Sudhana könyvkiadó

{Egy részlet T.W. Shakabpa "Tibet története" c könyvéből.}

I. Bevezetés

Tibet – A név eredete

A régi tibeti bölcsek írásai szerint az ország tibeti neve, a „Bod”, a „Pagyul” szóból alakult ki, jóval a bön vallás megjelenése előtt.[1] Mások ezzel szemben azt állítják, hogy a Bod név alapja a bön szó, amely nem más, mint a régió ősi vallásának neve – a buddhizmus ugyanis csak a VII. században terjedt el az országban.[2] Más tudósok szerint a bod szó jelentése a köznyelvben „menedék” volt, és az a Rupati nevezetű indiai vezér adta az országnak, aki a pándavákkal vívott háború után híveivel együtt ezen a területen keresett és talált új otthont. [3] Ismét mások szerint a bod szónak nincs különösebb jelentése, egyszerűen egy név, amellyel éppen ezt a vidéket jelölték. Az indo-tibeti határvonalon élők bhotáknak nevezik a tibetieket, az ország szangszkrit neve ugyanis Bhota.
A modern „Tibet” név – amelyen a világ az országot ismeri – a mongol Thubet, a kínai Dufan, a thai Thibet, esetleg az arab Tubbat szóból ered – a régi feljegyzések mindegyiket megemlítik. Sok költői hangvételű tibeti munka „Khavacsen” és „Gangdzsong” (hóország) néven, vagy „Szildedzsong”-ként, hideg vidékként emlegeti az országot.


Földrajzi helyzete

A világ régóta úgy ismeri Tibetet, mint egy magas, hófödte hegycsúcsoktól körülvett, zárt országot, de igazából az emberek általában bizonytalanok pontos helyét illetően. Tibet keleti szomszédja Kína, délen Indiával és Nepállal, nyugaton Perzsiával, északon pedig Oroszországgal és Mongóliával határos. Az egész világon ez a legmagasabban fekvő ország. Nepállal közös határán áll a Moun Everest; Nepál, Szikkim és Tibet találkozásnál pedig a Kancsendzönga. Bhután és Tibet között található a Csomolhari, amelyet Spencer Chapman hódított meg 1937-ben. Chapman a hegyről lefelé vezető úton hóviharba került, eltévedt, és végül Bhutánba jutott. Sok más híres hegyóriás, a Kailásza, a buddhisták és a hinduk szent hegye, a Cari, a Jarlhasampo, a Csomokharak, a Kangkarsame, a Nyencsentangla és a Macsenpomra (Amnyemacsen) csodálatos, gigászi ékköveként díszítik Tibet testét.
Keleten Dajianlunál egy vashíd választja el Kínát az etnikai Tibettől; északkeleten, Karcsunál pedig egy fehér sztúpa, a Csörten Karpo jelöli a határt.
Tibet déli határát a Himalája vonulata alkotja, a nyugatit a Karakorum-lánc, az északit pedig az Altin-tagvonulata, mely a kínai Turkesztántól választja el.
Tibet három nagy területből áll, melyet tibetiül egyszerűen csölkha szumnak, (három tartomány) neveznek. A nyugat-tibeti Ngari Korszumtól Szokla Kjaóig elterülő vidék neve Ü-Cang; Szokla Kjaótól a Macsu (Sárga-folyó) felső kanyarulatáig tart Dotö (vagy Kham); a Macsu kanyarulata és a Csörten Karpo közötti terület neve pedig Domed (vagy Amdo). A tibetiek szerint a legszentebb vallási irányzatok Ü-cangból, a legjobb emberek Khamból, a legjobb lovak pedig Amdóból származnak. Tibet régi körzeteit trikor csukszumnak hívták, mivel a tízezer családból álló egységet tibetiül trikornak, miriarchiának nevezik, a csukszum jelentése pedig tizenhárom. Ezt a tizenhárom körzetre tagolást váltotta fel később a csölkha szum, vagyis a regionális felosztás elve.

Folyók és tavak

Nyugaton, a Kailásza közelében négy nagy folyó ered. Az első Szenggekhabab (Oroszlánszájból fakadó) néven az Indus, amely Kasmíron keresztülfolyva Pakisztánban ömlik az óceánba; a Langcshenkhabab (Elefántszájból fakadó), amely délnek indul, India nyugati részén pedig a Szatleddzsé dagad; a Mapcsakhabab (Pávacsőrből fakadó), amelyből valamivel távolabb a szent Gangesz válik; és a Tacsokkhabab (Lószájból fakadó), amely keletnek indul, Lhászától délre csatlakozik a Kjicsu folyóhoz, és később az Asszámon és Bengálon keresztülhaladó Brahmaputrává szélesedik.
Tibet középső részén ered a Ngocsu folyó, amely az ország keleti felében keresztülfolyik Khamon. Amikor áthalad Burma határán, már Szalven néven ismerik. Észak-Tibetben két nagy folyó ered: a Nomcsu és a Zacsu. Mindkettő keletnek tart, és egyesülve Mekong néven folyik át Laoszba és Thaiföldre. Khamot a Dricsu folyó is keresztülszeli, amely Kínában folytatja útját Jangce néven. A Kelet-Tibetből, a Macsenpomra hegyből érkező Macsu folyó átvág Amdón – Kínában ebből lesz a Huanghe (Sárga-folyó).
Tibet nyugati részének legnagyobb tava a Mapam (Manaszarovár), amely a buddhisták és a hinduk számára is szent. Az északnyugati vidék tava a Namco Csukmo (Tengri-nór), a középső régióé a Jardok Juco (Jamdok), északkeleté pedig a Trisor Gyalmo (Kuku-nór).

Éghajlat

Tibet északi részében az emberek 4800 méteres magasságban élnek, délen viszont a legalacsonyabban fekvő vidékek csupán 1000-12000 méter magasan vannak. A lakosság zöme a 2000-es és a 3500-as magasságban lévő vidékeken él. Lhásza, az ország fővárosa 3300 méter magasan van. Az északi földeket nem művelik, itt legfeljebb birkákat és jakokat legeltetnek. Mezőgazdasági termelés csak a 3500 méternél alacsonyabban lévő területeken lehetséges.
Tibet éghajlata a magasság függvényében változik. A levegő általában száraz, a napfény erős. A magasabban fekvő vidékeken hidegebb van, és a csapadék is kevés, az alacsonyabban lévő régiókban azonban kielégítő mennyiségű eső hullik, és a klíma is viszonylag meleg. Lhászában például a maximális hőmérséklet 29,4 Celsius-fok, a minimum pedig 18,8. A maximális csapadék 45cm, a minimum pedig 37,5cm.
A távolabbi országokban élő emberek általában úgy képzelik, hogy Tibetben örök a hó és a jég. Ez nem így van; tulajdonképpen nem sokszor esik a hó, ám amikor mégis lehullik, sokáig megmarad. A felvidéken maximum 120cm hó esik, ami semmi ahhoz képest, hogy India északi részében, Szimlában az évi hómennyiség a 300cm-t is elérheti. Tibet déli határvidékén az átlagos hómennyiség évi 240cm.

Növényzet

Tibet legfontosabb terményei közé tartozik az árpa, a búza és a fekete lednek, de termesztenek kukoricát, babot, hajdinát, mustárt és kendert is. A fűz- és a nyárfa, valamint a gyümölcsfák (sárgabarack, őszibarack, körte, alma, dió) is gyakoriak. Bőségesen terem az eper, a szőlő, a rebarbara és a gomba is. A zöldségfélék (burgonya, káposzta, kelkáposzta, paradicsom, hagyma, fokhagyma, zeller, retek, répa) inkább az alacsonyabban fekvő területeken teremnek meg; a felföldeken meglehetősen gyér a növényzet, itt jobbára csak fű van. Egykoron az éves termés bőségesen kielégítette a lakosság szükségleteit; a kedvező éghajlatnak köszönhetően a búzából és árpából felhalmozódott felesleget akár 25-50 esztendeig is tárolhatták.
A rózsa, a napraforgó, az őszirózsa, a lángvirág, a dália, a szegfű, a búzavirág, a lótusz, a körömvirág, az árvácska, a szagos bükköny és az éghajlathoz alkalmazkodott egyéb virágok is megélnek Tibetben. A Nagy-Britanniából importált virágpalánták is meglepően jól érzik magukat. Vad orchideából és más mezei virágból is rengeteg van, a gyógynövényeket pedig az ország valamennyi alacsonyabban fekvő részén megtalálhatjuk.

Vad- és háziállatok

Tibet faunája is rendkívül gazdag. Különböző részein megtalálhatjuk a tigrist, leopárdot, himalájai fekete medvét, vörös medvét, majmot, farkast, rókát, mormotát, vadnyulat, vadkutyát, vaddisznót, vadkecskét, szarvast, pézsmaszarvast, antilopot, vadjakot, hiúzt, mérgeskígyókat, vidrát és tarajos sült.
A mormota irhája értékes exportcikk, a fehér mormotát azonban a babonás tibetiek szent állatként tisztelik: úgy tartják, aki megöl egy ilyen állatot, azt balszerencse éri.
A pézsmaszarvasok mindig ugyanazon a helyen isznak, és az itató környéki fákhoz dörgölik magukat. A vadászok a nyomokból meg tudják állapítani, hogy a szarvas mennyi pézsmát hord a testén. Ha a mennyiség elég nagy, a csapdát az állat kedvenc fájának közelében állítják fel.
A nomád tibetiek szerint a vadjakok között minden száz nőstényre jut egy hím egyed. Ez nem azért van így, mert kevesebb hím jak születik – a nomádok hite szerint az anyaállatok fogaikkal kasztrálják fiaikat, de közben ügyelnek rá, hogy a legegészségesebb hím nemzőképes maradjon. A kasztrálatlan hímek ennek ellenére a párzási időszakban csak egy nőstényt választanak maguknak. Vad, féltékeny állatok, könnyen elvesztik a fejüket, ezért elképzelhető, hogy a csordán belüli béke megőrzésének érdekében hagynak életben ilyen kevés hímet. Állítólag a vaddisznók is hasonló szokások szerint élnek.
A kitartó ornitológusok megfigyelhetnek varjakat, hollókat, szarkákat, papagájokat, baglyokat, sasokat, keselyűket, vörös vadludakat, fajdkakasokat, foglyokat, hófajdokat, harkályokat, fecskéket, rigókat, pacsirtákat, sárszalonkákat, kakukkokat, gólyákat, galambokat és különböző vízimadarakat. A kakukk, a fecske és a kisebb testű sas nyáron északon él, télre viszont a déli területekre költözik. Tibetben rossz ómennek tartják, ha az éjszaka folyamán egy házba bagoly téved. A keselyű közönséges madár; köznapi szokásnak számít, hogy a feldarabolt holttest részeit a keselyűk elé szórják.

Rassz

A tibeti nép eredetét két hagyomány szerint magyarázzák. Az első szerint a tibetiek ősei Indiából származnak. A legendák szerint egy Rupati nevezetű király – sokak szerint a kaurava hadsereg fővezére – a pándavákkal vívott, vereséggel zárult háború után kíséretével együtt Tibet földjére menekült. A tanult tibetiek közül sokan állítják, hogy ezek a menekülők voltak az ősapáik. Az elméletet igazolja az a levél, amelyet az egyik indiai pandit, Sankara Pati (Dedzse Dakpo) írt, körülbelül száz évvel Buddha halála után. Sankara Pati beszámol Rupati és hívei tibeti kivándorlásáról.[4]
A második elmélet szerint a tibetiek ősei a majmok, vagyis inkább egy bizonyos hím majom, Avalokitésvara (Csenrézi) istenség inkarnációja, aki az egyik hegyi démonnőnek hat utódot nemzett. Ezek a hibrid majmok semmiben sem különböztek majomtársaiktól, csak éppen a farkuk hiányzott. Leszármazottaik fokozatosan elvesztették majom-tulajdonságaikat. Azok, akik ősapjukra hasonlítottak, kegyes, intelligens, érzékeny, ritka szavú lényekké váltak, azok viszont, akik inkább ősanyjukra, a démonasszonyra ütöttek, vörös arcú, élvhajhász és makacs teremtmények lettek.
A legendák szerint Cetang közelében, Ü-Cang tartomány középső részén történt mindez. Cetang mögött van egy Gongpori nevű hegy, ahol mind a mai napig meg lehet tekinteni a majomősök lakhelyéül szolgáló barlangokat. Az indiai Atísa pandit, aki a XI. században Tibetbe látogatott, a lhászai Dzsokhangban (a főtemplomban) az egyik oszlopon felfedezett egy feljegyzést, mely a VI. században uralkodott Szongcen Gampo korára jellemző stílusban íródott. A dokumentum igazolja a tibeti nép eredetének második elméletét.[5]
A modern antropológusok szerint a tibetiek a mongoloid rasszhoz tartoznak. Az efféle feltételezések logikusnak tűnnek, hiszen a tibetiek évszázadokon keresztül szoros kapcsolatban álltak a mongolokkal, ám egyelőre senki sem végezte el az állítás igazolásához szükséges koponya-összehasonlító vizsgálatokat. Ha megfigyeljük az ország lakóit, felfedezhetjük, hogy Ü-Cang polgárainak többsége alacsony, kerek fejű, széles arccsontú, míg a másik két tartomány, Kham és Amdo lakói magas, hosszúkás fejű, hosszú végtagokkal rendelkező emberek.

Népesség

Tibetben még egyetlen precíz népszámlálást sem végeztek, így a lakosság számát csak becslésekkel lehet megállapítani. Amikor a vallási vezető szerepét is betöltő régi királyok a VII. században csapatokat küldtek Kína ellen, körülbelül 200 000 katonát tudtak összetoborozni.[6] A középkori krónikás Ba Szalnang szerint egy másik háborúhoz 14 000 000 embert toboroztak össze.[7] De nem is kell ismernünk e számokat ahhoz, hogy megállapítsuk, Tibet lakóinak száma az évszázadok során fokozatosan csökkent. Csölkha szumban (az etnikai Tibet három tartományában) a becslések szerint körülbelül hatmillió ember él. A lakosság 48%-a nomád, 32%-a pedig kereskedő és földműves. A fennmaradó 20%-ot a társadalom különböző rétegeiből származó szerzetesek és szerzetesnők alkotják (18% férfi, 2% nő).

Városok

Tibet legnagyobb települése a főváros, a dalai lama és a tibeti kormány székhelye, Lhásza. Lhászában körülbelül 35-40 000 ember él. Amikor a tibeti újév első hónapjában az ország különböző részeiről megérkeznek a szerzetesek és a zarándokok a mönlamünnepségre (újévi ünnepség), a város lakóinak száma kétszeresére nő.
A második legnagyobb város, Sigace lakóinak száma 13 000 és 20 000 között van. E város közelében áll a Tasilhünpo-kolostor, a pancsen láma székhelye.
A harmadik legnagyobb város az ország keleti részében lévő Csamdo. Itt is van egy kolostor, egykor itt székelt a keleti főkormányzó. A városban 9-12 000 ember él.
A Tibet közepén lévő Gyance a negyedik legnagyobb város. Itt található a Palkhor Cshöde-kolostor. Az 1904-es Younghusband-expedíció itt hozta létra a Brit Kereskedelmi Állomást. 1955-ben az állomást elmosta az áradás. A katasztrófa során az indiai kereskedelmi képviselő a családjával és munkatársaival együtt életét vesztette.

Közlekedés és kommunikáció

A tibetiek, akár kereskedők, akár szerzetesek, hivatalnokok, katonák vagy zarándokok voltak, lóháton, szamáron vagy gyalogosan közlekedtek, poggyászaikat pedig lovakkal, jakokkal, szamarakkal, bivalyokkal, öszvérekkel vagy birkákkal cipeltették. Az utazók hátasaik nyakába kicsiny, teherhordó állataikra pedig nagyobb csengettyűket akasztottak – a folyamatos csilingelés elviselhetőbbé tette a hosszas utazások egyhangúságát, a dzsungelben elriasztotta a vadakat, és megkönnyítette az éjszakai legelőre kicsapott állatok meglelését. A kormány törvényben határozta meg, hogy a poggyászok súlya legfeljebb 40 kilogramm lehet, és hogy egy állatra nem lehet kettőnél több ilyen csomagot feltenni.
Tibet nyugati részében leggyakrabban birkákat használtak teherhordásra; az állatokra két, egyenként 5 kilogramm súlyú sózsákot erősítettek. Minden kereskedőnek legalább száz birkája volt, és egy-egy karavánhoz általában tucatnyi kereskedő tartozott. A birkák hátáról sokszor heteken át nem vették le a csomagokat, ezért az állatok lehetőség szerint két szikla vagy földhant között próbáltak megpihenni, hogy könnyítsenek terhükön. Elég szánalmas látvány lehetett, amikor a birkák a hosszú nap után kétségbeesetten keresgélték az alkalmasnak ígérkező pihenőhelyet. Az utazások végén az állatok hátáról az eltávolított csomaggal együtt a bőr is levált. A nepáli vagy az indiai határnál a kereskedők rendszerint nem csak a sót, de a birkákat is eladták.
Abban az időben, amikor a teherszállítást kizárólag állatokkal végezték, csupán egyenetlen földutak, ösvények voltak, és nagyobb hidak nem is léteztek. A folyókat általában tíz embernek helyet adó, ki jakbőr csónakokban vagy harminc állatot és ember elbíró tutajokon szelték át. Tibet keleti részében néhány folyónak olyan erős a sodrása, hogy csakis kivájt diófatörzsekből készített kenukon lehetett átkelni a túlsó partra. Ezekben a kenukban két, legfeljebb három ember fért el.
A keleti folyók némelyike olyan gyors vizű, hogy még kenukkal sem lehetett átszelni. Ezeken úgynevezett kötélhidak segítségével keltek át. Az ilyen folyók általában magas, meredek sziklafalak között kanyarognak. A két szemközti fal között, körülbelül 60 fokos esési szögben vastag, erős köteleket feszítettek ki. A kötelekhez ki fanyergeket erősítettek. Az utazó elhelyezkedett a nyergen, bekötötte magát, és átcsúszott a túlsópartra. A másik oldalról hasonlóképpen keltek át. A nyergeket takarókkal párnázták ki, a köteleket pedig a cél előtt nem sokkal alátámasztották, hogy az esési szög csökkentésével lefékezzék a „libegő” haladását. E vidékek lakói mindig magukkal hordták saját nyergüket; szakértői voltak az ilyen „hidak” használatának, de az ország más részeiből érkező utazók kedvéért megpróbálták minél egyszerűbbé tenni az átkelést. Amikor egy-egy nagyobb karaván, esetleg hadsereg vonult végig az ilyen területeken, megesett, hogy „közlekedési dugó” alakult ki az átkelőknél – a csapatok sokszor napokig táboroztak a folyók valamelyik partján. Nem csak férfiak, nők és gyermekek is használták a köteleket, még a teherhordó állatokat is így juttatták át a túlsó oldalra. Az indulási oldalon összebéklyózták a lábukat, az érkezésnél pedig újra kiszabadították őket.
A XV. században az egyik utazó kolduló szerzetes, Thangtong Gyalpo azért gyűjtött alamizsnát, hogy hasznára lehessen az embereknek. Ü-Cang tartományban 53 lánchidat épített. Éveken át gyűjtögette a vasdarabokat, majd hozzáértő kovácsokkal végeztette el a munkát. Abban az időben jócskán megkönnyítették az utazók dolgát ezek a hidak; Ü-Cang elszigetelt részeiben mind a mai napig használatosak. A lánchidakat csak emberek vehették igénybe, állatok áthajtása tilos volt.
1956-ig a postaszolgálatot futárok látták el. Minden futár körülbelül négy és fél mérföld távolságot tett meg, aztán átadta a stafétaküldeményt váltótársának. Ez a rendszer Lhásza és India között, Szikkimben és Lhásza, valamint az ország néhány más városa között működött. Lhásza és India között távírókapcsolat is létezett, de ezt az egyszerű polgárok nem vehették igénybe. A katonai és hivatali levelek továbbítását lovas futárok végezték. A fontosabb, például a magasabb beosztású személyek látogatását hírül adó leveleket nyílvesszőkhöz erősítették – az ilyen üzeneteket késlekedés nélkül célba kellett juttatni.
1930-ban a Brit Kereskedelmi Állomás Pari és Gyance között teherautó-járatokat indított, ám a rendszer csupán néhány hétig működött: a helybeliek megszüntették, mert a kocsik miatt elvesztették volna a teherhordó állatokból származó bevételeiket, fő megélhetési forrásukat. A XIII. dalai lama újra megpróbálta bevezetni a motorizált járművek használatát, és 1928-ban próbaképpen elindított néhány automobilt Lhászában. Sajnos Tibet és India között nem léteztek autókkal járható utak, ezért az Indiából érkező járműveket darabokra szedve kellett átvinni a Himaláján.
1945. után a tibeti kormány a stratégiailag fontos helyeken, Csamdóban, Nagcsukbában és Gartokban rádióállomásokat hozott létre. 1951. után a kínai kommunisták – hogy megkönnyítsék a megszálló csapataik mozgását – több utat, hidat és repülőterek építettek.

Kereskedelem és gazdaság

Tibetben valaha hatalmas mennyiségű arany volt. Amikor az ország lakói áttértek a Nepálból és Indiából beszivárgó buddhista vallásra, aranyból készült tárgyat ajándékoztak a másik két ország templomainak és panditjainak. Gyakorta a külföldről vásárolt árukért is arannyal fizettek.
Később a bórax, só, gyapjú, jakfarok lett Tibet fő exportcikke. (A jakok farkát az Egyesült Államokba szállították, ahol Mikulás-szakállakat készítettek belőlük.) Az ország kisebb tételekben exportált különböző állatbőröket, pézsmát, tömjént, többféle gyógyhatású anyagot, leveleket, gyógynövényeket, medveepét, szárított szarvasvért. Minden évben élő állatokból – lovakból, birkákból, szamarakból, öszvérekből és kecskékből – álló karavánok indultak Indiába, Nepálba és Kínába.
Az Indiából érkező import szállítmányokban szövet, pamut, selyem, gyapot, kerozin, üveg és gépek voltak. Az ország a vasat, a rezet és néhány fontos cikket – rizs, gyümölcsök, gyógyszerek – is külhonból szerezte be. Kínából teafüvet, selymet, porcelánt, zománcot és szertartási sálkendőket (kadak) hoztak.[8] Az ország Nepálból réztárgyakat és rizst importált. A kínai kommunisták inváziója előtt Tibetben a fejlett raktározási rendszernek köszönhetően ismeretlen volt az éhezés. Az adókat általában élelmiszerekben – főként gabonában – fizették meg, és ezeket a készleteket az állami raktárakban helyezték el. Az ország mindig legalább három esztendőre elegendő gabonatartalékkal rendelkezett. Az importból beszerzett rizst, teát, néhány gyümölcsfélét és édességet leszámítva Tibet az élelmiszer szempontjából önellátó volt.
A tibeti kormány nem rendelkezett saját bankkal, és nem tartott idegen fizetési eszközöket sem. Az importok és az exportot nem korlátozták, ezért a pénznemek közötti keresztárfolyam a külkereskedelem egyensúlyának megfelelően mozgott. A piacot kizárólag a kereslet és a kínálat irányította. Tibet belkereskedelmére az időjárás is óriási hatást gyakorolt. Például a Kuku-nór vidékéről (Kína Csinghaj tartománya) érkező kereskedők, akik lovakat és öszvéreket árusítottak Lhászában, kénytelenek oltak már áprilisban elhagyni Kuku-nórt, mert csak így lehettek biztosak abban, hogy állataik útközben elegendő friss fűhöz jutnak. Körülbelül augusztusban értek Lhászába, és a következő év februárjában tértek haza. A visszafelé vezető úton jakokkalcipeltették a beszerzett árut, és a téli hónapokban ezeknek az állatoknak a húsát fogyasztották. Az utazóknak mindig nagy gondot jelentettek az útonállók; a tibeti kereskedők társultak egymással, és nagyobb karavánokat hoztak létre. Lőfegyverekkel nem rendelkeztek, ezek használatát a törvény nem tiltotta.

Fizetőeszközök

Egykoron Tibetben cserekereskedelem folyt, majd árpában fejezték ki a lovak, ruházati cikkek stb. árát – a legelszigeteltebb vidékeken még ma is ez a rendszer van életben. Később már az ezüst volt a legelterjedtebb kereskedelmi segédeszköz, igaz, kezdetben ezt is súlyra mérték. Amikor a mértékegységeket egységesítették (tíz karma egyenlő egy sogang; tíz sogang egyenlő egy szangang; ötven szangang egyenlő egy doce), kifejlődött az első pénzrendszer, melynek alapját az ezüst lapocskák és érmék képezték.
1750. után néhány esztendőre a nepáli érmék is bekerültek Tibetbe. Egy nepáli ezüst tamka értéke azonos volt tizenöt karmáéval. 1792-ben a tibetiek a nepáli tamka mintájára elkészítették saját, tibeti írásjegyekkel ellátott tamkájukat. Később forgalomba hozták a tibeti kormány által veretett, az oroszlános pecséttel díszített, különböző méretű és értékű rézérméket. A szangang, a sogang és a karma ekkor már nem csupán súlymérték, hanem a pénznem rúpiával, annával és piculával azonos értékű egysége lett. Ez a pénzrendszer egészen addig volt érvényben, amíg a kommunista Kína megszállta az országot.
1890-ben a tibeti kormány forgalomba hozta a papírpénzt. Az első bankjegyek az öt-, tíz-, tizenöt-, huszonöt- és ötventamkások voltak. Később a bankjegyeket szagnak nevezték el, és ötös, tízes, huszonötös, valamint százas címletekben kerültek kibocsátásra. Az ezüstérmék ekkor öt-, tíz-, tizenöt-, harminc- és százsogangos címletekben kerültek forgalomba, az egyetlen aranyérme pedig húsz szangot ért. A bankjegyek és az érmék mindegyikén rajta volt a kormány oroszlános címere, valamint a kibocsátás dátuma. A bankjegyek értékének alapját a kormány birtokában lévő aranykészlet képezte. A pénzverés és a bankjegyek nyomása akkor kezdődött, amikor a Brit-Indiába tanulmányútra küldött tisztviselők Kalkuttában megfigyelték a pénzkészítés módszereit, és tapasztalataik birtokában visszatértek hazájukba.

Életkörülmények

A tibeti házak között nincs alapvető építészeti különbség, az eltérések jelentéktelenek, és csupán a tervezésben mutatkoznak meg. Az emberek általában délre néző házakat építenek, hogy a lehető legtöbb napfény jusson otthonukba. Az építkezéshez többnyire téglát és követ használnak. Az egyszintes építmények mögött általában kétszintes ház áll. Az ablakokat és az ajtókat fekete cementtel szegélyezik. Régen a tetőkre tűzifát szórtak, hogy a roppanások elárulják a rablók közeledését – ez a szokás a mai napig fennmaradt, bár a bonyolult formákban elrendezett fadaraboknak manapság inkább díszítő jellegük van. Minden tető fölött imazászló lebeg.
A templomok stílusán felfedezhetőek a nepáli, indiai és kínai hatások. Ami a festményeket illeti, a tibeti művészek a buddhista kanonikus tradíció irányelveit követik. A legjelentősebb festőiskolák: a khami Karma Gardre, a khenri Gongkar, az az Ü tartománybeli Methong Ari. A festészeti és szobrászati stílusok Nepálból és Indiából kerültek Tibetbe, az aprólékos díszítőelemek alkalmazását csak jóval később vették át a kínaiaktól.
A nomádok jakszőrből szőtt, erős anyagból készítik sátraikat. A legnagyobb sátrakba akár száz-kétszáz ember is befér; ezeket különálló helyiségekre osztják. A nagyon gazdagok kivételével a nomádok sehol sem maradnak túl sokáig. Valamennyien elengedhetetlenül fontosnak tartják, hogy sátruk fölé felvonják az imazászlókat, és hogy füstölőrudakat égessenek a bejárat előtt. A sok imazászló miatt már messziről fel lehet fedezni a nomádok táborát.
A nomádok egyébként jakot, birkát, kecskét, lovat és vad őrkutyákat tenyésztenek. A földművesek lovat, öszvért, szamarat, disznót, tehenet, szárnyasokat, jakot és dzót tartanak. (A dzo a dri – a nőstény jak – és a bivaly keresztezéséből született állat neve.) A dzo elsőrangú igásállat. A hímeket dzo-pónak, a nőstényeket dzo-mónak nevezik.
Tibetben talán a jak a leghasznosabb állat. A legzordabb körülmények között is megél, és többnyire megkeresi saját élelmét. Segít a közlekedésben, a teherhordásban, tejet és húst ad. Bőréből kiváló csizma, nyeregtáska stb. készíthető; szőre, különösen hosszú farkszőrzete a sátrak és a szinte elnyűhetetlen ruhadarabok nyersanyaga. A jakot igavonásra is használják. A nőstény jak és a dzo-mo jó minőségű, nagy mennyiségű tejet ad. A teából jakvaj hozzáadásával elsőrangú frissítő ital készíthető.

Nyelv és irodalom

A tibeti nyelv nem hasonlít sem az indiaira, sem a kínaira, az írás viszont az indiai adaptációja. Az indiaiból, a kínaiból, később pedig az angolból átvett nevek, elnevezések mind a tibeti nyelv részeivé váltak. Csölkha szumban (az etnikai Tibetben) számtalan dialektust beszélnek, ezért a tibetiben is megvannak a több változatban beszélt nyelvek jellemzői. Az ü-cangi idalektust értik a legtöbben. Írott nyelvváltozat viszont csak egy létezik, ezért a tibeti irodalom egységes.
Több tudós állítása szerint a tibeti írás akkor jött létre, amikor Szongcen Gampo király (629-649 között uralkodott) miniszterét, Thonmi Szambhotát néhány deák kíséretében Indiába küldte, hogy tanulmányozza a gupta írást. A jelek arra utalnak, hogy Tibetben már azelőtt is létezett bizonyos fajta írásrendszer, amely talán kapcsolatban volt a bön vallással, mert Szongcen Gampo állítólag már jóval azelőtt levélben kérte meg a nepáli király leányának kezét, hogy miniszterét Indiába küldte. A feljegyzések szerint maga a király írta a levelet,[9] közvetlen bizonyíték viszont nincs arra, hogy valóban létezett egy korai bön írásrendszer.
A mai tibeti betűk a brahmi és a gupta írásból származnak, melyeket már i.sz. 350-ben is használtak. Az Indiába menesztett küldöttségből egyedül Thonmi Szambhota tért vissza hazájába, és ő teremtette meg a tibeti írást. A tibeti, valamint a brahmi és gupta írásjelek közötti meglepő hasonlatosság remekül megfigyelhető Bühler Indische Palaeographie című művének IV. táblázatán. Én magam is tanulmányoztam a gupta írást, és a jelek legtöbbjét el tudom olvasni, bár a szavak jelentését nem értem.

Vallás

A korai írásos feljegyzések szerint a bönt, Tibet legősibb vallását a Zsangzsungból származó Senrab Mivo alapította az ország nyugati részében. Arról, hogy Senrab Mivo mikor élt, a mai napig vitatkoznak. A bön vallás néhány követője azt állítja, hogy a fényességes Buddha kortársa, mások szerint viszont Buddha egyik inkarnációja volt. [10]A harmadik álláspont az, hogy Senrab Mivo az egyik lelkes buddhista pandit inkarnációja volt, aki később szembefordult a buddhizmus tanaival.
A buddhizmus a VII. században Nepálból és Indiából került át Tibetbe, de aktív terjesztését csak a VIII. században Padmaszabhava kezdte meg. A bön vallás fokozatosan elvesztette jelentőségét, de bizonyos elszigetelt vidékeken ma is létezik. A buddhizmus térhódítása fokozatos, hosszú ideig tartó folyamat volt, és különböző nagy tanítók nevéhez kötődik. Négy legfontosabb irányzata a nyingmapa, a kagyüpa, a szakjapa és a gelugpa. Kisebb szekták is léteznek, például a sicsepa, a csegcsenpa és a ngorpa. A hívek a szektáktól és irányzatoktól függetlenül valamennyien tibeti buddhisták. Az országban muszlimok és hinduk is békében élhettek, hiszen teljes gondolat- és vallásszabadság volt – egészen a kommunista megszállásig.
A tibetiek erőt merítenek hitükből, és elfogadják a karma tanát, amely szerint az aktuális életben kapott jutalmak és büntetések az ember előző életében elkövetett tetteinek következményei. Ez az egyik oka annak, hogy a tibeti emberek szimpatikusak, őszinték, vidámak, és elégedettek azzal, amijük van. Élvezik az élet örömeit, és annak ellenére, hogy a szomszédos országokban, Kínában és Indiában a nők már régóta másodrangúnak számítanak, Tibetben a férfiak magukkal egyenlőként kezelik asszonyaikat. Mindezt azok az utazók állítják, akik hosszabb időt töltöttek Tibetben. Az egyik tibeti mondás szerint Ü-Cang népe nagyon vallásos, a khamiak jó harcosok, Amdo lakói pedig életrevaló, jó üzletemberek.
Annak ellenére, hogy a kommunista megszállás előtt Tibet a középkori Európáéhoz hasonló feudális rendszerben élt, még a legszegényebb parasztok és szolgáik is szabadon utazhattak, szabadon gyakorolhatták vallásukat. Egyébként vallási alapon mindig létezett valamiféle társadalmi mobilitás. Példának okáért a jelenlegi dalai lama is földműves családban született. Az inkarnálódott lamák bármelyik társadalmi rétegből származhatnak.

Kolostori élet

A tibetiek életében nagy jelentősége van a vallásnak. Az ország területén, nagy- és kisvárosokban, falvakban több ezer buddhista kolostor található. A kolostorok élete, attól függően, hogy melyik egyházhoz tartoznak és mekkorák, eltér egymástól.
A buddhista egyházak legtöbbje fontos szerepet játszott Tibet történelmének alakításában. A modern korban a gelugpa, ismertebb nevén a „sárga süveges” egyház lett a domináns irányzat. Híres kolostorai közé tartozik a Drepung, a Szera, a Ganden és a Tasilhünpo. Az ilyen nagy kolostorokat egyébként denszának (a főlama székhelyének), vagy csödének (nagy egyházi intézménynek) nevezik. A legkisebb kolostorokat néha ritödnek, azaz remetelaknak hívják. A kolostorok általános megnevezése: gompa.
A kolostorokba minden rendű és rangú ember beléphet. [11]Amikor az ötödik vagy hatodik életévét betöltött fiút felveszik valamelyik kolostor tagjai közé, kap köntöst, viszont meg kell válnia hajától. Kopaszra borotválják a fejét, csak a feje búbján hagynak meg egy kis tincset, amelyet majd a főlamának fog áldozni, aki egy éles pengével ezt is levágja. A fiú új nevet kap, két esztendő alatt megtanítják írni, olvasni, és elsajátítja azt a módszert, amelynek segítségével kívülről meg tudja tanulni az írásokat. Az alapfokú oktatást követően leteszi a gecul esküt (ez a szerzetesség első lépcsőfokának neve), és megkezdi magasabb szintű tanulmányait. Hosszú ideig intenzíven tanul, és fokozatosan megismeri a legfontosabb tudományokat: a bölcsesség tökéletesítéséről és a szélsőségek elkerüléséről szóló tanításokat, a szerzetesi kánon hittételeit, a dialektikát, a metafizikát és a logikát.
Amikor felnőtté érik (eléri a 18-20 éves kor), leteheti a gelong esküt. Ezután teljes jogú szerzetessé válik, és köteles lesz a nagyon szigorú szerzetesi törvények betartásával élni. A gelong esküt a szerzetes a magasabb szintű tanulmányai befejezése előtt is leteheti. Aki még többet tanul, és a filozófiai és teológiai szövegek tudorává válik, megszerezheti a legmagasabb szerzetesi rangot: lharam geshe, a „metafizika mestere” válhat belőle. A kisebb kolostorokban élő szerzetesek életét kevésbé szigorú törvények szabályozzák, és nekik nincs lehetőségük arra, hogy eleget tanuljanak a lharam geshe cím megszerzéséhez.
Az a szerzetes, aki befejezte tanulmányait, élete végéig a kolostorban maradhat, de rövidebb-hosszabb időre visszavonulhat remeteségbe is. Ezt követően aztán visszatérhet a társadalomba, ahol taníthatja társait.
Aki még ennél is magasabb szintű tudásra vágyik, az bevonulhat a ngak, a tantrizmus zárt kollégiumába. A kolostori „egyetemet” elvégző szerzetesekből khenpók (apátok) válhatnak, esetleg megszerezhetik a ganden tripa (a Ganden-kolostor felszentelt tagja) címet. Tibetben a ganden tripák a legtanultabb vallási személyek. Mire a gelugpa szerzetes eléri a ganden tripa fokozatot, általában betölti hatvanadik életévét.
A tibeti kolostorok szervezeti rendszere a nyugati egyetemekéhez hasonlít. Minden kolostorban megtalálhatók az előadótermek és a lakórészek. A kormány és a tehetős patrónusok gabonával, teával és vajjal támogatják a kolostorokat. Az adakozóktól származó, ajándékba kapott pénzen a szerzetesek a ruházkodás költségeit és kisebb kiadásaikat fedezik. A kolostorokban a szerzeteseknek egyszerű életet kell élniük, tartózkodniuk kell a dohányzástól, a szeszes ital fogyasztásától és a tánctól. Az egyházak többségében a teljes jogú szerzeteseknek cölibátusban kell élniük.
A kínai kommunisták megszállása után természetesen a kolostorok életvitele is megváltozott.

Naptár és asztrológia

Könyvemben az olvasó többször találkozhat a tibeti naptárrendszer alapján meghatározott dátumokkal; például ilyet olvashat: a Víz-Ló év harmadik tibeti hónapjának ötödik napja. Amikor a nyugati forrásokból is ismerjük a leírt esemény dátumát, a tibeti időmeghatározás után megadom a nyugati évet, hónapot és napot is. Azokban az esetekben, amikor nem ismerjük az esemény dátumának nyugati hónapját, csak az évszámot közlöm.
Úgy vélem, célszerű áttekintetnünk a tibeti kalendáriumot és az alapjául szolgáló holdrendszert. Két olyan tényező is létezik, amely miatt lehetetlen megszerkeszteni a tibeti kalendárium és a nyugati naptár konverziós táblázatát. Az első probléma az, hogy a tibeti holdév elvileg tizenkét harmincnapos hónapból áll, így az esztendő napjainak száma 360. Annak érdekében, hogy a holdév illeszkedjen a 365 és ¼ napból álló napévhez, a tibeti kalendárium minden harmadik évében van egy szökő- vagy ráadáshónap. Sajnos a megfeleltetésnél a szökőhónappal nem számolhatunk, mert ezt nem tizenharmadikként csatolják a rendszeresen ismétlődő tizenkét hónap után; a szökőhónap a normál hónapok között helyezkedik el. Általában azt a hónapot nevezik ki szökőhónapnak, amelyet az adott esztendőben valami miatt különösen szerencsésnek tartanak. Ebből következik, hogy a szökőhónappal meghosszabbított évek ugyan pontosan olyan hosszúak, mint a nyugati időszámítás szerinti esztendők, de a hónapok között nem lehet párhuzamot vonni.
A konverzió második problémája abból fakad, hogy az elvben 360 napos tibeti holdévet szinkronba kell hozni a gyakorlatilag 354 napos holdévvel. Az igazítás azt jelenti, hogy bizonyos napokat egyszerűen kihagynak. A tibeti kalendárium lapjain hat négyszög van, mindegyikben a hónap egy napját jelölő szám. A hat négyszög nem azonos a tibeti héttel, viszont öt ilyen naptárlap kiadja a holdhónap harminc napját. Amikor valamelyik napot kihagyják, az azt jelölő négyszögbe szám helyett a csed (lemetszett) szót írják. A hónapnak ez a napja a tibetiek számára egyszerűen nem létezik. A hónap napjai tehát a következőképpen követhetik egymást: 1, 2, csed, 4, 5, 6 stb. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy bizonyos napok kétszer szerepelnek: 1, 2, 3/, 3/, 4, 5, 6 stb.
Ezeket a látszólag kiszámíthatatlan igazításokat azért hajtják végre, hogy a tibeti holdkalendárium illeszkedjen az aktuális hold- és napévhez, valamint hogy elkerüljék a szerencsétlen napokat. A tibeti napok és hónapok nyugati megfelelőit csak akkor tudjuk biztosan meghatározni, ha rendelkezésünkre áll az aktuális év kalendáriuma. Az új tibeti naptárakat az év végén a hivatalos asztrológus készíti el; ő határozza meg, hogy mely szerencsétlen napokat kell kimetszeni, és melyeket kell megduplázni. Az asztrológus az, aki eldönti, hogy a harmadik esztendőben a hónapok között hol helyezkedjen el a szökőhónap. Ebből következik, hogy a tibetiek csak akkor tudják, pontosan milyen lesz a következő év naptára, amikor az asztrológus közzéteszi számításainak eredményeit.
Az új esztendő általában a nyugati naptárban februárnak nevezett hónapban, teliholdkor kezdődik. Ez az esemény a szökőhónap miatt minden harmadik évben a nyugati naptár szerinti márciusban következik be. A két rendszer közötti különbségek és az aktuális tibeti kalendárium ismeretében több-kevesebb pontossággal meg lehet határozni az aktuális nyugati esztendőt.
A tibeti hónapoknak nincs nevük, ezeket egyszerűen számmal jelölik. A hét napjai, ahogy a nyugati rendszerek többségében, itt is a Napról, a Holdról és az öt látható bolygóról, a Marsról, a Merkúrról, a Jupiterről, a Vénuszról és a Szaturnuszról kapták nevüket. A nevek tibeti megfelelői előtt a sza (bolygó) szó szerepel. A tibeti hét napjai tehát a következők: sza nyima (vasárnap), sza dava (hétfő), sza mikmar (kedd), sza lhakpa (szerda), sza phurbu (csütörtök), sza paszang (péntek) és sza penpa (szombat).
Az ókorban a tibeti kalendárium alapja a tizenkét esztendős ciklus volt, melyben az évek a következő állatokról kapták a nevüket: egér, bivaly, tigris, nyúl, sárkány, kígyó, ló, birka, majom, madár, kutya és disznó. Ez a tizenkétéves ciklus a XI. századig, a hatvanesztendős ciklus bevezetéséig volt használatban. Az új rendszer leírását a Dükji khorlo gyü (szanszkritul: Kálacsakra-tanta) című vallásos szöveg tartalmazta, melyet i.sz. 1027-ben fordítottak le tibeti nyelvre. Egyébként ez az esztendő lett az első hatvanas ciklus első éve. A hatvanas ciklus elnevezésénél felhasználták a fentebb említett tizenkét állat, valamint az öt őselem (fa, tűz, föld, vas, víz) nevét. Mindegyik elem nevéhez a fentebb bemutatott sorrendben hozzácsatolták az állatok nevét. Hogy az elemekről elnevezett éveket még jobban megkülönböztessék egymástól, a nevük és az állatnév közé a páratlanoknál beszúrták a hím, a párosaknál pedig a nőstény szavakat. Ennek az elvnek megfelelően a fa-hím-egér évet a fa-nőstény-bivaly év követi.
Az asztrológia, a jövendölés és a horoszkópok készítése fontos szerepet játszott a tibeti hétköznapokban. Az asztrológus (cipa) a hatvanas ciklusok éveihez csatolt elemek és állatok szerencsés vagy éppen balszerencsés kapcsolatait is gondosan tanulmányozta. Bizonyos állatok között kibékíthetetlen ellentét van, az elemek összeférhetősége pedig három szintű lehet. Például a tigris és a majom kombinációja balszerencsés, ahogy a vasé és a tűzé is, mivel az utóbbi megolvasztja az előbbit. Nem csupán az éveknek, hanem a hónapoknak, napoknak, sőt az óráknak is van bizonyos asztrológiai aspektusa, amely bizonyos kombinációkban balszerencsés lehet.
Az asztrológia nem csak az év végén elkészített, az új esztendőre vonatkozó kalendáriummal gyakorol hatást Tibet ügyeire. Az asztrológusok határozzák meg azt is, hogy a különleges eseményekre – legyen az a következő lama felszentelése, vagy egy hosszú utazás kezdete – mely napok a legalkalmasabbak.
Az emberek hétköznapi cselekedeteiben is a számok, rózsafüzérek, kockák és egyéb tárgyak segítségével akarnak isteni útmutatást kapni. A tibetiek horoszkópot készíttetnek, ha házastársat keresnek, ha ki akarják választani a temetési szertartások lebonyolítására legalkalmasabb személyt; a horoszkópok segítségével akarják megismerni hátralevő életük bekövetkezendő eseményeit.

Házassági szokások

Az esküvői szertartások Tibet különböző tartományaiban a családok anyagi helyzetétől és társadalmi rangjától függően eltérőek. A ceremónia általában azzal kezdődik, hogy a jómódú vőlegény szülei sorban megvizsgálják az eladósorban lévő lányokat. Gondos mérlegelés után kiválasztanak néhány leányt. Ha a reménybeli menyasszonyok horoszkópja nincs ellentétben a vőlegényével, szülei nem utasíthatják vissza a nászajánlatot. A jövendőmondók és az asztrológusok ezután megvizsgálják a vőlegény és a menyasszonyok korát és nevét, majd kiválasztják a leányok közül azt, aki a legjobban illik a férfihoz. Ha a szerencsés leány szülei a horoszkópok áttanulmányozása után úgy döntenek, hogy elfogadják a vőlegény ajánlatát, az asztrológusok kiszámítják, melyik nap lesz a legmegfelelőbb az esküvőre.
A vőlegény násznépe selyemsálakkal és ajándékokkal átvonul a menyasszony szüleinek házához. Ezt a ceremóniát longcsangnak, sörkérésnek nevezik. A menyasszony anyja megkapja a nurinnak, kebelpénznek nevezett összeget. Ha a menyasszony anyja esetleg már nem él, a nurint a család kapja meg. A szertartást követően az örömszülők tanúk előtt megállapodnak, hogy megtartják az esküvőt.
A körültekintően kiválasztott napon a menyasszony elhagyja a szülői házat. Az esküvő előestéjén a vőlegény házától lovasok vonulnak a menyasszony otthonához. A menetet az asztrológus vezeti, aki egy nyílformájú zászlót tart a kezében, melynek hegyén egy tekercskép függ. Ez a tekercs a szipaho néven ismeretes, a csillagok és a bolygók együttállását mutató asztrológiai diagram. A képre misztikus jeleket is festenek, amelyek védelmet nyújtanak az ártó szellemek ellen. A menethez tartozik egy felszerszámozott kanca – fontos, hogy olyan ló legyen, amelyik már ellett -, amelyen a menyasszony lovagol majd át a vőlegény házába.
Az esküvő napjának hajnalán a menyasszony otthonának lamája megkéri a házi istenséget, hagyja elköltözni a leányt. A vőlegény képviselője egy, öt különböző színű szalaggal feldíszített nyilat (datar) tűz a leány gallérjára, miután költői stílusban elmagyarázta, mit jelképez a tárgy. Ezután kijelenti, hogy a menyasszony nőül fog menni a vőlegényhez. A menet újra elindul, és ezúttal már a kancán ülő menyasszony és két segítője is csatlakozik jövendőbelije kíséretéhez. A csapatot a menyasszony rokonsága követi lóháton. Gyakorta megesik, hogy a leány zokogva hagyja el régi otthonát, némelyek el is ájulnak. Hogy minél könnyebben átvészelje a honvágy miatt keserű első napokat, legjobb barátnői néhány napig vele maradnak új lakhelyén.
Az esküvői menet útközben találkozik a fogadócsapattal, amelynek tagjai lóhátról árpasörrel (csang) kínálják az érkezőket. A vőlegény házának kapujához érvén a menyasszony leszáll a lováról, de nem a földre, hanem egy zsák gabonára meg egy tömb teafűre lép. A vőlegény anyja a kapuban egy csupor tejjel vár rá. A menyasszony bal kezének három ujját a tejbe mártja, és néhány fehér cseppet a levegőbe szórva áldoz az isteneknek.
A menyasszonyt bekísérik a család kápolnájába, leültetik a vőlegény mellé. A két család tagjai rang szerinti sorrendben melléjük telepednek, selyemsálakkal és más tárgyakkal ajándékozzák meg egymást. Ezután teát, rizst és bort szolgálnak fel. A ceremónia után a családok barátai ajándékokkal és selyemsálakkal gratulálnak az ifjú párnak. Később a pár felvonul a ház tetejére, ahol a helybeli lama imával kéri a vőlegény házának isteneit, fogadják kegyeikbe az ifjú arát. A menyasszony képviselője, miközben a háztetőn elhelyez egy imazászlót, kijelenti, hogy a fiatalasszony ugyanolyan jogokkal rendelkezik, mint újdonsült férjének családtagjai. Ezután néhány napos mulatuzással ünneplik meg a nászt. A menyasszony csak egy hónap elteltével látogathatja meg a szülei házát. A várakozási idő letelte után férje kíséretében felkeresheti régi otthonát. Az első látogatást követően akkor mehet szüleihez, amikor csak akar.
Manapság már sokkal egyszerűbbek az esküvői szertartások és szokások, és engedélyezett a szerelemházasságok kötése is.

Sport

A lovak fontos szerepet játszottak a tibeti sportban. Gyorsaságukat nem kör vagy ellipszis alakú pályákon, hanem egy négymérföldes egyenes távon tették próbára. Voltak versenyek, amikor az állatok lovasok nélkül futottak. Más alkalmakkor viszont csökkentették a távot, és a lovasok valamilyen ráadás feladatot is kaptak – például menet közben puskával, íjjal vagy lándzsával el kellett találniuk a kijelölt célt. Ezekre a különleges eseményekre csak ritkán került sor, de a katonáknak életükben legalább egyszer részt kellett venniük egy ilyen megmérettetésen. Külön íjászbajnokságokat is rendeztek. A versenyek díjait a kormány biztosította, és mivel a győzelem mindig nagy dicsőséget jelentett, a katonák sokszor hónapokon át gyakoroltak. A versengés eredeti célja az volt, hogy a katonák bebizonyítsák, szükség esetén képesek és alkalmasak a harcra; később tradicionális sportokká váltak ezek az erőpróbák.
A régi tibeti szokásoknak megfelelően minden ház lakói közül ki kellett jelölni valakit, aki rész vett a hárommérföldes futóversenyen. Egykoron a súlyemelés és a birkózás is népszerű sportnak számított. A tibetiek igen szeretik az úszást; a versenyek során folyókat kellett átúszni, de kedvelt próbatétel volt az árral szemben való haladás is.
A tibetiek a nyugati teke vagy kugli egy bizonyos változatát is játszották. A versengések során az elhajított kövekkel kellett eltalálni a viszonylag nagy távolságban lévő szikladarabokat vagy bivalyszarvakat. A távolugrás is népszerű volt: a versenyzők felrohantak az előre elkészített földhányás tetejére, ahol elrugaszkodtak, hogy jó tíz méterrel arrébb földet érjenek. Ősszel minden fiú és fiatal férfi a sárkányröptetés lázában égett. A Lhásza fölötti tiszta égboltot szinte eltakarták az élénk szeleken szálldosó, bambuszkeretekre feszített, színes papírsárkányok. A zsinegeket gyakran beragasztózták, és porrá zúzott üvegszemcsékkel vonták be. A röptetők ezekkel a pengévé változtatott zsinegekkel próbálták átvágni ellenfeleik sárkányának zsinórját. Manapság a futballt, a teniszt és más nyugati sportokat is űznek, a logikai játékok közül a madzsong a legelterjedtebb. A tibetiek kockázással és kártyázással teszik próbára szerencséjüket.

Ruházkodás

A feljegyzések szerint Tibet egykori királyai vörös kendőt tekertek turbánként fövegük köré, hosszú, bő köntöst hordtak, lábukra pedig felfelé kunkorodó orrú cipőt húztak. Ez az öltözködési stílus állítólag Perzsia királyaitól származik.[12]
A tibeti lamák és szerzetesek ruháját a Buddha által is hordott, indiai stílusú ruhadarabból alakították át úgy, hogy a zord éghajlaton is védelmet nyújtson. A világi és vallási tisztviselők ruházata félig-meddig mongol eredetű. A világi tisztviselők rangjára ruházatuk eltérő színe és stílus is utal. A közemberek hosszú, durva szövésű, nehéz gyapjúköntöst hordanak, amelyet redőkbe rendezve övkendővel fognak össze. A köntös szélére varrt báránybőr szegély véd a hideg téli levegő ellen.
Ahogy nyugaton, a nők Tibetben is ügyelnek rá, hogy divatos holmikat hordjanak. Különleges alkalmakkor hosszú köntösük alatt ő ujjú blúzt viselnek. A színes, csíkos kötények minden nő szívét megvidámítják. Hosszú fekete hajukba összefont, csigába tekert álhaj-tincseket tűznek, és erre erősítik fel a patrukot, a gyöngyökkel, kövekkel, türkizzel díszített, bársonyborítású lapocskát. A patruk formája az egyes régiókban különböző. Ékszerként hosszúkás, türkizberakásos aranyfülbevalókat hordanak, nyakláncaikra türkizzel és gyémántokkal kirakott medálokat akasztanak.
Télen a férfiak és a nők nagyjából egyforma föveget viselnek. A két nagyobb és két kisebb prémszegélyes fülvédővel ellátott fejfedőket selyembrokáttal díszítik. Nyáridőben a férfiak jobban kedvelik a nyugati stílusú kalapokat.
Érdekes, hogy az apátok és más magasabb rangú vallási tisztségviselők brokátköntöse mennyire hasonlít a római katolikus egyház püspökeinek talárjára. Az is meglepő, hogy a szerzetesek gyapjúsüvege a méretbeli különbségek ellenére az ókori görögök sisakjára emlékeztet. Az azonosságok egyik lehetséges magyarázata az, hogy ez a fajta fejfedő valószínűleg Tibetből származik, esetleg Perzsiából, talán Indiából, és a görögök Nagy Sándor hódító hadjáratainak során ismerték meg.
Egykoron a tibeti katonák páncélt viseltek, de a XVII. században furcsán megváltozott az öltözékük: vért helyett páncélra emlékeztető gyapjúruhát hordtak. 1916. után a katonai uniformis a brit mintát követte, de 1947. után újra megváltozott, és ismét tibeti stílusú lett.

Kormányzás

A tibeti kormányzási struktúra csúcsán az ország vallási és világi uralkodója, a dalai lama áll. Elméletben a dalai lama abszolút hatalommal rendelkezik, gyakorlatban azonban kizárólag a tanácsadóival folytatott konzultáció után gyakorolja hatalmát. A dalai lama távollétében vagy gyermekkorában a nemzetgyűlés (congdü) a régenst (gyalcab) bízza meg a kormány vezetésével. A kormányszerkezet dualista volt, mivel két miniszerelnök (szilön) létezett; az egyik világi személy, a másik szerzetes volt. A hivatali rendszert is világi és vallási ágakra osztották.
A világi hivatali ágat a tanács (kasag) irányította. A kasag volt a fő végrehajtó szerv, ez intézte a belügyi feladatokat. A tanácshoz három világi miniszter és egy szerzetes tartozott; mind a négyen a kalön cím birtokosai voltak. A tanács minden olyan ügyről véleményt alkotott, amit a miniszterelnök hivatala a végső döntés meghozatala evégett a dalai lama elé kívánt tárni. Mivel a tanács privilégiumai közé tartozott, hogy ajánlást tehetett az államigazgatási vezetők, a kormányzók, valamint a kerületi elöljárók személyére, a kormányzati tevékenységek széles körére kiterjeszthette hatalmát.
A tanács alatt a hivatali rendszer helyezkedett el, amelyet osztályokra bontottak (politikai, katonai, gazdasági, igazságügyi, külügyi, pénzügyi és oktatási osztály). A pénzügyi osztály (cekhang) kivételével minden osztályt egy világi személy és egy szerzetes vezetett. A pénzügyi osztályt négy világi hivatalnok (cepön) vezette. Az egyes osztályok csak korlátozott döntési jogkörrel rendelkeztek. A vitatott ügyek az osztályok véleményezésével együtt a tanács elé kerültek, amely újra mindent megvizsgált.
A vallási ügyek hivatali rendszerét a főkamarás (csikjab khenpo), valamint a négy, trungyik csenmo néven ismert szerzetesből álló testület irányította. Vallási ügyekben kialakított véleményét a testület a miniszterelnök hivatalán keresztül juttatta el a dalai lamához. A főkamarás ezenkívül még az erdészeti osztály vezetőjének és a dalai lama kincstárnokának szerepét is betöltötte.
A négy trungyik csenmo és a négy cepön gyakorta közösen tárgyalta meg a politikai és egyéb fontos ügyeket. Amikor a nemzetgyűlés összeült, hogy megvitassa az országos jelentőségű ügyeket, a gyűlés során a trungyik csenmók és a cepönök elnököltek, és ők voltak a vezérszónokok is. A nemzetgyűlés döntéseit a legtöbb esetben változtatás nélkül, a tanácson (kasag) és a miniszterelnök hivatalán keresztül tárták a dalai lama elé.
A fentebb ismertetett államigazgatási rendszer egészen 1956-ig működött, ebben az esztendőben ugyanis a kínai kommunisták létrehozták a Tibeti Autonom Tartomány Döntés-előkészítő Bizottságát.