszált Wolfe Brooklyn szürke utcáin; aki volt minden, liftkezelő, meg nyáron, télen és tavasszal ajtónálló, és egyszerű, közönséges öregember volt; aki görögös akcentussal beszált a politikáról, és amikor meghalt Brooklyn semmit sem változott - nem is fog megváltozni, mert mindig lesz benne egy furcsa, szomorkás görög, aki ott grasszál a szürke utcákon. Könnyen el tudtam képzelni ezt a vén görögöt, amint ott őgyeleg a tengerparton meg San Francisco fehér utcáin, és a lányokat nézi, "sétálgatva és megfigyelve dolgokat", ahogy a kínaiak mondják, vagy "a hasát paskolgatva", ahogy Csung-ce mondja.

- Tetszenek nekem ezek a kagylók - Megmutatott pár kagylót, amit összeszedett. - Remek hamutartó lesz belőlük. A házamban már így is van egy jó csomó hamutartóm.

- Mi a véleménye? Az egész csak álom?

- Mármint micsoda?

- Az élet.

- Itt? Most? Hogy érti azt, hogy álom? Ébren vagyunk, beszélgetünk, látunk, látjuk a tengert meg a homokot meg az eget. Ha valaki alszik akkor ezt mind nem látja.

- Honnan tudhatnánk, hogy nem álmodunk?

- Én asz'szem, nyitva van a szemem, nem? - Rámnézett, és figyelte, ahogy elmosom az edényeimet és elrakom a holmimat.

- Autóstoppolni fogok San Franciscóba, vagy elkapok egy buszt, vagy ilyesmit. Nem akarok estig várni.

- Maguk fiatalok mindig csak sietnek, mi? He, he, he, he… - És éppen úgy nevetett, mint a jó öreg Nick bácsi, a kezét a háta mögött összefogva, kicsit előregörnyedve, a homokba taposott sekély gödrök fölé hajolva, kis homkfű-csomókat rugdalva. Zöldesszürke szemében, ami pontosan olyan zöldesszürke volt, mint a tenger, nem csupán Görögország ásító örökkévalóságát fedeztem fel, hanem Amerikáét is, meg magamat is.

- Nos, akkor én most megyek  - mondtam, és a vállamra vettem a zsákomat.

- Lekísérem a partig. - Jóval azelőtt, hogy abbahagytuk a beszélgetést láttam egy lányt, aki szégyenkezve és lassan lépett ki a bokrok közül, és visszasétált a strandházhoz, aztán öt perccel később láttam a fiút is, aki ugyanonnan jött elő, mint a lány. Egy kicsit elszomorodtam, hogy nekem nincs olyan barátnőm, akivel a bokrok közt találkozhatnák, az izgató homokon a levelek alatt; akivel lefekhetnék, hogy fullasztóan csókolózzunk, lecibáljuk egymásról a ruhát, megszorongassuk egymás vállát. Felsóhajtottam, és felsóhajtott a vén görög is, amikor az elosonó lány, meg a fiúja után néztünk.

- Egyszer én is voltam fiatal - mondta a vén görög. A strandház előtt kezet ráztunk, aztán én átmentem a sínek túlsó oldalára, a sarki kis vegyesboltba, ahol a bort szoktam venni. A boltban jó hangosan szólt a rádió, Michiganből közvetítettek valami rögbimeccset. Éppen akkor előbukkant a nap, és hirtelen megjelent előttem valamennyi aranyló búzamező, az Amerikai Futballkor mezői, amelyek egészen a keleti partig nyújtóznak.

- A francba. Pont ezen az országúton (101) fogok stoppolni - mondtam, amikor gyors villanásokkal elhúzott mellettem pár vadiúj autó.  A vén görög még mindig azon a Whitman által is megemlített misztikus határvonalon sétálgatott, amely mentén a sóhajtozó tenger egy örökkévalóság óta csókolgatja a homokot. Elnéztem, ahogy ott járkál fel s alá a parton, a homokot rugdalva, és eszembe jutott az a három pasas akikkel New Mexicoban, Lordsburgban találkoztam  (a három madár vászonponyvával takarózva aludt az alabamai mezőkön, aztán Texasban lebuktak valamin - a zsaruk egymáshoz láncolták őket), és eszembe jutott az is, hogy a térnek és az időnek az öreg felé eső fele mennyivel szomorúbb, mint az enyém… Aztán az jutott eszembe, hogy ez valójában nincs így, mert a térnek és az időnek a felém eső fele, az én helyzetem (fel akartam menni San Franciscoba, hogy megnézzem a bandát, és azt, hogy ott mi vár rám) semmivel sem jobb, de nem is rosszabb az övénél, annál a helyzetnél, amit lehetetlen körülírni, de amit ő alázatosan elfogad. A kis bolt előtt egy fa állt. Ez alá, az árnyékba tettem a zsákomat, aztán bementem a boltba, vettem magamnak egy tízcentes pálcikás jégrémet, leültem és megettem, pihengettem egy sort, aztán a fal külső oldalára szerelt vízcsaphoz mentem, megnedvesítettem a hajamat, az ujjamal megfésülködtem, végül kisétáltam az országút mellé. Készen áltam a stoppolásra. Pár háztömbnyivel előrébb mentem, egészen a jelzőlámpáig, átvonultam a túlsó oldalra, megálltam, a zsákomat a lábamhoz tettem, és jó félórát ácsorogtam. Közben egyre dühösebb lettem; a végén már kibuggyant belőlem a dolog:

- Soha többé nem stoppolok! Minden átkozott évben egyre nehezebben megy. - Közben persze szemmel tartottam a síneket (a tenger felőli oldalon, tőlem jó egy háztömbnyi távolságra futottak), azt figyeltem, nem jön-e esetleg egy megfelelő tehervonat. Aztán, abban a percben, amikor a legdühösebb lettem, ahogy a kezemet feltartva, a hüvelykujjamat kinyújtva, a szememet összehúzva, a fogamat csikorgatva ott álltam, egy vadiúj fahéjszínű Lincoln villant el előttem. Egy gyönyörű, fürdőruhás szőke nő vezette. A kocsi jábbra húzódott, aztán megállt az út mellett. Nekem állt meg! El sem tudtam hinni. Arra gondoltam, a nő eltévedt, vagy nem talál oda ahova indult, és most tőlem akar útbaigazítést kérni. Felkaptam a zsákomat, és odafutottam hozzá. Kinyitottam jobbos ajtót, és benéztem, mosolyogva, készen arra, hogy megköszönjem neki a stoppot.

- Szállj be! - mondta. Egyből letegezett. - Tudsz vezetni? - Döbbentesen jó nő volt, fiatal és szőke, legfeljebb huszonkettő lehetett, vakítóan fehér fürdőruhát viselt, cipő nem volt rajta, mezítláb nyomta a pedált, a jobb bokáján vékonyka aranylánc csillogott. A fürdőruhája egyrészes volt, váll nélküli, és mélyen dekoltált. Úgy ült ott abban a fahéjszínű luxusautóban, abban a fehér fürdőruhában, mint egy modell. Tényleg modell volt. Zöld szemű, Texasból jött, és éppen visszafelé tartott, vissza a Városba.

- Persze, hogy tudok vezetni. De nincs jogsim.

- Jól vezetsz?

- Legalább olyan jól, mint bárki más.

- Hulla fáradt vagyok. Megállás nélkül jöttem idáig Texasból, egyszer sem aludtam. A családomat látogattam meg. - Beszéd közben elindította a kocsit, és felgyorsított vagy hatvan mérföldre, és keményen nyomta a pedált, biztos kézzel a kormányt; jól vezetett, legalább olyan jól, mint egy férfi. - Barátom - mondta -, bárcsak lenne nálam egy kis Benzedrine, vagy hasonló, hogy ébren bírjak maradni! Nemsokár tényleg át kell adnom neked a kormányt.

- Messzire mész?

- Elégg... San Franciscóba.

- Hú! Ez remek! - mondtam. (Közben arra gondoltam, ki fogja nekem elhinni, hogy egy ilyen csinibaba szedett fel, egy ilyen bombanő, aki gyakorlatilag meztelen ebben a fehér fürdőruciban, és aki ki tudja mit fog kérni tőlem legközelebb?) - Benzedrine? Azt mondtad? - kérdeztem. - Van a zsákomban. Éppen most jövök Mexicoból. Elég sok van nálam.

- Szuper! - kiáltotta. - Vedd elő. Adj egy kicsit!

- Kicsim, ha ezt beszeded, egész végig bírod majd az iramot. Mexicói áru.

- Mexicói, szexicói... Adj egy kicsit!

- Oké. - Vigyorogva kirámoltam a zsákomból a koszos cuccaimat, a holmikat, azt a pár edényt, ami nálam volt, meg a becsomagolt kajámat. Mindent a kocsi ülése alá szórtam, hogy előkotorjam a kis Benny-fiolákat, de sehol sem találtam őket. Kezdtem pánikba esni. Megnéztem a zsákom oldalzsebeit is. - A francba, hol van már? - Idegesített, hogy a bombázó megundorodik tőlem, ha megérzi a koszos rongyaimból áradó szagot. A lehető leghamarabb meg akartam találni a fiolákat, hogy aztán minél előbb visszarámolhassam a zsákba a szennyest.

- Nyugi, fiúka, ráérünk - mondta ő, és egyenesen előre, az útra nézett.

Miközben keresgéltem a tekintetem a bokaláncára tévedt; a látvány olyan hatással volt rám, mintha Cleopátrát pillantottam volna meg a vert aranyból készült trónusán. Az az édes kis hófehér láb azon a gázpedálon… nincs az a férfi, aki ne pörgött volna fel ettől. Eszembe jutott a nagy kérdés: miért szedett ez fel engem?

Megkérdeztem tőle.

- Miért szedtél fel éppen egy olyan pasast, mint én? Még sosem láttam olyan lányt, aki egyedül utazott, és felvett a kocsijába egy férfit.

- Hát, már mondtam, nem? Segítségre van szükségem, egyedül nem bírom elvezetni ezt a kocsit a Városig, és úgy tippeltem, te tudsz vezetni, legalábbis olyannak látszottál, mint aki tud…

- Ó, hol van már az a francos Benny?

- Ráérünk.

- Megvan!

- Szuper! Beállok ahhoz a kúhoz, bemegyünk, és veszünk egy kólát. Azzal fogom bevenni. - Bekanyarodott a benzinkút elé, amihez egy büfé is tartozott. Kiszállt a kocsiból (mezítláb, a mélyen dekoltált fürdruhájában), és odaszólt a kutasnak, hogy töltse tele a tankot. Én közben bementem a büfébe, és vettem két üveg jéghideg kólát. Amikor visszaértem a kocsihoz a lány már bent ült, már kifizette a kutast, és megkapta a visszajárót. Készen állt az útra. Dögös egy csaj volt, minden holt egyszerűen ment neki. Ránéztem a kutasra, kíváncsi voltam, mi jár a fejében. Eléggé irigykedve nézett vissza rám. Nem tudom miért, de úgy éreztem, el kéne mondanom neki, hányadán állok a lánnyal.

- Tessék. - A lány kezébe nyomtam a fiolát. Két tablettát vett ki. - Hé, az túl sok lesz, ettől elszállsz... Jobban tennéd, ha csak másfelet vennél be, vagy inkább egyet. Én is egyet veszek be.

- Nem akarok másfelet, sem egyet. Kettőt akarok.

- Már szedtél ilyet?

- Hát persze! Ilyet is, meg mindenféle mást is.

- Fű?

- Hát persze!  L.A.-ben és a Városban az összes zenészt ismerem, és amikor átmegyek a Ramadorba, és Shelly Manne meglátja, hogy jövök, rögtön abbahagyja a számot, amit addig játszottak, és szól a többieknek, hogy nyomják a kedvencemet, azt a kicsit boppos témát.

- Igen? Milyen?

- Hogy milyen? Ilyen... Bup, bup-di, dudleja-dep!

- Phú! Énekelni, azt tudsz.

- Szóval, csak bemegyek, és a banda ezt játssza, és mindenki tudja, hogy ott vagyok. - A lány bekapta a két Bennyt, ivott rájuk egy korty kólát, aztán kifordult az útra, és jól felpörgette a kocsit. Nem lassított le, sőt, ahogy a forgalom gyérült, és az út egyenesebb lett, egyre gyorsított. Santa Barbara északi részénél már jó hetvennel téptünk. - Hosszú még az út San Franciscóig, legalább négyszáz mérföld. Remélem, tényleg jó ez a Benny. Végig én szeretnék vezetni.

- Azért ha elfáradsz, csak szólj - mondtam, de közben abban reménykedtem, nem lesz muszáj átvennem a kormányt. A kocsi túlságosan új és szép volt. '55-ös Lincoln - 1955 októberében. Gyönyörű, karcsú, kecses és fenséges. Drága csoda. Hátradőltem, a Bennym a markomban. Bedobtam a számba, nyomtam rá egy kis kólát. Jól éreztem magam. Hirtelen felfogtam, hogy az egész város, egész San Francisco rám vár, és fényben fog úszni, csillogni fog, és még ezen az estén megláthatom, méghozzá úgy, hogy nem kell izzadva stoppolnom az út mellett, nem kell erőlködnöm, nem kell széthorzsolnom a kezemet a tehervagonokon, csak annyit kell tennem, hogy itt ülök, és repesztek, és nyolc óra múlva már ott lehetek. A lány könnyedén vezetett, lazán előzgette a kocsikat. Bekapcsolta a rádiót; dzsesszt keresett, de aztán rock'n'rollt talált, az is jó volt neki, hangosan szólatta. Közben mereven nézett előre, kifejezéstelen arccal, rám sem nézett, nem tett olyan gesztusokat, amivel elárulta volna, hogy beszélgetni akar, de talán még eszébe sem jutott a dolog. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy fehér fürdőruhában feszítő bombázó. Ezen egy kicsit elcsodálkoztam, és az agyam mélyén motoszkálni kezdett egy gondolat, ami csak nem akart békén hagyni. Lehet, hogy hogy azért vett fel, mert titokban szexdémon, és most csak arra vár, hogy szóljak neki: "Hé, bébi, állítsd le valahol a kocsit, és ugorj rám"? Már-már kimondtam, de volt a lényében valami komolyság, ami miatt mégsem tettem meg. Igen, őbenne volt valami, és a saját szemérmessgem is befogta a számat (hirtelen jött a dolog, de érthető volt, mert a Benny hatni kezdett); a szégyellőségem miatt nem tettem tisztességtelen ajánlatot ennek az ifjú hölgynek, akit alig pár perce ismertem. A gondolattól azonban csak nem bírtam megszabadulni. A végén már nem mertem oldalra fordítani a fejem, nehogy megint meglássam a bokaláncát, meg a gázpedált taposó liliomfehér lábát.

Aztán mégis beszélgetni kezdtünk. Los Alamos után a Benny már mindkettőnkre olyan hatást gyakorolt, hogy be nem állt a szánk. Én is nyomtam a szöveget, de főleg ő beszélt. Elmondta, hogy modell, és színésznő akar lenni, és a többi, meg a többi; nagyjából azt mondta, amit a  gyönyörű, kaliforniai szőkeségektől az ember hallani szokott. Aztán én is mondtam neki valamit:

- Én a magam részéről semmit sem akarok… Szerintem az élet szenvedés, egy rémálom, és csak arra vágyom, hogy megpihenjek és nyugiban legyek valahol, mondjuk valami erdőben, egy fa alatt, egy kis kunyhóban akarok élni.

- Nem is akarsz megházasodni?

- Már volt feleségem, kettő is. Elegem lett az ilyesmiből.

- Talán harmadszor is meg kellene próbálnod. Ki tudja? Lehet, hogy most megütnéd a főnyereményt, és révbe érnél.

- Nem érdekel, mert nem akarok gyerekeket. A srácok csak azért születnek meg, hogy aztán meghaljanak.

- Ezt jobb, ha nem mondod el a papámnak meg a mamámnak, odahaza Texasban. Nyolc gyerekük van, én vagyok a második. Piszok jól élnek, és már elég öregek, és a srácok pompásak. Tudod, mit csinált a legkisebb öcsém, amikor a múlt héten hazamentem? Már egy éve nem láttuk egymást... Kész felnőtt lett belőle, megnyúlt, és feltett nekem egy rock'n'roll lemezt, és azt akarta, hogy táncoljak vele. Ó, mennyit nevettünk! Az egész hét egy nagy nevetés volt. Örülök, hogy hazanéztem.

- Lefogadom, hogy kislány korodban volt egy labdád, és elég sokat vadásztál… Texasban ez szokás, nem? Meg biztos sokat csavarogtál, és mindened megvolt...

- Mindenem. Az már biztos, hogy mindenem! Azt hiszem, ez a mostani városi életem, a modellkedéssel meg a színészkedéssel fele olyan jó sincs, mint a régi életem volt.

- Aztán a hosszú texasi estéken a nagyid a Bibliát olvasgatta... Így volt?

- Igen, és az a sok pompás étel, amit ettünk…! Manapság éttermekben vacsorázom, rengeteg találkozóm van egy csomó emberrel. Üzleti megbeszélések, randik, ilyesmik.

- Randik? Ezek szerint még nincs férjed?

- Még nincs, de nemsokára lesz.

- Kíváncsi lennék, egy ilyen szép lány, mint te, mit forgat a fejében.

Rámnézett; a szeme zöld volt, a tekintete nyílt és őszinte.

- Mire gondolsz?

- Ööö… Nem is tudom. Szóval, szerintem egy ilyen férfi, amilyen én vagyok… Egy ilyen férfinak az a legjobb, amit az előbb elmondtam, de egy olyan gyönyörű lánynak, amilyen te vagy, az a legjobb, amit te csinálsz. - Nem akartam rábeszélni, hogy vonuljon zárdába. Az ilyesmihez túlságosan menő és szép volt, és látszott rajta, távol áll tőle az ilyesmi. Semmi perc alatt Los Alamos északi részénél voltunk. Santa Maria előtt egy kicsit le kellett lassítanunk, mert megsűrűsödött a forgalom. A lány lehúzott az egyik benzinkúthoz.

- Nincs véletlenül egy kis apród?

- Kábé másfél dollár.

- Hmmmm… Egy távolsági beszélgetéshez kevés. Fel akarom hívni a barátomat, a Város déli részén lakik, meg akarom mondani neki, hogy nyolc körül érek oda hozzá.

- Fizettesd ki vele a számlát, ha tényleg a barátod.

- Most pontosan úgy beszélsz, ahogy a férfiak szoktak - mondta, és mezítlábasan becsattogott a kút melletti telefonfülkébe, ahol egy tízcentessel felhívta a központot, és R-beszélgetést kért. Kiszálltam a kocsiból, hogy kinyújtózzak egy kicsit. Szédültem és sápadt voltam és izzadtam és izgatott voltam - persze, hogy a Benzedrine miatt. Ahogy kiszálltam láttam a lányt, ahogy ott támaszkodik a fülkében, és élénken rágógumizik. A központ kapcsolta a barátját. Miközben beszélgettek felvettem a földről egy narancsot, és dekázgattam vele egy kicsit, hogy megmozgassam az izmaimat. Jól éreztem magam. Hűvös szél fújt keresztül Santa Monicán, magával hozta az óceán illatát. A pálmafák lazán bólogattak, sokkal lazábban, mint L.A.-ben vagy Barbarában. A kellemes hűvösről eszembe jutott, hogy este már újra érezni fogom a friscói köd hidegét. Ennyi év után! A lány befejezte a beszélgetést, kilépett a telefonfülkéből. Beszálltunk a kocsiba.

- Ki volt ez a pasas?

- A barátom. Joey Kingnek hívják. A Város déli részén van egy bárja... a Main Streeten.

- Mondtam már, hogy éppen azon a környéken voltam állomásfőnök? Sűrűn benéztem a Main Street-i bárokba.  A barátodé… A bejárat fölött nem egy olyan kis neon koktélispohár világít?

- Arrafelé minden bár fölött neon koktélospohár világít! - A lány felnevetett, és kiviharzott az útra. Nem sokkal később vidáman vonaglott a rádió dzsesszére, aztán énekelt is. Ekkor már San Luis Obispónál jártunk. Keresztülszáguldottunk a városon, és nekivágtunk a meredeknek, aminek a tetején Santa Margarita áll.

- Látod? - kérdeztem. - Látod azt a helyet, ahol a sínek szétágaznak a domb tövében? Na, pár évig pont ott voltam váltóőr és fékező. Esős éjszakákon mindig beültem valamelyik üres vagonba, és amikor keresztül kellett mennünk az alagutakon, akkor kendőt tartottam az orrom elé, nehogy megfulladjak.

- Miért nem szálltál fel a mozdonyra?

- Azért, mert nekem kellett kezelnek a fékeket, a légszelepeket, meg a tolattyúkat, meg az összes effélét, amikor a vonat meredek vagy lejtős szakaszon haladt... De nem hiszem, hogy érdekelnének a részletek.

- A bátyám is fékező. Texasban. Nagyjából annyi idős, mint te vagy.

- Én harminchárom vagyok.

- Hát, akkor egy kicsit fiatalabb nálad. A szeme zöldebb, mint a tiéd... A tiéd inkább kék.

- A tiéd meg zöld.

- Nem. Az enyém mogyoróbarna.

- Hát igen, a zöld szemű lányok mindig ezt mondják.

- Mit mondanak mindig a zöld szemű lányok?

- Azt, amit te mondtál. - Ahogy ebből a párbeszédből is kitűnik, ekkor már úgy társalogtunk, mint két kiskölyök, és néha már azt sem tudtuk, mit beszélünk. Eddigre már megfeledkeztem a gondolatról, ami korábban az agyamban ólálkodott; eszembe se jutott, hogy be kéne menni a lánnyal valami útmenti bokorba, hogy szexeljünk. Persze azért még éreztem az illatát, a Benny-veríték szagát, ami eléggé csábító és illatos is; meg éreztem a kocsit megtöltő édes parfüm illatát is, ami összekeveredett a saját izzadságom szagával, és ha a fejünkben nem is, de legalább az orrunkban ott volt a verítékező szeretkezés gondolata… Legalábbis az én fejemben ott volt. Időnként szinte legyőzhetetlen késztetést éreztem arra, hogy az ölébe hajtsam a fejem, miközben vezet, de aztán feldühített a gondolat. A pokolba, ez az egész olyan, akár egy álom, egy gyönyörű álom; hagyd békén az Angyalt, te mocskos vén kéjenc! Ezt gondoltam, és békén hagytam a lányt. A mai napig nem tudom, hogy mit akart, úgy értem, igazándiból mit akart tőlem, miért vett fel, titokban mit gondolt rólam; hogy csak azért vezetett végig ő, mert felpörgette magát a Bennyvel, vagy különben is ezt tette volna, és semmi szüksége sem volt rám. Nem tudom. California aranyló árnyakkal teli késő délutánjában felszáguldott a domtetőre, aztán végig a sima Margarita-fennsíkon, ahol megálltunk benzinért, és ahol hideg szél fújt. Amikor a lány kiszállt a kocsiból, hogy bemenjen a mosdóba, a kutas megkérdezte tőlem:

- Hol csípted fel? - Azt hitte, enyém a kocsi.

- Ő szedett fel engem, haver.

- Örülnék, ha a helyedben lennék.

- Én sem szomorkodom.

- Csinos pipi.

- Texasból jön, azóta fürdőruci van rajta.

- Hű!

A lány kijött, beszálltunk, és végighajtottunk a Salinas völgyön. Közben lassanként besötétedett, az ég szokás szerint sötét narancsvörös volt a hegy mögött, ahol fékező koromban, éjszakánként, sokszor láttam medvéket, amikor ott álltam a sínek mellett, vagy amikor a Diesel mozdonnyal áthúzattuk a száz vagonos szerelvényt. Egyszer még pumát is láttam. Vad vidék. A Salinas száraz folyómedrét hófehér homok borítja, meg méregzöld bozót - ideális hely a vadkempingezéshez, mert jól el lehet bújni, és el lehet rejteni a tábortüzet is, és legfeljebb a tehenek meg a kígyók zavarhatják meg az embert, és a klíma száraz, az ég már a szürkület legelején tele van csillagokkal - a kocsiból is láttam, ahogy ott villognak a sápatag égbolton, mintha Krisna körmei lennének. Mondtam is a Széplánynak:

- Egyszer majd összepakolok,  beteszek a zsákomba egyhavi élelmet, főleg zöldséget, lemegyek oda a folyómederbe, ágakból meg pokrócokból, meg ilyesmiből építek egy kunyhót,  és lefekszem, és egy teljes hónapig semmit sem fogok csinálni.

- Ez meg mire lenne jó? Nem lehet valami szórakoztató a dolog.

- Pedig az.

- Hát, szerintem nem igazán az, de… De igaz. Biztos jó lehet. - Időnként nagyon nem szerettem ezt a szép lányt, és volt egy pont, ahonnan kezdve kifejezetten utáltam, mert volt benne valami hideg és rideg, valami álmatag és réveteg, ami nagyon nem tetszett. Úgy éreztem, hogy odahaza, a hálószobájában rengeteget ásítozik, és fogalma sincs arról, mihez kezdjen magával, és hogy ezt kompenzálja rengeteg fiúja van, akik elhalmozzák drága ajándékokkal (pusztán azért, mert gyönyörű, de ezek az ajándékok nem nyújtanak kompenzációt a külsőnél sokkal, sokkal rútabb bensőnek); és éttermekbe jár, meg bárokba, dzsessz klubokba, és mindent csak azért csinál, mert belül tök üres az egész nő. És ezt gondoltam: "Őszintén mondom, jobban elvagyok egy ilyen cicamica nélkül, mint vele lennék… odalent a folyómederben, tisztán és szabadon, milyen csodás lenne, az volna a valódi gazdagság… egyedül, régi rongyokban, én főzném a saját kajámat, megtalálnám a békémet… ahelyett, hogy egész álló nap egy ilyen nő bokája körül tüsténtkedjek, és azon tépjem magam, hogy ha begorombul akkor kihajít, és akkor meg kéne ütnöm, meg kéne pofoznom, és abból csak baj lehet..." Nem mertem elmondani neki, mi jár a fejemben, és azt hiszem, nem is érdekelte volna a dolog. Besötétedett, és mi továbbrepültünk, és nemsokára megláttuk magunk körül a Salinas völgy tengerszerűen hullámzó dombjait, és időnként farlámpák villantak a szemünkbe, a fejünk fölött csillagok ragyogtak, az éjszaka égen, valahol keleten hatalmas vihar készülődött, a rádió szerint éjszakára eső volt várható... Aztán végül feljutottunk Salinas ékkőhalomként ragyogó épületei és a reptér fényei fölé. Amint magunk mögött hagytuk Salinast, és már ötvennel téptünk a négysávos sztrádán, a lány hirtelen megszólalt:

- Mindjárt kifogy a benzin, ohohó! - És rángatni kezdte a kormányt, mire az autó kecsesen táncolni kezdett az út két oldala között.

- Ezt meg miért csinálod?

- Hogy az a kevés maradék belecsorogjon a karburátorba… Pár mérföldet még kihúzunk így, imádkozzunk, hogy eljussunk egy benzinkúthoz, különben nem érünk haza nyolcra. - Rángatta a kormányt, a kocsi meg kacsázott. A lány haványan mosolygott a kormánykerék fölött, és a sötétben, amit csak a műszerfal fényei oszlattak szét, megint szeretni kezdtem. Szerettem, és ezt gondoltam: "Ó, ejnye, mi rossz lehet abban, hogy az egész hátrelévő életedet egy ilyen angyallal töltsd el?" A kanyarok egyre vadabbak lettek, egyre szélesebbek, és közben egyre jobban lelassultunk. A lány végül lehúzott jobbra, az út szélére, leparkolt, és ezt mondta:

- Ennyi. Kifogyott  a szufla.

- Kiszállok, és leintek egy kocsit.

- Jól van. Addig én a hátsó ülésen magamra kapok valamit. Kezd hideg lenni. - Tényleg hideg volt. Kiálltam az őt szélére, és vagy öt percig integettem az autóknak. Hiába, mert mindegyik hetvennel zúgott el mellettünk.

- Gyere, ha kész vagy - mondtam. - Szerintem neked meg fognak állni.

A lány kiszállt, és egy kicsit elhülyéskedtünk, meg táncoltunk a sötétben, úgy tettünk, mintha belerúgnánk az elszáguldó kocsikba. Integettünk is, és végül megállt egy böhöm nagy kamion. Utánarohantam, hogy beszéljek a pilótával. Nagydarab fickó volt, alig várta, hogy segíthessen - meglátta a szőkeséget. Előszedett egy láncot, vontatóra fogta a lány kocsiját, és tizenötös tempóban elhúzott minket a három mérföldnyire lévő benzinkúthoz. A kamionnak légféke volt, a lány egész végig azon izgult, hogy a pilóta hirtelen megáll, és ő belerohan a plató végébe. Azon imádkozott, hogy a sofőr ne gyorsítson. Minden tökéletesen ment. A benzinkútnál a pilóta kiszállt, és jól megnézte magának a szőkémet.

- Haver, ez a nem semmi - mondta nekem, amikor a lány elvonult a mosdóba.

- Santa Barbaránál vett fel. Texasból jön, végig ő vezetett, egyszer sem állt meg.

- Hát, elég szerencsés stoppot fogtál ki. - A pilóta elrakta a láncot. Előkerült a lány, és csevegett egy kicsit a sofőrrel meg a kutas fickóval. Ekkor már testhezálló fekete nadrág volt rajta, és valami pulóverféle, meg szandál, amiben pontosan úgy caplatott, mint valami félresikerült kis indián. Elég hülyén éreztem magam, ahogy ott álltam a kocsi mellett, én a csóró stoppos, miközben a két férfi a lányra meregette a szemét. Aztán a lány beszállt, és beszálltam én is, és a sötét úton kiszáguldottunk a Salinas völgyből, és rádión végre sikerült befognunk egy jó kis San Francisco-i dzsesszt, a Pat Henry showt, vagy valami mást. Nem sokat beszéltünk, csak énekeltünk meg dúdoltunk, és a reflektor fénykörére meresztettök szemünket, meg a kétsávosra szűkült, kanyargós útra festett csíkokat néztük. Nemsokára, a tevezettnél valamivel később átértünk Watsonville-en.

- Fékező koromban itt dolgoztam a legtöbbet... Nem akartam a vasúti szállón aludni, inkább kifeküdtem a folyó, a Pajaro mellé, és tüzet raktam, és kolbászt sütöttem, mint tegnap este is, és a homokban aludtam…

- Neked a folyómeder, meg a homok a mániád. - Ahogy közelebb értünk San Jose-hoz, meg a Városhoz, egyre hangosabban szólt a rádió. Keleten még nem zendített rá a vihar. Izgalmas volt megérkezni a Városba. A Bayshore-on éreztük igazán, ahogy a kocsik elvillantak mellettünk, ahogy megláttuk a fényeket, az útmenti éttermeket, az antennákat. Egész nap nem láttunk ehhez hasonlót. A nagy városban voltunk.

- Az Alma - mondtam. - California Almája. Jártál már az igazi Almában, New Yorkban?

- Persze! - felelte.

- Jó ez a városka, minden megvan benne… nem érzed… Nem szorul össze a gyomrod, hogy újra