(Ha minden jól megy, 2012-ben ezt is kiadjuk.)
Jack Kerouac:
DHARMA HOBÓK
A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:
Jack Kerouac: Dharma Bums
Copyright © Jack Kerouac, 1958
Fordította: Szántai Zsolt
Han-sannak.
1
Egy szép napon, 1955. szeptemberének végén felkapaszkodtam egy Los Angelesből induló tehervonatra, bemásztam egy nyitott vagonba; lefeküdtem a zsákomat a fejem alá, a lábamat meg keresztbe tettem, és meditálva nézegetni kezdtem a felhőket, miközben északi irányba, Santa Barbara felé robogtunk. Az volt a végállomás, és úgy terveztem, hogy azon az éjszakán már a Santa Barbara-i tengerparton alszom, aztán reggel felpattanok egy másik vonatra, és elmegyek vele San Luis Obispóba, vagy esetleg egy első osztályú tehervagonban átvitetem magam egészen San Franciscóig, ahová este hétre elvileg meg is érkezhettem. Valahol Camarillo közelében, ahol Charlie Parker megőrült, és utána visszacsillapodott a normalitásba, egy sovány, apró termetű hobó kapaszkodott fel a vagonba, amikor megálltunk, hogy eleresszünk egy másik szerelvényt. A fickó meglepett arcot vágott, amikor meglátott. Elhelyezkedett a vagon túlsó végében, lefeküdt, felém fordult, a fejét egy szánalmasan kis pakkra hajtotta. Csak nézett, meg se szólalt. Amikor aztán a kelet felé tartó másik szerelvény eldübörgött előttünk, és a kocsikísérő belefújt a sípjába, ismét elindultunk. A levegő érezhetően lehűlt, a tenger irányából köd gomolygott felénk a partmenti, meleg völgyek fölött. A kis hobó val együtt sikertelen kísérleteket tettünk arra, hogy bebugyoláljuk magunkat valamibe, csak feküdtünk a hideg acélpadlón, amíg bírtuk, aztán felálltunk és járkálni kezdtünk, meg ugrálni, és csapkodtunk a karunkkal, de egyikünk sem mozdult el a saját vagon-térfeléről. Nem sokkal később, egy váltó után begurultunk egy kis rendezőpályaudvarra, és megálltunk. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy a Santa Barbara felé vezető hűvös délutánt egy üveg borral lehetne még tökéletesebbé tenni.
- Vigyáznál a cuccomra? Kiugrok, hozok egy üveg bort.
- Ó, eredj csak!
Kiugrottam a vagonból, és átrohantam a 101-es országúton, a vegyesboltig, ahol nem csak bort, hanem egy kis kenyeret, meg némi édességet is vettem. Ezután visszafutottam a vagonomhoz, ami ezt követően még negyedórán keresztül várakozott a langymeleg napsütésben. Ez a langymeleg persze semmit sem jelentett, mert késő délután volt, esteledett, és az este mindig meghozta a hűvöst. A nyeszlett hobó törökülésben üldögélt a saját vagonrészében, egy félig kiürített szardíniásdoboz előtt. Megsajnáltam a szerencsétlent.
- Nem kérsz egy kis bort? Felmelegítene... Esetleg adhatnék egy kis kenyeret meg sajtot a szardíniádhoz.
- Ó, az jó lenne! - Olyan erőtlenül, és olyan tétován beszélt, mintha képtelen lenne eldönteni, hogy valójában mit akar. A sajtot egyébként három nappal azelőtt, még Mexico Cityben vettem, azelőtt, hogy megtettem azt a hosszú utat, busszal, keresztül Zacatecason és Durangón, meg Chihuahuán; azelőtt, hogy kétezer mérföldet utaztam El Pasóig, a határig. A kisember megette a sajtot meg a kenyeret, és hálásan, szomjasan beleivott a borba. Elégedett voltam. Felidéztem a Gyémántvágó-szútra egyik részét: "...légy adakozó, de anélkül, hogy akár egyetlen pillanatig is az adakozásra gondolnál, mert a jótékonykodás sem több egy puszta szónál." Akkoriban eléggé eltökélt hangulatban éltem, és ez a határozottság kiterjedt a vallásosságomra is: szinte a tökélyig fejlesztettem a saját kis szertartásaimat és a hitbéli megnyilvánulásaimat. Azóta persze eltelt egy kis idő, és már egy kicsit álszent lettem, már ami az imákat és hasonlókat illeti. Álszent, fáradt és cinikus. Talán azért, mert megöregedtem, és ezzel párhuzamosan közömbössé váltam... De akkor még tényleg hittem abban, hogy valóban létezik jóság és jótékonyság, alázat és odaadás, semleges nyugalom és bölcsesség, meg persze áhítat is, és hittem abban, hogy valójában régimódi bikkhu vagyok, aki modern ruhába öltözötten vándorol a világban (általában a New York, Mexico City és San Francisco által határolt háromszögön belül), méghozzá azért, hogy újra és újra megforgassa az Egyetlen Valóság, a Dharma Szent Kerekét, és elegendő érdemet gyűjtsön össze ahhoz, hogy Buddhává, vagyis megvilágosodottá váljon, s ezzel kiérdemelje a Paradicsom Jövőbeli Hőse címet. Akkor még nem találkoztam Japhy Ryderrel, erre az eseményre csak egy héttel ksőbb került sor, és még nem is hallottam a "Dharma hobókról", bár valójában már én is tökéletes Dharma hobó voltam, és zarándokként tekintettem magamra, aki vallási okok miatt csavarog a világban. A vagon másik végében kuporgó, apró termetű hobó megerősített abban a hitemben, pusztán azzal, hogy ivott a boromból, aztán beszélni kezdett, és végül előkapart egy papírfecnit, amire Szent Teréz imája volt ráírva - az az ima, amiben kifejtik, hogy Szent Teréz a halála után vissza fog térni a földre, és örökkön-örökké tartó rózsaesőt hullat a mennyekből minden élőlényre.
- Ezt hol szerezted? - kérdeztem.
- Ó, ezt? Valami magazinból vágtam ki. Pár éve, még Los Angelesben. Mindig magamnél tartom.
- És üldögélsz a vagonokban, és ezt olvasgatod?
- Ó, általában igen. - Erről a témáról nem mondott többet, nem erőltette a Szent Terézzel kapcsolatos kérdést, és általában vége nagyon visszafogottan beszélt a vallásáról. Ami pedig az életét illeti, nos, arról még kevesebbet mondott. Kedves, csendes hobó volt, a hozzá hasonlókra az emberek még akkor sem szoktak felfigyelni, ha egy sikátorban találkoznak velük, hát még ha a város főutcáján. A hozzá hasonlók, ha egy zsernyák félrelöki őket, akkor egyszerűen félrelökődnek és eltűnnek; ha valami nagymenő beléjük köt, mondjuk valami nagyvárosban, egy pályaudvaron, ahol a legközelebbi tehervonatra várnak, akkor egyszerűen fogják magukat és eliszkolnak, úgy elrejtőznek a töltés oldalában, a magasra nőtt gazban és az árnyékok között, mintha soha nem is léteztek volna. Amikor elmondtam a pasasnak, hogy azt tervezem, hogy másnap este felkapaszkodom a Zipper első osztályú tehervonatra, csak bólintott, és így szólt: - Ó, az Éjféli Kísértetre gondolsz, igaz?
- Így nevezik a Zippert?
- Ó, te biztos vasutas voltál, igaz?
- Az. Fékező voltam az S.P.-nél.
- Ó, mi hobók csak Éjféli Kísértetnek nevezzük azt a vonatot, mert az ember felszáll rá Los Angelesben, aztán senki sem látja, míg San Franciscóba nem ér, másnap reggel. Meg azért is, mert piszok gyors az a vadállat.
- Az. Nyolcvan mérföldet fut óránként. Egyenes pályaszakaszon.
- Ó, igen, nagyon gyors, de tudod, esténként nagyon hideg bír ám lenni, amikor ilyen gyorsan robog az ember, főleg ott a part mentén, Gaviotytól északra, meg hát körben, végig az egész Öbölnél.
- Az Öbölnél tényleg hideg van, de aztán Margaritától délre alacsonyabbá válnak a dombok.
- Ó, Margarita... Hát igen. Tudod, én már annyiszor utaztam az Éjféli Kísérteten, hogy már nem is tudom, hányszor.
- Mióta nem jártál odahaza?
- Ó, már megszámolni se tudom az éveket, azt hiszem. Különben Ohióból indultam.
A vonatunk elindult, a szél jegessé változott, a levegő meg ködössé. A következő másfél óra során minden tőlünk telhetőt elkövettünk annak érdekében, hogy ne fagyjunk meg, és hogy ne vacogjon túlságosan a fogunk. Összehúztam magam és meditálni próbáltam, a melegre gondoltam, Isten melegére, így próbáltam megsemmisíteni a hideget; aztán ugrándozni kezdtem, csapkodtam a karjaimmal, lóbáltam a lábaimat, és énekeltem. A kis pasas sokkal türelmesebb volt nálam, mert csak feküdt a helyén, és komor arccal, elgondolkodva, savanyú képpel rágcsálta a bagóját. Vacogott a fogam, elkékült a szám széle. Amikor besötétedett, megkönnyebbülten néztük Santa Barbara ismerős dombjait, amelyek lassanként alakot öltöttek a szemünk előtt. Tudtok, hamarosan meg fogunk állni, és akkor megmelegedhetünk a meleg, csillagfényes éjszakában, a vágányok mellett.
A kereszteződésnél elköszöntem a Szent Teréz imáját magával hurcoló kis hobótól - ott ugrottunk le mind a ketten -, aztán fogtam magam, és kivonultam a partra, hogy ott töltsem az éjszakát, a takarómba bugyolálva, kint a homokon, annak a sziklának a tövében, amelynek a tetejéről nem láthattak meg a zsaruk, hogy odajöjjenek hozzám okoskodni és elzavarni. Vágtam magamnak egy vesszőt, és nyárson sült hot dogot készítettem magamnak a tűz fölött, aztán felmelegítettem egy babkonzervet, meg egy doboz sajtos makarónit. Boroztam, és belemerültem életem egyik legkellemesebb éjszakájába. Belegázoltam a vízbe, beleeresztettem egy kicsit, aztán felnéztem az égre, és csak bámultam, elképedve néztem Avalokitésvara tízrétegű, sötétségből és gyémántokból készült univerzumát.
- Hát, Ray - mondtam boldogan -, már csak pár mérföld van hátra. Megint megcsináltad. - Boldog voltam. Ott álltam az úszógatyámban, mezítlábasan, kócos hajjal, a vörösen lobogó tűz előtt a sötétben, és énekeltem, bort ittam, köpködtem, ugrándoztam, rohangáltam - én mondom, ez az igazi élet! Egyedül voltam, szabad voltam; ott voltam a tengerpart puha homokján, előttem az a rengeteg víz; a szűz csillagok fénye tündéreien tükröződött vissza a csatorna folyékony vízhasáról. Ha az ember eléggé átforrósítja a konzervdobozokat, annyira, hogy már meg se bírja tartani őket a kezében, akkor sincs baj, mert csak elő kell kapni egy pár jó vasutas kesztyűt - ilyen egyszerű az egész. Hagytam, hogy kihűljön az étel, és közben ittam még egy kis bort, és belemerültem a gondolataimba. Ott ültem a homokban, keresztbe tett lábbal, és az életemen tűnődtem, azon, hogy mi ez az egész, meg hogy egyáltalán mire jó.
- Mi fog történni velem? Mi vár még rám?
Aztán a bor elzsibbasztotta az ízlelőbimbóimat.Fogtam a forró hot dogokat, és úgy ahogy voltak, leharapdáltam mindegyiket a nyársamról. Ettem, rágtam, nyeltem, aztán fogtam a kanalamat, és bevágtam a két konzervdoboz tartalmát is, a forró húsos babot, meg a sistergően forró szósszal nyakon öntött makarónit, meg azt a pár szem homokot, ami menet közben a dobozokba került.
- Vajon hány homokszem lehet ezen a partszakaszon? - töprengtem. - Hát... Körülbelül annyi, ahány csillag az égen! - Falatoztam és gondolkodtam. Aztán valami más jutott eszembe. - Vajon hány ember létezett, hány élőlény létezett, mielőtt elkezdődött a kezdet nélküli időnek ez a rövidke szakasza, amelyben most vagyunk? A fenébe is, ha össze akarnánk számolni a homokszemeket, vagy a tízezer kozmosz valamennyi csillagát, talán akkora számot kapnánk, amekkorát még egy olyan menő IBM géppel sem lehetne feldolgozni, és... Nem is tudom. - Ittam egy korty bort. - Nem tudom, nem is tudhatom, nem is bírom felfogni, mert de az biztos, hogy valami félelmetes, felfoghatatlanul nagy számot kapnánk, ami még nagyobb lenne, ha megszoroznánk azoknak a rózsáknak a számával, amit annak az édes Szent Teréznek ajándékoztak az olyanok, mint az a kis ember, ah a hobó a vonatról...
Miután befejeztem az evést, megtöröltem a számat a piros övsálammal, elmostam a tányéromat a tengerben, rugdostam egy kicsit a homokot, járkáltam egy kicsit, aztán megtöröltem a tányért, utána pedig lefeküdtem és betakaróztam, felkészültem arra, hogy eltöltök egy kellemes éjszakát, és pihenek egy jót. Aztán az éjszaka közepén felriadtam.
- Mi ez? Hol vagyok? Mi ez az örökké tartó kosárlabdameccs, amit a lányok játszanak, itt, mellettem, az életem ócska, rozoga házában, ami eddig még egyszer sem gyulladt ki? - Aztán rájöttem, hogy csak a hullámok jöttek közelebb a takaróm széléhez. - Olyan kemény vagyok, akár egy kókuszdió - jelentettem ki, és visszaaludtam, és arról álmodtam, hogy miközben alszom, bevágok három szelet kenyeret. Ah, az ember szánalmas elméje! Ah, egy magányos ember a tengerparton, akit talán szánakozó mosollyal figyel az isten... Aztán az otthonomról, a régi otthonomról álmodtam, ami New Englandben volt, meg a kiscicáimról, meg arról, hogy megpróbálnak követni engem, ahogy megteszek néhány ezer mérföldet, és keresztülvágok Amerikán; az anyámról is álmodtam, hátizsákot cipelt, az apám meg egy lidérszerű, utolérhetetlen vonat után rohant. Álmodtam, aztám felébredtem. Megláttam a szürke hajnalt, beleszimatoltam, mert a horizont valahogy olyan volt, mintha egy díszletmunkás tette volna elém, sietve, kapkodva, hogy elhiggyem: ez a valóság. Aztán visszafeküdtem, és a másik oldalamra fordultam, és elaludtam.
- Már megint ugyanaz - hallottam a saját hangomat abban a végtelen űrben, de az ember álmában képes magához ölelni.