(Megjelent: az IPC kiadónál)

Mindenki szereti a bálnákat

1. A vadászat

1988. szeptemberében Alaszkába, az Északi Lejtőre korábban köszöntött be a kemény tél. A beáramló szibériai levegővel együtt erős szelek és az évszakra nem jellemző hideg érkezett. Egyetlen hét alatt a napi átlaghőmérséklet +10-ről  -20 fokra csökkent. A partvonal mentén egy szokatlanul erős jégkoszorú alakult ki, amely elvágta Amerika legészakibb partjait a vad Északi-Jeges-tengertől.

Az érintett vizekben élő több ezer bálna már néhány héttel korábban elindult dél felé. Három fiatal szürke bálna nem így tett. Két serdülő és egy egyéves állat nem érezte, hogy a fejük fölött összezárul a jég. Ha tudták volna, mi készül, valószínűleg ők is csatlakoznak a többiekhez, ám ehelyett inkább folytatták az óceán végtelen fenekén élő ízletes rákok pusztítását.

Ezek a bálnák nem siettek. Miért is tették volna? Az étvágyuk ugyan hatalmas volt, de korlátlan mennyiségben állt rendelkezésükre élelem, és nem kellett szembenézniük semmiféle veszéllyel  - legalábbis nem olyasmivel, aminek tudatában voltak -, ráadásul valószínűleg tudták, ha elhagyják ezt a kiváló vadászterületet, ha télre elvonulnak a kaliforniai Baja mellé, addig nem ehetnek, amíg a következő tavaszon, öt hónappal később visszatérnek Alaszkába. Addigra ráadásul a végére kellene jutnia egy 9000 mérföldes útnak - ennél többet éves vándorlása során a világon egyetlen emlős állat sem szokott megtenni. Öt hónap koplalás nagyon hosszú idő ám az olyan nagyétkű lények számára, mint a bálnák!

A vándorlás ráadásul egyet jelentett a konfrontációval. Gyilkos bálnák, nagy fehér cápák és számtalan más ragadozó lesett az ifjú szürke bálnákra - azért csak a fiatalokra, mert ők tapasztalatlanságuk miatt még könnyű prédának számítottak.

Ekkor még senki sem sejtette, hogy ez a három ifjú szürke bálna hamarosan nagyon kemény leckében részesül; hamarosan meg kell tanulniuk, valójában milyen az élet a Sarkkörön, min múlhat az életbenmaradás.

A bálnák gondtalanul forgolódtak a vízben, hogy magukba szívják a granélakrákra emlékeztetői, apró lényeket a tenger fenekéről. Alig néhány száz lábnyira voltak az öt mérföld hosszúságú, keskeny homokpadtól, Point Barrow-tól, Észak-Amerika csücskétől. Délre, négy mérföld távolságban ott állt Barrow, a világon létező legnagyobb, legrégibb és legészakibb eszkimótelepülés. Máskor, vagy Alaszka sarkköri partvidékének más pontján a bálnák észrevétlenül megfulladtak volna a jég alatt.

Néhány rövid hét alatt kialakult egy olyan helyzet, megteremtődött egy olyan „ügy", aminek köszönhetően ez a három élőlény vált a történelem legszerencsésebbnek tartott állatává; ők lettek azok, akik példa nélküli segítséget és törődést kaptak egy másik faj egyedeitől. Ők voltak, és tudomásunk szerint azóta is ők fajtájuk egyedüli egyedei, amelyek ilyen jellegű külső közreműködésnek köszönhetően úszták meg azt, amit a sors elvileg kirótt rájuk. Ők hárman nem fulladtak meg úgy, mint a partra vetett bálnák; az ő testükből a hipermodern üzemhajókon nem készült japán szépségipari termék, se orosz fagylalt; ők nem kerültek - legalábbis akkor - a helybeli inuitok asztalára, mert az őslakók ebben az esetben nem is próbálták kihasználni a számukra biztosított bálnavadászati kvóta előnyeit.

Tavasszal, olvadás után a fiatal bálnák tetemei valósággal beterítik Alaszka sarkvidéki partjait. Mivel az ilyenkor fellelt szürke bálnák szinte mindegyike egészen fiatal, vagy egyenesen „csecsmőkorú" állat, a helybeliek - akik sok esetben pusztulásuk után több hónappal találnak rájuk - minden egyes évben megállapítják, hogy az áldozatok halálát minden bizonnyal fulladás okozta. Azoknak, akik tanúi voltak a borzalmas látványnak, legfeljebb az nyújthatott némi vigaszt, hogy ezek a lények nem hiába pusztultak el. A természetben semmi sem hiábavaló vagy felesleges; ezek a szürke bálnák például a sarkköri táplálkozási lánc fontos elemeivé váltak.

A szóban forgó három bálna időnként abbahagyta az evést, hogy hozzádörzsöljék ormótlan pofájukat a meder köveihez - így próbáltak vakarózni, így szerették volna enyhíteni azt a kellemetlenséget, amelyet a bőrükön megtelepedett bálnatetvek és kullancsok okoztak nekik. Ironikus módon ezek a viszketést kiváltó élősködők  óvták meg őket azoknak a veszélyeknek és csapdáknak némelyikétől amelyekkel a következő hónapok során találkozniuk kellett.

A helybeli inuitok (akik egykor eszkimónak nevezték magukat, ezért nem veszik sértésnek, ha más is ezzel a névvel illeti őket) egy teljes civilizációt építettek a bálnák köré, amelyeknek lététől az életbenmaradásuk függött. Az évszázadok során leginkább a grönlandi bálnák ízét kedvelték meg. Ezek a csillogó, sima bőrű állatok sokkal inkább megfeleltek céljainknak (táplálkozás), mint a nem túlságosan kellemes és étvágygerjesztő külsejű, kaliforniai szürkének is nevezett szürke bálnák.

A testüket sanyargató élősködők közel sem okoztak annyi bosszúságot a szürke bálnáknak, mint az egyik helybeli eszkimó vadász. Annak ellenére, hogy csupán százhatvan centi magasra nőtt, a bálnavadászatok során bebizonyított rátermettsége és ügyessége miatt az illetőt Maliknak nevezték, amely inupiat nyelven, az anyanyelvén „Kis Nagy Ember"-t jelentett. Életének hatvanegynéhány évének nagy részét Point Barrow környékén, a folyamatosan változó jégmezőn töltötte, és grönlandi bálnákra vadászott. Az idősebb eszkimók többségéhez, és azokhoz hasonlóan, akiknek népe csak nem rég ismerkedett meg a nyugati naptárral, ő sem tudta pontosan magáról, mennyi idős.

A legutóbbi időkig a világ fagyos, zord tetején élők számára a bálnák jelentették az egyetlen élelemforrást, mennyiségét tekintve annyit, hogy mindenki számára elegenő jutott. Egy átlagos, hatvan láb hosszú grönlandi bálna egy teljes éven keresztül megfelelő mennyiségű élelmet adott egy normál méretű inuit falu valamennyi lakója számára.  A kívüállók „megélhetési bálnavadászat"-nak nevezték Malik munkáját, de aki az egyik ember számára megélhetési bálnavadász, az a másik számára cowboy.

1988 szeptember elején Barrow bálnavadász hajóinak kapitányai aggódni kezdtek amiatt, hogy ebben az esztendőben sikertelen lesz az őszi vadászat. Tavasz óta a régióban senkinek sem sikerült zsákmányt szereznie, és a tél a jelek szerint szokatlanul gyorsan közeledett, szinte már a nyakukon volt. Mindenki tudta, ezen a vidéken a tél sosem érkezik üres kézzel: hatvanhét napon át tartó teljes sötétséget hoz magával, és hat hónapra olyan hideget teremt, amilyen a világon sehol másutt nincs. Az alaszkai Barrow-ban a nap minden november 17-én lenyugszik, és csak a következő év január 21-én kel fel ismét. Itt még a -50 fokos hideg sem szokatlan. Tovább rontja a helyzetet, hogy az Északi-sark felől, vagy a Beaufort- és Csukcs-tengeren keresztül Szibéria irányából 100 mérföldes szelek is érkezhetnek, amelyek hűtő hatása miatt akár -80 fokos is lehet a levegő. Természetesen az alaszkaiak nem igazán foglalkoznak a szél hűtő hatásával, ami valahol érthető, hiszen a mozdulatlan levegő hőmérséklete is éppen elég alacsony ahhoz, hogy kellemetlen legyen.

Minden alaszkai megmondhatja: az USA negyvenkilencedik államában valójában csupán két évszak létezik: a télelő és tél. Ahogy északabbra haladunk, egyre kevésbé tűnik tréfásnak ez a megállapítás, márpedig Barrowtól északabbra már nem igazán lehet menni.

Barrow lakói büszkén a „Világ Tetejének" nevezték városukat. (1) Nem ok nélkül: a város a Sarkkörtől 320 mérföldnyire, északra található, és eltekintve a két-három nyári héttől, amikor a jég eléggé visszahúzódik ahhoz, hogy a megerősített testű teherszállító hajók átjussanak, gyakorlatilag csak a levegőből lehet megközelíteni.

(1) Barrow városa Point Barrow-ról, Amerika legészakibb pontjáról kapta modern nevét. Ezt a helyet 1825-ben Frederick Beechey brit felfedező nevezte el Sir John Barrow brit admirálisról. Barrow inuit neve Ukpeagvik, vagyis: „a hely, ahol hóbaglyokra vadásznak". Talán ez az oka annak, hogy manapság már mindenki a Barrow nevet használja.

Malik és népe azóta nevezi ezt a helyet otthonának, hogy őseik Szibériából úgy huszonötezer éve áteveztek, átsétáltak vagy átcsúszkáltak a Bering-tengeren. Ezek a rettenthetetlen tengerjárók umiaknak nevezett, szárított rozmár- vagy fókabőrből készült csónakokon érkeztek. Valószínűleg az elsők között voltak, akik megtelepedtek Észak-Amerikában. Nem tudjuk, hogy az új területen találtak-e őslakosokat, így igazán nem tarthatjuk gőgösnek őket, ha az állítják, ők az első amerikaiak.

1988-ra alig több, mint 3000 ember élt Barrow-ban, közülük körülbelül 2700-an azt állították, az első felfedezők is ott vannak őseik között. 1988. szeptember 16-án, éjszaka, Malik a Nachick Streeten, a világ legészakibb kínai vendéglőjének nevezett Sam & Lee's előtt ráparancsolt bálnavadász csapatának hat tagjára, ellenőrizzék a felszerelésüket. Az emberek mindent megvizsgáltak, szétválogattak és összecsomagoltak; készen álltak arra, hogy nekivágjanak az Északi-Jeges-tengernek, felkutassák a vonuló grönlandi bálnákat.

Ez a hét férfi komoly és valódi bátorságot igénylő feladatot kívánt végrehajtani: arra készültek, hogy megküzdjenek egy iszonyú erővel bíró, mozgékony és fürge, negyven tonna súlyú bálnával. Persze nem umiakot használtak, hanem egy valamivel masszívabb, de megdöbbentően kicsiny alumínium ladikot, amelyet evezőkkel vagy modern, külső csónakmotorral lehetett hajtani. Sosem lehetett tudni, hogy egy-egy bálna hogyan reagál - kitér azok elől, akik elég ostobák ahhoz, hogy rátámadjanak, esetleg felveszi velük a harcot -, az viszont biztos volt, hogy az állat farka és uszonya (amely olyan erős, hogy képes irányítani és mozgatni a gigantikus testet) játszi könnyedséggel felboríthat egy ilyen csónakot.

Ha egy ember önhibájából, az óceán mozgása vagy egy bálna miatt kizuhant a csónakjából, a halála előtt nem sokáig élvezhette a nyolcfokos víz frissítő hatását. Annak, hogy a bálnavadászok mégis vállalják a veszélyeket, csupán egyetlen oka van: a bálnaszalonna (más néven: muktuk), amely már időtlen idők óta a helybeliek legalapvetőbb élelmiszere. A sikeres bálnavadászok emiatt nem csupán üzletileg járnak jól, kijár nekik a közösség tagjainak tisztelete is.

Annak ellenére, hogy a modern korban az olaj viszonylagos jólétet biztosít Alaszka számára, Barrow lakói nem szakadtak el teljes mértékben múltjuktól - éppen ellenkezőleg: a jólét segített nekik abban, hogy felelevenítsék hagyományaikat, hűek maradjanak azokhoz. Mielőtt az 1970-es években elkezdődött az olajmezők kiaknázása, az eszkimók csak tavasszal vadásztak bálnára. A külső csónakmotorok és a rádió adóvevők használatának széles körű elterjedését megelőzően az év más szakában értelmetlen és eleve kudarcra ítélt vállalkozás volt az ilyen vadászat. A hajdani bálnavadászok csak úgy tudták elérni céljukat, hogy hosszú napokon, esetleg heteken keresztül várakoztak a jégtáblákon felállított sátraikban, abban a reményben, hogy felbukkan a közelükben a préda.

Miközben az „Alsóbb 48" (ahogy az alaszkaiak az Egyesült Államok 48 másik államát nevezik) lakói azon lamentáltak, hogy az inuitok és a hozzájuk hasonló népcsoportok „elveszik ártatlanságukat", Barrow lakói éppen úgy szerették volna könnyebbé tenni a saját életüket, mint bárki más. Ugyan miért éljenek úgy, mintha eleven kiállítási tárgyak lennének egy múzeumban? Talán azért, hogy az Alsóbb 48 gratulálni tudjon magának azért, hogy sikerült megőrizniük a múlt egy darabkáját? Az ellentmondás szembeötlő - talán ez volt az oka annak, hogy az Északi Lejtőn élő emberek nem is pazaroltak időt arra, hogy eltöprengjenek a kérdésen.

Maliknak és társainak, mivel rendelkeztek megfelelő csónakmotorral, nem kellett megvárnia a bálnákat, és természetesen nem kellett kikérniük a távol élő, a helybeliek életéről mit sem tudó személyek jóváhagyását. Elindulhattak, hogy elejtsék a prédát. Úgy tervezték, amint szigonyvégre kapnak egy bálnát, rádión kérnek segítséget a tetem bevontatásához. Persze senki se higgye, hogy a bálnavadászat ezeknek a modern eszközöknek a birtokában bármennyivel is könnyebbé vált, mint hajdan volt - ez a tevékenység továbbra is embertpróbálónak és veszélyesnek minősült.

Malik apja és nagyapja kiérdemelte a Nagy Bálnavadász címet. Bár ez a titulus a szokások szerint apáról fiúra öröklődött, Maliknak személyesen is be kellett bizonyítania, hogy érdemes rá. Annak idején figyelmesen hallgatta az idősebbeket, megtanulta a tőlük kapott leckéket. Élete során már hetvennél is több bálnát sikerült elejtenie. Alaszka sarkköri partvidékén minden bálnavadász-faluban ismerték a nevét. A hozzá hasonló vadászokról szóló történetek szolgáltatták a témát a vadászatokkal kapcsolatos epikus költeményekhez. Ezeket a verseket tanították az iskolákban, de még a templomokban, a prédikációk során is elhangzottak, sőt, a helyi rádióállomások és tévécsatornák műsorában is szerepeltek.

1988. szeptember 12-ének reggelén lecsillapodott a napok óta tomboló erős szél, de ahogy ez megtörtént, az összetömörülő felhők megakadályozták a napsugarak átjutását, így a levegő hőmérséklete továbbra is fagypont környékén maradt. Malik és hat embere kétréteg hosszú alsóneművel, kézzel készített fókabőr nadrággal és irha-parkával védekezett a hideg ellen. Ahogy a Világ Teteje hotel mögötti partrészen vízre tolták csónakjukat, azon tűnődtek, vajon vissza tudnak-e érni, mielőtt a tenger befagy.

Úgy egy órája eveztek már, amikor a rádión keresztül hallották, hogy egy másik helybeli bálnavadász-csapat Point Barrow csücskétől nagyjából két mérföld távolságban észrevett egy grönlandi bálnát. Malik a csónak orrában kuporgott. Utasítást adott a kormányosának, pörgesse fel a motort; a lehető leghamarab el akart jutni a tőlük észak-északnyugati irányban nyolc mérföld távolságban lévő helyre. A csónak maximális sebességet húsz csomó volt, így körülbelül harminc perc alatt megérkezhettek. A levegő hőmérséklete nulla fok körül volt, de szél miatt a vadászok sokkal keményebbnek érezték a hideget. A férfiak prémszegélyes kapucnijukba rejtették arcukat, hogy megvédjék magukat a fagymarástól.

Úgy egy mérföldet tehettek meg, amikor Malik a látóhatáron megpillantotta a jellegzetes jelenséget. A tenger felszíne fölött harminc láb magasságban lebegő permet villámgyorsan szétfoszlott az atmoszférában, de rövid létezése során azt bizonyította, hogy a másik csapat tagjai nem tévedtek, valóban egy bálna mozog a környéken. Malik társaságot kapott: két másik vadászcsapat tartózkodott a közelben. Az ő csónakja jobb pozícióban volt, mint a riválisaié, csak akkor veszthette el helyzeti előnyét, ha a bálna esetleg irányt változtat. Tudta, ha nem történik valami drámai változás, ez az állat már az övé. Jelt adott a csónak lelassítására. Hátratolta a kapucniját, lerántotta prémkesztyűjét, és felhúzta a jókora, vérfoltos gyapjúkesztyűt, azt, amit már számos bálna elejtése során viselt. Társai kiválasztották azokat a fegyvereket, amelyeket a préda elejtésére kívántak használni.

Mielőtt a helyi bálnavadászok használni kezdték a modern gépeket és technikákat, amelyeket sokkal hatékonyabb ellenfeleik, a nagy bálnavadász-társaságok fejlesztettek ki és tökéletesítettek, az eszkimók csupán egyetlen módszert ismertek ezeknek a lényeknek a megölésére: testükbe újra és újra beledöfték kézzel készített, állati eredetű anyagokból és alkatrészekből álló (a leggyakrabban csontból faragott és csiszolt szúróheggyel ellátott) szigonyaikat. 1988-ban az ilyen eszközök használat természetesen már nem volt jellemző. Malik egy négyfontos grafitszigonyt kapott kézbe, amelyhez hozzá tartozott egy különleges robbanószerkezet. Ezt a robbanófejet úgy alakították ki és állították be, hogy a fegyver becsapódásakor aktiválódva jelentősebb átmérőjű, vagyis sokkal komolyabb sebet okozzon, mint a normál szúróhegy. Malik társai is robbanófejjel felszerelt ellátott lövedékeket illesztettek különleges, kifejezetten bálnavadászathoz készített szigonypuskáikba.

A csapat tagjai csendben és szakértően hajtották végre az előkészületeket. Megpróbáltak láthatatlanok maradni a bálna számára; megpróbáltak úgy viselkedni, mintha semmiféle ártó szándékuk nem lenne. Az óceánban a bálna számtalan előnnyel rendelkezett, kár lett volna ezeket azzal tetézni, hogy felhívják a figyelmét magukra. Egy ilyen, negyventonnás állatban nem sok minden tehet kárt. Ezt ő is tudja, és az a leghelyesebb, ha megmarad ebben a hiszemben. Malik az órájára nézett. Délelőtt fél tizenegy volt, vagyis még hét óra volt hátra a sötétség beálltáig. Ha szerencséjük lesz, és hamar elejtik a zsákmány, még mindig végre kell hajtaniuk a feladat nehezebbik részét: napnyugta előtt mindenképpen ki kell vontatniuk a tetemet. A vadászat sikere lényegében csak rajtuk múlott, ám azt, hogy a szállítással is minden rendben lesz, semmi sem garantálta. A csapat tagjainak segítségre lesz szükségük. Sok segítőre: a város valamennyi lakójára. Mindenkinek csónakba kell szállnia, mindenkinek részt kell vennie a munkában. A sarkvidéken éjszaka még nagyobb veszély fenyegeti a tengeren tartózkodókat, könnyen előfordulhat, hogy valaki eltéved, esetleg fagyást szenved, és persze nem szabad megfeledkezni Nanukról sem, a mindenütt jelenlévőről, a ritkán látott, de mindig rettegett jegesmedvéről, amely sosem tesz különbséget az élőlények között: ő éppúgy kedveli a parányi sarki rókát, mint a hatalmas szürke bálnát. Nanuk igazán nem válogatós, az utóbbi időszakban például rászokott az emberek szemétkonténereinek megdézsmálására. Ha pedig már a konténerek közelében van, ki tudja, mire képes elragadtatni magát?

A csapat csónakja a part és aközött a hely között lebegett, ahol a bálnát utoljára látták. Malik parancsot adott a kormányosának, Roy Ahmaogaknak, próbálja a bálnától északra és keletre vinni a csónakot, mert így, ha sikerül megszigonyozniuk, a part felé tudják majd terelni a sebesült állatot. Azt a hatalmas tetemet még ki kell juttatni a partra - az lesz a legjobb, ha csökkentik a vontatási távolságot. Roy a manőver végrehajtása közben természetesen tudta, hogy a legfontosabb feladata továbbra is az, hogy a préda közelében tartsa a csónakot, mert a szigonyosok csak így hajthatják végre a támadást. Persze, jobb lenne a part közelében elejtni a bálnát, de ha ez nem sikerül, annyi baj legyen! Ha úgy alakul, bevontatják messziről azt a tetemet, de legalább legyen mit bevontatni!

Malik felemelte az evezőjét, így jelzett a közelben tartózkodó többi bálnavadásznak, hogy húzódjanak hátrébb. Az embereik eközben felkészültek a támadásra. Malik számára úgy tűnt, hogy az ötvenöt láb hosszú bálna még mindig nem sejti, mi vár rá; a jelek szerint közeledett a felszín felé, és a légzésén sem lehetett tapasztalni semmi furcsaságot. Forró lehlete vízsugár formájában jelent meg, és szinte pontosan arra a helyre irányította a vadászokat, ahol azok átvehették az óceántól az év legnagyobb, legízletesebb ajándékát.

Ahogy a bálna haladásának irányát, merülésének mélységét, lélegzetvételi periódusait megbecsülve, a felszínre kerülések közötti távolságot kiszámítva Malik átirányította a csónakot arra a helyre, ahol számításai szerint a préda ismét kibukkan a hullámok közül. Roy jó száz láb hosszan követte a grönlandi bálnát, és ügyesen úgy fordította a csónakot, hogy az keresztezze az állat haladási útvonalát. Malik visszafojtotta a lélegzetét. Bízott benne, hogy a bálna nem éppen a csónak alatt fog a felszínre emelkedni. Bár modern technikai eszközöket használt, nem tudta garantálni, hogy nem éppen az állat fölé pozicionálja a csónakot ahelyett, hogy a hatalmas test mellé kerülnének.

A bálnavadászok készenlétbe helyezték szigonyaikat, célba vették azt a helyet, ahol a víz alól várhatóan elő fog bukkanni a bálna koponyáján elhelyezkedő két légzőnyílás. Amikor a légzőnyílások a víz színe fölé kerülnek, láthatóvá - és így sebezhetővé - válik a test szív fölötti része. Ilyenkor a vadász, ha pontosan céloz, és olyan erővel hajítja el szigonyát, hogy annak hegye átjut a testet borító vastag zsírrétegen, megsebezheti a védtelen szívet. A sebesült bálnák szíve olyan erővel ver, hogy azok a vadászok, akiknek sikerült végrehajtaniuk a tökéletes dobást, azt szokták összehasonlítgatni, melyikük mennyi ideig volt képes kézben tartani a szigony végét, mielőtt a vad pulzálások miatt a fegyver nyele ledöntötte őket a lábukról.

Lehet, hogy ez a bálna valamilyen módon észlelte a felszínen lebegő sötét árnyat? Talán megérezte, hogy veszély leselkedik rá? Malik ezt nem tudta, nem tudhatta. Csak annyit tehetett, hogy készenlétbe helyezi a szigonyát. A csónak motorját üresbe tették, az emberek elhallgattak. Mindenki izgatottan várta azt a pillanatot, amikor a csend és a nyugalom szempillantás alatt szétzúzódik majd.

Az emberekben fokozódott a feszültség. A bálna ezúttal tovább maradt lent, és a jelek szerint mélyebben volt, mint korábban, amióta észlelték a jelenlétét. Az előző lemerülése előtt Malik és csapata elég közel volt hozzá ahhoz, hogy lássák a légzőnyílásait. Malik megfigyelte, hogy a nyílások nem tágultak ki túlságosan, ez pedig arra utalt, hogy az állat nem egy hosszabb lentmaradásra készül, nem arra, hogy mélyre merül. Most mégis ezt tette... Elvileg már rég felszínre kellett volna kerülnie. Malik nem tudta, erre mikor kerül sor, ő mindenesetre készen akart állni.

A bal kezével keményen megmarkolta a szigonyt, és megpróbálta alkalmazkodni a háborgó tenger hullámainak ritmusához. Egyik emberének sem kellett elmondania, hová, merre nézzen, hol várja a bálna következő felbukkanását. Valamennyien születetett vadászok voltak, valamennyien jelentős tapasztalattal rendelkeztek. Roy-nak, a kormányosnak sem kellett külön szólni, hogy hová vagy hogyan irányítsa a csónakot - ő is pontosan tudta, Malik számára melyik a legelőnyösebb pozíció. Arra sem volt szükségük, hogy kommunikájanak egymással; úgy működtek együtt, mintha egyazon test részei volnának.

A következő pillanatban erőlködés nélkül, könnyedén a Csukcs-tenger hullámzó felszíne felé siklott a bálna csillogó, fekete teste. Pontosan azon a helyen jelent meg, ahová Malik és társai feszülten meredtek. Malik hátrarántota a karját kerek, ritkás hajjal borított feje mögé. Tricepszei megfeszültek ahogy felemelte az üreges grafitszigonyt. Tudta, a bálna közvetlenül a kilégzés megkezdése előtt a legsebezhetőbb. Ahogy a célra tartotta a szigonyt, erős impulzus száguldott végig inas testén, valami olyan erő, ami a préda irányába lendítette. Miközben óvatosan, de határozottan az elől lévő lábára helyezte a testsúlyát hajítómechanizmusa elegendő lineáris energiát generált ahhoz, hogy hátrarántsa a vállát, és létrehozza azt a rotációs energiát, amelyre a szigony előírásszerű elvetéséhez szükség volt. Az egyszerűnek tűnő, mégis bonyolult mozdulat végrehajtása, az iszonyú erő kifejtése során bárki más nagyon könnyen elveszthette volna az egyensúlyát, bárki más az örvénylő vízbe zuhanhatott volna, ám Malik a fegyver eleresztését követően is olyan szilárdan állt a csónak orrában, mint a baseballban a dobójátékos, miután a labda elhagyja a kezét.

A szigony borotvaéles hegye átütötte az óriás csillámló, fekete bőrét. A fegyver végén elhelyezett primér töltet ebben a pillanatban robbant fel. A bálna, ahogy a kis méretű bomba aktiválódott a teste belsejében, zavartan és elborzadva felüvöltött, és közben kétségbeesett kísérletet téve arra, hogy sikerül elkerülnie a végzetét, megpróbált alámerülni. A következő robbanásra csupán néhány másodpercet kellett várni. A második, ötmásodperces késleltetéssel aktiválódó bomba már a test mélyében robbant fel, és szétszaggatta a bálna tüdőüregét.

Roy türelmesen megvárta a második robbanást. Számára ez volt a jel arra, hogy a vállához emelje a negyvenfontos szigonypuskát, amelyből újabb, robbanófejjel ellátott lövedékeket küldhetett az állat fejére, vagy fejének közelébe. A célpont olyan nagy volt, hogy el sem tudta téveszteni. Az állat a víz színe fölé kerülve vérgejzírt fújt ki magából. Roy ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy meghúzza a fegyver ravaszát. A töltettel valami probléma volt: ahelyett, hogy a bálna testébe hatolva, odaben robbant volna fel, már a célbeérés pillanatában aktiválódott. Szétfröccsentek az állat bőrének zsíros és véres cafatai. A bálna karmazsinvörös örvényeket hagyva maga után visszazuhant a tengerbe.

Roy újra megtöltötte a fegyverét, és még kétszer elsütötte. A bálna vadul vonaglott, ahogy megpróbálta lerázni magáról a testébe fúródott szigonyok végére erőstett, fókabőrből készült ballonokat. A hullámokat vérhabossá változtatva forogni kezdett a vízben.

Miután Roy a harmadik robbanófejes szigonyát is kilőtte a bálna domború hátára, Malik jelt adott a kormányosnak, hogy kerüljenek közelebb a megsebesített, összezavarodott, agonizáló állathoz. A bálna komoly sérüléseket szenvedett, a végzetét már nem kerülhette el, de gyilkosai elől még mindig megszökhetett, lemerülhetett a mélybe. Malik tudta, ha sikerül belevágnia még egy szigonyt, az annak a végére erősített ballonok már eléggé le fogják lassítani a prédát ahhoz, hogy nyugodtan végezhessenek vele. Felkészült, és elhajította a második szigonyát. A penge a csillogó, fekete bőrbe mélyedt, és hamarosan bekövetkezett a robbanás. A következő pillanatban a bálna hatalmas farka a csónak oldalához csapódott; a törékeny vízi jármű előrelódulva beleütközött az állat gyémánt alakú lapockacsontjába.

A bálnavérben ázó emberek kitámasztották magukat a vadul himbálózó csónakban, megkapaszkodtak. Malik, amikor sikerült úgy megvetnie a lábát, hogy felnézhessen, megállapította, hogy a lassan mozgó, komoly sérüléseket szenvedett bálna már nem bírja tovább. Mivel tartani lehetett attól, hogy az állat még egy utolsó kísérletet tesz arra, hogy a halála előtt lesüllyedjen egy jégtábla alá, a vadász egy újabb szigony után nyúlt. Az a tény, hogy a bálna végzetes sebeket szerzett, még nem jelentette azt, hogy sikerült legyőzni őt. Malik tapasztalatból tudta, hogy az ilyen méretű állatok még ilyen állapotban is képesek arra, hogy megtegyenek néhány mérföldet, így elnyújtva a próbatételt, amit az eszkimóknak ki kell állniuk.

Ám kiderült, Malik feleslegesen aggódik. Mielőtt elhajíthatta volna a következő szigonyt, a bálna váratlanul és csendben megadta magát. A vadászok így szembekerültek egy újabb kihívással: meg kellett szerezniük a zsákmányt, mielőtt az elsüllyed. Nem maradt sok idejük. A másik három vadászcsapat tagjai, akik a látóhatár szélén lebegő csónakjaikból távcsövön keresztül kísérték figyelemmel az állat elejtését, hangosan éljenezni kezdtek. Ahogy a bálna kimúlt, jószomszédi együttműködés váltotta fel a baráti versengést. Ahogy beigazolódott, hogy a préda feladta a küzdelmet, az addig passzív szemlélődők aktív cselekvővé változtak: Malik és társai felé siettek, hogy segítsenek nekik a felszínen tartani a bálnát, hogy megkezdődhessen a zsákmány partra vontatása, hogy aztán neki lehessen látni a tetem feldarabolásának.

A modern korban is él a hajdani szokás, amely szerint mindenki olyan arányban részesedik a bálnából, ahogy részt vesz a vele kapcsolatos munkafolyamatokban. Minél többet dolgozik valaki, annál több húst kaphat. Azok a vadászok, akik Malik segítségére siettek, bízhattak abban, hogy a legfinomabb, legértékesebb részekből jut majd nekik.

A bálnavadász-közösségekben gyakorlatilag mindenki kap valamilyen feladatot. Egy olyan méretes állat esetében, mint a grönlandi bálna, a vadászat, a zsákmány biztosítása, kivontatása, feldarabolása és feldolgozása során nagyon sok ember munkájára van szükség. Egy halott óriás partra vontatása még akkor is komoly feladat, ha az évnek nem ilyen szokatlan időszakában kerül rá sor. Ahogy híre ment, hogy Malik csapatának sikerült elejtenie egy bálnát, Barrow lakói felkészültek arra, hogy segítsenek.

Csupán néhány perc kellett ahhoz, hogy a KBRW-AM (az alaszkai Északi Lejtő egyetlen kereskedelmi jelleggel működő rádióállomása, amely nagyobb területet szolgált ki, mint egész Kalifornia) megszakítsa adását és közzé tegye a hírt, és megadja, hogy Malik csónakja aktuálisan hol tartózkodik, vagyis azt, hogy a városban lakó, csónakkal rendelkező önkéntesek hol találják meg, hová kell menniük, ha segíteni akarnak a zsákmány partra vontatásában. Egy órán belül huszonkét csónakban több, mint nyolcvan ember érkezett a pontosan meghatározott helyre. Még ennek a nagy csapatnak is négy órájába tellett, hogy a hullámzó tengeren kivontassa a gigantikus tetemet a partra. Mire Malik és hat embere kijutott a szárazföldre, már túl sötét volt ahhoz, hogy lássák a több száz embert, akik az üdvözlésükre és segíteni gyűltek össze. Ez olyan pillanat volt, amilyenről minden bálnavadász álmodik gyermekkorában; olyan esemény volt, amelyre a vadászok később, felnőtt korukban is vágynak.

Mielőtt a kereszténység a 19. század elején eljutott a sarvidéki tengerpartokra, az inuitok, mint szinte valamennyi pogány kultúrához tartozó nép, tiszteletben tartotta, sőt, imádta azt, ami a táplálékot, így az életet biztosította a számukra. Az a tény, hogy ezt manapság sokan furcsának találják, tulajdonképpen csak azt mutatja meg, hogy a forradalmi koncepciók többségét nagyon hamar elfogadjuk, olyannyira, hogy bizonyos idő elteltével már azt sem értjük, hogy nem lehetnek ezek nyilvánvalóak mindenki számára. Azt a tény, hogy ez volt a helyzet a teremtő isten koncepciójával kapcsolatban is, többek között az eszkimók esete is jól példázza. Mielőtt kialakult az az általános nézet, hogy világunkat egy időn és téren kívülre transzcendentálódó isten teremtette, az ember számára természetes volt, hogy inkább a teremtés látható produktumait bálványozta, nem pedig a láthatatlan, emberi ésszel felfoghatatlan természetű teremtőt. A vallási forradalom lényege az volt, hogy Istent nem a természetben, a természet részeként látjuk, hanem a természet fölött álló, a természetet irányító entitásnak tartsuk.

Oldal: --- T. Rose: Mindenki szereti a bálnákat (részlet)
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2024 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat