Sudhana könyvkiadó

lásd: facebook / sudhana kiadó


Hunor és Magyar

Egyszer régen, sok-sok téllel azután, hogy Arany Atyácska kardjával a földmélyi odvakba suhintotta az Ordasfattyakat, sok-sok nyárral azután, hogy a vén Puszta, emberek ősatyja aranyos szekéren felszállt a Hadak Ura jobbjára, messze, messze innen, a türkizvizű Meotisnak partján, de még azon is túl, Perzsaországnak tágas rónaságán, ott élt az öles termetű óriás, Ménrót volt a neve. Vadat ha űzött, prédát ha kutatott erdők sűrűjében, nem volt párja néki hetedhét vidéken. Mert nagy kedve tellett Ménrótnak a vadhajtásba', - ej, rengetegnek barmaival beh sokszor kelt ölre!-, de mellében a szív még örvendőbb dobogott , ha szeme két enfiára, a széles vállú Hunorra, a szilaj lelkű Magyarral futott.
Mert bátor volt a két ifjú, s tüzes: viharos szél ellette paripáikra nem kellett puha ülésű nyereg, nem kellett acélzabla, sallangos fék, szűzi hívság. Lóhátra pattantak ők enélkül is, hogy versenyt nyargaljanak erős szélviharral a pusztán át.
Szólott pedig egyszer Hunor az öccséhez:
- Nosza, Magyar, édes vérem, kedvem szottyant erdőt bújni, vadat meghajtani, ha a te kedved is úgy tartja, induljunk naptámadat előtt.
- Készen találsz bátya, mert aggnak tetsző a pihenés. Ráérünk majd veszteg ülni, sátrak hűvösében pihenni, ha hószín szakáll veri mellünk, s inunkből elillant már mind az erőnk.
Másnap aztán pirkadatkor talpon volt már a két testvér, s vélük együtt száz jó vitéz.
- Hajrá legények, indulunk! - harsant fel Hunor s Magyar és el is indult víg kedvtelésre, vadűzésre a délceg csapat.
Ahogy aztán kelet mögül kiragyogott sugara a koronás napnak, mintha csak a földből bukkant volna elő, egy irdatlan szarvasgím nézett szemközt a csapattal. Csoda volt az állat, nem látták mását se előtte, se azóta: homlokán ágas-bogas szarvkorona ékeskedett, de izmos nyaka meg nem görnyedt alatta, könnyen hordozta, véle bátran büszkélkedett.
- Királyi vad, istenemre! - szólott Hunor, s lekapta válláról karcsú ívét, felajzotta annak feszülő húrját, megpendítette legjobb nyílvesszejét. Röpült a nyíl, szállott gyorsan, ámde még sebesebb volt a szarvasgím iramodása. Kevés volt arra százkét vitéz nyila, hogy őt eltalálja.
- Utána… utána!…
Haj, de a szarvasgím erdőnek lakója! Ismeri őt minden rejtek, elfedi fa s cserje; füvet se görbít tán könnyű lépte. Iramodik, szinte száll, szél se éri utol nyomát.
Delelőre ér az égnek vándora, ott megáll egy minutára; kedvét leli ő is a szörnyű hajszában, égő arcú, tüzes szemű legények mértéktelen nagy buzgóságában.
Ej, de lefelé hajlik már a nap szekerének rúdja, a szarvas mégse fárad, nem dobban zsákmánynak. Nő az árnyék is már mikor - lásd! - a legények újra megpillantják. Haló naptól mintha égne koronája, búvó csillagtól, bukkanó holdtól ezüst már roppant agancsa. Az Éjtündér megszövi hálóját, ráteríti erdőre, rónára, elbújtatja a szarvast, ne legyen üldözők zsákmánya.
- Itt megálljunk, vitézek - fáradt el Hunor, s lepattannak lovukról mind. Serény kézzel rőzsét szednek, tüzet raknak, s körébe telepednek, hogy a csodaszarvasról tovább beszéljenek.
Még hajnal se hasad, talpon vannak megint, s nemhiába: regék vadja újfent elibük álla. Most még büszkébben hordja nagyúri fejét. Kezdődik a hajsza újra, még szilajabb hévvel, de mikor másodnap is leszáll az éj, a gím eltűnik nyomtalanul ismét. Üldözői csendben gunnyasztanak a lobogó rakás körül, mígnem egyikből kipattan a kedvetlenség:
- Elég volt már Hunor, holnap hazatérjünk!
- És a szarvasgím?
- Bolondítson mást, egyéb vadat is terem az erdő!
- Vadat terem egyebet is - horkant Magyar - de ilyet mást nem. Virradatkor megüldözzük!
Harmadnapra kelve megjelent a szarvasgím újfent.
- Nosza, jó vitézek, ma a szerencse reánk mosolyog! A szarvast el nem szalasztjuk. délidőre torát üljük, ízes combját vérszín parázson sütjük, gyökér-agancsát meg majd hazavisszük.
Kékvizű tó partján, vízben gazdag síkon, hol selyemhaja nő a haragoszöld fűnek, iramlik a szarvas, nyílnál sebesebben, és csak csalja Hunort, Magyart messze idegenbe. De mikor ezeréves fákkal övezett ritkásra ér, egyszer csak eltűnik, s vágyó szem hiába kutatja, fel nem bukkan többé soha.
Tétován megállnak a hevesvérű ifjak, egymásra néznek és tanakodnak, immár mitévők legyenek?
De micsoda ének hallatszik a tisztásról? Zöld berek közepén tündérmuzsika szól, milyet még emberi fül soha nem hallott... És a tündérmuzsikára százkét leány táncát lejti, testüket patyolatszín, drágahímes köntös fedi. Alkonyat fürdeti őket bíborfényben; arcuk pirossága, hangjuk édessége, táncuk kecsessége, meglopja a vitézek szívét. Csak állnak a daliák, csak nézik mit még senki más, felhevült vér pirítja mindnek arcát. Feledve a szarvas, a hajsza, földöntúli látványnak a százkét vitéz egészen a rabja. Tündérjátékuknak örvendve a szüzek nem sejtik, hogy minő veszedelem ólálkodik rájuk az erdő sűrűjéből. Százkét erős ifjú kétszer annyi szeme nyeli őket, ám Dul király két lánya és száz kísérő társa csak lejti a lépéseket. Mint a keselyűk, Hunor és Magyar rácsap a két királyleányra, kiknél szebbet soha nem látott kit világra szült anyja.
- Gímszarvas elugrott, leány el nem illan. Nosza fel, vitézek, ki-ki a magáét nyeregbe emelje, szívére szorítse, lengő sátorába feleségül vigye! - így kiáltott Hunor, s volt ki hallgassa, ki szavát menten megfogadja.
Aggódva, sikoltva néznek a szép szüzek, előre meg hátra. Bokor sincs, mi rejtsen, vitéz nincs, ki védjen, s késik még sűrű fátyolával az éjjel, hogy rájuk terítené jóakaró kézzel. Kérés nem használ, sirám csak hergeli a tüzes legényeket, ki-ki a maga párjával ott ül a nyeregben. Szóla aztán Hunor:
- Halljátok, vitézek, haza miért mennénk? Tetsző nekünk e táj, füve vize, földje, rengeteg erdeje eltart minket asszonyostul. Serény kézzel verjünk sátrat, telepedjünk meg, hazát alapítsunk.
Kedves volt a parancs, a vitézek rá is álltak nyomban. Magyarnak, Hunornak mátkája lett a király két leánya, a többi száz meg a legényeik párja.
Nagy sok idő múlva Hunor családjából lett a hun nép, kiket a harcra teremtettek, Magyar családjából meg a csatában erős, híven esküvő magyarok nemzete.


Hazát kereső hunok

Évek teltek, évek múltak, nem is egy, nem is tíz, de amennyi kell, hogy százszor megújuljon az erdő, száz levelet hullasson az idő fája, agg bölcsesség vonjon ráncot sima arcra, kifogyjon az életerő hősi apák karjából, inából.
Ennyi idő alatt népek születének egy-egy családból. Megszaporodott a sátrak száma a kékvizű tónak vidékén, hol egykor magas domb alatt lelt csendes tanyát hun nép atyja, Hunor.
Volt ki nyáján osztozzék, volt ki harcbíró hunok seregének élére álljon: maradt ivadéka sok, kik gyengébbek sem voltak, mélábbak sem, mint atyjuk egykoron.
Hogy történt, hogy nem, de csalogató mese, pengő-csengő rege feltámasztotta Hunor ivadékában, Balambérban a vágyódást, hogy merre a nap lenyugszik a kéklő boltozat irányába', keressen új hazát a magos hegyek megett mind, ki nem féli a kalandot, nem becsüli a vénnek való nyugodalmat.
Mert így tett a népalapító Hunor is hajdanában; sorsát vakmerő szívvel a szarvasgímre bízta, ki a messzi napkeletről a kéktavú földre csalintotta, mely immár szűk lett vitéz apáknak, merész unokáknak.
Távol s közel Hunor sarjai verték fel csendjét az erdőnek, halával adózott a víz is, s ha feszült idegről elröppent a sebes nyíl, nem hiába hasította ketté a levegőeget. De örök egyformaság az élet; itt, ha felbuzdul a vér, s nagyralátó remény ver fészket a szívben, katlanból buggyanó hegyi forrásként nem lelheti útját. Mert a patak, az sziklának vág, a földbe is beássa magát, s szilajabbá válván továbbfut, de mit tehet az ember vére, ha hevét nem bírja erének medre?
Ez esett, így történt, hogy Hunor ivadékai összetanakodtak egy nap. Lelküket valami unszolta, valami hajszolta, énekmondók szava vérüket forralta. Összetanakodtak sokan a sátorok lakói a szabad ég alatt, melyen napkeletről jövő felhők úsztak nyugat felé hosszan, mint a szálló madarak..
- Hova leszáll a nap éji nyugovóra - mondá Balambér - föld van ott is, úgy hiszik, így mondják. Túl a kék hegyeken gazdag népek laknak, sarjas legelőkön térdig érő fűből van mit rágni száz meg száz gulyának. Kincset érő marhák, magas garmadák, mikben idegen nép kénye szerint dúskál. Miért ne lehetne mind, de mind a miénk? Hírünk is támadna, ha nem csalfa a szó, melyet az öreg táltos tudtunkra hozott istenünk akaratából. Ezért hát, Hunor apánk erős unokái, siető kézzel bontsatok sátrat, ne is vesztegeljünk. Merről napszálltakor csillag fénye les ránk, magunknak új hazát ott keressünk!
Zúgtak nagy örömmel Hunor unokái, kardjukat, íjukat meg-meglóbálák, szemükben meglobbant kívánságnak tüze, arcuk ragyogta dicsőség s bőség vágyát.
Hiábavaló volt a bölcs öregek óva intő szava, apai tanácsa:
- Fehér hajnak, agg észnek mindég legyen tisztelet, Hunor unokái! Fellobban a gyermek-szívben hebehurgyán sok erős kívánság, ám mértéket tart a vén, mert bár gyöngébb szemének fénye, messzibbre lát. Fiatal buzgóság, az néz csak előre, de a vénség hátra is vet pillantást, s tanúságát annak, ami már elmúlt, ráméri a jövendőre. Elmentek, ha mentek, sok szép reménységgel, idegen földön új hazát keresni; de arra gondolni egyiktek sem tud: hátha nem találtok, s koldus idegenben a kékvizű tó után a kívánság fölébred bennetek? Meglelitek-é majd, itt lesznek-é még, kiktől elszakadni hajt most a lelketek?
Okos volt a beszéd, de ki szíve után indul nem hallgat érvelő komoly tanácsra.
A vén táltos pedig, ki látta a jövőt, második jóslással hiába próbálta ledönteni az elsőt, azt a kecsegtetőt.
S miképpen a méhek tavaszi rajzáskor csoportba verődnek, s fölfordul a kas életének rendje, úgy bomlott meg ott is, Hunor országában a békesség, merthogy java része a hunoknak útra készülődött idegen hazába.
Emez kardot fent, nyílvesszőt edzett az, íjat, dárdát faragott a harmadik, hozzáértő kézzel; asszonynép sürgött, mire szükség lesz, készen legyen minden. Font kosarak öblét, bükkfa teknőt száraz falevéllel puhára bélelték, hogy csecsemő-gyermeknek fészke legyen benne; köntösre, ruhára, arra is volt gondjuk, ami szebb is, több is lesz tán, ha az új hazában emberölő karddal arany-ezüst marhát zsákmányul ejt uruk.
Fel is készültek, el is indultak. Rövid volt a búcsú, csak azoknak fájt , kik tehetetlent hagytak ott, vén anyát, apát.
Népek támadása, messze vándorlása, hírnévre jutása, és mint oldott szalmabála hamari széthullása nem volt csodadolog abban az időben.


Keveháza

Amint jöttek napkeletről Hunor hős fiai, útjukat elállta a fehér kunok hada, el a fekete kunoké, balga bizakodással. Gonosz ellenségnek, földrabló jövevénynek tekintették a hunok seregét, de haj, bár ne tették volna! Mert miként uszadékot a kékvizű tóba szakadó nagy Etel folyó hulláma, úgy mosta el őket népigázó hunok hada. Ámde földjük soványnak tetszett, a táltos jósló szava nem íly országról szólt; messzibb lehetnek még kéklő ormai Hun-bércnek.
Fel, fel, hunok érckarú vezérei: Keve, Kadosa, Béla, Torda fia, hadrontó Bendegúz! Továbbhaladt a hunok serege napnyugta irányába; hol jártak, bújt a halandó, bújt mind a vackára. Meg-megpihentek nehéz harcok után, letörülték kardjaikról a rászáradt fekete vért, nyilat faragtak, diadalra vidám áldomást ültek, s mennél nehezebb volt a viadal, annál nagyobb buzgóság szállta meg őket. Hajnal hasadt éppen, mikor Hun-bérc magas ormán megvillant fegyverük: Hadak Ura mosolygással fogadta érkeztük. Körülnézvén látták, a messziben két folyam hömpölygeti ezüst vizét a végtelen rónán át. Napkeletről támad az egyik, az égiek tudják csak, hol a másik, de hosszú útjuk végin itt találkoznak, itt ölelkeznek, mintha édes testvérek volnának.
Haj, micsoda föld ez! Halandó tán álmában sem láthat ennél szebbet.
- Ez az a föld, melyről csodaszép éneket álmodott a táltos a hazai tó partján! - kiáltottak a vezérek, s karjaikat ég felé emelve hálát adtak a hunok istenének, ki megsegítette őket, hogy ide elérjenek.
Virágok fakadtak a völgyben, harmat rezgett minden fűszálon, menny boltozatának tiszta kékjét árva felhő se árnyalta.
Csak amott nyugaton, a nagyobbik folyón túl kerekedett förgeteget ígérőn egy setét felleg.
- Híres nagy királynak országa van ott - regélé egy befogott ember. - Veronai Detre az ura, kinek híre-neve messze földet bejárta. Ő maga nem ott él, de van, ki helyette a gyeplőt fogja, herulokat, gótokat, longobárdokat uralja. Makrin a neve e vitéznek, kit a kőfallal övezett városban vezérként tisztelnek.
Így szólt Keve, a hunok kapitánya:
- Mondod, övék az ország, túl a nagyobbik folyón; azt mondom én, hogy most még az övék, de nem lesz az; mondod, erős fal védi a várost, s meglásd, kő kövön abból nem marad hamarság.
Súlyos, merész szavak voltak, miket mondott Keve, de hunok közt nem akadt egy se, ki ezt mind nem hitte.
Készültek is a hunok, ki hogyan vélte jónak, hogy Keve szavára az ellennek menjenek, ki vár túlpartján a folyónak. Bendegúz, Torda hős fia, nagy nemzetség feje, maga köré gyűjtötte három dalia fiát: Rofot, Budát és Attilát, hogy hadi mesterségre tanítsa őket, hogy tudják meg ők is, mit kell tennie a vitéznek.
Mindezalatt Makrin rendbe szedi hadját; Százhalom tájékán gyűlnek a gótok, a gepidák. Mind együtt vannak már, most várják szász Detrét, ki segítségkérő rimánszóra ideindult nagy hada élén. Vígan volt a váró sereg, bőszen bizakodák:
- Bástyát vont közénk Isten, vízből valót! A Duna habja megvéd a hun csordától.
Sátrat is vertek, pikulát is fújtak, boros kupát aztán kézről kézre adtak.
- Igyál, szolgám, igyál! - biztatgatta Makrint hűbérura, Detre. - Tréfa lesz a hajsza, vagy csak merő játék, mely reánk vár itten. Hajlóban már a nap, alhatunk nyugton, őrszem ne fáradjon, egy se vigyázzon..
Mikor éjidején hold, csillag elbújt felhőtakaróba, túl a másik mezőn, óvatos léptekkel Keve a Dunához osont, neszt alig riasztva.
- Itt megálljunk - mondta, amint a parthoz értek. - Soha míg a világ, ez a vén folyó nem ivott bort, igyék ihol, hun barátságból! Adjunk neki annyit, amennyi bészorult a nagyhasú tömlőkbe.
Ihatott a Duna hun tömlőkből bort eleget. Hunok osztán ló hasára kötötték a tömlőt, ami lett a lovaknak vízben emelője. Híd se kellett nékik, átmentek anélkül Keve daliái, mind, maradék nélkül. A többit oszt rábízták sistergő nyílra, repülő dárdára, suhogó kardélre. A földön még az éjvég köde szürkélt, mikor nagy harci lármára riadt fel Detre tábornépe.
Té s tova szaladtak, fegyvert előkaptak, de lovak nyerítése, haldoklók hörgése tölté meg az éjjelt. Összegomolyodtak Detréék és a hunok -Tárnokvölgye ilyet még soha nem látott.Csorgott a kiömlő vér patakokba, mindet beinni a föld se igen bírta. Tömérdek halottja volt Detrének, Makrinnak, több volt, mint a hunnak; de hogy nagyobb legyen a hunok vesztesége, a Hadak Urának végzése úgy kívánta. Hol van Keve, a hunok seregének lelke? Hol van?
Eladdig osztogatta maga körül a halált, míg egy gonosz nyíl a szívéhez utat talált. Így történt hát, hogy Tárnokvölgye hős Kevére a halált megidézte.
Úgy kívánta a hun becsület, hogy temetetlen ne maradjon Keve, mert vitézi búcsú illeti azt, ki dicsően élt, és hősként halt. Hogy saskeselyű, mint dögre, ne szálljon a testre, sírt ástak a hunok a vezérnek, s azoknak, kik a harcban elestek. Faragott, nagy követ tettek a sírra, s azt mondák: ez légyen Keve háza. Kő alatt elporlad, ami benne földi, de úr lesz Keve túlnan is: sok vitézt elejtett a tárnokvölgyi harcban, akik mind őt szolgálják majd ottan.

Bendegúz megbékél Detrével

Jó Béla, Kadosa, s a rettentő Bendegúz a tárnokvölgyi történésnek hamar hírét vette, és menten elhatározák: ezért vérével fizessen Makrin, és a szász Detre. Fel is készültek, Duna vize gátul nem állt, ott termettek mindjárt másnap virradóra Detre és Makrin táboránál.
Gótok hadában a nagy bizakodásából alig maradt szemernyi; nem is vigadoztak, hunt se szottyant kedvük szidni. Detre most már bizton tudta, hogy mi reájuk vár, az ingyen se tréfa. Keve egymaga volt, most meg hárman jönnek, s mind a három hősnek keleten van híre, nyugaton lesz híre, ha Hadak nagy-tehetős Ura úgy kívánja.
Mint a hegyoldalon levágtató kőgörgeteg, Detre és Makrin táborára úgy rontott rá a Béla, Kadosa és Bendegúz vezette hármas hun sereg. A nap is elsetétült a hunok nyilától, s nem sokáig látták az életőt fényt, kiknek a mérgeshegyű röpte szánva volt. Elől rombol, két karddal kezében, a rettenetes Béla, ritkul a sor előtte jobbra és balra, tágul az ember-barázda. Iszonyú szántás ez, iszonyú vetés, örvend a sápadt arcú Halál… Lásd, amott Kadosa villogtatja jó pallosát! Erős Makrin meghátrál előle, de elébe szöktet Detre, a szász; acélból van minden izma, széles kardját két kézre fogja, s utat nyit Kadosa szívéhez, melyből a vér pirosan megered. Hadak Ura akarta így, hogy múló pillanatra feléledjen gótok, rómaiak szívében a remény pislák parazsa.
Összezavarodik nyugat-kelet népe, nyíl süvölt, kelevéz búg a levegőben, ércpajzsot dönget örvös buzogány. Huj, huj, huj, hajrá!
Bélát körülveszi tengersok ellenség, elborítja dárda, feléje vág száz kard, de megáll ő mégis, mint egy kőbálvány, melyet csak egy dönthet: Hadak Ura nyila. Hogy ő is elvesszen, ez Hadak Urának akaratja: Hadak Ura irányítja dárdáját a gótnak, aki célba veszi s vakszemen találja.
Egyedül maradt most Torda fia, rettentő Bendegúz. Királyi hős; jaj annak, kit nyila talál, jaj, kit pallosa sújt. Gótot kíván látni Odin, s a hetedik ég, de hiába várja őket búsuló család, hitves feleség, kőből rakott háznak alacsony küszöbén.
- Hol vagy Detre szász, te? Nyilam téged keres! Ha sebesebb is lábad, mint turulnak szárnya, utolér a nyilam, homlokon talál meg! - kiáltja Bendegúz, s halált osztó karddal, érchegyű nyilakkal száguld éjfekete lován, hogy nyomába kerüljön a rettenetes szásznak.
Makrinnal találkozik, vele akad össze:
- Ki a karddal, gót ember! Utolsó csatádat megvívjad most vélem!
Csak ennyi szó esik, a többit bevégzi Bendegúz pallosa, melyről úgy csurog a vér, mint kikeletkor ágról olvadó rúdjég. Egy csapással Makrint, mintha nyers tök volna, kétfelé hasítja, egyik fele jobbra dől, a másik balra. Gót bűbájos írja össze nem ragasztja, eggyé nem forrasztja, soha, míg a világ világ.
Megriad a gótok fogyaték serege, a királyt megbosszulni nem akad ott ember, csak az, kire vadász rettentő Bendegúz, csak a berni Detre. Rátámad Bendegúz, messziről, hogy látja:
- Ihol van a szolgád, immár az én szolgám a másik világon. Téged is annak szánlak!
Acéltollú nyilát érc-idegre kapja, villámgyorsan céloz. Pendül a feszült húr, s a vessző a léget kétfelé hasítva Detre homlokába hatol.
De minő varázslat? Ürdüng, manó dolga? Vasból vagyon Detre homloka? Mert hogyha csontból volna, mint gyarló emberé, nagy sárga lováról menten lefordulna, s kihullana kezéből dárdája.
De halljatok csodát! Detre odakap a homlokához, letöri a kiálló nyíl érctollát, s a földre hajítja. Mi a sebbe' szorult, maradjon is benne - kárt, úgy hiszi, nemigen tehet őbenne.
Csap Bendegúzra, mint a saskeselyű, ha a magasból prédát lát. Dárda törik, pallos pallost csókol és kardnak nemes éle szikrát szór, százszor összeroppan, százszor visszapattan Bendegúz és Detre. Szikrázó acélnál szikrázóbb a szemük, véres verejtéknek szakad róluk cseppje. Bendegúz így kiált:
- Ember vagy római, inkább a kezed add, barátul fogom meg, barátul szorítom. Tanuld meg Bendegúztól, van embersége a hunnak.
Veronai Detre, a rettenetes szász, leereszti kardját. Tetszik neki a szó a halál mezején; tetszik neki a kéz, Bendegúz vasmarka, odabékél hozzá, még meg is szorítja.
Így lett vitéz Bendegúznak barátja szász Detre, így nyert országot a hun nép, nagy országot, szépet, a Tisza-Duna mellett.
A gótok eltemették Makrint, a hunok meg fogták Bélát és Kadosát. Odavitték őket, ahol álmát alussza a hős Keve, kőbálványos magas házában. Elsiratták a három derék kapitányt, kikre a dicső halált a Hadak Ura küldte, honszerző csatában.

Buda és Attila
Három fia vala Bendegúz vezérnek, kikre hunok népe nagy reménnyel nézett, mert mióta Kevét, Bélát és Kadosát elvesztették vala, Bendegúznak volt a legnagyobb hatalma.
Réges-régi, szájról-szájra szálló ének Hadak Ura nagy ajándékáról regéle, melyet ha leküld, annak, aki kapja, örök időkre száll majd híre s neve. Hej, lehet tán, hogy Bendegúz lesz Hadak Urának kiválasztottja?
De, nem Bendegúz már nem lesz az: öregség leverte, hószín a szakálla, görnyed már a háta. Szemét egyszer csak behunyja, s többé ki sem nyitja, elköltözik oda, hol a többi jó rá kapitány, Keve, Béla és Kadosa várja: megtér ő is Keveházába.
A három fiú közül Rofon volt a sor, hogy járjon apái nyomdokába, ám Rof nevét nem őrzi régi ének, hamar leszállt a sírba, s helyét átadta vénebb öccsének, a jámbor Budának. Országolt is Buda hunok erős népén, adott a vének tanácsára, táltos szaván indult, és nem hozott soha gyalázatot Torda családjára. Hogy Attilát említsük, itthon vagyon ő is, s már embernyi ember, de nem úgy nőtt fel, mint két enfivére, kiket Hun-bérc völgyén ért jó- s balszerencse. Attilát elküldték híres nagy országba, béke kezeséül Róma városába. Mellé a rómaiak egy nemesi sarjat tettek, Aetiust, kit később véle együtt Hunországba küldtek. Együtt játszott a két ifjú, kelevézzel, fakarddal, s ki erősebb volt, a gyengébb hódolt annak.
Hej, idegen országban, hol kőházak sorjáznak, nagy a palotáknak fénye, nagy urak hívsága. De hiába a pompa, hiába ragyogás, Bendegúz fiától idegen maradt az urasság. Ő csak észbe vette mindazt, amit ott látott: milyen mesterkéz fegyvere, katonák dárdája, hadi készsége, harcolásuk módja.
Hitvány portékának nézték a császári udvarban, ám a Hadak Ura többet adott néki ingyen való jóságból, mint a többi hun-fiaknak. Világosságot öntött a fejébe, mit úgy hívnak: ész. Ebből lészen később hadúri bölcsesség. Eszével Attila azt is jól meglátta, a nagy római nép nem való a harcra. Vén gyermekek mind az ottani polgárok, kik kacagnak, mulatnak, cifrán páváznak, de reszketni kezd szívük ha Hadak Ura villáma lecsap.
Mikor aztán hazakerült, a régi maradt: köntösét nem cserélte bársonyra, bíborra. Erős és vitéz volt, akár a többi hunfi, roppant sereg élén vitte daliáit győzni. Szigorú szóval őrizte a rendet, be is fészkelődött gyorsan hunoknak szívébe.
Buda, hun király, még örömét is meglátta benne, büszke volt, hogy öccsén, mint érett gyümölcs a fán, úgy csüggtek a hunok. Ezért aztán egyszer nagyot gondol Buda, s a hunok hírvivőjét magához hívatja.
– Paripádra ülj fel, Előd fia, s Hun bérc alatt lakó urak sátrait járd végig. Vidd meg parancsomat a kapitányoknak: harmadnapra mind eljöjjenek Budaszállásra, tanácsot ülni Buda városába. Attilát is riaszd! Jöjjön ő is bátyja parancsára!
Harmadnapra aztán mind odagyűltek. Ott voltak a hun urak, meg a szász Detre, eljövék a gyulák, a garaboncok, meg az ősz Torda, mert ha jó végét várják szóvá tett szándéknak ily fejedelmi tanács nem esik, ha nincs jelen a Hadak Ura.
Eljött Attila is, Buda vezér öccse, királyi bátyja szándokát hadd hallja meg. Fogadta őt Buda illő szeretettel, megölelte és királyi trónusa mellett leültette.
Csendesség lőtt aztán, mert Buda király szólott:
– Hunok erősségi, urak, hallgassátok szavam. Mondom, mint érzem, baltanácsra nem hallgatok. Szavamat Hadaknak Ura sugalmazta, ki előtt hajlik gyönge ember, mint mezőn a búza. Nagy az én országom: égrenyúló Hun-bérc koronázza napkeleten s nyugaton, délfelé meg nyúlik, le a vén Dunáig, de még túl is azon. Sok ez egy vezérnek. Amit kijelentek, megfontoltam bölcsen: megosztom én derék öcsémmel vezéri földem.
Hej, volt ott csend, de aztán felzúgott örömmel a dicső tanács:
– Éljen, Buda király, éljen!
Csak a szász, Detre nézett sandán, de azért ő is éltette jó Budát.
- Megosztom hatalmam Attila öcsémmel - szóla Buda újból. - Így lesz igazságos, s tetsző Hadak Urának. A harcból én már kivénültem, de ő most termett csatára. Övé lészen a kard, intézze hadaink dicső sorát, messzibbre terjessze a hunok birodalmát. Én maradok itthon, törvényt látok, békességet szerzek, ő pediglen igáz földet, ezret. Ez lészen akaratom, de hogy lássuk, a Hadak Ura áldását adja-é szavamra, válaszd ki legszebb fehér ménem, Torda! Fehér legyen, mint a te ezüst szakállad, mint Hadak Urának szűz hava, mely lehull télmegújoláskor. Áldozd fel a lovat, az majd megmutatja, helyesli-e szavam a hunok istene!
Sietősen hordtak fát a garaboncok, készülődtek a gyulák, Torda, pedig előhúzta hüvelyéből kardját, s kés módra fonákul markába szorítva, mélyen beledöfte a hófehér ló rengő szügyébe. Kibuggyant a ló vére, melyet tálba felfogtak a gyulák. A testét a garaboncok szétvágták, értő kezekkel kiszelték a jonhát, amit oltárnézni vittek az ősz táltos elibe.
Buda serleget kért, melynek párját nem leled hetedhét országon. A tüzes honi bor színültig töltötte azt a kelyhet. Kezébe vette azt hunok vezére, s messzecsengő hangon mondta, felemelve:
– Hadak Ura hallgasd, mit Buda mond itt igaz szívvel. Úgy légy igaz hozzám, úgy segélj meg engem, amint én a mai fogadalmot igazán megtartom, s Attila öcsémmel testvérhűségesen élek.
Ivott a serlegből, azután átnyújtá az öreg táltosnak, ki Attilának azt menten tovább adta.
Kezébe vette azt a hunok másik vezére, és messzedörgő hangok esküt esküvék:
– Hadak Ura, hallgasd, mit Attila mond itt igaz szívvel. Igaz úgy légy hozzám, úgy segélj meg, amint én a mai fogadalmot igazán megtartom, s Buda jó bátyámmal testvérhűségesen élek.
Ivott aztán ő is az aranyserlegből, s bort, mi abban maradt, oltár zsarátjára öntött.
Hej, csoda-e vagy mi volt, de e minutában az üszkös koloncon fölpislant hunyó parázsnak tűzszeme, s vérvörös, haragos lángok csaptak fel belőle, magosan, messzin a levegőégbe.
Senki erre ügyet nem vetett, csak az agg táltos, Torda: orcája elborult és szíve úgy dobbant, mintha megjelent vón előtte Hadak Urának indulatos arca.
De állott eztán a nagy áldomás, a lakoma, és gonosz előjelnek nem akadt megsejtője. Csillag is kibukkant, hold jött fel az égre, a hunok meg vigadoztak, itták nagy örömét a testvérszeretetnek.

Szász Detre, a békességbontó

Csodagyorsasággal megszerette Attilát a vitézek színe-java. Emberüket látták benne, ki serleget ürít vidám áldomásnál, szilaj vadászaton megűzi a vadat, s üstökénél fogva markában tartja az egész hadat.
Sátorról-sátorra mind az a hír járta, Attila királynál derekabbat nem hord magán a vén föld háta. S hogy ez a hír járta, eljutott fülébe Detrének, a szásznak. Szeme volt, hát látta a dolgok mivoltát. Vágy támadt benne, rég eltemetett vágy, hogy gonosz viszálynak hintse el magvát, minek ha gyümölcse megérik, szüretét ő látja, gyümölcsét ő szedi, csak ezt a két testvért hamis okkal-móddal egymás ellen keltse, de közben magának ne ártson. A beste!
Ez volt az öreg Detre nagy, titkos szándoka. Bujtogatta őt a szabadság vágya. Mert a szabadság rabsorban élőnek éji, s nappalii álma.
Fel is cihelődik Detre, s beállít jó Buda királyhoz másodnapra, reggel. Merthogy hűnek tartják, éltek tanácsával a hunok főbbjei, s kiváltképpen Buda, ezért bármikor szabad bejárása volt a király sátrába.
Ült aranyos székén hamvahodott képpel Buda, s fejét emelintvén a belépő szászra nézett:
– No, mi jót hozol, öreg?
– Holmit, barmot nem hoztam, mert amivel érkeztem, bezárta magába a lelkem. Régi jó barátság adott rá jussot, hogy hírt hozzak néked, hírt, de nem jót.
– Nem jót? – riadt rá Buda gyanús arccal.
– Nem jó, nem, királyom. De át ne szúrd szemeddel hűséges jobbágyod! Nekem jó-e, rossz-e, azzal nem törődöm; öreg vagyok én már. Nekem jó, mi neked; rossz az, ami neked, mert habár megosztád hunok nagy országát Attila öcséddel, én mégis azt mondom, az egész megmaradt néked.
– Hívem vagy, szász Detre, az is voltál mindig. Nem is volt, hogy ne adtam volna a tanácsodra.
– Buda király, tudd meg, a minapi cselekedeted botor ésszel tetted; mert nem tettél mást, kettéhasítád magad alatt a fát.
Jó Buda királynak szász Detre szavai mint szúró tövisek verődtek szívébe.
– Nono, öreg szolgám, mi rosszat cselekvém? Hallhattad, mi örömmel fogadták a hunok, mit kihirdetém.
– Nem kenyerem a kertelés, ki is mondom nyomban:, hogy megosztád országod gőgös Attilával, nem híhatom másnak, csak botorságnak. Nekem mindegy volna; én a szolgasággal, melynek lánca nem csörög, bizony mondom, nem törődöm, hanem zokon ne vedd, téged, jó Buda királyom, féltelek öcsédtől, féltelek nagyon.
– Nincsen okod arra, ahogy senki másnak. Erős az eskünek szava. Amit ő megfogadott, azt esküdtem én is.
– Igaz... igaz Buda. Dib-dáb szóért, tudom, a ti istenetek is villámmal sújtja le az eskü ellen vétőt, de rossz álmot láttam. Halld, bár jobb lenne, ha nem mondanám...
– Beszélj csak, Detre, hallgatom szavad.
– Attila felé hajlik a hunok szeretete – fogta suttogóra a szót berni Detre. – Eddig, hogy a vezér te voltál, s ő csak fejedelem, melletted kicsiny volt; te egy egész trónnal, a hunok trónjával voltál nagyobb nála. Most egyformák vagytok így színre, látszatra. Nézd csak Attilát robogó had élén, hallgasd meg beszédét; dicsérő szavától a hunok elkábulnak, és ha homlokára harag felhője borul, reszket egész néped... Mondd királyom, meddig maradhatsz te egyenlő véle?
Hallgatta jó Buda, s hamarjában nem jött szó az ajkára. Az öreg Detre minden szavával kímélet nélkül belemarkolt a szívébe.
– Szándékom nem gonosz, jó vezérem, Buda. Ellensége eddig sem voltam Attilának, ezut se leszek, de hogy téged jobban szeretlek, arról nem tehetek.
– Ismerlek, vén Detre, és amiket mondtál, lásd, végighallgattam. Valóság is lehet öreg szavaidban, de... – Itt elakadt jó Buda király, mert mentséget keresett, de nagy hamarjában nem talált.
Elkullogott jó Buda királytól a szász Detre, s közbenég több ránc gyűlt somolygó képére. Gondolta magában:
– A tövist beszúrtam, a vér hadd csepegjen. Lesz ebből valami, csak várjuk ki a végét.
Aztán kapta magát, s elment nagy titokban Attila királyhoz.
– Udvarolni jöttem ifjabbik uramhoz – így kezdte meg a szót fondorlelkű Detre.– Nagy időt megértem, és úgy látszik, rólam megfeledkeztek odafenn, mert itt hagytak nyűgül másnak s magamnak. Egynek tartom magam a hun néppel, örömét megosztom, bánatát elsírom.
Hallgatta Attila, de fel nem fogta, hogy e csacska beszédnek mi légyen a célja.
– Mióta megtette, bátyád Buda, minap azt a derék osztályt, gondok tépik lelkem... Gyönge az öreg szem, mégis sokat lát néha. Más lett Buda király, mióta nagy fanyalogva megosztotta öccsével a hun vezér hatalmát. Miért tette, értem; hogy megtette, már bánja. Ne nézz rám mordul, Attila, vezérem, lásd, hűség szól belőlem. Egy szófia járja, a sok fülbesúgó azt pusmorássza: Attila hatalmas, mellette gyönge árnyék Buda... Én csak azt mondhatom, vak, aki nem látja, milyen vészt hozhat még szóhordók bujtása. Én a szolgád vagyok, de a pusmogók...
Elég volt egyszer is, sok is, ha kétszer hallja; hogy milyen vészt hordoz a fülbesúgók szava, Attila is tudja. Ám Detre csak mondja:
– Te erősb vagy mint vezérbátyád. Meg ne tántorodjál, magad ne is igen mérjed össze vele... Ő hadd pusmogjon és nézzen rád sandán. Atyafiságos vér így marad békében, mert rossz vége lesz annak, ha két fivér egymásra röffen...
– Elég volt már öreg! – riadt fel Attila – Elég volt, sok is volt, el a színem elől! Fülbesúgók szaváért tudod-e, mit ádok?
Nem szólt, csak lesett a vén Detre, meg volt rökönyödve.
– Menten felhúzatom sudár fa ágára! Indulj, többé ne lássalak sátramban!
Pogány harag sötétlett Attila homlokán, villámló tekintettel szúrta meg a szászt. Vén Detre megijedt, térdre roskadt Attila előtt, s reszkető kezét feléje nyújtva rimánkodott, hogy szavait ne vegye komolyan, legyen tekintettel arra, hogy mert öreg, csacska nyelve már eljár, de még ingyen sem kívánja a derék hunok kárát.
Attila nagy lelke megesett az aggon, intett neki, most már felálljon:
– Ne térdelj, öreg gót, csak Hadak Urát illeti meg ez a nagy tisztesség, nem halandó embert. Zagyva beszédedet megbocsátom neked, haragot sem tartok. Hiszen no, van abban valami, amit elmondtál. Eredj, öreg Detre.
Vén Detre hazavonszolta nehézkesen testét. Orcáját megülte ezer meg ezer ránc, ám öreg szíve a káröröm virágát növesztette.
– Itt is elevenre talált a szó fullánkja, testvéregyességnek fájában ott az ék... ütjük majd azt, hasad tőle a fa.
Vén, ravaszdi gót, elhintéd viszálynak konkolyát. Most csak várjuk be, mi lesz e dögnövény gyümölcse!

Hadak Ura végzése

Sátrában ül Hadak Ura, időtlen idők királya az égben. Sátra mellett, körben ezernyi csillag, s a halovány arcú hold, Hadak Ura szép leánya, kinek atyja mennyköveit most keggyel pihenti, pedig ha leontja, megrendül az ember, s reszket a föld sarka.
Ül sátrában Hadak Ura isten, hószakálla ezüst folyam gyanánt omlik boltozatos melle széles mezejére. Homlokát fölszántja nagy gondok ekéje. Tűnődve tekint le a mennyboltnak kettévált kárpitján a pihenő földre, mérhetetlen magasból acélszeme belát szívek, elmék titkos redőibe.
Egy porszem nem marad elrejtve előle, gonosz szándék búvó férge el nem búvik; vágyakat ő felmér magas értelemmel; az emberagy tisztes szándéka néki igen tetszik, s gyönyörködik minden nemes tettben.
Hunok népe felett őrködő szemében titkos öröm lángja lobban, amint nézi pihenő Attilát aranyos sátrában. Rajta megnyugtatja mélytüzű pillantását, s így váltja szóra erős akaratát:
– Kedvem telik benne, mert nagyra vágyik. Hétszer újult meg az elsiető század, hétszer váltott már lombot az agg erdő, s még hétszer szakadt meg téli bilincse, hogy én Ménrót fiának, szőke Hunornak népét ide hoztam, bűvös szarvas nyomán ide csalogattam. Hőst kerestem köztük, de nagyot; nagyobbat minden halandónál, olyat, kire a kerek föld vár, hogy őt uralja. Eképp van beróva örök idők óta a Világ Fájára. Támadott hős, nem egy, de sok már azóta, kedvem tellett bennük, meg is jutalmaztam emberölő harcban véres diadallal, de kit kiválasszak, magamnak jegyezzek, kinek derekára Isten kardját fűzzem, s Isten ostorával félelmessé tegyem, nem akadt még egy sem. Attilát látom méltónak e kardra, neki adom, bírja. Legszebb hüvelyébe lesz e kard illő, csípője elbírja, keze megsuhintja s merre vág e karddal: övé az egész föld. Álmot hadd álmodjon, isten-küldte álmot, s amíg ezt álmodja, derekára öltém... Hadak Ura akarata eképp teljesedjék!
Így szólt, s fénylő hadszekérbe – melynek arany küllői mint lángkéve csillogtak az éjben – befog két szélparipát, ostorát suhintja, mely fölveri az éjnek sírbolti nyugalmát. Mennyboltozat dörög, amint lefelé száll Hadak nagy Ura a hetedik égből, hol reszket csillagok millió ezre, és elsápad a hold ezüstös karéja.
Halandó hallhatja, de őt meg nem látja.
Míg Attila az isten-küldte álmot látja, sátrába lép Hadak Ura, s a titkos betűs kardot felköti a derekára.
És amint jött szélragadta hadiszekerén, úgy távozott el Hadak Ura. Végzését megtette. Akarata volt ez, s az ő szándoka határt szab időnek, kiméri a levegőég végtelen országát; feltámasztja, olykor leapasztja vizek omló habját; jónak a jót, s rossznak is ő adja a rosszát.
Így akart a karddal, s ezért így lett.
Isten kardja
Amint Attila fölriant másnap reggel, hírvivőt küldött erős nagy paranccsal Hunország-szerte:
– Valamennyi táltos, ki álomfejtéshez ért Hadak Ura jóvoltából, gyűljön össze mind, mert a hunok ifjabbik királya az éjjel csodaálmot látott. Azt kívánja tudni: mit jelent ez álom?
Álomfejtő veszteg egy se maradt e parancsot véve, Attilát szolgálni öröm volt a hunnak, mind össze is gyűltek. Eljött az ősz szakállú, bölcs beszédű Torda, ki sok emberöltőt megélt már Hadak Ura kegyelméből. Így szólott hozzájuk Attila:
– Ide hívattalak tikteket, kikkel Hadak Ura a jövendőt láttatja, akik a jövő idő képét olvassátok, futó felhőkből megsejtitek néha az örökkévaló Isten akaratát. Hallgassátok, milyen álmot láttam, s értelmét előttem el ne titkoljátok!
– Álom szállt szememre, mélységes mély álom. Gyermek voltam újra, s játszottam kedvemre, mint egykor naponta a római gyermekkel, Aetiusszal. Fakardot forgattunk, fadárdát dobáltunk, hasonkorúakból két sereget verbuváltunk. Az egyiknek vezére Aetius volt, a másiknak pedig enmagam. Össze is csattantunk, egyszer mint a hunok, másszor mint a rómaiak. Amint így birkózunk, kezünkből kiesik a fából faragott kard, kihull a fadárda, helyükbe igazi acélkard, ércdárda kerül. Tompán fogott a fa, élesen az acél, vér ömlött ki, hova hegye sújtott, dárda bordát tört át, életet kioltott, halomba hullott az ellenfél. Igazi harc volt és harci üvöltés, nem gyermekjáték már. Kegyetlen, véres harc. Hát egyszer csak egy öreg ember szállt le a levegőégből, éppen énelibém. Kardot tartott kezében, de olyat, milyet halandó szeme nem látott még soha. Írás volt a ragyogó pengén, csodatitkú írás. Ezt a csodakardot az öreg a derekamra fűzte, azután eltűnt. Tapogatom a derekam, s lám, ott a kard, érzem, amint húzza. Aztán lábam alól a szilárd föld eltűne, szárnyaim nem nőttek, én mégis repültem. Városok tűntek fel, nyugati országok. Alább ereszkedtem; kihúztam a kardot. Megsuhintottam, kanyarítottam véle, erre leterült egy város, elég volt egyetlen csapás... Ez volt az én álmom, fejtsétek meg!
Hallgatták a hunok bölcsei, mind, sorban. Legelőször a hunok főtáltosa, az öreg Torda állt fel, ki komoly ábrázattal ezt mondta:
– Hallgass reám, király, Hadak Urának sámánja vagyok öreg idő óta, nincs a hunok között egyívású velem. Mióta Hadak Urának szolgál a hun nemzet, századról századra mélységes titokként őrzi minden táltos ezt az öreg regét, melyet most elárulok néked. Beszélnek egy kardról, melyet Hadak Ura küld le egyszer, valamikor. Az Isten kardjáról szól az agg rege, már idestova éppen hétszázhetvenhét esztendeje; hármas hét szám, ennek bűvös az ereje, hét a százból, hét a tízből és hét az egyből... ezt az időt mérjük Hunor apánk óta. Csodalátomásod erre magyarázom, nagyramenő fia hősi Bendegúznak. Homlokodról űzd el felhőit a gondnak, te vagy, bizony te vagy Hadak Ura választottja, tiéd lesz az a kard.
Alighogy befejezi hős Torda a beszédét, meglebben a sátor bársonyos ponyvája. Bulcsú vezér lép be, egy meztelen kardot mutat a kezében, s arca elárulja, nem köznapi lesz majd kívánkozó szava.
Rávillan a kardra Attila szeme, trónjáról felugrik s azt kiáltja:
– Ez volt az!
Támad erre zúgás, jaj, de milyen zúgás! Közelebb lép Bulcsú, s int egy sihedernek, ki mögötte állt, lépjen most közelebb. Aztán megszólal:
– Az imént történt csak, hogy közel a határban hazafelé tartok. Egyszerre elibém lép ez a siheder. Jobbágy-alázattal kér, zokon ne vegyem, nagy csodás dologról adna nekem számot. Ezeket mondta el, miket tőlem hallasz. Vigyázta a nyájat, s amint tovább akarná terelni, hát látja, hogy sántít egyik kedves ünője. A vérnyomon elindul, hogy okát keresse. S hol a vérnyom eredt, egy vasdarabot lát kinyúlni a földből. Kár is lehajolni érte, gondolta, s tovább vette útját. Ám gondolt egyet, mégsem hagyja ott, mert a jószág lábában attól újfent kár eshetnék. Ezt gondolta magában együgyű elmével, s újra visszament, hogy a vasat fölvegye. Amint odaért, hol előbb meglátta: kétszer annyira nőtt ki azalatt a földből. Azt hitte először, hogy a szeme káprázik. Lehajolt utána, hogy felvegye. Hozzányúlt, s láng csap fel a vasból. A gyermek elszaladt, merthogy megijedt. De a kíváncsiság okán megint kerülgette, megemberelte magát és odakúszott mégis. Messziről meglátta, hogy kiáll a sásból, ragyog mint az arany, amely rozsdát nem fog. Másodszor megfogni világért sem merte, hanem ahogy meglátott, hozzám futott mindjárt s hívott, hogy én is megnézzem. Saját szememmel láttam ezt a csodakardot, nem volt már a földben, csak a markolata. Nyúltam is feléje, de láng nem csapott meg, kihúztam, elhoztam, neked adom király, téged illet ez meg - Így szólt Bulcsú vezér s átadta a kardot Attila királynak.
A király bemarkolt kincsesládájába, sárarannyal a siheder kérges markát kibélelte. Azután szétoszlott a tanács, Attila pediglen megpróbálgatta, melyik hüvelybe való a Hadak Istenének ritka ajándéka. Mintha belemérték volna, úgy talált legdrágább hüvelyébe. Azzal felcsatolta izmos derekára, kihúzta a kardotç csillogott kezében, hogy Hadak Ura maga is örömmel nézhette. Suhintott keletre, suhintott nyugatra, kanyarította délnek, meg egyet északnak s így szólt:
– E kerek világnak ura leszek véled, népeken tapodok, országok reszketnek, Világ Pörölyének, Isten Ostorának neveznek majd.
S úgy állott Attila, mint Hadak Ura az égen, villámszóró kézzel, szikrázó szemekkel. Jaj, merre e karddal útját veszi majdan, fű a nyomán nem nő, vérkönnyek fakadnak, szolgaalázattal koronás fők a földig meghajolnak...
Buda várost épít
Nem volt egy lélek sem Hunországban, sem a Dunán innen, de azon túl se, ki hírét ne hallotta volna Isten kardjának. Örült, ki Attilát nagynak tartotta, de nem örült, ki félte.
Buda komoran s búsan ült sátrában. Lelkének nyugalmát elvették ijesztő nagy gondok: minél nagyobbra nőtt Attila, Buda annál inkább összezsugorodott.
Gyöngyvér, Buda asszonya, el is panaszolta e siralmas dolgot:
– Árnyék vagy, uram, akárhogy tekintem; napfény lett Attila, fogyó hold már csupán Budának régi dicsősége. Asszonyát öcséd igen nagyra tartja, hunok főurait mind magához vonja. A minap is, hogy eljött a görög császár küldte fényes nagy követség, lám Attilához ment. Árnyék vagy, nagy uram, én édesebb felem; ha árnyék nem volnál, meg nem esett volna veled a gyalázat Hadak Urának kardjával... Mivel jobb Attila, a kegyelemkirály, mint Buda, kérdem? Azzal jobb-e, hogy az ország felét tőled nyájas-kegyesen elfogadta? Ha árnyék nem volnál, hanem király, mint ő, Bulcsú vezér bizony hozzád hozta volna a bűbájos kardot, mert téged illet az, s nem mást, jó Buda. Te volnál, ha volnál a hunok igaz ura! Haragszik rád most Attila, tudhatod, mert ellenünk bujtogatja bece asszonya. A gőgös némber a minap is bujtotta, mikor Isten kardját híg elmével fiának, Aladárnak játékul adta. Megkorholtam ezért, ő felpattant erre, hiszen tudod te is... Jót immár tőle te nem várhatsz, én uram, jámbor Buda, én mondom.
Buda király kedvetlenül dünnyögött:
– Féket tégy nyelvedre! Sokat csacsogsz, Gyöngyvér, felforralod vérem!
– Bárcsak felforralnám, édes uram, az bizony jó lenne, ha úgy felforralnám, hogy ne ülj ölberakott kézzel, ne várd a pusztulást, amely szégyenszemre a fejedre szakad majd.
– Véreskü köt hozzá, Hadak Ura is tud róla. Attila nem aljas, hogy esküt megszegjen.
– Aljasnak nem aljas, de ég a hatalom vágyától, nyűgnek néz, útjából szívesen félrevetne.
Gyöngyvér szava elevenre talált, fájó sebet ütött a jó Buda királyban.
– Ülj ide, jó uram, szegény Buda király; híved voltam eddig, eztán is az leszek, ha mindenki is elhagy, én maradok. Meglásd, még visszatérítjük a szerencsét hozzánk, csak rám hallgass most. Megfogyatkozott a híveid serege, gyűjtsd össze újfent. Hajló az emberszív a nyájas szóra, hajlik a ritka ajándékra, a mézes ígéretre.
– Mondasz valamit, én édes asszonyom – csillant fel Budában a remény. – Csak azt tudnám, szerét hogy ejtsem!
– Van nekünk kincsünk vermekben elásva több, mint Attilának. Hunok között egy sincs, ki Buda királlyal ebben vetekedne. Ennek is, annak is, a hun urak közül, barátság jeléül, adj is, meg ígérj is még többet... Sereget gyűjts, Buda! Mire Attila megtér emberölő harcból, idegen országból, sereg lesz melletted, nem egyedül állsz. Megértettél engem, édes uram, szólj hát?
– Jó lesz így bizony, de valami kell még, erősebb oltalom az öcsém ellen. Így hát kövekből rakatok olyan várost, miről Detre beszélt, hogy van a rómainál. Királyi város lesz, mi Attila sátorpalotája mellett csodaszámba megy majd. Úgy lesz, úgy; Budának városa felépül, Budavárosa lesz, ezt a nevet adom. Körülveszem fallal, vastaggal, magossal, büszke hegynek ormán a Duna vize mellett.
Megörült Gyöngyvér Buda felbuzdultán, s bíztatta is urát.
Régi kincses vermek ontották az aranyat, a csillogót, a fényest, melytől elvakul a hívságos emberszem. Drága szép kösöntyűk, kardok kővel rakva, kelevéz is, cifra és aranyos nyergek, most mind előkerültek a földből.
Budához elindult görbe útján vén Detre, csak úgy jártában toppant be hozzá, legalábbis ezt regélte. Hímezett-hámozott, de mit akar, végül kibökte: testvérek dolgába szólni távol álljon tőle, de ő bizony úgy látja, Attila megnőtt nagy hamarjába, minden hun imádja, mintha a Hadak Ura ő volna, úgy követi harcba. Mondta azt is, hogy ő a veszedelmes eskütétel óta mindent látott előre, ezért, hogy pártosnak ne tessék, elmegyen, kitér az útjából a két királynak; visszatér honába, s leéli hátralevő egynéhány napját békében..
Jó Buda nem várta az ilyen beszédet, rámordult haraggal az öreg Detrére:
– Te is elhagysz, gonosz, te is, mint a többi?
– Megállj Buda – szólt csalafinta arccal a gót, – hűtlen nem vagyok, csak félek miattad, hogy bár van rá módod, elrontod a dolgot. Kincset ha osztasz, vigyázz, csínján kell az ilyen embervásárral bánni. Senki ne tudja igazi szándékod! Lakomát, ha ülsz a palotában, s jönnek hun urak, egy se sejtse, miért kínálgatod arannyal, ezüsttel, egyéb drágasággal őket. Hisz korábban nem tetted, hát könnyen gyanút fog, ki gyanakvó lelkű. Buda, légy nagylelkű, adj, amennyit adhatsz, de a magad dolgával ne hozakodj elő. Neked jó, amint van, te többre nem vágysz, gyakran mondogasd, végtére elhiszik, és az aranybérért melléd szegődnek ingyenakaratból. Mert van a hunok közt sok, ki Attila nagyságát irigyli, s a jobbágyi hűséget ámbátor nyíltan színleli, de ellene fordul, mihelyst módját leli. Hozzád édesednek mind, meglásd Buda!.
Ezt javallta Detre, s hazament. Öreglegény volt már, de a dolgok mélyét fenékig belátta. Testvércivakodás lesz ebből, de milyen! Bizony rossz végre jut az is, ki megmarad. Hagyta a dolognak ilyen folyását, mert ő sem Budát nem szánta, sem pedig Attilát.
Ezalatt pediglen épült a város, Buda király városa. Ezernyi ezer kéz rakta a köveket, irtotta a fákat, az ácsok faragták tetőgerendákat; kő kőre simult ott, vaspántszorítékkal, emelkedett a fal, épültek a házak, épült palotája jó Buda királynak. Gót és római kéz munkája volt mindez: munkára szorítá őket a király parancsa. Attila király a harcból még meg sem tért, mikor készen állt a város a Duna jobb partján, épp azon a helyen, hol régi időktől város állt, melynek házait feldúlták a hunok kapitányai: jó Kadosa és Keve.
– Jöhetsz már Attila – mondá Buda somollyal. – Budaszállásának se híre, se hamva; Buda városának bástyái fogadnak.

Buda halála
Buda népe begyűlt Buda városába, jöttek mind, ki volt Attilának haragosa. Viszszatért a hiú reménység jó Buda királyba: erősnek hitte már magát, s nagynak. Csak egy miatt aggoskodott: isteni kardnak bűvös erejével a mérkőzést még ő sem veheti fel. Az a kard ott van, ott Attilánál, bár nem hordja magával: aranyos hüvelybe rejtve tartja, fegyveres sátrában.
No, ahogy így mereng, Ármány-é, vagy Manó, valami rossz megszállja, ő meg hallgatja e rossznak tanácsát:
– Buda, öreg Buda, nem véd meg téged Attilától ez az éktelen nagy, kőbő1 rakott város; nem védhet meg tőle aranyon vásárolt hűség, mert Hadak Ura kardjának gazdája nem te vagy. De ki mondta, vajh ki, hogy nem neked szánta? Bendegúz fia vagy te is, éppúgy mint Attila! A kardot szerezd meg, van a hunok közt is ólálkodó tolvaj… Csak arannyal, ezüsttel fizesd meg.
Gonosz volt a tanács, akárki sugallta, s lám Buda, mégis meghallgatta. Tolvajok vezetőjét, Kanyarót, titkos éji órán magához hívatta. Ígért neki kincset töméntelent, hogyha Attila fegyveres házába besurran, Hadak Ura kardját szegről leakasztja, s elhozza Budára. Kanyaró ráállt, hogyne állt volna. Így történt, hogy másnap éjjel Buda kezében volt Hadak Istenének csodaírással telt, rettenetes kardja. Örült jó Buda, el is bizakodott oktalan elmével:
– Enyém a kard, gyere csak, Attila! Gyávának ítélted jó Buda bátyádat, hősnek látod ezután! Gyere csak gyere, ha bízol a magad erejében!
Attila ezalatt a hunok seregével portyázott. Nagy országot bejárt, nem is egyet, városokat dúlt fel, büszke népeket sarcolt s igázott.
Büszke volt a hun nép egy ilyen királyra, aki bizakodóan néz a négy világtájnak mindegyik sarkára. Attila retteg már a világ. Egyszer csak jön a hír Hunországból:
– Buda király egyet gondolt, és követ halmoz kőre, várost épített, hol hajdan sátor állt, a Duna jobb partján.
Újra jött a hír, egy lovas ember hozta:
– Gyere haza, király, Buda sereget gyűjt, kincses kamráit üríti, a kardját meg ellened fenegeti.
A hunok ifjabbik királya, Attila, mosolyog e híren. Csacska szó az ilyen, Buda effélére miért vetemednék?
De harmadszor is hír jő, Attila asszonya küld embert, tajtékzó paripán.
– Uram, hős Attila, fegyveres sátradat egy tolvaj megrabolta. Betört éji órán. Istennek kardját a szegről leakasztotta, s elvitte Budának!
Attila szemöldöke megrándul, homlokán a harag fergetege tódul, s az indulattól reszket roppant nagy teste.
– Lóra fel, vitézek, haza indulunk ma, ebben az órában, igazságot látni, bűnöst megbüntetni! – parancsolt a hunok királya, majd eképp szólt egyik hívéhez:
– Eredj szolgám nyomban Buda városába, mondd hogy paranccsal küldött Attila, Hunország királya. E parancs így hangzik: városod falait holnapra lerontsad, Isten kardját, Buda, te magad elhozzad, jobbágyalázattal bánd meg, amit tettél, s nem tart haragot Attila ezután sem irántad.
Büszke izenetét megvitte a szolga Buda városába, de haj, Buda ezt válaszolta:
–Falam le nem rontom, Isten kardja enyém, vegye el, ki tudja.
Hüledezve hallgatta a követ e szókat, föl nem érte észszel, mi lelte Budát, hogy Attilának ezt felelte. Elmondta Buda üzenetét urának, ki a szomszéd bércre szállt seregével, s úgy nézett bátyjának kövekből rakott nagy, új városára, ahogy kőszáli sas néz a völgy ölében a prédabárányra.
Attila kardot fog, s mint a rohanó szél, iramlik a völgynek, aztán a városnak. Iszonyatos harag torzítja el arcát. E haragos arcnak minden vonása Buda halálának ítéletmondása; nincs azon kegyelem. Ármány tüze villog szénsötét szemében.
– Ő akarta így, hát vesszen!
Hadak Ura is látta ezt fenn a magas égben, s könny gyűlt a szemébe. Szánakozva szólott:
– Ami betöltendő, annak nincsen gátja: testvért öl a testvér és a kiomló vér megtermi gyümölcsét; s a gyümölcse vész, népet sújtó átok.
Attila Buda kapujánál állva így kiált:
– Kaput nyiss előttem, Attila parancsolja!
Vaspántú gerenda kifordul, s nyitva az út... nyitva.
Kezet vetni rá ki tudna, ki merne? Csak állnak a hunok, kőbálványként, csak nézik ijedten a kapuban álló Budát. Az élő Isten eleven haragja sem iszonytatóbb Attila arcánál.
Megretten Buda király, reszket Isten kardját tartó keze, s nagyot dobban szíve. Ezt a hangott hallja: Buda, ez az utolsó harcod, ezután setét éj borul majd szemedre!
Ott állt szemben Bendegúz két fia. Összecsaptak. Haj, minő pillanat, milyen rémes volt az! Budának Isten kardjában van reménye; ha az nem védi meg, nincs más, mi megvédje. Hej, de az Istenkard Buda kezében acél csupán! Nem neki volt szánva, bűvös erejének rá nem volt hatása.
Harcolt Buda hősen. Kétszer összecsaptak haragos erővel. Buda király tartotta magát, hanem harmadízben Attila kiverte kezéből a kardot. Ettől Buda minden bátorsága szétfoszlott, szívét halálos ijedtség fogta el. Futni akart, megfordult, s e percben Attila kardjának acélhegye beszúrt válla közepébe, és a mellén bukkant elő ismét vörös penge.
Dermedten állt Attila Buda előtt, szívében a vér is megfagyott e percben. Mikor nagysokára visszatért nyugalma, e szavakat mondta:
– Hunok, nem gyilkosság volt, amit én tettem. Nagy volt az ő bűne, nagy a büntetése, de Hadak Ura ítéletét nyugodtan bevárom.
Ekkor halálos bánattal rohant elé Buda özvegye, haragarcú Gyöngyvér. Ráborult hűlttestű urára, átkok-átkát zúgta Attila asszonyára, azután fiára, végül Attilára.
– Verjen meg az Isten, te kevély királyné, gyermekeddel verjen Hadak Ura keze téged! Felneveld nagy kínnal, s lásd nyomorult vesztét, hogy testvérgyilkos urad irmagja kiveszszen!
Úrrá lett Attila, egyedüli úrrá, ismét derekára fűzte Istennek kardját. De az a vér, amely Buda vállán száradt, beszél még, s amit kér az a bosszú...
Az Isten kardjának rettenetes útja
Egyedül volt úr Tisza s Duna vízkarjai közt a hunok rettenetes királya, Attila. Hadai nyugatra Volgától, nagy Etel-folyótól, bejárták az egész világot, be, meddig tündöklő szemével ellát a nap.
A bűnfészke palotákban élő római és görög császárok ijedten hallgatták hírét Isten Ostorának. S mivel a babonás hit úgy tartá, az Egyisten megtorolja erkölcs rontását, hitnek s becsületnek szemérmetlen árulását, az őt imádó népek oltár elé hullva így fohászkodának:
– Ments meg Uram minket a hunok nyilaitól, a te ostorodtól, büntető kezednek rettentő súlyától, szörnyű Attilától.
Sarcaranyat, ezüstöt, garmadába raktak, hunok királyának adót ajánlottak, békéért könyörögtek, szolgaalázattal. Márványpaloták lakói térdre hullottak, koronás fők Attila előtt sorban meghajoltak.
Attila ismerte nyugat minden bűnét, s hova lábát tette, nyomán fű nem nőtt, városok falait serege szétdúlta; pusztulás maradt csak, ahol tapodott acélkörmű lova.
A vén Európának nem volt olyan zuga, olyan rejtett helye, hová el nem jutott gyors lován a hunok serege. Támadt, mint a villám, mikor nem is várták. Nagy úr volt Attila, nem volt ilyen király őelőtte, mióta a vén föld urat, s szolgát ismer. Udvarló követek csoportja, töméntelen rabnép nyüzsgött körülötte.
Egyszer, amint együtt voltak mind körötte a hunok főbb vezérei, Attila intett egy hívének, a görögből lett hunnak, bölcs Onegeziosznak:
– Nyergeld fel lovadat, s eredj szélsebesen Rómába, egyenest a római császár udvarába. Ha a császárt ott nem találod, keresd Ravennában, mert Honorius néven uralkodik ottan. Mondják, hogy nagy föld ura, és hatalmas. Azt üzenem neki, hogy küldje veled nyomban húgát, Honoriát, akit felajánlott feleségül Attila királynak. Kegyesen fogadom őt, lesz majd becsülete többi asszonyom közt. Várom Honoriát, a császári sarjat, de még inkább várom jegyajándékul a fél birodalmat a római császártól. A választ mához egy hónapra megkapjam!
A hun követ megvitte Nyugat császárának Attila parancsát. Honorius császár s a római urak meghallgatták az üzenetet. Hunok nagy királyát ismerték nyugaton meg délen, s fenn északon is mindenütt rettegték. Elsőként Aetius szólt, a római főember, ki bölcs volt a beszédben, nagy a hadakozásban. Értette a hunok nyelvét, mert gyermekkorában hunok közt is élt. Attilát is ismerte, de a római büszkeség, a régi kevélység magva mégis megmaradt benne. Így szólt császára nevében:
– Attila követe, add elő uradnak a császár feleletét. Nagy a gőgje a hunok királyának, hogy szemet vetett a császár húgára, szép Honoriára. Róma ritka gyöngye nem a hun király kényére-kedvére termett. Nagy Attila hatalma, neve messze földön híres, sokan félnek is tőle, ámde a nyúlszívűk közt nincs ott Honorius népe. A római nem fél Isten ostorától. Honoria kezét Attila nem kapja meg, megvédi birodalmát a hunok királyától, a császár, Honorius. Ezt vidd feleletül, Onegeziosz úr: a hunok nagy királya jöhet, készen várjuk.
A büszke szavakat hallván Attila így válaszolt:
– Ezt mondta volna a gyáva császár? Mondd, ha tudod, ki volt a császárnak a sugalmazója, mert hogy ő magától erre nem vetemednék, abban bizonyos vagyok.
– Aetius üzeni a császára nevében, amiket tőlem hallottál, Attila. De hiszen ismered őt. Mikor álmot láttál az Isten kardjáról, vele viaskodtál, ifjú éveidben pedig együtt játszottatok Róma városában, satyád sátra körül – felelt rá Attila követe.
– Aetius mondta... – tűnődött Attila – büszke Aetius, a római gyermek.
– Gyermek csak volt, már embernyi ember ő, úgy hallottam, nagy úr most, a császár seregének vezére. Szavától megmozdul a tábor, ő százezrek ura, s nagy a vitézsége, hadi jártassága. Ismeri a hun fortélyt, nagyra tart téged is.
– Szavának keserűn megadja még az árát Honorius császár... – hangzott Attila vészjósló hangja.
Harcra fel hunok, leigázott népek fegyvert ragadjatok! Acélkard villogjon, szeges buzogányok pajzsot repesszenek! Trombiták, tülkök harsogjanak, igavonó barom vonjon hadi szerszámmal megrakott szekeret! Hadba indul Attila, hogy megalázza a császárt, hogy felforgassa Nyugat erősségét, dacos várát: Rómát.
Megmozdult a hunok óriási birodalma. Alig akadt vakmerő vagy gyáva, ki többre becsülte sátra nyugodalmát, vagy féltette volna éltét, mikor Attila hírnöke azt hirdette, az Isten Ostora újabb diadalra indul. Még azok sem merték kívánni a kárát, kik irigyen nézték Attila nagyságát. Hej, hogy is mertek volna?
Gyűltek, gyülekeztek a hunok, a gótok, a longobárdok, jöttek a herulok, ökörbőr pajzsukkal, hisz Attila hódoltjai voltak, a szolgák pedig alázatos módon teljesítik a parancsot. A vitézek, kik minden időben Attila körül voltak, tőle tanulván a hadnak mesterségét, váltig dicsekedve táncoltatták csontos nagy paripáikat.
Megindult a hun király tábora, nyugat felé, népirtó haraggal. Dobogott a föld is, csattogott a lovak körme, szél s vihar szele támadt, amerre elhaladtak. Beláthatatlan a sereg hosszú sora, élő lángostora Isten haragjának, mely ha egyet suhint Attila kezében, jaj annak a népnek és jaj az országnak, hova, s kire rácsap.

A kataláni csata
A kataláni síkon, frankok földjén egybegyűlt Nyugat minden népe, egy táborban, de ember kellett oda, ki bátor szívet önt az ijedőkbe, mikor jött a híre:
– Áradnak a hunok! Megindult Attila!
Ha ember kellett, ott volt hát Aetius, kiben fellobbant a római dicsőség utolsó szikrája.
Aki nem látta soha a hunokat, s a hunok királyát, így beszélt róla:
– Sötét, nagy lovon ül, szénfekete az arca, ábrázata karddal fel van hasogatva, tűz árad ki szemén, olyan tűz, amilyen a pokol fenekében emészti az örök kárhozatra jutottat végtelen időkig. Kardja városokat forgat fel, lába népeket tipor, s amikor haragszik, megreszket talpa alatt a föld... A végső ítélet szörnyű trombitája nem harsog úgy, mint a haragvó hun király hangja!
Aetius ismerte Attilát; egy kenyeret ettek, fakarddal gyakran hadakoztak. Ő másképp ítélt, a félelmet okos beszéddel oszlatta szét:
– Rómaiak és ti, déli erős népek, germán-ivadékok, ne legyetek gyávák! Vét az Isten ellen, ki Attilát többnek tartja halandó embernél. Uralkodásra és hódításra termett, esze, szíve helyén van, de ugyanolyan gyarló, mint bárki más. Hun módra nála jobban nem tud csatázni senki, s a római módot is megtanulta nálunk. Mint ahogy előttem sem titok egyik sem. Hogy megértsétek a hunok harci szokását, elmondom, amit tudok róluk. Törve, zúzva, rontanak a hadsornak, hogy azt ketté vágják, hogy minket megriasszanak. Mikor megroppanunk, egy nagyot rántanak lovuk kantárán, s szanaszét futnak, visszafordulnak, mintha életüket mentenék... pedig hát más a szándékuk: így csalják kelepcébe üldözőiket. Egy alkalmas helyen hirtelen megfordulnak, s gyűrűbe fonódva süvöltő nyílzáporral fogadják az űzőt.
Így oktatta, így bátorította a római vezér népeit a véres, nagy harc előtt.
Attila ezalatt szekértábort épített, amely mögül sok ezer hun őrszemként figyelte éjjel-nappal, amit az ellenfél ténykedett.






Weblap látogatottság számláló:

Mai: 33
Tegnapi: 99
Heti: 33
Havi: 3 054
Össz.: 389 888

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: Könyvekről - Hunok - gyerekeknek (teljes könyv 1. rész)
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2017 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu