Sudhana könyvkiadó

lásd: facebook / sudhana kiadó

 

ABÓK

 116582.jpg

Készült ausztrál bennszülöttek különböző törzseinek legendái és népmeséi alapján.

 

Fordította és átdolgozta: Szántai Zsolt

Szerkesztette: Szántai F. Andrea

 

 

 

TARTALOM

 

Yhi, az Élethozó

Baiame és Marmú

Az ember teremtése

Az asszony teremtése

Az első vadász

A tűzgyújtók

A tűztolvaj

A teknős feje, farka

Baiame, a jóságos

Júníara útja

Hogyan lettek a csillagok?

Hogyan lett a nap?

A hét nővér meséje

Az óriáskenguruk

A párviadal

A beszélő fadarab

A telet elfújó szél

Wurrunna legendája

Gánur, a gyógyító

A napistennő ajándékai

Holdhal

A varangyember

A hold kutyái

Az Özönvíz története

A három hegy legendája

Dzsidi-gindi

Urdlu és Mandja

Dírírí és a szivárvány

Bjamí két asszonya

Mirragan és Gurangacs

Naradarn, a denevér

Az iguána, és asszonyai

A majamák

A szivárvány és a fiúk

A kenguru farka, a wombat homloka

Hogyan vesztette el a medve a farkát?

Miért fekete a varjú?

A vadász, meg a fia

Az emberevő öregasszony

A bálna, a tengeri csillag és a medve

Múregú és Bahlú

Újan, a póling

Az emu és a varjak

Gúlawillíl, a bóbitás galamb

Legyek és méhek

Wajambi, a teknősbéka

 

 

Yhi, az Élethozó

 

A kezdet kezdetén a világ nyugalomban, és teljes sötétségben feküdt. Akkor még nem léteztek növények, nem léteztek állatok, semmi sem mozgott, járt, kúszott vagy repült a hegyek között, amelyek olyanok voltak, akár a napszítta csontok. A csúcsok körül nem zúgott szél. Nem volt hang, ami megtörte volna a mélységes csendet.

A világ nem halott volt, csupán aludt. Aludt, és az élet és a fény első szelíd érintésére várt. Nem élő, és nem holt lények várakoztak mély álomban, a hegyek jeges barlangjaiban. Valahol a tér végtelenjében aztán Yhi, a Napistennő megmoccant álmában – már ő is csak arra várt, hogy Baiame, Mindeki Atyja megérkezzen hozzá, s a fülébe súgjon.

Baiame megérkezett, és suttogni kezdett. Ez a hang volt az, ami felébresztette a világot. Yhi istennő is felriadt álmából. Kinyitotta a szemét, körbepillantott a sötétségben, s tekintete fényt szórt a világba. A teste izzani kezdett. Megszületett a soha véget nem érő világosság – elmenekült a magát öröknek képzelő sötétség.

A földön is szétáradt a fény. Yhi mindent beragyogott, és megkezdte vándorútját: elment nyugatra, elment keletre, északra és délre is. Ahol a lába leért, megremegett a föld. Fű, bokrok, fák, virágok pattantak ki belőle, és nyújtózni kezdtek a káprázatos fényforrás irányába. Yhi az egész földet bejárta, lábnyomai ösvényeket alkottak, az ösvények egymást keresztezték.

Miután első feladatát elvégezte, Yhi megpihent, és körbenézett. Tudta, Mindenki Atyja elégedett lesz munkája eredményével.

- Megkezdődött a teremtés – jelentette ki ekkor Baiame. – De ez még csupán a kezdet. A világ tele lett szépséggel, de még több életre van szüksége ahhoz, hogy betöltse szerepét. Yhi, juttasd el fényedet a földmélyi barlangokba, s lássuk, mi történik!

Yhi felállt, és bejuttatta fényét a föld felszíne alá. Ott nem voltak magvak, amelyek fejlődni kezdtek volna érintésétől. Ott csak árnyékok ólálkodtak, fekete alakok húzódtak vissza az istennő sugaraitől. A gonosz szellemek fájdalmasan és riadtan rikoltoztak; hangjuk visszhangot vert az öblös barlangokban, a sötétségben. Ám az árnyak felhígultak, a sötétség félhomállyá változott, amelyben itt-ott aprócska fényfoltok jelentek meg. A nyíladozó fényben alakok, formák moccantak.

- Aludjatok! Aludjatok! Aludjatok! – üvöltöttek a gonosz szellemek, ám az alakok egyre élénkebben mozogtak a napistennő simogató melegében. Szárnyak nyíltak, a testeket lábak emelték fel; megjelentek a színek. Yhit hamarosan millió és millió apró rovar vette körül. Repültek, másztak, örvénylettek és nyüzsögtek a kis lények, és követték Yhit a külső világba, a fény birodalmába. A gonosz szellemek bömbölése halk suttogássá vált mögöttük.

A rovarokra komoly munka várt a világban.

- Most a hegyek jeges barlangjai következzenek! – suttogta Baiame.

Yhi felkúszott a meredek hegyek oldalán, beragyogta a csúcsok szikrázóvá váló havát, majd bevetette magát a barlangokba. A mennyezetre és a falakra tapadó, fekete jeget lassanként megolvasztotta, és vízzé változtatta a fagyott tavakat is.

A fény kemény és puha is, egyszerre. Lehet vad és könyörtelen, mindent átjáró, mindent elpusztító, de lehet meleg és simogató is. A barlangok jégcsapjai megolvadtak, a vizekben feltámadt az élet, a vékonyuló jégréteg alatt megmozdultak a lények. A tavak mélyültek, felszínükön jégtömbök úsztak, melyek között furcsa alakok jelentek meg – alakok, amelyek halakra, kígyókra, hüllőkre emlékeztettek.

A tavak vize megduzzadt, kiömlött a barlangok száján, lefolyt a hegyek oldalán, megöntözta a szomjas növényeket, majd folyóvá változva elindult a távoli tenger irányába. A folyók gyorsan kialakuló medréből hüllők másztak ki a partra, hogy új otthont keressenek maguknak a füves, sziklás síkságokon. A halak a vízben maradtak, ők ott voltak boldogok.

- Még van néhány barlang a hegyekben – suttogta ekkor Baiame.

Yhi megkereste ezeket a barlangokat, sorra végigjárta mindegyiket. Megolvasztotta a jeget, és a földön megjelentek a szőrös, tollas, vagy meztelen bőrű lények. A madarak és az állatok megszabadítójuk köré gyűltek, kiáltozni, énekelni kezdtek, vidáman táncoltak, majd kiléptek a fény világába, ahol magukba szívták a színeket, a hangokat, a mozgást.

- Jól van – mondta ekkor Baiame. – Feléledt a világom.

Yhi ekkor megfogta Baiame kezét, és csilingelő hangon megszólította a lényeket, akiket ő hozott át az életbe.

- Ez itt Baiame világa, és mostantól a tiétek, mindörökre. Legyetek boldogok benne! Baiame Mindenki Atyja, ő vigyáz majd rátok. Figyeljetek a szavára!  De most, most figyeljetek az enyémre is! Évszakokat küldök nektek, nyarat és telet. Nyáron meleg lesz, és megérik majd a gyümölcs, télen hideg szelek fújnak majd, akkor pihenjetek. Ilyenek lesznek az évszakok, de még mást is küldök rátok, mert szeretlek benneteket. Hamarosan elhagylak titeket, és felköltözöm az égbe. Amikor meghaltok, a testetek itt marad, de a lelketek hozzám kerül, mellettem él majd tovább.

Azzal Yhi felemelkedett a földről, a levegőben fénygömbbé változott, és lassan még feljebb röppent, majd eltűnt a nyugati hegyek mögött. Az élőlények megrettentek, mert Yhi távoztával ismét a sötétség lett az úr a földön.

Telt az idő, s az élőlények álomba menekültek a rettegés elől. Hirtelen megszólaltak a madarak – ők voltak az elsők, akik felfedezték a keleten ismét megjelenő Yhit. A lények felébredtek, és valamennyien megértették, hogy a napistennő újra és újra el fogja hagyni őket, de nincs baj, mert kis idő múltán újra felbukkan majd, a világ másik oldala felől közelítve megint megérkezik.

Yhi azt akarta, hogy a lények felkészüljenek naponta ismétlődő megjelenésére, ezért megteremtette a Hajnalcsillagot, akinek az volt a feladata, hogy bejelentse: a napistennő hamarosan ismét rámosolyog világra. Amikor aztán Yhi látta, hogy a Hajnalcsillag magányos, férjet is teremtett neki: ez lett Bahlú, a hold.  Bahlú és a Hajnalcsillag szerelméből gyermekek születtek; őket ma csillagoknak nevezik az emberek.

 

Baiame és Marmú

 

Az Álomkor legelején még nem volt minden rendben a világban, amit Baiame teremtett. A hegyek és a völgyek, a komor, méltóságteljes hegyvonulatok, a kristálytiszta patakok és folyók, a végtelenbe nyúló síkságok csodálatosak voltak, már a puszta létükkel, a külsejükkel teremtőjüket dicsérték. A színes, ezer formájú, ezer illatú virágsereg készen állt arra, hogy fogadja azt a lényt, akinek Baiame ezt az egészet odaajándékozza. A mezők fölött, a fák között, a nádasokban és a bozótokban pillangók cikáztak. A szél a felhőkkel játszadozott, a földre különös és érdekes árnyékok vetültek; a repülő, futó, mászó, kúszó, vagy úszó állatok élelem után kutattak. Nappal Yhi, a napistennő emelte fel a virágok fejét, a fűszálak úgy nyújtóztak, mintha meg akarnák cirógatni mosolygó arcát. Éjjelente, amikor Yhi pihenni tért, Bahlú, a holdisten lépett a helyére, komoly ünnepélyességgel ő vont mindent ezüstlő fénybe. Minden arról dalolt, arról árulkodott, hogy Baiame gondolatai testet öltöttek, tervei sorban megvalósultak. Ám amikor néha, de sajnos nem túl ritkán sötét fellegek gomolyogtak az égen, és közülük villámok csaptak le a földre, vagy amikor jeges szél süvített az erdőszőnyeg fölött, a hegyek oldalában, éles pengeként lecsapva a virágok fejét, még Baiame is érezte, hogy jelen van Marmú, a Gonoszság Szelleme, aki mindenben és mindenkor az ő ellentéte.

Ez a Marmú, akiben a teremtés láttán ott lobogott a féltékenység és az irigység lángja, egyszer így szólt a feleségéhez:

- Gőgös! Csak ezt tudom róla mondani. Baiame ott trónol, valahol messze, abban az égi világban, és borzasztóan elégedett magával. Okosnak, ügyesnek tartja magát, mert képes volt megteremteni egy ilyen, élettel teli világot. Pedig semmi ez, nézd csak meg! Elnagyolt, piszkos, félig sincs készen. Ezért senki sem illethet dicséret. Én fele ennyi idő alatt kétszer ilyen jó világot tudnék teremteni!

- Akkor miért nem teremtettél? – kérdezte a felesége, a szellemasszony, aki nem igazán rajongott a férjéért. – Ha annyira okos vagy, miért nem csináltál magadnak egy világot? Ha megtennéd, elhinném neked, hogy éppen olyan nagy hatalmad van, mint Baiaménak.

- A semmiből teremteni valamit? Mi sem könnyebb ennél! – mondta Marmú. – Tudod mi nehéz? Elpusztítani azt, ami már létezik. Ez a valódi kihívás, ez az én igazi feladatom!

Az asszonyára nézett, és elszántan hozzátette:

- Csak figyelj! Most nyisd ki a szemed! Máris hozzálátok, hogy elvégezzem a munkámat! – mondta, és elviharzott hazulról.

Titokban látott munkához: teremtett egy olyan rovarsereget, amelynek minden egyes tagja olyan csúf és gonosz volt, mint ő maga. Akadtak közöttük olyanok is, amelyek külsőre szépnek tűntek, de méreg volt a testükben, fullánkot kaptak fegyvernek. Voltak, amelyek csak mászni tudtak, de akadtak föld alatt járók és szárnnyakkal rendelkezők is. Marmú fantáziája élénk volt, nagyon érdekes és különleges dolgokat tudott kitalálni, és ami a fejében megfogant, mint gondolat, az csakhamar a valóságban is testet öltött. Minden gonoszságát latba vetette a rovarok megteremtése során. Amikor serege elkészült, életet lehelt katonáiba, és rejtekhelyéről, a legmélyebben fekvő barlangból kiküldte őket a világba.

- Menjetek, foglaljatok el mindent, amit csak lehet!

A rovarok felhői kiröppentek a barlangból; a rovarok csapatai kiözönlöttek a mélységből. Az eget elsötétítette, a földet szőnyegként lepte be a csúszó, mászó, repülő, vonagló sereg.

A támadás megindult. A fűszálakat csonkig rágták. A virágok szárát felfalták, a szirmok úgy peregtek alá, mint az eső cseppjei. A fákról lepotyogtak a megmérgezett gyümölcsök, amelyeket a földön hemzsegő, éhes hordák prédáltak fel. A csilingelő patakok, a zengő vízesések hangját szinte elnyomta az iszonyú zümmögés, percegés, sziszegés.

S a sereg csak vonult, vonult, és mindent elpusztított, mindent kopárrá változtatott, ami elébe került.

Baiame letekintette a világra, és nagyon elszomorodott a rengeteg pusztítás láttán. Megértette, ősi ellensége így akarja bebizonyítani erejét, így akarja elragadni tőle a világ feletti hatalmát. Elhatározta, felveszi a harcot. Parancsot adott a szeleknek, rohanjanak végig a föld felett, és söpörjék be a tengerbe a rovarfellegeket. Ám mire a szelek megérkeztek, már késő volt: Marmú hordái megerősödtek, és már készen álltak arra, hogy bármit megsemmisítsenek, amit Baiame teremtett. A szelek láttán ezek az erős harcosok sietve bebújtak a kövek alá, a barlangokba, az üregekbe, a szárnnyal rendelkezők pedig egyszerűen belekapaszkodtak a már elpusztított fák kérgébe. Türelmesen kivárták, hogy a szelek elveszítsék erejük és elüljenek, majd folytatták a pusztító, romboló menetelést.

Baiame ekkor már csupán egyetlen dolgot tehetett: azoktól a jó szellemektől kért segítséget, akiket azért telepített a földre, hogy irányítsák majd annak lakóit. Felkereste Nungínát, azt a kedves szellemet, aki egy biztonságos völgyben, egy vízesésben lakott. Biztosra vette, hogy Nungína segíteni fog neki, ám amikor megérkezett, csalódnia kellett. A völgy kopár volt, a vízesés eltűnt, a patakok és a tavak kiszáradtak, az egész vidékről eltűnt az élet, az állatok tetemét rovarok rágcsálták. Nungína még a saját lakhelyét sem bírta megvédeni Marmú seregeitől.

- Gyertek velem – mondta ekkor Mindenki Atyja a néhány túlélőnek. – Gyertek, hagyjátok itt örökre ezt a halálbűzös völgyet!

Miközben Baiame a menekülőkkel foglalkozott, a pusztító horda megállás nélkül továbbhömpölygött. Mindenki tudta, ha valaki nem állítja meg Marmút, hamarosan egyetlen élőlény sem marad a világon – talán a világ is megszűnik létezni.

Baiame kérésére Nungína magához hívta a jó szellemeket.

- Mit láttatok? – kérdezte tőlük.

Valamennyi szellem Marmú rovarainak pusztításáról beszélt. A hordák egyikük birodalmát sem kímélték meg, már mindegyikbe beleharaptak, mindegyikben egyre nagyon károkat okoztak. Amikor véget ért a szellemek panaszáradat, Nungína, a szellemek anyja bíztatóan rájuk mosolygott.

- Le fogjuk győzni őket! – jelentette ki magabiztosan. – Nézd, Baiame, maradt még néhány virág. Elrejtettem őket a vízesésem melletti szikla tövében. Én magam is ott vészeltem át a támadást. Marmú egyetlen harcosa sem mert a közelembe jönni, így a virágok is megmaradtak.

Miközben beszélt, hosszú, kecses ujjai fürgén mozogtak: öszefonták a virágok szárát.

- Kész van! – kiáltott fel elégedetten, és szelíd mozdulattal a földre helyezte a virágokból font, érdekes formájú tárgyat.

Baiame felnevetett.

- Ez a legszebb madár, amit valaha láttam! – jelentette ki, és életet lehelt a lantfarkú madárba, amely megrázta magát, és büszkén, peckesen lépegetni kezdett.

Baiame szeretettel nézett a madárra, de aztán ismét elfelhősödött a homloka.

- Szép, szép, teremtettünk egy madarat, de a világot még mindig nem mentettük meg – mondta halkan.

- Pedig éppen ezért teremtettük a lantfarkú madarat – mondta Nungína. – Nézd csak!

A lantfarkú madár elindult a száraz, fonnyadt, szétrágott levelű növények között, és kényelmesen, de határozottan szedegetni kezdte a földről Mamú seregének ott maradt harcosait. Lenyelte a rovarokat; úgy tűnt, éhsége csillapíthatatlan.

- Értem már! – mondta Baiame elgondolkodva. – Sok ilyen lantfarkú madarat kell teremtenünk!

Serényen munkához látott. Új madarak kerültek ki a kezei közül, volt köztük lantfarkú, és volt másfajta is. A madarak, ahogy megkapták tőle az élet leheletét, azonnal elindultak, üldözőbe vették a már messze járó pusztítók seregét.

Nungína követte Baiame példáját, a fiatalabb szellemek pedig megpróbálták utánozni kettejüket. Persze ők nem rendelkeztek olyan tudással és hatalommal, mint Baiame és Nungína, ők legfeljebb apró madárkákat teremtettek, de sok ezek közül is pompás harcosnak bizonyult a rovarok elleni háborúban. Azok a szellemek, akik valamelyik vízi birodalomból, mocsár mellől, tó partjáról érkeztek, olyan madarakat teremtettek, amelyek úszni tudtak, vagy át tudtak gázolni a lápvidéken. A tenger mellől érkezett szellemek sirályokat formáztak, amelyek ugyan főként hallal táplálkoztak, de kedvelték a rovarokat is. Az éjszaka szellemei, akiknek az volt a fő feladatuk, hogy alkonytájt összezárják a virágok szirmait, most mindenféle éji madarat teremtettek.

Voltak a madarak között gyors röptűek, lassúbbak, szépek és csúnyácskák, színesek és szürkék, hegyes csőrűek, görbe csőrűek – mindenfélék. Egyben azonban egyformák voltak: szárnyra kapva a rovarok után eredtek, és belekezdtek a vadászatba.

- Olyan gyönyörűek! – nézett utánuk Baiame.- Szép testhez szép hang illik! – Azzal megajándékozta a madarakat a dalolás képességével.

A tollas armada megfékezte, majd lassanként felfalta Marmú rovarseregét. Az apró, zümmögő csúfságok közül csupán néhány maradt életben, ők visszamenekültek teremtőjükhöz. A daloló madarak, miután elvégezték a munkát, visszatértek teremtőikhez, akik meghatározták, a világ melyik részén éljenek a jövőben.

A madarak elfoglalták otthonukat. Azóta se ehettek olyan sokat, mint abban a nagy csatában, de titokban remélik, Marmú nem adta fel, és újabb, zamatos harcosokból álló sereget küld Baiame világa ellen.

 

Az ember teremtése

 

A fényt Yhi, a napistennő hozta el a földre, mert  tudta – hiszen Baiame, Mindenki Atyja elmondta neki -, hogy világosság nélkül a lények többsége nem maradhat életben. Tudta, fényre és melegre van szükség ahhoz, hogy Baiame teremtményeinek világa úgy működjön, ahogy működnie kell.

Az Álomkor kezdetén Baiame nem volt más, mint a gondolat, a szándék, a bölcsesség és az élet. Nem volt teste, nem is volt szüksége ilyesmire addig, amíg nem kezdtek mozogni, élni a teremtményei.

- Megteremtettem a világot – mondta egyszer Yhinek. – Most lemegyek, megnézem teretményeimet. Valamilyen formát kell találnom magamnak, hogy megmutathassam magam nekik.

Baiama jelen volt minden állatban, minden növényben – de úgy volt jelen mindenütt, hogy közben egy maradt, egy és megbonthatatlan; úgy volt jelen, hogy mindenki érezte, de fel senki sem foghatta.

- Húsruhába kell öltöznöm, méghozzá olyanba, amiben felismernek majd az állatok is, az istenek is, olyanba, ami hasonlít más lények testére, mégis más – mondta Baiame. – Elmémet bele kell helyeznem valamibe, ami él, ami méltó ennek az ajándéknak a hordozására. Új lényt kell teremtenem.

Így jutott el ahhoz a gondolathoz, hogy megalkotja az embert. Elképzelte, hogy az apró porszemek egymáshoz tapadnak, egyre több és több, és létrehozzák a vért, az inakat, a csontot, a húst, a belső szerveket. Amit pedig Baiame elképzelt, az nyomban valóra is vált.

Amikor elkészült az új lény, Baiame gondolt egyet, és két lábra állította. A kezét úgy alakította ki, hogy képes legyen szerszámokat, fegyvereket készíteni és használni, a testébe beletette a tudást, ami mindehhez szükséges. A fejébe agyat teremtett, egy olyan szervet, amely képes befogadni Mindenek Atyja elméjét, tudatának erejét. Ez az agy lett tehát a ládika, amibe Baiame az ajándékát helyezte.

A napistennőn kívül senki sem látta, hogyan teremtődött meg az ember, hogyan zajlott le a teremtés utolsó, de legjelentősebb folyamata. Baiame olyan nagy gondot fordított az ember megteremtésére, hogy közben megfeledkezett a már létező világról, a már létező lényekről. Yhi is érdeklődve figyelte a nehéz munkát, ő sem tekintett le a világra. Ennek az lett a következménye, hogy a föld sötét, borzalmas hellyé változott, hideg lett, és mindent elárasztott a víz, amelyet senki sem tartott kordában, senki sem szabályozott. Az állatok felmenekültek a magas hegyekre, és barlangokba húzódva próbáltak életben maradni, míg elmúlik a vész.

Időnként egyik vagy másik állat odamerészkedett a barlang szájához, hogy kilessen. Ám hiába reménykedtek, odakint semmit sem láttak, csak örvénylő hullámokat, és sötét, napnélküli égboltot.

Baiaménak, amikor befejezte az ember teremtését, végre eszébe jutott a világ. Visszaparancsolta medrükbe a vizeket, és úgy döntött, az új testbe, az embertestbe bújva, személyesen ereszkedik alá, hogy megnyugtassa teremtményeit, meggyógyítsa akit kell, rendbe hozza a földet.

A menedékbarlang szájánál éppen Goanna, a gyík álldogált, amikor Mindenki Atyja leereszkedett a földre.

- Látok valamit! – mondta. – Olyan, mint a hold… Lehet, hogy a hold az!

- Milyen? – kérdezte a sólyom.

- Kerek és fényes – felelte a gyík.

- Hol van?

- Itt, a barlang előtt. A levegőben lebeg, de közel a földhöz.

- Akkor nem lehet a hold – állapította meg a sólyom. – A hold odafent van, a magasban, ahol apánk lakik.

- Márpedig ez olyan, mint a hold – mondta a gyík. – Gyere és nézd meg magad, ha nekem nem hiszel!

A sólyom is odament a barlang bejáratához.

- Milyen? – kérdezték tőle néhányan.

- Ez nem is kerek! – kiáltott fel a sólyom. – Fényesnek fényes, de inkább hosszúkás… Ez egy kenguru!

A barlangban megbúvó állatok felnevettek.

- Egy fénylő kenguru?

- Az, ha mondom! – mordult rájuk a sólyom.

- A szeme fénylik – suttogta a gyík. – Olyan erős tűzzel, mint Yhi, a napistennő szokott. Én úgy látom, nem kenguru ez, hanem… egy… gyík!

A sólyom dühös irigykedéssel nézett a gyíkra.

- Nem kenguru, tényleg nem az, de nem is gyík, hanem sólyom!

Erre valamennyi állat odafutott a barlang szájához. Ahányan voltak, annyi formát láttak bele a világító szemű lénybe.

- Ez egy papagáj! – mondta a papagáj.

- Nem, mert denevér! – mondta a denevér.

- Szerintem tényleg kenguru – vélte a kenguru.

És így tovább. Mindenki úgy látta, vagy legalábbis azt mondta, hogy a különös teretmény az ő törzsének tagjaira hasonlít. A kiáltozást veszekedés követte, a veszekedést pedig verekedés. Fogak csattantak, karmok villantak – nem sokkal később halott, vérző és sebesült állatok hevertek a barlangban.

Baiame elszomorodott, amikor ezt meglátta, nagyon elszomorodott. Úgy döntött, mégsem mutatja meg magát teremtményeinek, inkább visszatért az égbe. Kiemelkedett az embertestből. A különös lény szeméből abban a pillanatban eltűnt a ragyogás.

Az állatok abbahagyták a harcot, és az ég felé emelkedő fénycsóvára, majd a csóva alatt álló lényre néztek. Nem értették, mi történt, de legalább megbékéltek egymással.

Baiame legutolsó, legtökéletesebb teremtménye azóta is itt van a földön. Ő az ember, aki kétlábon jár, és büszkén, magasan tartja a fejét. Ő az ember, aki képes arra, hogy tervezzen és gondolkodjon, akárcsak Mindenki Atyja. Ő az ember, aki azóta is parancsol az állatoknak; ő az ember, aki Baiame számára legkedvesebb maradt.

A könyvet megvásárolhatod a boltunkban. Kedvezményes ára: 1000,-Ft. Ha a sorozat mindhárom részét (Inkák, Maorik, Abók) megveszed, összesen 2500,- Ft-ot kell fizetned.

 

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 112
Tegnapi: 106
Heti: 816
Havi: 2 098
Össz.: 372 792

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: Könyvekről - Inkák - legendák, mesék (részlet)
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2017 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: attila a hun iskolasoknak - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »