Sudhana könyvkiadó

lásd: facebook / sudhana kiadó


salere.jpg

 

Glenn H. Mullin

A tizennégy Dalai Láma

 

Az első Dalai Láma előtt


Kacsen Jese Gyalcen, a VIII. Dalai Láma mestere romantikus módon tolmácsolta a tibeti nép eredetének mítoszát. Így írt: (1)


Avalokitésvara bódhiszattva lenézett Tibetre mennybéli lakhelyéről. Ngáriban, a nyugat-tibeti régiókban gyönyörű hegyeket látott, amelyek között szarvasok, antilopok, hegyi kecskék sokasága élt. Ettől délkeletre, Cangban meglátta a sziklás hegyeket és a széles mezőket, és látta a rengeteg szarvast és majmot. Keleten, Khámban és Amdóban megcsodálta a füves pusztákat és a sűrű erdőket, amelyekben főemlősök sokasága lakott.

Ám azt is látta, hogy ezek a lények nem élnek békében, emiatt a csodálatos helyeket valósággal átitatta a szenvedés, melyhez hasonló csak a pokolban létezhet. Ennek okán ezer testet öltést sugárzott ki, s ezek különböző állatok formáját magukra öltve leszülettek a lények közé, hogy megmutassák a békét és harmóniát eredményező módszereket, s így mennybéli ligetté formálják az országot.

Amikor a külső feltételek eképpen megértek, Avalokitésvara egy majom testében született le. Ezen élete során találkozott azzal a hegyi óriásasszonnyal, aki nem volt más, mint Tára istennő kisugárzása. Párosodtak egymással, és ennek eredményeként az óriásasszony megszülte a legelső emberi lényeket. Ezek színben és testfelépítésben mind különböztek egymástól, számuk gyorsan növekedett, így benépesíthették a földet.


A mese szerint a majom és az óriásasszony (nőstény jeti) volt a tibetiek legelső hat törzsének ősatyja és ősanyja. Az idők során ebből a hat törzsből jött létre az ókori Tibet tizennyolc legjelentősebb törzse. A majom Avalokitésvarának, az Együttérzés Bódhiszattvájának kisugárzása, az óriásasszony pedig Tárának, a Megvilágosodott Cselekvés Bódhiszattvájának testet öltése volt. Tibetben az a hegy, ahol egyesülésük lezajlott, mind a mai napig zarándokhelynek számít. Két síremlék található rajta, az egyiket a tibeti nép ősatyja, a másikat az ősanya emlékére emelték.

Bár Kacsen Jese Gyalcen az 1800-as évek végén írta ezeket a szavakat, a tibeti mítosz, amelyre utal, már a történelem előtti időkben is létezett, és különböző formákban a legrégibb tibeti írásművekben is felbukkant. Vélhetőleg buddhizmus előtti gyökerekkel rendelkezik, és miután a 7. században Tibet formálisan buddhistává vált, az eredeti legenda bizonyos részleteit összhangba hozták az új teológiai rendszerrel. Másképp fogalmazva: a történet buddhizmus előtti és buddhista verzióiban más és más néven szerepel a Tibetben megjelenő első emberek forrásaként tisztelt, időtlen spirituális lény.

Ahogy a következő fejezetekben látni fogjuk, a szent majom idővel a Dalai Lámák vonalának forrásává vált.

Tehát kijelenthető, hogy a tibeti mítosz, mely szerint az ember a majomtól származik, több ezer évvel megelőzte Darwint és híres művét, A fajok eredetét. Az a tény, hogy túlélte a tibeti buddhizmus megjelenését és elterjedését, mindenképpen népszerű mivoltára utal, ugyanis Indiában a buddhizmus azt állította és tanította, hogy az emberek az istenektől, esetleg más síkokról, bolygókról érkező lényektől származnak. Nagyon furcsa, hogy a tibetiek annyi mindent elfogadtak az Indiából érkező buddhizmus doktrínái közül, de majommal való kapcsolatra utaló ősi (és antropológiai szempontból elfogadhatóbb) legendához mégis ragaszkodtak.

A majom frigye és a XIV. Dalai Láma megjelenése között nagyon sok idő telt el. Vajon mi lehet a kapcsolat közöttük?

Erre a kérdésre a választ a buddhista felfogás és a tibeti kultúra páratlan ötvözetében találhatjuk meg, abban az elegyben, amely azoknak az évszázadoknak során alakult ki ebben a felhősipkás országban, amelyek a nép őseinek, és a tibetiek jelenlegi, száműzetésbe kényszerített spirituális és világi vezetőjének kora között teltek el.


***


1939-ben, miközben a nyugati világ egy újabb, elhúzódó háborúra készülődött, Tibet spirituális életének tekintélyes alakjai a Lhászától északkeletre lévő Reteng monostorban gyülekeztek. Úgy tűnt, a modern világ Nagy Háborúja több millió mérföld távolságban zajlik. A tibetiek egészen más problémával szembesültek. Egy karavánnal, a keleti-tibeti Amdóból hamarosan meg kellett érkeznie egy négyesztendős kisfiúnak, akit majd trónra emelnek, hogy ő legyen a XIV. Dalai Láma, az ország legfőbb spirituális és világi vezetője.

Miután 1933-ban a Nagy Tizenharmadik eltávozott ebből a világból, bizottság alakult reinkarnációjának felkutatására. A mumifikálási művelet elvégzése során alaposan megvizsgálták a holttestet, olyan jeleket keresve rajta, amelyek megmutathatják, merre kezdődjön meg a kutatás. Különböző ómenekből, az időjárás változásaiból és a különböző természeti jelenségekből próbálták levonni következtetéseket. Az ország jövendőmondója felkérést kapott, hogy lépjen kapcsolatba a Tibet misztikus védelmezőjének tartott Pehar szellemével, s kérjen tőle tanácsot. A főlámák értekeztek; rendre feljegyezték a misztikus közösség prominens tagjainak álmait; rejtett jelentés után kutatva elemezték a Nagy Tizenharmadik utolsó években kimondott szavait. A Nagy Láma halála után kijelölt régens elutazott a Lhamó Lacóhoz, a jós-tóhoz, és a vízben keresett útmutatást, hol találhatnának rá a reinkarnációra.

A kutatási terület fokozatos szűkült, és egyre inkább keleten, sok száz mérföld távolságban lévő vidékre, az amdói Kumbum monostor környékére korlátozódott. A jelek azt mutatták, hogy a Nagy Tizenharmadik egy olyan földműves család kisfiában létesült újra, amely a tibeti határtól keletre, már kínai felségterületen, egy kis, tibeti közösségben jött világra. A környék, a ház és a gyermek is megfelelt az orákulum és a különböző jósok által megadott leírásoknak, ráadásul illeszkedett abba a látomásba is, amelyben a régensnek a szent tó mellett volt része. Mintha ennyi nem lett volna éppen elegendő: amikor a keresők csapata megérkezett a házhoz, a gyermek azonnal felismerte a csoport egyik tagját, azt az embert, aki a Nagy Tizenharmadik tanítványa volt, amikor pedig különböző vallási tárgyakat mutattak neki, a sok közül teljes bizonyossággal kiválasztotta azokat, amelyek az eltávozott Dalai Láma birtokában voltak. Annak ellenére, hogy amikor megtalálták, még alig volt annyi idős, hogy beszélni tudjon, a gyermeknek ilyen és más módon is sikerült meggyőznie a hivatalos személyeket arról, hogy valóban ő a XIII. Dalai Láma, és ennek okán az elsőtől kezdve valamennyi korábbi Dalai Láma reinkarnációja.

Ám valójában nem az I. Dalai Láma volt a legelső. A tibeti hagyományok hatvannál is több, egymást követő életet tulajdonítottak a fiúnak, aki ekkor már arra várt, hogy átvigyék örökül kapott otthonába, a lhászai Potala palotába. Ezeknek az életeknek a története, célja és a tibeti történelemben betöltött szerepük ugyanolyan mélyen gyökerezik a buddhista hitvilágban, mint az ország kultúrájában és tradícióiban.


***


Amikor a jelenlegi Dalai Lámát trónra emelték, a Hó Országában már közel háromezer inkarnálódott láma létezett. A tradíció valamennyiük esetében hasonló volt: az egyik láma halálát követően végrehajtottak egy jövendölő szertartást, hogy meghatározzák, van-e haszna és értelme megkeresni és formálisan felismerni az eltávozott reinkarnációját. Ha a jóslat pozitív lett, megalakult egy bizottság, amely magára vállalta a gyermek fellelésének feladatát. Ezt a tradíciót az alapvető mahájána buddhista doktrínából kölcsönzött szóval tulkunak, vagyis „kisugárzott inkarnáció"-nak nevezték.

A buddhizmusban az inkarnáció doktrínáját magától értetődő igazságnak tartják. Valamilyen formájában a buddhizmus összes iskolája elfogadja. Az elképzelés lényege az, hogy amíg valaki el nem jut a spirituális stabilitás egy bizonyos szintjére, addig a lét hat birodalma közül bármelyikben újra létesülhet: átkerülhet a poklokba a szellemek birodalmába, az állatok világába, az emberek világába, a nem-istenek és az istenek birodalmába. A lét ezen hat dimenziójának mindegyike állandótlan, valamennyibe a karma szelei és káprázatok juttatják a lényeket. Mindenki addig marad ezeken a helyeken, amíg kimerülnek az őt odajuttató erők. Ha ez megtörténik, a lény továbblép egy újbóli létesülésbe, vagyis születésbe. Az alsóbb birodalmak iszonyú szenvedést ígérnek, a felsőbbekben több a boldogság, de valójában egyik sem adhatja meg a teljes elégedettséget, mivel mindegyikben jelen van az a mindent átitató elégedetlenség, amelyet az önvaló természetének meg nem értésén alapuló test-tudat összetettség birtoklása hoz létre. Így a hat birodalomban valamennyi lényt elkapja a zavarodottság kereke, és mindegyik a szenvedés áldozatává válhat.

A bölcsesség szintjének növekedésével, és a tudatlanság erőinek csökkenésével párhuzamosan a lények egyre nagyobb mértékben képesek kontrollálni az újbóli megszületés kerekét, és végül a birtokába jutnak annak az erőnek, amely lehetővé teszi a számukra, hogy ne a karma kényszerítő erői által mozgatva létesüljenek ismét, hanem a saját tudatos törekvéseiknek és altruista irányultságuknak megfelelően úgy, hogy a világ hasznára legyenek. Az ilyen lények az árja bódhiszattvák, akik képesek arra, hogy akaratlagosan lépjenek be a világba annak érdekében, hogy vezéreljék azokat, akik készen állnak a tudás befogadására.

Az indiai buddhizmusnak három nagyobb hulláma fejlődött ki, ezek: théraváda (időnként hínajánának, vagyis Kis Kocsinak is nevezik), mahájána (a Nagy Kocsi), és vadzsrajána (Gyémánt Kocsi). Az első a valóság prezentációja szempontjából lineárisnak és konvencionálisnak tekinthető. A második félig lineáris, félig ezoterikus. A harmadik teljes mértékben ezoterikus.

A Buddha Kis Kocsi tanításaiba a reinkarnáció doktrínája az ok-okozat összefüggés kontextusában jelenik meg. Minden cselekedetünk bizonyos lenyomatot képez a tudatban, és fejlődésünket tekintve pedig hajtóerőként működik. A testtel, beszédben vagy gondolatban elkövetett jó cselekedeteknek a majdani életekben boldogságos okozata lesz; a rossz cselekedetek ennek ellenkezőjét hozzák létre. A hangsúly az egyéni felelősségvállalásra helyezőik, valamint arra, hogy kontrolláljuk testtel, beszédben vagy gondolatban elkövetett cselekedeteinket, mert csakis így érhetjük el a személyes megszabadulást és a nirvánát.

A Buddha a mahájánában, vagy Nagy Kocsi tanításokban kissé más aspektusból mutatta be a reinkarnáció doktrínáját. A hangsúly ebben az esetben az egyetemes felelősségtudatra, és a valamennyi élő lény javára történő cselekedetekre helyeződik. A személye megszabadulás itt már csupán úgy jelenik meg, mint a bódhiszattva, vagy „Megvilágosodott Hős" (Tökélyharcos) univerzális jósága felé vezető lépcső egyetlen foka. Az ok-okozati összefüggés alapelve itt is ugyanaz, de a hangsúly áthelyeződik a heroikus bódhiszattva tulajdonságokra. A reinkarnáció doktrínája azt sugallta, hogy a lények az egymást követő életeikben egyre erősebbé válhatnak, egészen addig, míg elérik az a nagy megvilágosodást, amely valamennyi élő lény javát szolgálja. A Buddha elmondása szerint a spirituális fejlődésnek huszonkét olyan fázisa létezik, amely jellemzi a közönségességtől az egyetemes hős állapotáig ívelő transzformációt.

Buddha említést tett a bódhiszattva szent lét tíz „árja fokozatról", vagy szintjéről is. Aki feljut az első szintre, képes lesz rá, hogy egyidőben létrehozza önmaga száz fizikai kisugárzását annak érdekében, hogy a világ javára munkálkodjék. Az egyes árja szinte mindig tízszer annyi erőt jelentenek, mint a közvetlenül előttük lévők. Más szóval: megszűnik az evilági képzelet, és a konvencionális valóság a megvilágosodott elme játékszerévé válik.

Az ezoterikus vadzsrajána egy lépéssel még tovább vitte a reinkarnáció doktrínáit és a bódhiszattva egyetemes felelősségtudatát. Feltételezi, hogy ha mindkét princípium helytálló, akkor a halál pillanatában bizonyos lények képesek lehetnek olyan újralétesülésbe irányítani a tudatukat, amelyben majd maximálisan a világ hasznára lehetnek. Másképp fogalmazva: a vadzsrajána felvetette a kontrollált újralétesülés gondolatát.

Az indiaiak azonban sosem voltak képesek kifejleszteni ezt a spirituális technológiát, ennek következtében a kontrollált újralétesülést csupán társadalmi intézmény formájában lehetett megvalósítani. Mindez valójában nem is jelent meg egészen addig, amíg a buddhizmus átjutott Tibetbe, a havas hegyek honába, ahol elegyedett Közé-Ázsia nagy himalájai misztikájával. Ezek az áramlatok együtt hozták létre a tulku, vagy hivatalosan felismert láma-reinkarnáció intézményrendszerét.

Tibet az egyik legnagyobb eredményének tekintette ezt a jelenséget; az ország iszonyatos mennyiségű erőt és forrást szánt a reinkarnálódott lámákkal kapcsolatos rendszer fenntartására. Miközben abban az időben más országok katonai hódításokra és gazdasági fejlődésre törekedtek, Tibet nagyon elégedet volt önmagával, mivel az egymást követő generációknak sikerült fokozatosan növelniük a tulkuk számát.

Az utóbbi nyolc évszázadban e tekintetben nem változott a helyzet Tibetben.


***


Valójában a buddhistra doktrína mindhárom szintje - théraváda, mahájána és vadzsrajána - foglalkozik a bódhiszattvával, a Megvilágosodott Hőssel, a Tökélyharcossal.

A théravádában ezt a kifejezést az ebben a kalpabhadrában, vagy „szerencsés eón"-ban színre lépő ezer egyetemes tanítómester egyikének tartják fenn. A történelmi Buddha is ezen ezres csoportba tartozik; az ő korábbi életeinek történetét a Dzsátakákban, a születésregékben írták le - ezzel később még foglalkozunk. Ebben a tradícióban a megvilágosodás ösvényének gyakorlói nem válhatnak bódhiszattvává vagy buddhává, nem érhetik el a teljes és tökéletes megvilágosodottság állapotát. Ehelyett arhattá, vagyis „a belső ellenségek legyőzőjévé" válhatnak, és elérhetik a nirvánát, a szenvedéseken túli állapotot. Ilyen módon az ösvény, amelyen járnak, és az általuk elért célok is szerényebbek, mint azoké, akiknek a sorsa a buddhalét elérése.

A mahájána tanításokban azonban az áll, hogy egy nap valamennyi lény bódhiszattvává válik, és egy nap ezek mindegyikéből buddha lesz. Így a mahájána számos bódhiszattváról beszél.

Ezek a bódhiszattvák egykor éppen olyan hétköznapi lények voltak, mint mi magunk, de kifejlesztették magukban a legmagasabb szintű megvilágosodásra való törekvést, hogy ezt elérvén javára lehessenek a világban jelenlévő, végtelen számú lénynek, majd pedig végighaladjanak a hat tökéletesség (nagylelkűség, önfegyelem, türelem, gyönyörűséges erőfeszítés, meditáció és bölcsesség) örvényén. Egymást követő életekben manifesztálódnak a világban, összhangban az élő lények szükségleteivel; különböző időkben és kultúrákban jelennek meg a világegyetemben, és mindig azoknak a nyelvén szólnak, azoknak a szemszögéből vizsgálják a jelenségeket, akiket tanítani kívánnak. Ilyen értelemben a bódhiszattva kifejezés utalhatott egy bizonyos stílusú spirituális gyakorlatra, amely elvezethetett a megvilágosodáshoz, de utalhatott arra a személyre is, aki ezt az ösvényt gyakorolta, ezen haladt.

A mahájána követői kijelenthetik, hogy Krisztus, Lao-ce, és a világban felbukkant számos nagy, spirituális tanító a bódhiszattvák manifesztációja volt. Minden lény, amelyet az egyetemes szeretetet és együttérzés mozgat, és amely elér egy bizonyos, magasabb szintű spirituális állapotba, annak érdekében, hogy beteljesítse ezt a törekvést, a nagy bódhiszattvák közé sorolandó.

A vadzsrajána hasonló módon alkalmazza a bódhiszattva kifejezést. A bodhiszattvaságról úgy beszél, mint valami olyasmiről, amit egyetlen rövid élet során bármelyikünk megvalósíthat, a halálról pedig úgy, hogy nem más, mint egy eszköz, amellyel ez a bódhiszattvaság egy nagy ugrással előrébb vihető. Erről később még szót fogunk ejteni.



***

 

A népszerű nyugati írásokban a bódhiszattva kifejezést gyakran olyan személy esetében használják, aki megfogadja, hogy elhalasztja saját megvilágosodását, egészen addig, míg az összes többi lény eléri az evilági léttől való megszabadulást.

Ez az indiai vagy tibeti tradícióban nem igaz, bár a kínai buddhisták bizonyos mértékig bevezették ezt az elképzelést a filozófiájukba. A klasszikus mahájána gyakorlói Indiában és Tibetben is a megvilágosodást próbálják elérni, annak érdekében, hogy javára legyenek más élő lényeknek. Az I. Dalai Láma, Gyalba Gendün Drubpa ezt világosan leírja Jegyzetek a tudat fejlesztéséhez(2)  című munkájában:


A tudat átalakítása, amennyiben a bódhiszattva törekvéseken való meditáció eszközével próbálunk eljutni a megvilágosodáshoz, azzal kezdődik, hogy feltesszük magunknak a következő kérdést: 'Szeretnénk képesek lenni arra, hogy javára váljunk a világban létező számtalan érző lénynek, de vajon rendelkezünk olyan erővel, hogy akár most, ebben a pillanatban megtegyük ezt úgy, ahol szükségeltetik?' Könnyen beláthatjuk, hogy jelen állapotunkban nem csupán ahhoz nem rendelkezünk elegendő erővel, hogy minden lénynek a javára tegyünk, hanem azzal sem, hogy egyetlen egyen segítsünk. Nem is beszélve arról, hogy miközben mások javára próbálunk tenni, még arra sem vagyunk képesek, hogy teljes mértékben segítsünk magunkon. Még azok az egyetemleges császárok, arhatok és magányos gyakorlók, akik már megvalósították a megvilágosodás felé vezető ösvényen történő parányi előrejutást, még ők sem képesek arra, hogy kielégítsék az élő lények szükségleteit. Ezt csupán olyasvalaki tudja végrehajtani, aki teljes mértékben megvilágosodott. ... Ha az a célotok, hogy a legteljesebb mértékig és végletekig a világ hasznára legyetek, mivel csakis a teljes mértékben megvilágosodottak képesek erre, arra kell törekednetek, hogy a lehető leggyorsabban elérjétek a teljes megvilágosodást - minden élő érdekében.


Ebben az értelemben a bódhiszattva kifejezéssel olyan gyakorlót illetünk, aki elhatározta, hogy eléri a teljes megvilágosodást, mert ezzel lehet leginkább a világ javára. Más szóval: ez a személy a nagy Út gyakorlója.

A bódhiszattva előbb-utóbb buddhává válik, de ezután sem veszti el a „bódhiszattva" titulust. Továbbra is úgy említik, mint bódhiszattvát, utalva arra, hogy erőfeszítéseket tesz a világ érdekében, de úgy is említhetik, mint buddhát, ha arra akarnak utalni, hogy elérte a spirituális tökéletesedettség állapotát.

A mahájána írásokban a buddha fogalmának ezt a kétrétű aspektusát a három kája (buddhatest) doktrínáján keresztül vezetik be. Ezek: dharmakája, vagy igazságtest; szambhógakája, vagy boldogságtest, és nirmánakája, vagy sugárzótest. Az első a buddhák alak nélküli, gnózis-aspektusa; a második és a harmadik forma-aspektus, amelyeket a spirituális érettség  a magas (árja, vagy „szent"), vagy éppen közönséges szintjén lévő lényekkel történő kommunikáció során használnak. Ez az elképzelés nem állt távol a Szentháromság keresztény doktrínájától.

Az elképzelés az, hogy amikor egy bizonyos személy eléri a megvilágosodást és buddhává válik - erre fajra, korra és nemre való tekintet nélkül potenciális minden emberi lény képes -, a tudata ideiglenesen beleolvad a végtelen szférájába. Ebben a pillanatban a személy eltűnik a végtelen számú élő lények világából. Az indiaiak a létnek ezt a birodalmát dharmakájának, vagy valóságtestnek nevezik. Ebben a dimenzióban az oda került személyt csakis a többi, teljes mértékben megvilágosodott lények érzékelik. Ez a megvilágosodott állapot azután két formában manifesztálódik, annak érdekében, hogy a világ javára legyen. Az egyik forma a szambhógakája, a boldogságtest, amelyet csakis az árják érzékelnek, a másik pedig a nirmánakája, vagy sugárzótest, amelyet a közönséges lények is érzékelhetnek. Az ókori Indiában a buddhistáknak a nirmánakája a megvilágosodott lény formai kisugárzásait jelentette.

A tibetiek, mivel a mahájána buddhizmus követői, és közvetlenül Indiából származtatják hagyományaikat, elfogadták a három kája indiai doktrínáját, de ráadásként a harmadik kájához, a nirmánakájához hozzáillesztettek egy példa nélküli kiegészítést. Indiában a nirmánakája absztrakt, a hétköznapi világban nagyon csekély alappal rendelkező teológiai koncepció volt, Tibetben viszont beleolvadt a jangszi lama, vagy „reinkarnálódó mester" tradíciójába. Ez a kifejezés a tulku szinonimája. Más szóval: a tibeti tulku hagyomány hozzákapcsolódott a nirmánakája, vagy „sugárzó buddha-forma" koncepciójához.

Annak ellenére, hogy a tibetiek is a három kája doktrínájából, leginkább a nirmánakája koncenpciójából kölcsönözték a tulku kifejezést, általában nem úgy gondolnak a tulkuként felismert lámákra, mint tényleges nirmánakája kisugárzásokra, mert a definíció szerint egy nirmánakája nem más, mint egy teljes mértékben megvilágosodott lény. A kifejezés ilyetén használata bizonyos értelemben véve megtiszteltetés.

Mint korábban már megállapítottuk, abban az időben, amikor a jelenlegi Dalai Láma megszületett, Tibetben körülbelül háromezer reinkarnálódott láma vagy tulku élt. A Dalai Láma kivételes helyet foglalt el közöttük. Valamennyien azonos helyzetben voltak: mindegyikük a múlt valamelyik jeles misztikusát képviselte. Amikor valamelyikük eltávozott, bizottság alakult, hogy felkutassa a reinkarnációját. Ezt a bizottságot az elhalálozott láma legfontosabb tanítványa és/vagy segítői vezették. A gyermeknek, akit reinkarnációnak lehetett tekinteni, az előd halála utáni néhány hónapon belül kellett megfogannia, így körülbelül egy évvel az előd halála után kellett megszületnie.

A tulkuhagyomány jogi aspektusa először a 12. század elején került előtérbe; az ekként felismert gyermekek ekkortól kezdve örökölték meg elődjük tulajdonát, esetleg birtokát. Így, amikor a négyéves, földműves családból származó, a XIV. Dalai Lámaként felismert amdói kisfiú 1939-ben megérkezett Lhászába, örökölte az őt megelőző Dalai Lámák minden ingatlanát, ingóságát és hivatali státuszát.

Tibetben nem mindig létezett a reinkarnáció ilyen szintű, ilyen egzakt tudományként kezelt legátussága. A 12. századot megelőzően a tulkukat hivatalosan nem keresték, hivatalosan nem ismerték fel a gyermekeket; a reinkarnációk nem örökölhették annak a személynek a vagyonát, akinek újbóli létesülését látták bennük. Az egész inkább informális elismerése volt bizonyos történelmi alak (vagy alakok) újbóli megszületésének. Gyakran előfordult, hogy azért került sor rá, mert maga a láma beszélt erről a tárgyról, vagy azért, mert valamelyik közismert tanító vagy látnok tett egy jelentős kijelentést a tárggyal kapcsolatban. Az utóbbi gyakrabban előfordult, mivel a buddhizmus nagy hangsúlyt helyez az alázatra és a szerénységre. Ahogy maga a Buddha mondta: „A személyes jó tulajdonságok hangoztatását hagyjátok azokra, akiket megtévesztenek az illúziók." Akkoriban a hagyomány még nem érte el azt az elfogadottsági szintet, amely felruházta volna valamilyen hivatalos jogi státusszal.

Az elfogadás népszerűsége azonban a 12., a 13. és a 14. század során fokozatosan nőtt. A 15. század elejére átterjedt Tibet határain, eljutott azokba a szomszédos királyságokba - például Mongóliába és a himalájai Indiába -, amelyekben elterjedt a tibeti buddhizmus.

A Dalai Láma hivatala főbb jellemzőit tekintve nem különbözött a többi lámáétól, de fokozatosan ez lett a legnépszerűbb reinkarnációs lámai intézmény Közép-Ázsiában, mígnem „első lett az egyenlők között". Ez természetesen megváltozott, amikor az V. Dalai Láma 1642-ben megkapta a tibeti nép spirituális és világi vezetőjének címét. Attól kezdődően a nyilvános rendezvényeken már nem számított a kor, a szekta, vagy más különbségtévő tényező: a Dalai Láma reinkarnációi mindig magasabban ültek, mint a többi láma.

Valamennyi tulku számot visel, amely utal arra, hogy a származási vonal formálisan hány élet óta létezik. A jelenlegi Dalai Láma például a tizennegyedik a saját származási vonalában. Ez azt jelenti, hogy ő a tizenharmadik reinkarnációja annak a nagy misztikusnak, akit a történelem az I. Dalai Lámaként, vagy a Gyalba Gendün Tubpa néven ismer, és aki 1391-től 1474/75-ig élt. Gyalba Gendün Tubpa számos korábbi inkarnációja is ismert volt, de őket nem sorolták be a Dalai Lámák közé, inkább úgy tekintenek rájuk, mint annak a személynek a korábbi inkarnációira, akiből a Dalai Láma lett.

De vajon a mahájána szerint mi a célja ennek reinkarnációs vonalnak, amely a Dalai Láma nevet viseli? A válasz abban rejlik, hogy a mahájána felfogása szerint milyen szerepet játszik a bódhiszattva az emberi civilizáció általában vett felemelésében, de különösképp az érző lények megvilágosodás felé vezetésében. A nagy árja bódhiszattvák különösen fontosak ebben a munkában. A mahájána írások számos olyan árja bódhiszattváról tesznek említést, akik aktívak a mi világrendszerünkben. Közülük nyolcan különösen fontosan a jelenlegi korban. A tibetiek által gyalsze nyej gyejként, vagyis a Buddhák Nyolc Leszármazottjaként ismert bódhiszattvák körülbelül olyan szerepet töltenek be, mint a nyugati civilizációban az arkangyalok: különböző helyeken és időkben megjelennek, hogy segítsenek vagy megmentsenek bizonyos embereket, és elvégezzék az emberi civilizáció fejlődésének szempontjából létfontosságú feladatokat.

A nyolc bódhiszattva mindegyike rendelkezik külső, belső és titkos jelentőséggel. A külső szinten egykor mindannyian közönséges élőlények voltak, akik korszakokkal ezelőtt elindultak a spirituális ösvényen, és követték a Sákjamuni Buddhát - esetleg más buddhákat is -életeik sorozatán át, segítették őket megvilágosodással kapcsolatos tevékenységeikben. Belső szinten valamennyien a megvilágosodás nyolc legfontosabb jellegét szimbolizálják. Ekként Avalokitésvarát gyakran az Együttérzés Bódhiszattvájának, Mandzsusrít a Bölcsesség Bódhiszattvájának, Vadzsrapánit az Erő Bódhiszattvájának nevezik, és így tovább. Találkozhatunk azzal is, hogy a hozzájuk társított jelleg vagy érték buddhájának nevezik őket, olyan értelemben, hogy a három idő és a tíz irány valamennyi buddhája közül ők az együttérzés, a bölcsesség és az erő megtestesülései vagy szimbólumai.

A titkos szinten ezek a bódhiszattvák saját tudatunk aspektusait szimbolizálják, ők a hozzájuk társított jelleg vagy érték bennünk lakozó magvai, amelyeket fejleszteni lehet, egészen a teljes megvilágosodás eléréséig. Így Avalokitésvara a megvilágosodás ösvényének elsődlegesen az együttérzés kultiválásával, Mandzsusrí pedig elsődlegesen a bölcsesség hatalmával történő gyakorlását képviseli, és így tovább.

Ebből következik, hogy a tantrikus gyakorlatban létezik annak tradíciója, hogy önmagunkat egyik vagy másik bódhiszattvaként vizualizáljuk, és a kiválasztott bódhiszattvának megfelelő mantrákat recitáljuk. Az ilyen természet gyakorlat tipikusan egy fogadalom recitálásával kezdődik: „Nekem, magamnak, minden élő lény javára el kell érnem a teljes és tökéletes megvilágosodottság állapotát. Ezen cél érdekében most belemélyedek a meditációba, melynek során azonosítom magamat Avalokitésvarával, és az ő mantráját recitálom." Ezt követően normál test-, tudat- és egóérzékelésünket szétoszlatjuk a sugárzó, alakok nélküli térben, majd vizualizáljuk saját testünket, mintha Avalokitésvara teste lenne, tudatunkat, mintha az együttérzés és a bölcsesség elegyedne benne, a hangokat, mintha Avalokitésvara mantrája lenne, egónkat pedig mintha Avalokitésvara énje lenne. Ezután fény sugárzunk ki a szívünkből, hogy végrehajtsuk a bódhiszattva-cselekedeteket, és az om mani padme hum mantrát recitáljuk.

Bár a tibeti irodalomban (melynek nagy részét szanszkritból fordították) rengeteg olyan munkát találunk, amely ezzel a nyolc nagy bódhiszattvával, vagy a többi bódhiszattva-megszemélyesülések hadaival foglalkozik, a tibetiek különösképpen vonzódnak Avalokitésvarához, az Együttérzés Bódhiszattvájához. Később látni fogjuk, hogy a tibetiek még arra is hajlandók voltak, hogy Avalokitésvara örökségének megfelelő módon átírják a történelmüket. Elképesztő hozzáállás; nagy mértékben éppen ez formálta meg a tibeti buddhizmus karakterét a különböző iskolákon és szektákon belül, és így bizonyos mértékig ez határozta meg a tibetiek nemzeti jellemvonásait. Az a tény, hogy az első Dalai Lámákat a mítosz ehhez a bizonyos bódhiszattvához kapcsolta, minden bizonnyal a legfontosabb tényező volt annak a szerepkörnek a kialakításában, amelyet 1642-től kezdődően a Dalai Láma hivatalának kellett betöltenie.


***


A buddhizmus Tibetben négy fő szakaszban fejlődött ki. Az első volt az informális periódus, amely még azelőtt zajlott le, hogy a buddhizmust a 7. század közepén, Szongcen Gampó király uralkodása során nemzeti vallásként adoptálták. Az ebből a korból fennmaradt feljegyzések meglehetősen hézagosak, mivel Szongcen Gampó uralkodása idején vezették be az új írásrendszert. A király származási vonalára, őseire vonatkozó feljegyzéseken kívül nem sok minden került rögzítésre az új lingvisztikai médium segítségével. Szongcen Gampó volt az, aki Tibetben megépítette az első buddhista templomokat és szentélyeket, köztük a legszentebbet, a lhászai Dzsokhang templomot.

A második buddhista periódus Szongcen Gampó uralkodásától a 11. század közepén bekövetkezett reneszánszig tartott. Azok a buddhista tudósok, akik ebben a négyszáz évig tartó időszakban léptek színre, a Szongcen Gampó idejében kifejlesztett írást használva lefordították tibeti nyelvre az indiai buddhizmus irodalmának jelentős részét. Ezeket tudósokat a történelem Nyingma, vagy Ősök néven ismer. Bár bevezetésre került a monaszticizmus, a szerzetesi rend viszonylag kicsi maradt; a buddhista tanokat nem terjesztették széles körben, leginkább az apák adták át fiaiknak, mint családi hagyományt - vagyis nagyjából úgy, mint a buddhizmust megelőző időszakban a samanizmus örökségét. Természetesen a családon kívülről érkező tanítványokat is befogadták, de ennek köszönhetően ők is egy nagyobb spirituális klán tagjaivá váltak, vagyis egyfajta spirituális örökbefogadásra került sor.

A 11. század közepének reneszánsza idején sor került az indiai buddhizmus teljes felülvizsgálatára, és megkezdődhetett a buddhizmus fejlődésének harmadik fázisa. Az indiai írások közül sokat újrafordítottak, az új, modernizált nyelvet és terminológiát használva átszerkesztették a már létező fordításokat. A buddhista tudás továbbadását ekkor már nem családi ügyként kezelték; az Új Buddhizmus kialakulása során számos helyen új monostorok, remetelakok, rendházak épületek a szerzetesek és a szerzetesnők számára. Azokat a buddhista iskolákat, amelyek ebből a mozgalomból emelkedtek ki, a történelem Szarma, vagyis „Újak"-ként ismer. Tucatnyi új iskola jött létre, ezek közül három bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy sokáig fennmaradjon: a Sákya, vagy Szürke Föld Iskola, a Kagyü, a Tanítás Iskola, és a Kadam, a Legfelsőbb Tanítás Iskolája.

Tibet spirituális életében körülbelül négy évszázadon keresztül a számos új iskolából szétsugárzó, a megvilágosodásra irányuló tevékenységek hullámai domináltak, amelyek háttérbe szorították a Nyingmát, vagyis a Régi Iskolákat.

A 15. század elején felbukkant a keleti-tibeti Amdóból származó nagy tanító, Congkhapa láma. Fontosabb tanítványai között volt egy szerzetes, aki a Gendün Tubpa nevet viselte. Halála után őt nevezték el az I. Dalai Lámának.

A Congkhapa láma munkásságából létrejött iskola a Geluk, Hasznos Út néven vált ismertté. Néhány nemzedéknyi idő alatt nagyobb lett, mint az összes többi iskola együttvéve. Mindmáig sikerült megőriznie fontosságát és nagyságát: ma már nem csupán Tibetben, de Közép-Ázsia nagy részében ez számít a domináns spirituális erőnek. Legnagyobb hősei közé tartoznak a Dalai Láma és a Pancsen Láma inkarnációi.

A Dalai Láma inkarnációinak szemszögéből nézve a 11. század közepén kialakuló Kadam iskola volt a legfontosabb tibeti spirituális mozgalom a Congkhapa láma színrelépését, és a Geluk iskola megalapítását megelőző időszakban. Ennek az az oka, hogy élete során az I. Dalai Lámát nagyon sokan az első Kadampa lámák közé tartozó Drom Tonpa inkarnációjának tartották. Az I. Dalai Láma és Drom láma egymással történő azonosítása informális volt, mivel hivatalosan nem került sor trónra emelésre, ám annak a ténynek, hogy az emberek fejében létrejött ez a kapcsolat, hosszú távú következményei lettek.

Az asszociáció egyebek mellett azért is fontos volt, mert létezett egy általános tradíció, amely létrehozott egy listát Drom láma harminchat korábbi, Indiában élt, spirituális mesterként megjelenő inkarnációjáról. Ugyanezen hagyomány szerint Drom láma tíz másik inkarnációja Tibet hajdani királyai közé tartozott. Amikor az I. Dalai Lámát  Drom inkarnációjaként kezdték tisztelni, ezt a negyvenhat korábbi inkarnációt automatikusan hozzákapcsolták a személyéhez.



Atisha, Drom Tonpa láma és az I. Dalai Láma

 

A Drom láma harminchat korábbi, idővel az I. Dalai Lámával összekapcsolt, indiai inkarnációjának hagyománya eredetileg azokból a beszélgetésekből fakadt, amelyet az indiai szent, Atischa, Drom Tonpa láma, és ifjú tanítványuk, Ngok Lekpaj Sherab folytatott. Ezeket a beszélgetéseket rögzítették, a mű a Drom Tonpa láma korábbi testetöltései (3) címet viseli.

Atisha a tibeti buddhizmus egyik kulcsfontosságú alakja, de a nyugati tudósok és kutatók többsége nem foglalkozott életének misztikus aspektusával - ők inkább szenvtelen szemlélődéként és olyan tudósként mutatták be, aki a 11. században, a tibeti buddhizmusban elterjed korrupt gyakorlatok egyik szigorú „reformere" volt.(4)

Való igaz, hogy az indiai mestert eredetileg az ország nyugati részének uralkodói (Ngrai királyai, Jese Ö és Csangcsub Ö) hívták meg Tibetbe, méghozzá azért, mert nem nézték jó szemmel az általuk irányított régió monostorainak némelyikében folyó praktikákat: a szexuális jellegű tevékenységeket, a szerzetesek és szerzetesnők alkoholfogyasztását, az állatáldozatok bemutatását.

Atisha valódi sikereit Tibet határain belül mégsem Ngariban, hanem az ország középső és déli részén érte el, ahol életének utolsó tíz esztendejét töltötte. Közép-Tibetben sikerült megszilárdítania a kapcsolatát legfontosabb tanítványával, Drom Tonpa lámával, és Ngok is itt kereste fel.

Atisha Indiában, Bengálban született, és már kamaszkorában erősen érdeklődött a tantrikus gyakorlat iránt. Vikramapurában egy nap találkozott egy meztelen asszonnyal, aki zsugorított emberi koponyákból fűzött nyakláncot viselt. Ez az asszony az egyik pillanatban hisztérikusan kacagott, ám a következőben már zokogott. Atisha megkérte, részesítse őt tantrikus beavatásban. Az asszony így válaszolt: „Ha valóban meg akarod ismerni az ezoterikus tanokat, Bengál dzsungelébe kell menned." Atisha követte az asszonyt a dzsungelbe. Együtt gyakorolták a szexuális jógát, és sikerült eljutni a nagy felismeréshez. Életének ezen időszakában együtt gyakorolt a tantrikus mesterrel, Avadhutipával is.

A húszas évei közepén járt, amikor Tára bódhiszattva jelent meg előtte, és ezt jövendölte neki: „Ha szerzetessé válsz, életed még inkább hasznára esz az érző lényeknek." Álmot is látott: együtt ült a Sákjamuni Buddhával és tanítványaival. A Buddha feléje fordult, s megkérdezte: „Mi az oka, hogy ez a tanítványom még mindig nem vált szerzetessé?" Így történt, hogy Atisha huszonkilenc esztendős korában szerzetesi fogadalmat tett, és Nálandában, meg más, közép-indiai monostorokban formálisan tanulmányozni kezdte a klasszikus mahájána írásokat. Végül aztán Vikramashila szerzeteseinek vezetője lett.

Abban a korban a legjelentősebb tanítók közül sokan indonézek voltak, ezért Atishának hosszú és veszélyes tengeri útra kellett indulnia, hogy eljusson Indonéziába, ahol végül tizenkét éven keresztül tanult az egyik ottani mestertől, Dharmakirtitől, akit a tibetiek Szerlingpa, „Az Arany Szigetekről származó" néven ismernek. Atishának később, Tibetben elmondta, hogy negyvenöt mesternél tanult, de valamennyi közül Serlingpát tartja legdrágább szív-gurujának.

Nem sokkal azután, hogy Atisha visszatért Indiába, a Vikramashila rendházba megérkezett a nagy bölcs, Nárópa, India első számú buddhista mestere, aki Atishára terített spirituális köpenyét. „E naptól kezdve egyedül a te válladra nehezedik az indiai buddhizmus iránti felelősség súlya" - mondta. Húsz nappal később Nárópa eltávozott; ezt követően Atishát tekintették az ország legjelentősebb buddhista szerzetesének.

Eközben Tibetben Ngári királya úgy látta, meg kell hívnia az országba egy fontos szerzetest, és meg kell kérni őt, tekintse át és aktualizálja a buddhista tradíciót. Ezzel a szándékkal felkért néhány tibetit, hogy az ő költségein utazzanak el Indiába, álljanak be a szerzetesek közé, és  végezzenek tanulmányokat a három nagy monostorban, Nálandában, Vikramashilában és Odantapuriban. Valaki Atishát ajánlotta neki, mint olyan embert, aki a legalkalmasabb arra, hogy áttekintse az ország megvilágosodással kapcsolatos tradícióit. Ezt követően a király meghívókat és ajándékokat küldött Indiába. Egyetlen célja volt: el akarta érni, hogy Atisha ellátogasson Tibetbe.

Mivel Atishát tartották India legfontosabb szerzetesének, az ottani vének visszautasították Jese Ö első néhány meghívását. Ám a király nem adta fel, elhatározta, hogy olyan ajándékot küld Indiába, amit nem tudnak majd visszautasítani. Miközben összegyűjtötte az aranyat, a golokok fogságába esett, akik kijelentették, csak váltságdíj ellenében eresztik szabadon: annyi aranyat követeltek, amennyi a súlya volt.

Unokaöccse, Csangcsub Ö vállalta, hogy kiszabadítja. Hatalmas mennyiségű aranyat szedett össze, amit el is vitt a golokoknak. Sajnos, amikor megmérték az aranyat, kiderült, hogy a súlya éppen annyival kevesebb a kelleténél, amennyit Jese Ö feje nyom.

Csangcsub Ö találkozott a nagybátyjával, és elmondta neki, el kell mennie, hogy még több aranyat szerezzen. Az idős király ekkor így szólott hozzá: „Ne, kérlek ne menj végig ezen az úton! Öreg ember vagyok, tíz évem se maradt már az életből. Inkább küldd el ezt a sok aranyat Indiába, ajánld fel a monostoroknak, és kérd, engedjék meg Atishának, hogy Tibetbe jöjjön, néhány éven keresztül itt tanítson! Tudasd Atishával, sok éven át ténykedtem azért, hogy idehozzam őt, de úgy tűnik, ebben az életben már nem találkozhatom vele. Mondd el neki, mi lett a sorsom, és könyörögj neki, áldjon meg engem. Mondd meg a véneknek, annyi aranyat ajánlok nekik, amennyit a testem nyom, és ráadásként még az életemet is odaadom." Csangcsub Ö követte nagybátyja utasításait. Jese Ö király nem sokkal később meghalt.

Közben Indiában Atisha zarándokútra indult Vadzsraszánába, a Buddha megvilágosodásának helyszínére. Amikor az Amitábha kápolnában időzött, Avalokitésvara bódhiszattva szobra feléje fordult, és elmondta neki ezt a jóslatot: „Az északi földön létezik egy inkarnációm. Ő, és te legfontosabb meditációs istenséged, Tára bódhiszattva már ott ténykedik az élő lények javára. Sok ember várja az útmutatásodat. Oda kell menned, hogy a világ javára tény!"

Nem sokkal ezután Atisha álmot látott, amelyben megjelent neki Tára bódhiszattva, aki arra kérte, látogasson el az egyik közeli szentélybe. Atisha teljesítette a kérést. Amikor megérkezett a szentélybe, találkozott egy kócos hajú öregasszonnyal. Megkérdezte tőle, mihez kezdjen a Tibetbe szóló meghívással. Az öregasszony így válaszolt: „Mindenképpen el kell menned. Tibetben találkozni fogsz egy világi emberrel, aki gyümölcsözővé teszi majd ténykedésedet." Így történt, hogy Atishának több alkalommal is megjósolták: találkozni fog Drom Tonpa lámával, azzal az emberrel, aki a legjelentősebb tanítványává fog válni.

Vadzsraszánában Atisha találkozott egy másik misztikus asszonnyal is aki ezt jövendölte neki: „Ha elmész Tibetbe, sikeres lesz a küldetésed, de az életed megrövidül. Ha nem mész el, kilencvenkét éves korodig élsz majd, ha elmész, nem élsz tovább hetvenhárom évnél."

Atisha ekkor ezt gondolta magában: „Húsz évet igazán érdemes feláldozni az életemből, ha mások javára cselekedhetek."

Amikor aztán megérkezett Csangcsub Ö meghívása és ajándéka, az indiai vének elégedettek voltak, és szívesen engedélyt adtak Atishának a rendház elhagyására; megengedték neki, hogy három évre Tibetbe menjen tanítani. Atisha 1042-ben érkezett meg Tibet nyugati részére. Először Tolingban tanított, majd a mangyuli Purang Gyalban - itt találkozott Drom Tonpa lámával, azzal a tanítványával, akinek az volt a sorsa, hogy teljessé tegye a munkáját, és majdani életeiben a Dalai Lámák képében jelenjen meg ismét.

Atisha és Drom Tonpa találkozója kivételes esemény volt. Mindketten kaptak előjeleket; Atisha, miután megérkezett Tibetbe, szinte minden nap megkérdezte: „Hol van az a világi ember, aki a jóslatok szerint legfontosabb tanítványom lesz?" Azon a reggelen, amikor Drom láma megérkezett a városba, Atisha így szólott: „Ma el fog jönni hozzám a világi emberem." Ebédet készített Drom láma számára, az ételt a köntöse alá rejtette.

Amikor Drom láma megérkezett, Atisha éppen tanított. Dromnak azt javasolták, várja meg, míg visszatér, ám ő így felelt: „Éveken át vártam, hogy találkozzam mesteremmel. Most már egyetlen percet sem vesztegethetek el itt!"

Az utcán találkoztak, véletlenül futottak össze. Amikor Atisha meglátta Dromot, felkiáltott: „Ah, végre megérkezett a világi emberem!" Anélkül, hogy bemutatták volna őket egymásnak, benyúlt a köntöse alá, és elővette az ételt, amit Dromnak hozott. Attól a pillanattól fogva elválaszthatatlanok voltak.

Atisha elutazott Jarlungba és Szamjéba, bárhová ment, mindenütt tanított. Amikor Gyapibba érkezett, felkereste őt Ngok Lekpaj Serab, és meghívta Lhászába. Így történt, hogy együtt voltak mind a hárman: Atisha, Drom Tonpa és Ngok Lekpaj Serab, akinek néhány évvel később, Jerpa Lhari Nyingpónál elvonult, arra ösztönözve Atishát, hogy elmondja a beszédet, amelyből később Drom Tonpa láma korábbi létesülései címmel írásmű született.

Atisha élete során számos templomot és monostort alapított Indiában, Tibetben és Nepálban. Ezek egyikét, a Reteng monostort Drom Tonpa láma építette fel, Atisha irányításával - mind közül ezt tartják a legfontosabbnak. Ahogy később látni fogjuk, valamennyi Dalai Láma inkarnáció elzarándokolt ide, és meditált falai között. Emellett a különböző Dalai Lámák tanítói és régenseit is innen, a Reteng monostorból választották ki. Ez a szokás mindmáig megmaradt. A jelenlegi Dalai Láma felkutatását a Reteng monostor főlámája vezette.

Amikor letelt a megállapodásban rögzített három év, Atisha nem tért vissza Indiába. A tibetiek kérték, hogy maradjon, ajándékokat küldtek indiai monostorába, arra kérve a véneket, adjanak engedélyt, adják áldásukat Atisha maradására. A vének megadták az engedélyt, de csak azzal a feltétellel, hogy Atisha legfontosabb tanításaiból összeállít egy művet, amit visszaküld Indiába. Így jött létre a Bódhipathapradipam, vagyis: A Megvilágosodáshoz Vezető Ösvény Lámpása, amely az idők során a legjelentősebb klasszikus művek közé került Ázsiában. Ez a munka és önkommentárja Csangcsub Ö király kívánságára készült el. A király ugyanis arra kérte Atishát, foglalja össze a Buddha tanításainak esszenciáját, s tegye ezt a tibeti elme számára érthető módon. A következő évszázadokban százával születtek az ehhez a rövid műhöz írott kommentárok; az írás még ma is a lámák kedvencei közé tartozik. Atisha más szövegeket is írt a szútra és a trantra tradíciókról, de ez, a Lámpás a legismertebb és legnépszerűbb alkotása. Atisha irányításával és felügyeletével Drom Tonpa láma és más tanítványok elvégezték azoknak a szanszkrit szövegeknek az újrafordítását, amelyekre a mester úgy tekintett, mint a buddhizmus pontos megértésének legjobb eszközeire.

1055-ben (egyesek szerint 1057-ben), amikor éppen Nyetangban adott tanításokat, a mester váratlanul megbetegedett. Bejelentette, számára elérkezett a távozás ideje; kiadta utolsó utasításait: „Azt kívánom, Drom Tonpa láma lépjen örökömbe. Tiszteljétek őt ugyanúgy, ahogy engem. Ha nem hagyjátok, hogy gyümölcsöt sosem érlelő tevékenységek kössék le figyelmeteket, áldásom mindig veletek marad. Újra találkozunk majd a Tusita Tiszta Földön." Azzal eltávozott.

Drom Tonpa láma lett az utóda, ő szervezte Atisha tanítványi láncát olyan formába, ahogy mi ismerjük. Drom láma megalapította a Kadam rendet, mivel létre akart hozni valamit, ami terjeszti a mester tanításait. Élete hátralévő részét annak szentelte, hogy teljesítse Atisha kívánságait.

Az Atisha és Drom Tonpa láma spirituális tanításait megtestesítő egyik fontos munka a Pa-csö Bu-csö (Atya tanok, fiú tanok) címet viseli. A mű másik, ismertebb címe: Kadam Lekbam, vagyis: A Kadampa mesterek könyve. Különböző szövegek és történetek antológiája; valószínűleg a 12. század elején állították össze.

A könyv egyik fejezete különösen fontos a számunkra. A címe: Dromtyi Tyerab (Drom Tonpa láma korábbi inkarnációi). A különböző kiadások többségében ez a huszonharmadik fejezet.

A Dromtyi Tyerabban Atisha leírja, hogy Drom láma valójában Avalokitésvara bódhiszattva inkarnációja, majd felidézi a láma harminchat, India különböző részein leélt korábbi életének történetét. Mivel az első Dalai Lámát Drom láma reinkarnációjának tartották, ez a harminchat korábbi élet nem más, mint a Dalai Láma inkarnációi.



Drom láma harminchat indiai inkarnációja

 

Atisha az indiai dzsátakák hagyományos irodalmi stílusában idézte fel Drom láma harminchat indiai inkarnációjának történetét.

Aki már foglalkozott a buddhista irodalommal, az minden bizonnyal ismeri a Buddha-dzsátakát, vagyis a Buddha születéstörténeteket. A Buddha-dzsátaka több száz olyan történetből álló gyűjtemény, amelynek egyes darabjaiból azt tudhatjuk meg, hogy a Buddha korábbi létesülései során milyen alakokban létezett, és hogyan került mindig egy lépéssel közelebb a megvilágosodáshoz, hogyan erősítette meg a világban a jóság erejét. A legismertebb történetfüzér a Dzsátakamála. Ezt a harmincnégy születéstörténetet tartalmazó gyűjteményt az egyik indiai költő, Árjasúra állította össze valamikor a 2. vagy 3. században. Árjasúra Dzsátakamálája az egyike annak a hat alapvető fontosságú indiai munkának, amelyet Atisha tibeti követői figyelmébe ajánlott.

A Buddha-dzsátaka népszerűségét figyelembe véve természetesnek tekinthető, hogy megjelentek a későbbi buddhista mesterekkel kapcsolatba hozható, hasonló jellegű születéstörténet-gyűjtemények. A jelenség először Indiában mutatkozott meg, de átterjedt Tibetre.

A feljegyzések szerint Atisha abban az időszakban mondta el Drom Tonpa láma születéstörténeteit, amikor a lámával együtt egy hároméves elvonuláson vett részt Drak Jerpa barlangjaiban. Ezek a barlangok mindmáig népszerű zarándokhelyek. Atisha a történeteket Ngok Lekpaj Serabnak mondta el, aki később a tibeti történelem egyik kedvelt alakjává vált. Valószínű, hogy elsőként Ngok írta le a meséket.

Mindegyik történet egy játékos beszélgetéssel kezdődik, amit Ngok kezdeményez. Idéz egy verset a Buddha tanításaiból, majd arra kéri Drom lámát, mondjon egy példát valamelyik korábbi életéből - olyan példát, amellyel megvilágítja, neki hogyan sikerült a gyakorlatban alkalmaznia a tanítás lényegét. Drom láma szerénységből visszautasítja a kérést, és azt javasolja, hogy inkább nagyobb jelentősséggel bíró dolgokról beszéljenek. Ngok ekkor Atishához fordul és arra kéri, válaszoljon ő. Atisha is habozik, de végül teljesíti Ngok kérését, de előtte még elmondja, hogy mivel Drom valójában Avalokitésvara inkarnációja, Ngok helyesen tenné, ha felajánlana neki egy aranyporból készült mandalát, mielőtt elmondja a mesét. Így aztán azok a történetek, amiket Atisha elmond Ngok Lekpaj Serabnak, nem tekinthetők pontos beszámolónak Drom láma hajdani életeiről, inkább olyan jelenetek, amelyek a tanítások esszenciáját illusztrálják. Például a második történet így szól:


Amikor Atisha és Drom Tonpa láma a Jerpa Lhari Nyingpóban időzött, tanítványuk, Ngok Lekpaj Serab meglátogatta őket.

Az esti beszélgetések során Ngok odafordult Drom Tonpához, és eképp szólott:

- Drom láma, már három esztendeje követed Atisha gurut. Te is és ő is számos ezoterikus tant adtatok tovább. Az egyik tanítás során megemlítettétek a következőt: 'Ne hagyjátok, hogy a világi tevékenységek eltereljék figyelmeteket, inkább a gyakorlásban keressétek örömötöket.' Kérve kérlek, mondd el nekem hogy te magad hogyan alkalmaztad ezt a tanítást korábbi életeidben!

 

Korábbi élete, mint Sugárzó Gyermek

 

A következő meséből kiderül, hogy egy kisfiú, akit Sugárzó Gyermeknek hívtak, aki nagy fogékonyságot mutatott a spirituális gyakorlatok iránt, hogyan kerülte el az evilági tevékenységeket.

 

A szülei, akik aggódtak, hogy ez a spirituálisan megáldott hétéves gyermek elhagyja őket, megpróbálták meggyőzni Sugárzót, maradjon velük, és inkább világi ember módjára éljen. Sugárzó így válaszolt nekik:

- A világi ember élete tele van olyan dolgokkal, amelyek elterelik a figyelmét. Aki bölcsességgel bír, hogyan is választhatná ezt az ösvényt? Nem lennék méltó arra, hogy a fiatoknak nevezzem magam, ha hagynám, hogy elmerüljek a hétköznapiság iszapjában és mocskában. Ha világi módon élnék, nem lennék képes továbbhaladni a spirituális felismerés és megvalósítás útján, és emiatt nem lennék képes spirituális hasznot hajtani másoknak.

A szülei azonban tovább kérlelték.

- Két módon lehet követni a bódhiszattva-ösvényt: az egyik, hogy az ember világi életet él, a másik pedig az, hogy mindenről lemond. Ebben a városban számos magas helyre született és tanult ember él, számos olyan tárgy van itt, amely a hittel kapcsolatos, és az ember sok módon kifejezésre juttathatja vallásos buzgalmát. Polgáraink tisztelik a belső értékekkel rendelkezőket, kultúránk tiszta és tiszteletre méltó. Ezért aztán itt maradhatsz, és a Három Drágaságnak szentelheted magad, hagyományainknak megfelelően folytathatod tanulmányaidat. Ó, mily csodálatos lenne, ha úgy tudnál végighaladni az ösvényeken és a szinteken, egészen a megvilágosodásig, hogy ezt a megoldást választod!


Sugárzó azonban nem adta be a derekát, de abba beleegyezett, hogy az otthona közelében keres magának mestert. Nem sokkal később játékos módon éppen a Tannal kapcsolatos tanításokat adott néhány gyermeknek, amikor ez hattyúcsapat vonta magára a figyelmét. A hattyúk szembefordultak vele, édes hangokat hallattak, és feléje úsztak.

 

Sugárzó figyelmesen hallgatta a hattyúk hangjait, és észrevette, hogy szavakat ért ki belőlük. Úgy tűnt, mintha a hattyúk ezt mondanák:

- Ez a város eltereli a figyelmedet, és emiatt hátrányt szenved spirituális fejlődésed. Jobban tennéd, ha inkább a Tant gyakorolnád!

- De hol találom meg a mesteremet, és hová menjek gyakorolni? - kérdezte Sugárzó.

- Utazz ötszáz jódzsána távolságra, déli irányba. Ott meg fogod találni a beérkezett mestert, Félelemnélküli Bölcsességet, aki a Magány-hegyen, egy barlangban él. Kérd meg őt, hogy tanít

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 121
Tegnapi: 126
Heti: 978
Havi: 3 058
Össz.: 380 756

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: --- G.H. Mullin: A 14 Dalai láma története (1. fejezet
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2017 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »