(Egy régi WH 40K novella. Nem igazán tudtam konvertálni, de így is olvasható - majd rájöttök, melyik furcsa karakter melyik ékezetes betűt jelöli. A "MI - D" vezérlőkarakterek közötti rész elvileg kurzív.)

BRYAN ANSELL és WILLIAM KING:  HALĆLSZĆRNY (DEATHWING)

Szántai Zsolt fordítása

Felhôjáró a torkát szorongató sírással küszködve otthona maradványaira meredt. Lehunyta szemeit, három mély lélegzetet vett, de mikor újra felnézett, rá kellett döbbennie, valóság amit lát. Megfordult, és az égen lebegô csatahajójukra, a <MI>Halálszárny<D>ra pillantott.

Vadmenyét, a társa éppen ekkor lépett le a siklóhajó rampájáról. Zord tekintettel végignézett a romhalmazon, ami egykor Felhôjáró faluja volt, és készenlétbe helyezte villámszóróját. Hústalan koponyára hasonlító arca vicsorgásba torzult.

- A Sötét Angyalokra, vigyázz! - mondta. - Itt a halál járt.

A nap sugarai hanyatt vágódtak Vadmenyét fekete Romboló testpáncélján; fehér haja és "Y" alakú hegtetoválásai láttán bárkinek az jutott volna eszébe, a Csontfaló tért vissza, hogy megszerezze a világot.

Felhôjáró hitetlenkedve megrázta a fejét. Kétszáz esztendôn át ôrizgette elméjében ennek a helynek az emlékét. Annak ellenére, hogy már a Káptalan volt az otthona, és a Harci Testvériség tagjai a családja, mindig úgy érezte, mikor az Uralkodó végül pihenéssel jutalmazza, lelke ide, régi falujába fog majd visszatérni.

Tétován a kripták felé fordult. Valamennyit feltörték. Felhôjáró az egyik elé lépett, és benézett a nyitott ajtón. A csontok törötten, szétszórva hevertek a padlón. Ilyen mértékľ istenkáromlásra - mely Felhôjáró klánjának végét jelentette - csak a legkegyetlenebb démonok lehettek képesek.

- žseim szelleme otthontalanná váltak és örök vándorlásra kényszerültek - mondta Felhôjáró. - Vérivó, hullazabáló szörnyek válnak majd belôlük. A klánom elvesztette becsületét!

Felhôjáró egy nehéz, kesztyľs két érintését érezte a vállán. Megfordult, és a mögötte álló Sánta Medve szemébe nézett. Két évszázaddal korábban Felhôjáró és Sánta Medve klánjaik kibékíthetetlen viszálya miatt egymás ellenségei voltak, ám ahogy klántársaik közben elhullottak, a köztük lévô gyülölet már hosszú ideje szoros barátsággá változott.

- Te már a Sötét Angyalokhoz tartozol - mondta Sánta Medve lágy hangon. - Ha kell, majd mi bosszút állunk ezért a becstelenségért.

Felhôjáró megrázta a fejét.

- Nem, nem ez a Mód. Az Égi Harcosok nem keveredhetnek bele a klánok közti viszálykodásokba. Nekünk az efféle ügyek fölé kell emelkednünk, hiszen Síkfölde Népe fiai közül csak a legbátrabbak léphetnek közénk. Nem szabad senki pártjára állnunk.

- Szavaid dicsôséget hoznak a Káptalanra, kapitány testvér - mondta Sánta Medve, és lehajolt, hogy a fľbôl felemeljen egy tárgyat.

Ahogy Felhôjáró meglátta barátja kezében a fémdarabot, egy nyélnélküli baltafejet, még jobban hatalmába kerítette a keserľség.

- Nem így képzeltem a hazatérést - suttogta. - Hol vannak az žsz Ünnepére virágokat gyľjtô gyermekek? Hol vannak az ifjak, kiknek elébünk kéne rohanniuk, égve a vágytôl, hogy megérinthessék páncéljainkat? Hol vannak a lélekszónokok, akikkel tanácskoznunk kellene? Hol vannak? Halottak. Mind meghaltak...

Sánta Medve elbicegett, és magára hagyta Felhôjárót és a bánatot.

Bölcs Szónok megvizsgálta a kunyhóban heverô, két kiszáradt holttestet. Az egyik egy vén harcosé volt, kinek vékony kezei még mindig kôbaltája nyelére kulcsolódtak, a fegyverére, melyen a viharmadár rúna díszelgett. A másik hulla valamikor egy asszony lehetett. Egy asszony, akinek csontujjai egy csecsemô nyakára fonódtak.

- Inkább önkezével fojtotta meg a gyermekét, semmint hagyja, hogy az ellenség megkaparintsa - mondta Véres Hold.

A Könyvtárosnak feltľnt a tengerészgyalogos hangjából kicsendülô, leplezni kívánt borzongás. Mély lélegzetet vett, és közben megpróbálta kizárni tudatából a barakkot megtöltô dohos bľzt.

- Itt valami rettentes dolog történt, de már hosszú évtizedek teltek el azóta - felelte, hogy valamelyest enyhítse Véres Hold babonás félelmét. Idôre volt szüksége ahhoz, hogy felidézze múlt eseményeit. Szinte fulladozott a hajdan megtörtént borzalom aurája. A helyiségben árnyak lebegtek, és az egész terület fizikai aurájában volt valami meglepôen ismerôs.

- Lord Sámán... - mondta Véres Hold.

A Könyvtáros kishíján elmosolyodott. Egykori, elôzô életük szokásai meglepô erôvel tértek vissza, ahogy újra szülôbolygójuk földjén lépkedtek.

- Ne feledd, Véres Hold, már nem vagy a gárdistám - mondta -, és ezért Könyvtáros testvér a megszólításom. Ne feledd, hogy mindketten tengerészgyalogosok lettünk.

- Lord... Sámán testvér - folytatta Véres Hold -, Síkfölde egyetlen harcosa sem hajtott volna végre ilyen rombolást. Mit gondolsz...?

- Nyomozni fogunk, barátom. El kell látogatnunk a többi barakk-városba, és beszélnünk kell a törzsfônökökkel. Aztán ha kiderül, hogy valaki felélesztette a Portyázás régi szokását, le kell állítanunk.

Az a hír járta, hogy néhány a Hegyi Klánok közül még mindig megtartotta az ôsi, a Császár embereinek érkezése elôtti idôkbôl származó démonimádó szertartásokat. Ha errôl a szóbeszédrôl kiderült volna, hogy igaz, a tengerészgyalogosoknak akcióba kellett volna lépniük.

Ćm Bölcs Szónok nem hitte, hogy idáig fajulnának a dolgok. Bár a jelek erre utaltak, nem tartotta valószínľnek, hogy démonimádók hajtották végre a szürnyľ mészárlást. Egészen mást gyanított, valami olyasmit, aminek már a puszta gondolatára agyába vájta karmait a félelem. Megpróbálta elfojtani az érzést, és közben remélte, megérzései ezúttal nem bizonyulnak valósnak.

A város úgy terpeszkedett a síkságon, akár egy kormos-mocskos leviatán. Felhôjáró már a többiek elôtt felfedezte, és megparancsolta Sánta Medvének, hogy a siklóhajóval egy völgybe szálljon le, úgy, hogy ne lehessen észrevenni a városfalakról.

A hegy oldalából aztán messzelátójába tekintve tüzetesen megvizsgálta. Undorító hely volt, azokra a kasvilágokra emlékeztette Felhôjárót, melyekbe már volt alkalma eljutni. A monolitikus falakkal körülvett település hosszú mérföldekre elnyúlt. A távolban óriási füstoszlopok emelkedtek, csípôs vegyianyag felhôket eregetve a szürke égre.

A falakon kívül egy mérgektôl fekete vizľ folyó rohant. Ahogy Felhôjáró jobban megnézte, felfedezte a folyón lebegô dereglyékbôl a falakon belül épített hatalmas vágóhidak felé terelt, fájdalmasan bôgô jávorszarvascsordákat, az óriási kôbarakkokból az utcákra, a gigászi téglaépületek, a gyárak felé özönlô emberek hadát. A vidékre nehéz füst telepedett, mely idônként annyira összesľrľsödött, hogy még a várost, meg a falak között hemzsegô lakóit is eltakarta.

- Innen származik az a fémbalta, amit Sánta Medve talált - mondta Bölcs Szónok, és Felhôjáró mellé, a földre ereszkedett. - Kíváncsi vagyok, kik építették...

- Olyan ez, akár egy rémálom - mormolta Felhôjáró. - Hazatérünk, és azt kell látnunk, hogy házainkat lerombolták, és a helyükön ez a... ez a förmedvény áll.

- Ebben a városban Síkfölde valamennyi népének összes klánja, de talán még tízszer annyi ember is elférne - mondta Bölcs Szónok. - Mit gondolsz, kapitány testvér, lehetséges, hogy népünket rabszolgasorba taszítva idehurcolták?

Felhôjáró hosszan eltľnôdött.

- Ha így történt mondta végül -, akkor odamegyünk a lángokádóinkkal meg a villámszóróinkkal, és kiszabadítjuk ôket.

- Mielôtt a városra támadnánk, még többet meg kel tudnunk róla. Ha nem így teszünk, elôfordulhat, hogy csapdába esünk, vagy legyôzhetetlen túlerôvel kerülünk szembe - felelte a Sámán.

- Én azt mondom, menjünk oda - szólalt meg mögöttük Vadmenyét. - Ha ördögöket találunk odabent, szétégetjük ôket.

- És ha ôk is pontosan erre számítanak? A korom és a szenny nagyon orkossá teszi ezt a helyet - mondta Sánta Medve, aki idôközben felderítette a hegygerinc túlsó oldalát.

- Soha, egyetlen ork sem tett így egymásra ennyi követ - ellenkezett Bölcs Szónok. - Ezt a várost emberi kezek építették.

- De nem Síkfölde lakói - mondta Felhôjáró. - Azok az épületek százszor nagyobbak, mint a barakkok, és ráadásul téglából emelték a falaikat.

- Csak egy mód van rá, hogy bármit is megtudjunk - mondta Bölcs Szónok. - Egyikünknek be kell mennie a városba.

A harcosok helyeslôen bólintottak, és annak jeléül, hogy önként jelentkeznek, mindegyikük megérintette hegtetoválását.

Bölcs Szónok megrázta a fejét.

- Nekem kell mennem. Engem pajzsként védelmeznek a szellemek.

Felhôjáró látta, a többiek mind feléje fordulnak hogy lássák, miként dönt. Mint kapitány, ellent mondhatott a Könyvtárosnak. A városra nézett, majd a csendesen, büszkén elôtte álló Sámánra. Lelke üres lett, és úgy érezte, bármit tesznek, semmi értelme. A népe... A faluja... Mindennek vége.

- Ahogy kívánod, Lord Sámán. Szólj a szellemekhez, és kérd a segítségüket - mondta az ôsi, rituális válasz szavait ismételve. - Váres Hold szakasza itt marad, hogy vigyázzon rád. A többiek visszamennek a <MI>Halálszárny<D>ra. Megnézzük, hátha találunk még néhány túlélôt a többi barakk városban.

Mire Bölcs Szónok befejezte az elôkészületeket, leszállt az éj. Négy ôse rúnákkal díszített koponyáját maga mellé, a földre tette, mégpedig úgy, hogy mind egy-egy égtáj felé fordult, hogy figyelhesse a szellemek birodalmából érkezôket.

Bölcs Szónok kis tüzet gyújtott, egy maréknyi gyógyfüvet vetett a lángok közé, s mélyen beszívta füstjüket. Megérintette a mellvértjére festett ceremonikus szárnyas koponyát, majd az övét ékítô halálfejet, végül fohászkodni kezdett a Császárhoz, a viharmadarak megszelidítôjéhez, a lelki ösvények kalauzához, hogy vigyázzon rá, miközben végrehajtja a varázslatot. Mikor mindezzel megvolt, Bölcs Szónok kántálni kezdett.

Az égô gyógyfüvek füstje megtöltötte tüdejét. Śgy érezte, mintha kiemelkedne saját testébôl, és felülrôl nézne le magára. A többi Romboló, a társai, elhúzódtak a szellemtľz mellôl. Bölcs Szónok megremegett ahogy elosont tôle az élet, és a létezést a haláltól elválasztó ösvényre ért. Testét zokogás reszkettette meg, de uralkodott magán, és folytatta a rituálét.

Egy hideg, árnyékos helyen állt. Tudata peremén érezte a borzongató fehérséget, mely sľrľ volt, akár a köd, és hideg, mint egy kripta. Hallotta a feje fölött lebegô <MI>Halálszárny<D> dübörgését, mely nem volt más, mint a Császár harci paripája, a legyôzöttek lelkeinek hordozója.

A Sámán beszélt a megidézettekkel, egyezséget kötött velük, hogy a segítségére lesznek, és hálából nekik ajándékozta ereje egy részét. Érezte ahogy az éhes szellemek körülötte tolonganak, készen arra, hogy elrejtsék, láthatatlanná tegyék testét, hogy felhôt vonjanak bárki szeme elé, aki csak ránéz, és mindenkivel elhitessék, barátsággal közeledik hozzájuk.

Végül Bölcs Szónok kilépett a körbôl, és elhaladt a tengerészgyalogosk mellett. Amint a völgybôl felkapaszkodott a hegyhátra, megpillantotta a távoli várost. A falak között lobogó éjszakai tüzek beragyogták az eget, és a metropoliszt gigantikus, a földre vetôdô árnyékká változtatták.

A sötétségen túl, a fejük fölött ott tornyosult a Vihar Hegység. Felhôjáró eltľnôdött, vajon Sánta Medvének hogyan sikerül majd átjutnia a csúcsok között. Elgondolkodott, de arca merev maszk maradt. Nem engedhette meg magának, hogy azon rágódjon, azt találgassa, mi történhetett népével.

A Vadászó Medvék faluját hagyták utolsónak. Ez, a Felhôkkel Övezett Orom alatti összefüggô barlangokrendszerbe épült település volt a legtávolabbi. Sánta Medve felbicegett a sziklán át vezetô keskeny ösvényen.

Felhôjáró megpróbált nem gondolni arra, amit a barakk-városokban láttak. A lerombolt épületeken, a feltört és megyalázott kriptákon kívül alig találtak valamit. A ledöntött totemek között a tengerészgyalogosokon kívül már egyetlen élôlény sem járt. Eltemették a testeket, és imádkoztak a Császárhoz a meghaltakért.

Felhôjáró látta, ahogy Vadmenyét megtorpan. A szikár férfi ujjai idegesen játszadoztak tôre tollakkal borított markolatával, de közben megvizsgálta az ösvény melletti szirteket, és a levegôbe szimatolt.

- Egyetlen ôrszem sincs a közelben - mondta. - Valamikor elég sokszor portyáztam ezen a vidéken. A Vadászó Medvék mindig ôrszemeket állítottak. Ha valaki élne a faluban, már rég felfedezett volna bennünket.

- Nem! - ordította Sánta Medve, és berohant az elsô barlangba.

- Paolo szakasza biztosítja a terepet! - csattant Felhôjáró parancsa, mire öt Romboló azonnal pozícióba merevedett a bejárat elôtt.

- A többiek utánam! Sisakot fel! Tartsátok nyitva a szemeteket. Vadmenyét, kövesd Sánta Medvét. Ne veszítsd el!

Ahogy beléptek a barlang torkán, a testpáncélok automatikusan bekapcsolódó reflektorai széthasították a sötétséget. Az óriási üregbôl több tucat folyosó nyílt; a fénykévék elôl visítozó, szárnyas lények rebbentek szét. Felhôjáró egy pillanatra hagyta, hogy a remény szétáradjon a testében. Tudta, ha Síkfölde Népébôl egyetlen egy ember is életben maradt, akkor annak ezen a helyen kell lennie. Ebben a hatalmas, éjfekete labirintusban Sánta Medve klánjának tagjai akár éveken át képesek lettek volna elrejtôzni.

Ćm miközben az alagút-rengetegben haladva Sánta Medve lokátor szignálját követték, Felhôjárón egyre inkább eluralkodott a kétségbeesés. A termekben és csarnokokban, melyeken áthaladtak, csupán halottak hevertek. Némelyik holttesten fel lehetett ismerni a lándzsák és balták végzetes nyomait, de voltak olyanok is, melyeket szemlátomást valami megmagyarázhatatlan eredetľ, emberfeletti erô zúzott szét, sôt, olyan akadt, amit egyszerľen széttépett valami. Felhôjáró már nem egyszer látott hasonlóképpen lemészárolt emberi tetemet, de egyszerľen képtelen volt elhinni, hogy ilyesmi ezen a világon is megtörténhet. Nem, az efféle szörnyľségek mindig máshol, távol az ember szülôbolygójától következnek be; valahol kint az ľr hideg végtelenjében, de nem itt.

Hamarosan utolérték Sánta Medvét, aki a legtágasabb csarnokban állt. A legnagyobb barlangban, melynek padlóját szétszórt csontok borították. A reflektorok éles fényétôl ijedten nyüzsögve húzódtak árnyékba a dögevô bogarak. Sánta Medve zokogva a falakra mutatott; a falakra, melyeken ott díszelegtek az idôk kezdete óta ráfestett képek és jelek. Ćm Felhôjáró most nem törôdött az ôsök hagyatékával, egyedül csak a legutolsó és legnagyobb rajzot látta, a négykarú, kaján rosszindulattal vigyorgó alak festett mását. Csak ezt látta, és ahogy nézte, a rémület és a gyľlölet gondolatai kergették egymást az agyában.

- Génrablók - morogta, és kiköpött.

A mögötte álló Sánta Medve felnyögött, Vadmenyét pedig vakkantó hangot hallatva idegesen felnevetett. Felhôjáró a csontja velejéig megremegett a félelemtôl.

Bölcs Szónok átsétált a város nyitott kapuin. A levegôben terjengô bľz az orrába mart, és egy pillanatra meggyengült összpontosított figyelme. Érezte, ahogy a megidézett szellemek el akarnak szökni tôle, de még jobban megkeményítette vasakaratát, és a védôvarázslat megingó ereje máris újra a régi volt.

Miközben szemügyre vette környezetét rájött, nincs oka aggodalomra. Egyetlen ôrt sem látott; a kapu közelében csupán egy útvámszedô bódé állt, melyben egy sápadt hivatalnok rendezgette a bizonylatait. Minden jel arra mutatott, a város építôi teljes mértékig biztonságban érezték magukat, annyira, hogy még az ôrszemek felállítását is feleslegesnek tartották.

Bölcs Szónok jobban megnézte az írnokot. A fickó egy alacsony ablak mögött ült, és egy számokkal teleírt vaskos könyv fölé görnyedt. A kezében egy pennát tartott, és egy pislákoló lámpás remegô fényénél írt valamit. Hirtelen megérezte a Könyvtáros jelenlétét, és felnézett. Magas pofacsontjai és pirospozsgás arca Síkfölde lakóira emlékeztetett, de a hasonlóságnak ezzel véget is volt. Karjai gyengék és véznák voltak, arcvonásai pedig gyenge egészségrôl árulkodtak. Szárazon felköhögött, majd folytatta a munkáját. Arcán és fején nyoma sem volt a férfivá avatás során szerezhetô hegrajzolatoknak; Ruhái durva vászonból készültek, és nem rénszarvasbôrbôl. Egyetlen fegyver sem volt a keze ügyében, és szemmel láthatóan nem zavarta, hogy egy parányi irodában kell ücsörögnie ahelyett, hogy a szabad ég alatt lenne. Bölcs Szónok nehezen tartotta hihetônek, hogy a férfi ugyanannak a harcos civilizációnak a leszármazottja, amihez ô maga is tartozott.

Bölcs Szónok tehát nem ütközött akadályba, és így elindult a város belseje felé. Az undorral küszködve ment végig az óriási épületek között húzódó szľk, mocskos utcákon. A város egyes részei között keresve sem lehetett találni összhangot, és mintha minden terv nélkül, találomra hozták volna létre valamennyit. A gigantikus gyárak elôtt is jókora üres terek nyújtózkodtak, látszólag minden különösebb ok vagy rendeltetés nélkül. A város kontroll nélkül növekedett, akár egy beteg szervben a rákos daganat.

Csatornáknak nyoma sem volt; az utakat és sikátorokat vastag szennyréteg lepte be. A levegôben emberi ürülék bľze keveredett a sülô ételek, és az olcsó alkohol éles, jellegzetes szagával. A tereken álló épületek aljában kifôzdék és fogadók magas, sötét kapui sorakoztak. Mindenütt koszos kis kölykök rohangásztak; és csak idônként haladt át közöttük egy-egy jómódúnak tľnô, kékkabátos ember. Ezek a férfiak már hegtetoválásokat viseltek arcukon, és büszke fennhéjázással lépkedtek. Ha valaki mégis vette a bátorságot, hogy eléjük álljon, vagy nem figyelt eléggé, és az útjukba került, megsuhintották botjaikat, és végigvágtak a tiszteletlen hátán. Bölcs Szónok meglepetten látta, senki sem mert nekik visszaütni, mintha a város lakóiból kiveszett volna minden küzddôszellem.

Ahogy így kószált, a Könyvtáros felfedezett valamit, amit minden addiginál borzasztóbbnak talált. Az utcákon járkáló emberek - a mocskos lurkók és a kékkabátosok kivételével -, a felnôtt férfiak és nôk valamennyien testi fogyatékosak voltak. Végtagjaik csonkák voltak, arcuk vonásait eltorzították a csúf sebhelyek. Némelyikük famankókon sántikált, másik vakon, egy-egy gyermek vállára támaszkodva bóklásztak, de a legszörnyľbb mégis az a törpe volt, akinek mindkét lába hiányzott, és kézenállva, talpa helyett a tenyerein "lépkedve" jártak. Śgy tľnt, mintha mindannyian valami roppant méretľ ipari katasztrófa áldozatai lettek volna.

A sötétben, a pokoli kéményekbôl áradó remegô fényben, az árnyékok között és a a világosabb helyeken úgy mozogtak ezek az emberek, akár a szellemek. Céltalanul lézengtek az utcákon, s közben zokogva könyörögtek alamizsnáért és segítségért. Buzgón fohászkodtak a Mennybéli Atyához, a négykarú Császárhoz, és kérték, mentse meg ôket. Ćtkozódtak és imádkoztak, dühöngtek és esdekeltek a város beszennyezett, mocskos ege alatt. Bölcs Szónok látta, ahogy a szegények meglopják a hozzájuk hasonló nyomorultakat, és eltľnôdött, mi okozhatja, hogy emberek ilyen mélyre süllyedjenek. Még élénken emlékezett a barakk-falvak és barlangvárosok lakóira, az erôs harcosokra, akik soha senkitól nem kértek semmit. Miféle gonosz, aljas mágia változtatta át Síkfölde büszke népének fiait ilyen patetikus, szánalomra méltó, mégis undorító lényekké?

Összerezzent, mikor valaki belecsimpaszkodott a karjába.

- Alamizsnát - nyöszörögte a kölyök. - Szánj meg, uram, hogy élelmet vehessek!

Bölcs Szónok megkönnyebbülten felsóhajtott. A varázslat még mindig nem vesztett az erejébôl. A gyereknek nem tľnt fel, hogy idegen, csak egy adományforrást látott benne. Érezte ugyan, hogy a pajzsként használt szellemek legszívesebben elhagynák ôt, és a várost, ám még mindig nem sikerült kicsúszniuk tudata szorításából.

- Nincs semmim, fiam, amit adhatnék - felelte, mire a kölyök trágár szavakat mormolva elrohant mellôle.

A tengerészgyalogosok csalódottan, bánatosan és dühösen hagyták el a barlangvárost. Felhôjáró látta, Sánta Medve arca még mindig sápadt, ezért intett neki, meg Vadmenyétnek, kövessék. A két szakaszparancsnok a kapitány után ment, aki egy sziklaszirt tetején megállva végignézett az alant elterülô völgyön.

- Rablók - mondta Felhôjáró. - Ezt jelentenünk kell a Birodalomnak.

Vadmenyét leköpött a mélybe.

- Tehát az övék a sötét város - mondta Sánta Medve csendesen, de szavaiból csak úgy sugárzott a gyľlölet. Felhôjáró meg tudta érteni érzelmeit.

- Leigázták a Népet - folytatta Sánta Medve. - Valahogy legyôzték ôket, és a város falai közé terelték mind.

- Néhány klán valószínľleg megpróbált ellenállni - találgatott Felhôjáró. Büszkeséggel töltötte el, hogy az ô klánja is azok közé tartozott, akik inkább a reménytelen harcot választották, semmint megadják magukat.

- Vége a világunknak, lejárt az idônk - mondta Vadmenyét.

Szavai úgy bongtak Felhôjáró fejében, mintha egy nagy, szomorú hangú harang kondult volna meg. ž is tisztában volt vele, Vadmenyétnek igaza van. Az egész bolygójuk, az otthonuk, és a civilizációjuk is elpusztult.

Már csupán Sötét Angyalok tengerészgyalogosai emlékeztek Síkfölde Népének világára. Mikor aztán ôk is meghalnak, a klánokat mindenki elfeledi, és csak a Káptalan Flottájának feljegyzéseiben fognak szerepelni. Hacsak a Sötét Angyalok nem törik meg a hagyományt, és nem regrutálnak más világokról, a tengerészgyalogosok ezen generációjának kihaltával a Káptalannak is vége lesz.

Felhôjáró üresnek érezte a lelkét. Nem is csoda, hiszen oly nagy reményekkel tért haza. Arra számított, hogy újra az övéi között élhet, és mielôtt aggastyán válik belôle, ismét láthatja a faluját. Ćm minden álma szétfoszlott. A hazája már réges rég halott volt.

- Még csak nem is tudtuk - mondta elérzékenyülve. - A klánjaink hosszú évekkel ezelôtt elpusztultak, és még csak nem is tudtuk, mi történt. Ćtkozott volt a nap, mikor a <MI>Halálszárny<D>on szülôbolygónk felé indultunk...

A két szakaszparancsnok némán állt mellette. A hold fény áttörte a fellegeket, és alattuk, a völgyben hirtelen megpillantottak valamit. A körvonalak lassan élesebbé váltak, és tisztán kirajzolódott egy óriási, a földbe vágott szárnyas koponya alakja.

- Mi az? - kérdezte Vadmenyét. - Mikor végigfürkésztem a völgyet, még nem volt ott.

Sánta Medve rosszalló tekintettel nézett rá. Felhôjáró tudta, öreg barátja még álmában sem gondolt rá, hogy egy ellenséges klán tagja egyszer bemerészkedik az övéi szent völgyébe. A hallgatag, szikár férfi még egy évszázados együttlét után is tudott meglepetéssel szolgálni a számukra.

- Azon a helyen végezték varázslataikat a klánunk lélekszónokai - felelte Sánta Medve. - Lehet, hogy megpróbálták megidézni a <MI>Halálszárny<D>at, az Égi Harcosok hordozóját. Talán végsô kétségbeesésükben folyamodtak ehhez a hiábavaló kísérlethez. Arra számítottak, hogy majd mi megvédjük ôket. Ebben hittek, de késôn érkeztünk.

- Bosszút állunk értünk! - mordult fel Vadmenyét.

Sánta Medve bólintott.

- Bemegyünk a városba, és leromboljuk.

- De hiszen csak harmincan vagyunk! - mondta Felhôjáró. - Nem szállhatunk szembe egy egész városravaló Rablóval! A Kódex világos utasítást ad, mit kell tennünk ilyen esetben. Orbitális pályáról vírusbombát hajítunk a bolygóra.

De Sánta Medve és Vadmenyét arcán látszott, nem értenek egyet kapitányukkal.

- Ha megtesszük, mi lesz a népünkkel? Lehet, hogy néhányuknak mégis sikerült életben maradniuk - mondta Sánta Medve minden meggyôzôdés nélkül. - Mielôtt minden életet kiirtunk a szülôbolygónkon, ezen is el kell gondolkoznunk.

Vadmenyét elsápadt. Felhôjáró még sohasem látta ilyen bizonytalannak.

- Én ezt képtelen vagyok megtenni - suttogta. - Te igen, kapitány testvér? Te ki tudnád adni a parancsot a világunk... és talán népünk teljes és végleges elpusztítására?

Felhôjáró érezte a reá nehezedô felelôsség rettentes súlyát. Tiszta volt elôtte a feladat. Ezen a bolygón van valami, ami veszélyt jelent a Birodalomra. Egyetlen szava elég lenne ahhoz, hogy a népét kitörölje a világból. Megpróbált nem gondolni rá, hogy Sánta Medvének talán mégis igaza van, hogy a Génrablók talán még nem igázták le teljes mértékben a Népet. Megpróbálta elvetni ezt a lehetôséget, de titokban mégis azt remélte, ez az igazság. Dermedt mozdulatlanságban állt egy pillanatig, mintha egész testét megbénítaná a nehéz döntés meghozatala.

- Ebben nem csupán te döntesz, Felhôjáró - mondta Vadmenyét. - Ebbe valamennyi harcos beleszólhat, aki a Néphez tartozik.

Felhôjáró Vadmenyét ádázul csillogó szemeibe nézett. Vadmenyét felidézett egy ôsi szokást, és neki meg kellett felelnie rá. A Rombolók kapitánya Sánta Medvére pillantott, de az zordan nézett vissza rá.

- Jól van - bólintott végül Felhôjáró. - Gyľlést tartunk.

Bölcs Szónok látta a tér túlsó oldalán kitörô zľrzavart. Egy osztagnyi kékkabátos az egyik oldalra terelte a nyomorék koldushadat, és közben még azzal sem törôdtek, hogy valamelyik szerencsétlent összetapossák. Egy húsba metszô penge könnyed kegyetlenségével oszlatták szét a tömeget.

A Könyvtáros visszahúzódott az egyik kocsma ajtajába. Az egyik magabiztos pribék, egy suhanc, kinek arcán még be sem gyógyultak a díszítô hegek, így is közvetlen közel lépett hozzá, és felemelte botját, hogy egy jókorát húzzon vele Bölcs Szónok fejére. Ćm a bunkó lecsúszott a Romboló testpáncélról. A kékkabátos meglepetten hunyorintott egyet, majd elhátrált.

A pribékek által szabaddá tett úton megjelent két, koposzra borotvált fejľ, fedett gyaloghintót cipelô ember. Ahogy Bölcs Szónok a hordszék oldalán díszelgô négykarú alakra pillantott, bozongató félelem remegtette meg testét. Beigazolódott az, amitôl a legjobban tartott.

- Alamizsnát, Uram, egy kis alamizsnát! - rimánkodott a koldushad. Hangjuk egyetlen ordítássá olvadt. Néhányuk a földre vetette magát, és a hordszék felé nyújtogatták csonka karjaikat és lábuikat.

Félre libbent a gyaloghintó oldalát takaró függöny, és egy alacsony, kövér férfi lépett ki mögüle. Sápadt, kékes árnyalatú bôre volt; magasszárú, koromszínľ bôrcsizmát és finom szövetbôl készült fekete öltönyt viselt. A nyakába akasztott lánc medálja egy négykarú alakot formázott. Feje kopasz, arca szôrzelen volt; szúrós tekintetľ szeme feketén villogott. A tömegre nézett és kárörvendôen elvigyorodott, tokája megremegett.

Elôhúzta erszányét. A koldusok lélegzettüket visszafojtva, várakozóan bámultak rá. A férfi egy pillanatra a Könyvtárosra nézett, elcsodálkozott, majd elkomorodott. Bölcs Szónok lába megremegett, és féltérdre rogyott. Akarata ellenére tett így, hiszen fogadalmat tett, hogy a Császár képmásának kivételével soha senki és semmi elôtt nem borult le így. Érezte a gonosz pillantás súlyát, és eltľnôdött, vajon a kövér ember képes-e rá, hogy átlásson a testét körülölelô álcán, a szellemek alkotta védôpajzson.

Valamennyi szakasz felsorakozott a tľz mellett. A jókora rönkök vörösen parázslottak a sötétben, fényük démonivá varázsolta a tengerészgyalogosok arcvonásait. Mögöttük, akár egy hatalmas védôbástya, ott állt a leszálló-karmaira támaszkodó <MI>Halálszárny<D>, azon túl pedig ott magasodott a félelmetes förtelem otthona, az ellenség városa.

A tľzhöz legközelebb a közömbös arcú szakaszparancsnokok álltak, mögöttük pedig az embereik. Valamennyien magukra öltötték harci testpáncéljukat, és a kezük ügyében tartották villámszóróikat és lángvetôiket. A tľz fénye megcsillantotta a váll-lemezekre festett, szárnyas kardot ábrázoló jelvényeken. Felszerelésük arról tanúskodott, hogy a Birodalomhoz tartoznak, ám arckifejezésük elárulta, még mindig Síkfölde fiainak érzik magukat.

Felhôjáró már oly régóta ismerte ezeket a harcosokat, hogy legalább olyan jól tudott olvasni gondolataikban, akár Bölcs Szónok. Tekintetükbôl látta, bosszú után szomjaznak, és halál után sóvárognak mind. Igen, mind arra vágytak, hogy a szellemek birodalmában csatlakozhassanak klánjuk halott tagjaihoz. Felhôjáró is hallotta ôsei lelkének szavát; hallotta a bosszúért kiáltó lélekhangokat, de megpróbálta kizárni ôket tudatából. A Császár katonája volt, így más kötelezettségei is akadtak, mint hogy teljesítse népe eltávozott tagjainak kérésér.

- Harcolnunk kell - mondta Vadmenyét. - A holtak így kívánják. Bosszút kell állnunk klánjainkért. Ha valaki még életben maradt népünkbôl, meg kell szabadítanunk. Vissza kell szereznünk a becsületünket!

- A becsület sokféle lehet - felelte Véres Hold. - A becsület azonos azzal a hľséggel, amivel a Császárnak tartozunk. Romboló páncéljaink a szimbólumai ennek a hľségnek. Igen, a páncéljaink jelképezik a Káptalanunk iránti hľséget. Szabad-e megkockáztatnunk, hogy elveszítjük, és a Rablók kezébe adjuk Káptalanunk örökségét?

- Ezek a páncélok négy évszázadon át megóvták a csatába induló tengerészgyalogosokat. Miért éppen most, miért éppen minket hagynának cserben? - kérdezte Vadmenyét ingerülten. - Csak még nagyobb becsületet szerezhetünk nekik azzal, hogy legyôzzük ellenségeinket.

- Marius testvér, Paulo testvér, hallgassatok! - kiáltotta Felhôjáró. Vadmenyét és Véres Hold régi neve helyett szándékosan a Káptalan formális-rituális megszólítási formáját használta, azokat a neveket, melyeket akkor vettek fel, mikor tengerészgyalogosok lettek. A két Romboló átérezte a pillanat jelentôségét, és lehajtotta a fejét.

- Bocsáss meg nekünk, kapitány testvér, és mondd meg, mivel tehetjük jóvá bľnünket. Örök hľséggel téged szolgálunk.

- Nincs szükség rá, hogy vezekeljetek. - Felhôjáró végignézett az arcokon. Minden szem reá szegezôdött.

Mielôtt újra megszólalt, óvatosan átgondolta és mérlegelte minden egyes szavát.

- Ma éjjel nem úgy gyľltünk itt össze, mint a Császár katonái, hanem az ôsi szokásnak engedelmeskedve, mint a Nép harcosai. Ezt mint kapitány, és mint Harci Vezér mondom. Mosta valamennyien klánjaink szószólói vagyunk. Egyesít minket a testvériség, ezért egy hangon kell beszélnünk, egy elmeként kell gondolkoznunk, és meg kell találnunk a legmegfelelôbb, legjárhatóbb ösvényt, melyen tovább haladhatunk.

Felhôjáró tisztában volt vele, nincs minden egészen úgy, ahogy mondta. A jelenlévôk nem klánjaik szószólói voltak, hanem maguk a <MI>klánok<D> - a Nép utolsó, életben maradt fiai. A rítus azonban úgy parancsolta, eképpen szólítsa meg ôket.

- Körünkben most nincs helye ellentétnek. A gyľlés végeztéig egy klán vagyunk.

Furcsa volt kimondani ezeket a szavakat olyan harcosok elôtt, akik már sokszáz nap fényében, ezernyi csatában egymás mellett küzdöttek, de az ôsi szokás szerint el kellett ismételni ezeket a békítô, eredetileg az egymással rivális törzsek harcosainak szánt mondatokat.

A tengerészgyalogosok bólintottak, és Felhôjáró hirtelen rádöbbent, nagyon is helyénvalóan cselekedett. Amíg ezen a bolygón vannak, meg kell tartaniuk az ezen a világon született, élt és meghalt elôdeik szokásait. Ezen a helyen, és ebben az idôben közös örökségük kell, hogy vezérelje ôket. Az örökség, mely ha pusztán szavakból is áll, de valamennyiük lelkének megnyugvást ad a borzalmak után, melyeknek tanúi voltak.

- Śgy kell beszélnünk, hogy egy pillanatra sem felejtjük el közben, mi történt hazánkkal, de azt sem, hogy harcosok vagyunk, kiknek fontos a becsület. Élet és halál függ ettôl. Szóljatok hát, mondjátok ki ôszintén gondolataiktokat, és köözben tartsátok meg népünk szokásait...

A Nagyúr megtörve az adományozás szertatásának menetét, még mindig Bölcs Szónokra bámult. Minél tovább nézte, arca annál komorabbá vált, magas, dudorokkal csúfított homlokán annál több ránc jelent meg. Hirtelen azonban elfordította a fejét, és belekotort erszényébe.

A tömeg siralmas üdvrivalgásba kezdett, ahogy a Nagyúr közéjük hajított egy maréknyi vaspénzt. A Nagyúr ezután visszamászott gyaloghintójába, és kényelmesen hátradôlve figyelte a garasokért folyó harcot. A tengerészgyalogos is a porfelhôben egymást taposó, a pénzdarabok után kapkodó szerencsétlenekre nézett, majd undorodva megrázta a fejét, és belépett a fogadóba. Még a legmocskosabb kasvilág lakói is nagyobb méltósággal viselkedtek volna, mint az utcán ordítozó embercsürhe.

Bölcs Szónok körülnézett a majdnem üres, döngöltföld padlójú helyiségben, a durván ácsolt asztalok között, melyek mellett egy-két rongyos, mocskos részeg ücsörgött. A falakon elnagyolt mázolmányok függtek; mindegyik ugyanazt a négykarú, elsô pillantásra csillagnak tľnô alakot ábrázolta. Bölcs Szónok fülét hirtelen megütötte egy távoli gôzsíp elnyújtott, vonyító hangja.

A fogadós hasát a falapnak támasztva a pultja mögött állt. Bölcs Szónok eléje lépett, de ahogy kezét a pultra tette, hirtelen rádöbbent, egyetlen garasa sincs. A fogadós hideg tekintettel bámult rá, és vaskos ujjával megdörzsölte püffedt, értágulásos arcát.

- Na, mit akarsz? - kérdezte kihívóan.

Bölcs Szónokot meglepte a férfi durva, támadó élľ hangja. A Nép tagjai mindig  tisztelettudóan beszéltek és udvariasan viselkedtek. Ez érthetô is volt, hiszen az ilyesmi soha sem árthat, mikor a szájára nem vigyázó embert megsértett társa bármikor fejbe vághatja egy kôbaltával. Bölcs Szónok mélyen a fogadós szmeébe nézett, és feléje sugározta akaratát. Tudata nem ütközött ellenállásba, a férfi gyenge lelke meg sem próbált védekezni, de még így is meglehetôsen fárasztó és kimerítô mľvelet volt.

A férfi lesütötte szemeit, megfordult, és anélkül, hogy Bölcs Szónok akár egyetlen hangos szóval, vagy intéssel is jelezte volna, az egyik anyagkorsóból italt töltött egy pohárba. A fogadó bejárata felôl döngô léptek hallatszottak, hirtelen kivágódott az ajtó, és egy csapatnyi ordítozó munkás özönlött be a terembe.

A férfiakból és nôkbôl álló társaság valamennyi tagjának arcáról lerítt ez elcsigázottság. Kezeik és meztelen lábuk éppen olyan olajos volt, akár kopott ruháik,. Bölcs Szónok úgy vélte, éppen most érhetett véget a mľszakjuk.

Bölcs Szónok fogta az italát, leült az egyik sarokban álló asztalhoz, és a székekre lezökkenô munkásokat figyelte, akik fennhangon szapulták a fônökeiket, és vég nélkül panaszkodtak az alacsony bér miatt. Néhányuk félrevonult, és belefogott valami kockajátékba.

Bölcs Szónok egy idô múlva észre vette, hogy a helyiség hátuljából nyíló ajtón át lassan kiszivárognak az emberek. Felállt, és követte ôket. Śgy látta, senkinek sem tľnt fel a távozása.

A sötét szoba, ahová belépett állati zsíradéktól bľzlött. A közepén egy gödör tátongott, mely körül vidáman rikoltozó, vagy éppen dühösten szitkozódó munkások álltak. Bölcs Szónok elôre lépett, a tömeg pedig széthúzódva utat engedett neki. Ahogy a gödör szélére ért, meglátta, m váltott ki ilyen heves indulatokat az emberekbôl.

A mélyedés aljában két nagytermetľ, síkföldi menyét küzdött. Mindkettô hosszú sebeket ejtett a másikon, és az ordítozó nézôközönség nagy örömére jókora húscafatokat téptek ki a másik testébôl. Az állatok olyan magasak voltak, akár egy megtermett férfi. Nyakukat tüskés, gallérszerľ fémlemez védte. Mind a kettô legalább tucatnyi sebbôl vérzett, és egyikük elvesztette a fél szemét.

Bölcs Szónok undorodva húzódott hátra. Fiatal korában többször is vadászott menyétre. Valódi, harcosnak való kihívás volt egyetlen kôbaltával szembeszállni a vad és ravasz fenevaddal. Ha az ember nem vigyázott, könnyen alul maradhatott. Ćm ebben a kegyetlen sportban nem volt semmi szépség, semmi, ami bárkinek is a becsületére válhatott volna. Az egész csupán arra volt jó, hogy a fáradt, éhes munkások valahol, valamin kiélhessék kegyetlenségüket.

A Könyvtáros ellépett a gödörtôl, hagyva, hogy a munkások újra elfoglalhassák helyüket. Visszament a másik helyiségbe, és látta, közben egy kékkabátos érkezett a fogadóba, és a pultnál a kocsmárossal beszélget. Ahogy Bölcs Szónok kilépett az utcára, észre vette, hogy mindkét férfi feléje néz. Gyorsan bevetette hát magát a ködös éjszakába. Egy pillanatra úgy érezte, nem emberi tekintetek tüzébe került.

Felhôjáró a tľz körül álló harcosok arcára nézett; a harcosokéra, akik arra vártak, hogy ô kezdje el a beszédet. Három mély lélegzetet vett. Igen, a hagyomány szerint neki kell elsôként szólnia.

A Harcosok Gyľlése nem formális vita volt csupán, ahol az ellenségek fegyverek helyett szavakkal küzdenek. Nem, a Gyľlés sokkal több volt ennél. Itt nyílt mód a tapasztalatok cseréjére, és a történetek elmesélésére is, és a szavaknak nem lehetett semmi bántó, dühöt gerjesztô élük. Felhôjáró mindezt tudta, így körültekintôen fogalmazva kezdett hozzá mondókájához.

- Mikor még csak tizenkét nyarat láttam, a többi hozzám hasonló korú fiúval együtt a Sárga Barakkban éltem. Az volt ott az utolsó nyaram, mert felszólítottak, fogadjam asszonyomul Szökkenô Szarvast, klánom legtündéribb leányát. A fiúk, a társaim sokszor beszéltek az Égi Harcosokról, kiknek utolsó látogatása óta akkor egy teljes évszázad telt el. Sokat emlegették ôket, és az égen közben megjelent a vörös csillag, közeledtük hírnöke...

- Sólyomkarom, nagyapám nagyapja a kiválasztottak között volt, és eljutahatott a szellemek birodalmába, hogy szolgálja a Nagy Égi Fônököt. A családomat, így engem is, különös megbecsüléssel vettek körül a többiek. Źgy volt ez annak ellenére, hogy Sólyomkarom távozásakor apátlanul hagyta fiát, aki rákényszerült, hogy egy másik barakkban találjon magának új családot...

- Ezüst Rénszarvasnak hívták a fiút, akivel versengenem kellett Szökkenô Szarvas kezéértt. A barátom volt, de közben gyľlölt is, hiszen a leány végül engem választott, s nem ôt. Dühében sértô szavakat mondott rám és családomra. Nem volt joga hozzá, hiszen Ezüst Rénszarvas atyái közül egy sem száguldhatott a <MI>Halálszárny<D>on, egyetlen ôse sem juthatott el az égen túli végtelenbe...

- Megdühödtem, és visszavágtam neki. Azt mondtam, ha valóban olyan bátor, amilyennek mondja magát, akkor lesz mersze ahhoz is, hogy megmássza a Kísértetek Hegyét, és meglátogassa az žsök Otthonát.

Felhôjáró kis szünetet tartva elhallgatott, idôt hagyva a harcosoknak, hogy szavai alapján el tudják képzelni a helyzetet. Az emlék még mindig frissen és élénken élt az elméjében, olyannyira, hogy szinte újra érezte az ifjak barakkját melegítô tľz csípôs füstjét, és ismét látta a mennyezetrôl lelógó prémeket.

- Ezüst Rénszarvas csak erre várt. Dühösen vicsorogva azt válaszolta, felmegy a hegyre, ha valaki vele tart, hogy tanúja legyen tettének. Amikor ezt mondta, egyenesen rám nézett...

- Csapdába kerültem. Nem visszakozhattam anélkül, hogy el ne veszítsem becsületemet. Mennem kellett, mert ha nem teszem meg, az azt jelentette volna, hogy elismerem, Ezüst Rénszarvas több nálam...

- Mikor ezt meghallotta, Szökkenô Szarvas rimánkodni kezdett, ne menjek. Attól félt, a szellemek magukkal ragadnak. Szökkenô Szarvas egy Sámán leánya volt, és birtokolta a Varázslátás képességét. Hallgatnom kellett volna rá, ám fiatal voltam, az ifjak pedig oktalanul büszkék, és tapasztalatlanok. Mikor aztán a leány látta, nem tántoríthat el szándékomtól, levágott a hajából egy tincset, mágikus fonatot készített belôle, és nekem ajándékozta, hogy visszavigyen hozzá...

- Vadászléptekkel is három napig tartott az út a Kísértetek Hegyéig. A félelem állandó társunkul szegôdött. A hideg ôszi éjszakákon, a telihold sápadt fényénél, mikor a fákon szellemek ugrándoztak, már nem nem találtuk olyan könnyľnek azt, amit a barlang biztonságos melegében gyerekjátéknak tartottunk. Olyan iszonyatos élmény volt a nyugodni nem tudó holtak otthona felé közeledni, hogy azt hiszem, ha egyedül lettünk volna, mindketten inkább visszatérünk a faluba...

- De egymás elôtt nem mutathattuk ki félelmünket, hiszen éppen a versengés kényszerített minket ilyen helyzetbe. Egyikünk sem akart elsôként visszafordulni; mindketten arra vártunk, hogy a másik feladja...

- A harmadik nap estéjén aztán megtaláltuk az elsô figyelmeztetô totemeket. Azoknak a holtaknak a koponyáit helyezték föléjük, kiket az Égi Harcosok ítéltek halálra. Legszívesebben elszaladtam volna, de a büszkeségem arra kényszerített, hogy tovább menjek...

- Nekiláttunk, hogy megmásszuk a hegyet. Az éjszaka nyugodt volt és hideg. Az aljnövények között láthatatlan élôlények mozogtak, a hold pedig úgy bámult le ránk, mintha egy Megátkozott Lélek volna. Az ösvény mentén satnya fák álltak kísértet-sorfalat. Addig másztunk felfelé, míg egy széles, kopár, a szárnyas koponyával jelölt fennsíkra nem értünk...

- Teljesen magával ragadott minket a siker érzése, olyannyira, hogy egy percre még egymás iránti gyľlöletünkrôl is megfeledkeztünk. Olyan helyen álltunk, ahol még csak alig néhány ember járt. Dacolni mertünk a szellemekkel, és túléltük. Boldogok voltunk, ám félelmünk nem múlt el teljesen...

- Már nem tudom, mire gondoltam, mikor Ezüst Rénszarvas felfelé mutatott. Hirtelen olyan bömbölés támadt, mintha ezernyi szellem egyszerre riadna fel álmából, és az égen vakítóan éles fény ragyogott. Talán elôször azt hittem, a szellemek ránk rontanak, hogy megbüntessenek minket tiszteletlenségünkért, de az is lehet, hogy a rémülettôl gondolni sem tudtam semmire. Azt tudom egyedül, hogy dermedten álltam a helyemen, miközben Ezüst Rénszarvas megforult és elmenekült...

- Addig is féltem, de ez semmi volt ahhoz képest, amit akkor éreztem, mikor a távolban megláttam a hatalmas, szárnyas testet, és meghallottam a közeledô viharmadár üvöltését. Képzeljétek csak el, mennyire meg lehettem rémülve, mikor aztán végül megláttam magát a <MI>Halálszárny<D>at, a Császár harci paripáját, a gyôzedelmes Szárnyas Vadászcsontvázat...

- Megbántam, hogy büszkeségem ilyen eszeveszett tettre ösztönzött. Mozdulni sem tudtam, nem hogy menekülni. Mozdulatlanul álltam, és vártam, hogy a <MI>Halálszárny<D> belém vájja karmait, és kiszakítsa testembôl a lelket...

- Iszonyomnál csak megdöbbenésem volt nagyobb, mikor a viharmadár leszállt elôttem a földre, és mikor elnémult dühödt ordítása. Ćm még ekkor sem voltam képes rá, hogy elfussak. A szörny kitátotta csôrét, és kiokádott néhány fekete páncélt viselô holtnak választottat. Az alakok a szárnyas penge jelét viselték vállaikon...

- Akkor már tudtam, a szellemek birodalmában vagyok, hiszen a páncélosok között ott állt nagyapám nagyapja, Sólyomkarom is. Megismertem, hiszen éppen elégszer láttam családi barakkunk tetôgerendájába vésett arcképét. Öreg volt, a haj ôsz, fáradtnak is látszott, de arca mégis magán viselte családunk jellegzetes vonásait...

- Ha az ember egy ilyen félelmetes helyen lát egy ismerôs, ám mégis idegen arcot, valahogy megnyugszik. žsöm látványa segített, hogy legyôzzem félelmemet. Csodálkozva elôre léptem, míg aztán közvetlenül elôtte álltam; a rettenetes öregember elôtt, kinek arca annyira hasonlított az enyémre...

- Hosszú percekig némán bámult rám, majd elmosolyodott, és felnevetett. Vérttel borított mellére ölelt, és felordított, milyen szerencsés a hazatérésük. Látszott rajta, legalább annyira meglepte a találkozásunk, mint engem.

Felhôjáró elhallgatott, és gondolatban összehasonlította ôse hazatérését a sajátjával. Most nem volt oka a nevetésre; neki nem adatott meg az a boldogság, mint az idôk folyamán már oly sok tengerészgyalogosnak. Most értette csak meg igazán, milyen örömet érezhetett a vén harcos az ismerôs arc láttán. Felhôjáró szomorú volt, és csak azon örvendezett, hogy Sólyomkarom már nem érte meg népük pusztulását.

- Persze, megdöbbentô élmény volt a legendás harcosok között állni, és saját ôsömmel beszélni. Tudtam, azért tértek vissza, hogy kiválasszák utódaikat, akik majd a helyükre lépnek, és a Császár szolgálatába állnak. Megfeledkeztem hát mindenrôl, és könyörögni kezdtem, engedjék meg, hogy velük tartsak.

- Az öreg rámnézett, és megkérdezte, van-e okom a maradásra, vagy arra, hogy megtagadjam a távozást. Szökkenô Szarvasra gondoltam és egy pillanatra eltétováztam, de vakmerô ifjú voltam. Ellenállhatatlanul vonzott a dicsôség látomása, meg az égen túli csodák. Mit tudtam én, mi akkor az életrôl? Döntenem kellett. Persze akkor még fogalmam sem volt róla, hogy évszázadokig kell majd élnem.

- Az ôsöm észrevette tanácstalanságomat, és azt mondta, ha okom van rá, jobban teszem, ha maradok. Ćm én már elhatároztam magam, és kértem, tegyenek próbára.

- Egy acélasztalhoz kötöztek, és fémkésekkel felvágták a testemet. Akkor már bebizonyítottam a bátorságomat, átestem a Menyétkarom szertartáson, ám az a fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit az asztalon kellett kiállnom. Miután felnyitották a testem, mindeféle dolgokat ültettek belém. Azt mondták, ezek a tárgyak részemmé válnak, és hozzásegítenek majd, hogy erôs legyen a lelkem.

- Ezután heteken át feküdtem lázas agóniában, és közben megváltozott a testem, a lelkem pedig a hideg világ határára szállt. Miközben így egyedül és elveszve kóboroltam, a testvérek egyike mindig mellettem állt, és a Birodalmi litániákat ismételgette.

- Egyik látomásomban aztán a Császár a <MI>Halálszárny<D>, a leghatalmasabb viharmadár hátán eljött hozzám. Más volt ez, mint az az építmény, ami az Égi Harcosok otthonául szolgált. A <MI>Halálszárny<D> szörnyszellem volt, míg a többi hozzá hasonló csupán az ô képére készített fémtotem.

- A Császár beszélt hozzám. Elmondta, ezerszer ezer világ létezik, és mind bajban van. Megmutatta nekem, az emberen kívül milyen más fajok léteznek, és megmutatta a világmindenség szívét is, ami nem más, mint a Káosz. Megmutatta a  lelkünkben rejtôzô sötét erôket, prédául dobott nekik, és figyelte, ahogy ellenállok a támadásuknak. Éreztem, ha engedek a kísértésüknek, a Császár azonnal eltaszítana magától és lesújtana rám.

- Végül aztán magamhoz tértem, és már tudtam, lelkem a Császáré lett. Véglegesen elhatároztam, elhagyom népemet, az otthonomat és arámat, csak hogy ôt szolgálhassam. Biztos voltam benne, a helyes utat választottam.

Felhôjáró Rombolótársaira nézett. Remélte, elég érthetôen adta elô történetét, és bízott benne, sikerült vele hatást gyakorolnia hallgatóira, sikerült ôket emlékeztetni a Császár iránti kötelességükre. Remélte, hogy szavaival megvilágította elôttük, valamennyien ugyanúgy döntöttek, mind arra az útra léptek, amire ô, és szinte biztos volt benne, hogy újra, most is a helyes megoldást választják majd.

Megrázta a fejét, és megérintette a még mindig a nyakában lévô hajfonatot. Eltľnôdött, hogy akkor, annyi évvel ezelôtt valóban jól döntött-e. Talán mégis boldogabb lett volna, ha Szökkenô Szarvassal marad... A soha véget nem érô csatározással eltöltött hosszú évek során kikopott belôle az egyszerľ, tiszta élet látomása, amit ifjúkorában elképzelt magának. Még csak el sem köszöntem tôle, gondolta. Valahogy ez volt a legszomorúbb a fejében keringô gondolatok között.

Śgy vélte, a legtöbb társára sikerült hatnia a történetével, ám mikor Sánta Medve elôre hajolva jelezte, hogy szólni kíván, Felhôjáró tudta, nem kerülhetik el a vitát.

- A Génrablókról akarok beszélni - mondta halkan Sánta Medve. - A Génrablókról, borzalmas tetteikrôl és kegyetlenségükrôl...

Bölcs Szónok a sötét utcákon lépkedett. Most, hogy az est leszálltával a munkások otthonukba húzódtak, a város néptelennek látszott. Hirtelen gyenge szellô ébredt, kormopettyeket szórt az utcákra, és valamelyest megritkította az eget takaró füstfellegeket. Bölcs Szónok a szájában érezte a szállongó hamu és mocsok keserľ ízét.

Elhaladt az óriási, megszakítás nélkül dohogó gôzgépeket rejtô gyárak mellett. A lárma szinte szétszaggatta a levegôt. A dugattyúk ôrült, nyakukat nyújtogató dinoszauruszok mozdulataival emelkedtek fel és süllyedtek vissza a helyükre. Bölcs Szónok tudta, soha sem pihennek.

Morbid kíváncsiságtól hajtva végigment a gazdag és díszes paloták utcáján. Śgy érezte, mintha apránként megismerné egy gigászi kirakósjáték részleteit, és tudta, ha az utolsó darabot is sikerül megtalálnia, valamennyi darabka a helyére kerül majd.

A palotákat kerítések és kovácsoltvas, a Bagoly, a Puma és a Patkány jeleivel díszített kapuk választották el az utcától. Ezek az állatok valamikor a Hegyi Klánok totemei voltak. Bölcs Szónok elgondolkodott. Lehetséges, hogy a palotákban a tözsek vezetôi laknak? Igen, nagyon is elképzelhetô, hogy a fônökök lepaktáltak a város építôivel, bárkik is legyenek azok. A Hegyi Klánok tagjai mindenre képesek.

Bölcs Szónok érezte ahogy felgerjedô dühe szétárad a testében, és elsodorja zavarodottságát. Többé már nem volt értelme az életének. A népét elárulták, a szülôbolygóját elrabolták, de még a Sötét Angyaloknak is végük. Tízezer éven át tartott a tradíció, de most vége szakadt. Már nem volt több szabad vadász, akik közül az Égi Harcosok kiválaszthatták volna utódjaikat.

A Káptalan tovább fog élni, de örökségének vége - már soha semmi sem lesz úgy, ahogy régen. Bölcs Szónok a Síkfölde Népébôl verbuvált tengerészgyalogosok legutolsó generációjához tartozott. Már nincs senki, aki a helyükbe léphetne.

Ahogy a szennyes hullámokkal hömpölygô folyó felé tartva végighaladt a paloták között, szellemi érzékszerevei figyelmeztették, hogy valaki követi. Már ez sem érdekelte különösebben. Valójában örült is volna neki, ha megütközhet az árnyak közül leskelôdôvel, bárki legyen is az.

Tovább ment, de az utca végébôl hirtelen fájdalmas nyögés hallatszott.

- Nem is sejtjük, honnan jönnek - mondta Sánta Medve. - Ezt még az Adminisztrátum Kurátorai sem tudják. Figyelmezetése és elôjelek nélkül jelennek meg. Hatalmas, az ľrközi térben száguldó hajókon érkeznek.

Még a keménylelkľ Rombolók is megremegtek e szavak hallatán. Felhôjáró azokra a társaira nézett, akik már találkoztak a Génrablókkal. A harcosok arcát már pusztán az emlék felidézése is eltorzította az iszony grimasza. Önkéntelenül kihúzták magukat, és idegesen körbenéztek. A kapitány kiolvasta a tekintetükbôl a félelmet, hogy újra szembe kell nézniük a Génrablókkal, azokkal a lényekkel, akik még ôket is képesek megölni.

- Rettenetes ellenfelek - folytatta Sánta Medve. - Vadak, vakmerôek, nem ismerik sem a sajnálatot sem a félelmet. Nem használnak fegyvereket, talán mert nincs is szükségük ilyesmire. A karmaik olyan erôsek, hogy papírként tépik szét még a gyémát keménységľ anyagokat is.

- Nem viselnek páncélt. A bôrük olyan kemény, hogy egy ideig még légüres térben is képesek életben maradni. A külsejük olyan, akár a vérengzô fenevadaké, de értelmesek és jól szervezettek. žk a legfélelmetesebb szörnyek, amikkel a tengerészgyalgosoknak a Hórusz Eretnekek óta meg kellett küzdeniük.

- Hogy honnan tudok róluk ennyi mindent? Ahogy közülünk sokan, már én is találkoztam velük.

Felhôjáró megremegett, és felidézte, ô milyen körülmények között nézett szembe a Rablókkal. Śjra maga elôtt látta a kitines testeket és pofákat, a tátongó állkapcsokat, a meredezô karmokat, és eszébe jutott, termetük ellenére milyen számkápráztató, rovarszerľ gyorsasággal mozogtak.

- De nem félelmetes harcmodoruk teszi rettenetes ellenfelekké a Génrablókat, hanem valami egészen más. Elmondom nektek.

- Százhúsz esztendôvel ezelôtt, még mielôtt elôször magamra öltöttem a Rombolók páncélját, a flottánkat elküldték, derítsük ki, miért nem ad életjelt magáról a Thranx nevľ kasvilág.

- A Birodalmi Kormányzó akkor már éppen húsz esztendeje nem fizette meg az adót, és így Adeptus Terra elhatározta, ideje lenne, hogy felfrissítsük az emlékezetét.

- A flottánkhoz egy Sötét Angyal, és śrfarkas, egy Ultraharcos egység, meg a Necromundáról hozzánk vezényelt Birodalmi žrség egy regimentje tartozott. Ahogy közeledtünk abolygóhoz, és felkészültünk a leszállásra, minedegyikünk arra számított, hogy ellenállásba, esetleg harcolni próbáló lázadó csapatokba ütközünk. Ćm az orbitális pályán keringô cirkálók nem nyitottak ránk tüzet, sôt, a kommunikátoron át a Kormányzó hozzánk intézett szavait talán még kedvesnek is lehetett volna nevezni.

- Azt állította, hogy világ elôször sorozatos térviharok, majd valami orkszerľ lények támadása miatt szakadt el a Birodalomtól. Elnézést kért az elmaradt adók miatt, és felajánlotta, hogy akár azonnal bepótolja a mulasztásukat. Azt javasolta, hogy Van Dam inkvizítor, a büntetôexpedíció vezetôje szálljon le hozzá, hogy személyesen is biztosíthassa ôt világa hľségérôl.

- Természetesen gyanúsnak találtuk a szavait, de Van Dam úgy vélte, mégis érdemes próbát tenni, mert talán katonai beavatkozás nélkül is esély van rá, hogy a világot visszatereljük a Birodalom kötelékébe. A Sötét Angyalokat rendelte maga mellé testôrségnek. Źgy aztán beállítottuk a lokátorainkat, és teleportáltuk magunkat a Kormányzó palotájába.

- A Thranx egy acélburokkal fedett világ. Lakói soha sem láthatták az eget. A Kormányzó palotája azonban olyan óriási volt, hogy a mennyezete alatt felhôk gomolyogtak, melyek aztán esôt szórtak a fogadóteremet körülölelô park fáira.

- Vérforraló látványban volt részünk. A fogadóterem felé vezetô kanyargós fémösvény két szélén ôrök álltak. Maga a ház egy mesterséges tó vizán lebegett. A Kormányzó egy hatalmas mesterséges gyöngyszembôl kifaragott tónon ülve fogadott minket. Mellett két gyönyörľ, ám vak leány állt. žk voltak uruk udvari telepatái. A Kormányzó üdvözölt bennünket, és elôhozatta az adó fejében felkínált kincseket.

- Különlegesen kitenyésztett, szürkebôrľ rabszolgák hozták be a terembe a ládákat. Elképesztôen izmosak voltak, de még így is alig bírták el sok-sok drágaságot. Végtelennek tľnô sorban masíroztak el elôttünk az iparigyémánt tömbökkel, az aranyberakásos villámszórókkal, a keramit- és jádeberakásos testpáncélokkal.

- Huac, a Kormányzó egész idô alatt megállíthatatlanul fecsegett. Megzavart minket a látvány, megtévesztett kedves hangja és udvariassága. Ahogy a hosszú nap lassan végetért, kezdtük úgy érezni, valóban nem lesz szükség harcra. Már-már elhittük, csak annyi dolgunk lesz, hogy fogjuk a kincseket, és szépen hazamegyünk.

- Elménk annyira megtelt a kellemes élményekkel, hogy készek voltunk mindenbe beleegyezni, amit szívélyes házigazdánk javasolt és mondott. Aztán elôhozták azokat az óriási kirogenikus koporsókat... Huac azt mondta, ezekben vannak a legértékesebb kincsek. Ekkor már annyira bíztunk benne, hogy majdnem elkövettük a hibát. Már majdnem elfogadtuk, anélkül, hogy belenéztünk volna a ládákba, mikor...

- Bölcs Szónok megálljt parancsolt. Egy percre a koporsók mellé állt, és kántlni kezdett. Szavai hallatán úgy éreztük, mintha egy sľrľszövésľ pókháló emelkedett volna fel elvakult szemeink elôl, és megláttuk a borzalmat.

- A Mágus - mert Huac varázsló volt - elbľvölt minket, de Bölcs Szónok felnyitotta szemeinket és megtörte a varázslatot. Iszonyodva láttuk, hogy kishíján magunkkal vittük a két koporsóban fekvô Géntolvajokat. Huac egész álló délután, szünet nélkül zsongta fülünkbe szavait, és ezzel különös, misztikus csápok szorításába kényszerítette elménket.

- Annyira az uralma alá vont minket, hogy majdnem közbeléptünk, mikor Bölcs Szónok villámszórójával megölte Huacot meg két látnokát. Egyedül az Élô Legenda, Sólyomkarom csatlakozott hozzá. Mikorra mi is feleszméltünk, már majdnem késô volt. Huac fegyveresei majdnem végeztek velünk.

- De tengerészgyalogosok voltunk. Mire az ôrök lövésre emelhették volna lézerfegyvereiket, villámvetôinkkel már le is kaszaboltuk valamennyit. Van Dam megpróbált kapcsolatba lépni a flottával, de a kommunkátorok felmondták a szolgálatot. Ráadásul képtelenek voltunk visszateleportálni magunkat. Egyetlen módja sem volt, hogy elkerüljük az összecsapást. Ki kellett jutnunk a bolygó felszínére, ahol már reménykedhettünk benne, hogy a siklóhajó majd felszed bennünket.

- Śgy tľnt, mintha a bolygó valamennyi lakója ellenünk fordult volna. Valóban így is volt. Kétszázan voltunk, amikor kitörtünk a fogadóterembôl, de amint kiértünk, ôrült módjára dühöngô fegyveres férfiak, fegyvertelen nôk és gyerekek vetették ránk magukat. Még akkor sem mutattak félelmet, amikor megöltük ôket, amikor látták, milyen sors vár rájuk. Nem féltek, sôt, mintha a halál valami különös, szentségtlen élvezetet okozott volna nekik. Az egész bolygó fertôzött volt.

- Mire kiértünk a felszínre olyan dolgok estek meg velünk, ami túltett minden rémálmon. Sötét folyosókon harcoltunk, keskeny létrákon kapaszkodtunk fel a falakon, szľk nyílásokon furakodtunk keresztül. Láttam, ahogy az egyik mennyezeti átjáróból Acélököl fej nélkül zuhan vissza. Van Dam felhajított egy füzérnyi repeszgránátot, és egy másodperc múlva egy kifejlett Rabló szétrobbant testének cafatjai zúdultak vissza ránk.

- Izzó Égbolt, a fivérem egy csapatnyi robbanóanyagot szorongató kölyöknek esett áldozatul. Ráugráltak, ledöntötték a lábáról, és elkattintották a detonátorokat. Egyikük sem maradt életben.

- A Végtelen folyosókon kétszer is majdnem rajtavesztettünk. Közelgharcba kényszerültünk a Rablókkal. Húsz fivérünk pusztult el, míg végül Bölcs Szónok  baltája, és Felhôjáró fénykardja utat nyitott elôttünk.

- Aztán, miközben a legutolsó csapóajtó mellett ôrködve vártam a többieket, én is megsebesültem. Egy Rabló alulról átfúrta magát a padlón, és magával rántott. Rálôttem. Arra még emlékszem, hogy miközben egyre lejjebb és lejjebb vonszolt, még láttam irtózatos pofáját, láttam a köréje gyľlô, förtelmes testét szeretettel simogató Thranx-iakat, de aztán elsötétült elôttem a világ.

- Mikor aztán a hajónk medikai szektorában, egy vadonatúj bionikus lábbal gazdagabban magamhoz tértem, a többiek elmondták mi történt. Bölcs Szónok és Felhôjáró mentett meg, felcipeltek a világ acéltetejére, ahol már várt ránk a siklóhajó.

- A bolygóval már csak egyetlen dolgot lehetett tenni. Ki kellett adni a parancsot a teljes megsemmisítésre. Orbitális pályáról vírusbombákat hajítottunk a felszínre. Késôbb az inkvizítori nyomozások kiderítették, csupán hatvan évvel azelôtt kezdôdött a baj, akkor, mikor egy azonosítatlan ľrjármľ a Thranx naprendszerébe lépett.

- A Rablóknak három generációnyi idôre volt szükségük egy bolygó teljes megfertôzésére. Mert azt is tudjuk róluk, hogy utódaikat egy eleven ember testébe ültetik bele. Az áldozatokat hipnotikus erejükkel kényszerítik rá, hogy önként vállalják ezt az anyaszerepet.

- Számtalan hosszú éjszakán át tľnôdtem azon, hogy ha korábban érkezünk, talán meg tudtuk volna menteni azt a világot. Talán képesek lettünk volna megfékezni a Rablókat, mielôtt rákfeneként terjedve megfertôzték a bolygót. Talán nem kellett volna elrendelni a teljes megsemmisítést...

Felhôjáró látta, hogy a Sánta Medve története felizgatta és még jobban feldühítette a harcosokat. Arcukról lerítt, valamennyien arra gondolnak, hogy a szörnyek élô keltetôgépként használták a Nép fiait, mind azon tľnôdnek, hogy egy idôben végrehajtott, gyors akcióval talán meg lehetett volna elôzni a katasztrófát.

(Nem fér ki. Bocs. A teljes itt: www.golokabolt.blogspot.com )

Oldal: --- WH 40K: Halálszárny (novella)
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2024 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat