Megjelent: IPC könyvek

Boyd Morrison

 

Bárka

 

Prológus

Három évvel ezelőtt

Hassad Arvadi lába nem engedelmeskedett az akaratának. Erőlködve próbált közelebb kerülni a falhoz, hogy utolsó pillanatait egyenes háttal, ülve tölthesse el, de így, hogy nem használhatta a lábát, ez reménytelen vállalkozásnak tűnt. A kőpadló túlságosan csúszós volt, és a karjában sem maradt erő. A feje a padlóhoz koppant. Kapkodva, szaggatottan vette a levegőt. A hátán feküdt; az élet lassan kiszállt belőle.

Tudta, meg fog halni. Ezen most már semmi sem változtathat. Ez a sötét kamra, ez a világtól több ezer éve elrejtett helyiség, ez lesz a kriptája.

Már régóta nem aggódott a saját sorsa miatt. Dühében és tehetetlenségében sírt. Nagyon, nagyon közel járt élete céljának eléréséhez, ahhoz, hogy a saját szemével lássa Noé bárkáját, de ezt a lehetőséget egy ravasz háromszori meghúzása után örökre elvesztette. A térdeibe kapott egy-egy golyó lehetetlenné tette számára a mozgást. A hasába fúródott harmadik lövedék biztosította, hogy öt percnél ne éljen tovább. Bár a sebek iszonyú kínt okoztak, közel sem voltak olyan fájdalmasak, mint a tudat, hogy nem sikerült eljutnia a karnyújtásnyi távolságban lévő Bárkához.

Képtelen volt elviselni a helyzet iszonyú iróniáját. Végre bizonyítékot talált arra, hogy a Bárka létezett. Nem is csak arra, hogy létezett, arra is, hogy még mindig létezik, és hatezer éve arra vár, hogy rábukkanjanak. Neki pedig sikerült előásnia a kirakós játék utolsó darabját, azt a részletet, amelyre egy olyan szövegben bukkant rá, amit jóval Krisztus születése előtt írtak.

Egész idő alatt tévedtünk - gondolta akkor, amikor elolvasta a szöveget. Több ezer éven át. Tévedtünk, mert azok az emberek, akik elrejtették a Bárkát, azt akarták, hogy ez így legyen.

A felismerés olyan diadalmas esemény volt a számára, hogy csak későn vette észre a lábára szegeződő pisztolyt. Azután... Minden hihetetlen gyorsasággal történt. A lövések döreje. Az üvöltve kiadott, információkat követelő parancsok. Saját szánalmas rimánkodása, kegyelemért esedező szavai. Az elhalkuló hangok és az erőtlenné váló fény, amikor gyilkosai elvonultak a zsákmányukkal. Sötétség.

Ahogy a halálát várva feküdt, és azon tépelődött, hogy mitől fosztották meg, valósággal tombolt benne a düh. Nem hagyhatta, hogy azok megússzák a dolgot! Valaki előbb-utóbb rábukkan majd a holttestére. Fel kell jegyeznie, mi történt itt; fel kell jegyeznie, hogy nem Noé bárkájának pontos helye az egyetlen titok, amit ez a kamra rejt.

Az ingujjába törölte véres kezét, majd a mellénye zsebéből előhúzott egy jegyzetfüzetet. A keze annyira remegett, hogy kétszer is elejtette a noteszt. Emberfeletti erőfeszítéssel kinyitotta - remélte, egy üres oldalnál. A sötétség olyan sűrű volt, hogy kizárólag a tapintására hagyatkozhatott. Egy másik zsebéből elővette a tollát, a hüvelykujjával lepattintotta róla a kupakot. A kamra csendjét megtörte a padlón végigguruló műanyag kupak által kiadott hang.

A mellkasára fektette a jegyzetfüzetet, és írni kezdett.

Az első sort könnyedén papírra vetette, de a sokk miatt egyre erősebben szédült. Már nem maradt sok ideje. A második sort már sokkal nehezebben írta le. A toll közben elnehezült, mintha ólommal töltötték volna meg. Mire végzett a harmadik sorral, már nem emlékezett, előtte mit írt. Még a papírra kapart néhány szót, azután a toll kicsúszott az ujjai közül. A karja nem mozdult többé.

A könnyek végigcsorogtak az arcán. Ahogy érezte, közeleg az utolsó pillanat, három iszonyatos gondolat visszhangzott az agyában.

Soha többé ne fogja látni imádott lányát.

A gyilkosai egy elképzelhetetlen hatalommal bíró relikvia birtokába jutottak, és szabadon járkálnak a világban, ő pedig úgy fog elpusztulni, hogy egyetlen pillantást sem vethetett a történelem legjelentősebb régészeti felfedezésére...

Hayden

Egy

Napjainkban

 

Dilara Kenner egyetlen poggyászával, egy viharvert hátizsákkal a vállán keresztülvágott a Los Angeles-i LAX repülőtér nemzetközi várótermén. Csütörtök délután volt, az utasok összetorlódtak a hatalmas terminálon. Dilara a fél kettes perui géppel érkezett, de legalább negyvenöt percbe tellett, mire sikerült átjutnia az útlevél- és vámvizsgálaton. Úgy érezte, legalább tízszer ennyi ideig tartott a várakozás. Türelmetlen volt, már alig várta, hogy találkozzon Sam Watsonnal, aki miatt a tervezettnél két nappal korábban tért vissza az Egyesült Államokba.

Sam az apja régi barátja volt, úgy tekintett rá, mint fogadott nagybátyjára, de a telefonhívása meglepetést okozott neki. Az elmúlt években, azt követően is tartották a kapcsolatot, hogy az apjának nyoma veszett, de az utóbbi hat hónapban csupán egyszer beszéltek. Amikor Sam elérte őt a mobiltelefonján, éppen Peruban, az Andokban volt, és az egyik inka rom körül zajló ásatást felügyelte. Sam bizonytalanul beszélt, úgy tűnt, fél valamitől, ám nem volt hajlandó elárulni, mi a probléma. Ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen találkozzanak, méghozzá a lehető leghamarabb. Sürgető kérlelésével végül sikerült elérnie, hogy Dilara az ásatást az egyik beosztottjára bízva, a munka befejezése előtt hazatérjen.

Samnek még egy olyan kérése volt, amit Dilara meglepőnek talált. Meg kellett ígérnie, senkinek sem árulja el, hogy miért hagyja el Perut.

Sam szó szerint érthette, amikor azt mondta, hogy a lehető leghamarabb találkozniuk kell: azt kérte, hogy már a repülőtéren fussanak össze. A találkahely a terminál második szintjén lévő büfékomplexum volt. Dilara egy kövér, hawaii inget viselő, a napon csúnyán leégett, vakációjáról éppen hazatérő férfi mögé került a mozgólépcsőn. A fickó egy jókora, kerekes bőröndöt húzott maga után, és úgy helyezkedett el, hogy elzárta az utat. Hátrafordult, a tekintete megakadt a nőn; tetőtől talpig alaposan végigmérte.

Dilara még mindig azt a rövidnadrágot és egyszerű, ujjatlan topot viselte, amit az ásatáson. Tudatában volt annak, mivel keltette fel a férfi érdeklődését. Vállig érő, hollófekete, éppen leeresztve hordott haja, egészségesen napbarnított bőre - ezért a színért neki nem kellett megdolgoznia -, atletikus alakja és hosszú lábai miatt a kevésbé diszkrét férfiak általában sokkal nyíltabban és kéjvágyóbban méregették, mint a hawaii inges pasas.

Egy „na ne ugrass" pillantást vetett a leégett arcú férfira.

- Elnézést - mondta, és elfurakodott mellette. Amikor felért a mozgólépcső tetejére, addig nézelődött a tágas büfékomplexumban, amíg a balkon korlátja mellett, egy kis asztalnál felfedezte Samet.

Amikor utoljára találkoztak, a férfi hetvenegy éves volt. Most, egy esztendővel később inkább látszott nyolcvankettőnek, mint hetvenkettőnek. Fehér hajtincseit még mindig nem vesztette el, de az arcán a ráncok mintha sokkal mélyebbek lettek volna, mint korábban, az arca pedig olyan sápadt volt, mintha már napok óta nem aludt volna.

Sam, amikor észrevette Dilarát, gyorsan felállt és integetni kezdett. Az arcán megjelenő röpke mosoly tíz évvel megfiatalította. Dilara viszonozta a mosolyt, elindult a kis asztal irányába.

Sam szorosan magához ölelte.

- El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy látlak! - mondta. Eltolta magától Dilarát. - Még mindig te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha ismertem! Kivéve persze az anyádat...

Dilara megérintette a nyakában függő, szétnyitható medált, amelynek belsejében az apjáról és az anyjáról készült apró fotó lapult. Ezt az ereklyét három éve mindenhová magával vitte. Mosolya egy pillanatig halványabbá vált, a tekintete elhomályosult; belesüllyedt a szüleivel kapcsolatos emlékekbe. Az egész csupán egy másodpercig tartott, a szeme kitisztult. Ismét Samre nézett.

- Látnod kellett volna koszosan, térdig a sárban! - mondta színtelen, középnyugati kiejtéssel. - Akkor most nem így beszélnél.

- A drágakő akkor is drágakő, ha poros. Mi a helyzet az archeológia világában?

Leültek. Sam kávét ivott, de figyelmesen már megrendelte Dilaráét is. A nő felemelte a csészéjét, ivott egy kortyot, mielőtt válaszolt a kérdésre.

- Szokás szerint sok a dolgunk - mondta. - Legközelebb Mexikóba megyek. Találtunk néhány érdekes, az európai kolonizációt megelőző kór-vektort.

- Érdekesen hangzik. Az aztékokról van szó?

Dilara nem felelt. A szakterülete a bio-archeológia volt, a hajdani civilizációk biológiai maradványainak tanulmányozása. Sam mindig is érdeklődött a téma iránt, de most nem emiatt tette fel a kérdést. Pusztán az időt húzta.

A nő előredőlt, megfogta Sam kezét, bíztatóan megszorította.

- Rajta, Sam! Mi ez a cseverészés? Ugye nem azért kérted, hogy hamarabb jöjjek haza, mert a régészetről akartál beszélgetni velem?

Sam idegesen a körülöttük tartózkodó emberekre pillantott, szeme egyikről a másikra villant, mintha azt ellenőrizné, van-e valaki a közelben, aki kéretlenül figyelemmel kíséri a beszélgetésüket.

Dilara követte a férfi pillantását. Az egyik asztalnál egy mosolygó, nevetgélő japán család piszmogott a hamburgereivel. Jobbra egy üzletasszony ült, és a PDA-ja billentyűit nyomogatta, és közben be-bekapott egy falat salátát. Bár már október eleje volt, és régen véget ért a vakációszezon, a Dilara mögötti asztalnál csapatnyi tinédzser ült. Egyforma „Tinik Jézusért" feliratú pólót viseltek, a mobil telefonjaikkal szórakoztak, üzeneteket küldözgettek.

- Tulajdonképpen - mondta Sam - éppen az archeológia az, amiről beszélni akarok veled.

- Igazán? Amikor felhívtál... Még sosem hallottam ilyen feszültnek a hangodat.

- Azért, mert egy nagyon fontos dolgot kell elmondanom.

Talán ez magyarázza leromlott állapotát? Rákos? Ugyanaz a betegség támadta meg, ami húsz évvel korábban az ő anyját is elvitte? Dilarának elakadt a lélegzete.

- Szent isten! De nem vagy a halálodon, ugye?

- Nem, nem, kedvesem. Nem lett volna szabad felizgatnom... Ha eltekintünk ettől a kis bursitistől, még sosem voltam jobb formában.

Dilara megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Nem - folytatta Sam. - Azért hívtalak ide, mert egyedül benned bízom. A tanácsodra van szükségem.

A Sam közelében ülő üzletasszony megfogta a salátás tányért és felállt, hogy távozzon. A táskája, amit addig az ölében tartott, lecsúszott a padlóra; éppen a lába elé esett. A nő megbotlott, beleütközött Sambe, aki előzékenyen elkapta.

- Elnézést - mondta a nő enyhén szlávos kiejtéssel, és gyorsan felkapta a táskáját. - Borzasztóan ügyetlen vagyok...

- Örülök, hogy nem esett nagyobb baj - mondta Sam.

A nő a homlokát ráncolva nézett le Samre.

- Jaj, ne! Egy kis salátaöntet került a karjára! Engedje meg, hogy letöröljem! - A táskájából elővett egy zsebkendőt, szétnyitotta, és óvatosan letörölte Sam alkarját. - Szerencsére nem hosszú ujjú van magán...

- Semmi baj.

- Nos, igazán nagyon sajnálom! - A nő rámosolygott Samre és Dilarára, és elindult a szemétgyűjtő felé.

- Ugyanolyan gáláns vagy, mint mindig, Sam - mondta Dilara. - Szóval? Miben akarsz tanácsot kérni tőlem?

Sam, mielőtt válaszolt volna, ismét körbepillantott. Az ujjai úgy feszültek meg, mintha görcsöt kaptak volna. Dilarára nézett, a tekintetéből sütött az aggódás. Habozott, de aztán ömleni kezdtek belőle a szavak.

- Három nappal ezelőtt meghökkentő felfedezést tettem a munkámban. Hassadhoz is köze van.

Dilara szíve nagyot dobbant az apja nevének említésére. A körmeit a combjába mélyesztette, hogy uralkodni tudjon a már jól ismert pánikrohamon. Az apja három éve tűnt el. Ebben a három évben Dilara minden szabadidejét arra áldozta, hogy kiderítse, mi történt vele. Nem járt eredménnyel.

Eszébe jutott valami, amin meglepődött. Tudomása szerint az apja sosem járt annál a gyógyszeripari cégnél, amelynek Sam dolgozott.

- Sam, mégis miről beszélsz? Találtál valamit, ami kapcsolatos a munkáddal, és megmagyarázza, mi történt az apámmal? Egy szót sem értek!

- Egy teljes napig tépelődtem azon, hogy beszéljek-e neked erről, vagy inkább mégse. Úgy értem, hogy belekeverjelek-e. El akartam menni a rendőrségre, de egyelőre nincsenek bizonyítékaim. Most még valószínűleg nem hinnének nekem, azután meg már késő lesz. Azt viszont tudtam, hogy te hinni fogsz, és szükségem van a tanácsodra. Az egész jövő pénteken fog kezdődni.

- Nyolc nap múlva?

Sam bólintott. Dörzsölgetni kezdte a homlokát.

- A fejed fáj? - kérdezte Dilara. - Kérsz aszpirint?

- Mindjárt jobban leszek... Dilara, azt tervezik, hogy milliókkal, talán milliárdokkal végeznek! Megölik őket!

- Milliárdokat? - Dilara elmosolyodott. Sam csak ugratja. - Viccelsz?

Sam komoran rázta meg a fejét.

- Bárcsak vicc lenne!

Dilara fürkésző tekintettel nézett a férfi arcára. Jeleket keresett, amelyek arra utalnak, hogy egy átverés áldozatává akarja tenni őt, de nem talált mást, csak aggodalmat. Lassan lehervadt az arcáról a mosoly. Sam tényleg komolyan beszél!

- Rendben van - mondta lassan. - Nem viccelsz. De még mindig nem értem. Bizonyíték? Mire? És kik azok az „ők"? Mi köze ennek az egésznek az apámhoz?

- Megtalálta, Dilara! - Sam halkabbra fogta a hangját. - Tényleg megtalálta!

A hangsúlyából Dilara azonnal tudta, mire céloz. Noé bárkája. Az apja az egész életét ennek a küldetésnek szentelte.

Hitetlenkedve rázta meg a fejét.

- Úgy érted, hogy az a bizonyos hajót, amivel... - Elhallgatott. Sam arcáról a maradék, kevéske szín is eltűnt. - Sam, tényleg jól vagy? Egy kicsit sápadtnak tűnsz.

Sam a mellkasához kapott, az arca agonizáló maszkká torzult. Előredőlt, és lefordult a padlóra.

- Istenem! Sam! - Dilara hátralökte a székét, odaugrott a férfihoz. A hátára fordította, és ráüvöltött a mobiltelefonokkal szórakozó tinédzserekre. - Hívjátok a mentőket!

Egy bénult, döbbent pillanat múltán az egyik srác a füléhez emelte a készülékét.

- Dilara, menj innen! - hörögte Sam.

- Sam, most ne beszélj! - Dilara megpróbálta megőrizni a lélekjelenlétét. - Szívrohamod van.

- Nem szívroham... Az a nő, aki elejtette a táskáját... A zsebkendőn... méreg volt!

Méreg? Szegény, már félrebeszél...

- Sam!

- Ne! - mondta a férfi erőtlenül. - El kell menned innen, vagy... veled is végeznek! Ők ölték meg az apádat.

Dilara döbbenten meredt rá. Mindig is attól rettegett a leginkább, hogy kiderül, az apja már nem él, ennek ellenére sosem adta fel a reményt. De most... Sam tudta. Tudta, mi történt az apjával! Ezért hívta őt ide.

Beszélni kezdett, ám Sam megszorította a karját.

- Figyelj! Tyler Locke. Gordian Engineering. Kérj tőle... segítséget. Ő ismeri Colemant. - Sam minden egyes szó kiejtéséért keményen megküzdött. - Az apád kutatása... az indított el mindent. Meg kell találnod... a Bárkát! - Egyre összefüggéstelenebbül beszélt. - Hayden... Tervezet... Oázis... Genezis... Hajnal...

- Sam, kérlek! - Ez nem történhet meg. Most semmiképpen sem. Nem akkor, amikor végre választ kaphatna néhány kérdésére!

- Sajnálom, Dilana.

- Kik azok az „ők", Sam? - Dilana látta, a férfi szemében megfakul a fény. Megragadta a karját. - Kik ölték meg az apámat?

Sam ki akarta ejteni a szavakat, de hangok helyett csupán levegő jött ki a száját. Még egyszer, utoljára lélegzetet vett, majd mozdulatlanná vált.

Dilara mesterséges légzést alkalmazott, és addig folytatta a szívmasszázst, amíg a kiérkező mentősök eltolták Sam közeléből. Felállt, és halkan sírdogálva oldalra húzódott. A mentősök minden tőlük telhetőt megtettek Samért, de erőfeszítéseik hiábavalónak bizonyultak. Nem sokkal később megállapították a halál beálltát. Dilarát átkísérték a repülőtéri rendőrőrsre, ahol részletesen elmondta, mi történt. Megemlítette Sam furcsa kijelentését a méregről, ám annyira nyilvánvaló volt a szívroham ténye, hogy a rendőrök nem foglalkoztak a dologgal, egy haldokló rémült fantáziálásának tekintették, és figyelmen kívül hagyták. Dilara magához vette a hátizsákját, és kábultan, zúgó fejjel beszállt a buszba, amellyel eljuthatott a repülőtér parkolóházába, a kocsijához. Sam olyan volt számára, mintha a nagybátyja lett volna; ő volt az egyetlen olyan ember, akit rokonának tekintett, és... És most elment.

Ahogy a buszban ült, egyfolytában Sam szavai csengtek a fülében. Nem tudta eldönteni, hogy amit hallott, az egy idős, zavarodott ember értelmetlen megnyilvánulása volt, vagy egy közel baráttól érkező figyelmeztetés. Csupán egyetlen módot talált arra, hogy ellenőrizze, van-e valami valóságtartam Sam sztorijának.

Meg kellett találnia Tyler Locke-ot.

Oldal: --- B. Morrison: A Bárka (részlet)
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2024 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat