Sudhana könyvkiadó

lásd: facebook / sudhana kiadó

40234.jpg





Bevezető


A filmeknek köszönhetően a üldözős műfajnak rossz híre kerekedett. Azok a közeli felvételek a nehézkesen cammogó férficipőkről egy kecses női láb nyomában! Azok a ködös, hátulról megvilágított, sarokból készített felvételek a drabális pasasról, amint felhúzza a bőrkesztyűt,  aztán elkapja a fél háztömbnyire előtte siető nőcske torkát. Vagy (ez a kedvencem) a pasas, aki harisnyát húz a fejére, és ettől persze teljesen eltorzulnak a vonásai.

Tudják, milyen filmekről beszélek. És azt is tudják, mennyire gyatrák és kiszámíthatóak lettek.

Ennek az antológiának azonban éppen az a célja, hogy az olvasót másféle üldözéses történetekkel ismertesse meg. Itt senki nem liheg senki nyakába, és a hősnő sem annyira ostoba, hogy éjfél után egyedül menjen az elhagyatott udvarházba.

Nincs semmi rossz azokban a történetekben, amelyek megijesztenek, amleyek megzavarják nyugalmunkat. Sőt, rengeteg érvet lehet felhozni amelett, hogy miért kell a normális elmének az ilyen történet ahhoz, hogy egészségesen feldolgozza tudatalatti félelmeit. De nem lehetne elegánsan és stílusosan alkalmazni ezt a terápiát?

Reméljük, az itt megjelent történeteket nemcsak érdekesnek, de apró emberi vonatkozásaiban hasznosnak is találják. Lesz köztük néhány, amin aztán napokig gondolkozhatnak.


                                                                                  - Ed Gorman

 

Dean R. Koontz egyike a népszerű irodalom két legjelentősebb kortárs alkotójának - a másik természetesen Stephen King.  Kezdettől fogva - már akkor is, amikor az ACE kiadónál segédkedett - sajátos hangon, egyéni stílusban alkot. Írt tudományos fantasztikus regényeket,  horrorokat, thrillereket és romantikusnak nevezhető kalandregényeket. Mára elegyet alkotott ezekből a stílusokból, és csakis a rá jellemző, minden eseteben felismerhető Koontz történetekkel rukkolt elő. Gyakorlatilag mindenre képes (egy kezünkön megszámolhatjuk azokat az írókat, akikről ez elmondható), ezt bizonyítja például a Túlélő  (Sole Survivor) című regénye, és az alabb következő novellája is.

 

Előszó a ‘Csapdában-hoz'

A történetekhez ritkán kell előszó. Az előszó unalmas. Az előszó zavaró. Mindezzel én is tisztában vagyok, de kérem önöket, olvassák el az alábbi néhány sort! Biztosra veszem, megértik, miért gondoltam fontosnak, hogy előszót írjak ehhez a sztorihoz.

Az egyik jelentős amerikai magazin - amelyet itt és most csak azért sem fogok megnevezni - megkérdezte az ügynökömet, hogy nem lennék-e hajlandó olyan kétrészes kisregényt írni, amelyben a génmanipulációé a főszerep. Legyen ijesztő, de ne túl véres, és legyen benne néhány ismerős elem a Watchers-ből (ebben a regényemben ezt a témát dolgoztam fel). Meglehetősen jó fizetséget ajánlottak fel, ráadásul a magazin olvasótábora elég nagy (több millió ember!), így növekedhetett volna az ismertségem is. A ‘Csapdában' ötlete már régebben, tulajdonképpen már a Watchers előtt megfogalmazódott bennem. Miután azonban megírtam a regényt, az volt az érzésem, hogy a hasonlatosság miatt soha nem leszek képes megírni a kisregényt. Ám akadt valaki, aki éppen a hasonlatosság miatt akarja megrendelni tőlem az írást...

Nos, jól van, ilyen a Sors. Úgy látszik õ is azt akarja, hogy megírjam. Remek piheno lesz két nagyregény között. Ennél semmi sem lehet könnyebb, igaz?

A szíve mélyén minden író optimista. Még ha a munkája cinizmussal és keserűséggel teli is, még ha őszintén belefáradt a világ dolgaiba, ha kőszívű, az író akkor is biztos benne, hogy a következő regénye megjelenésének napján szivárvány ível majd az égen.

- Az élet szar - mondogatja, és láthatólag így is gondolja, de egy pillanattal később már álmodozva azon töpreng, hogy milyen szavakkal magasztalják majd a kritikusok, amikor bekerül az írók amerikai Pantheonjába, és a New York Times betseller listájának élére.

A fent említett magazinnak voltak bizonyos elvárásai. A kisregény terjedelme ne legyen hosszabb 22 000-23 000 szónál.  Tagolódjon két részre, természetesen a közepe táján. Semmi gond! Munkához láttam. Könnyedén eleget tudtam tenni a követelményeknek, nem okozott bennem feszültséget, és a történetet sem kellett megkurtítanom.

A szerkesztőknek rettentően tetszett. Alig várták, hogy kiadhassák. Elégedettségükben legszívesebben megcsípkedték volna az arcomat, tudják, ahogy annak idején a nagyi, amikor jó bizonyítvánnyal állítottunk be, és kiderült, hogy nem vagyunk valami sátáni rock and roll bandának a tagjai, és nem áldozunk fel embereket, mint más csintalan nyolcéves kisfiúk teszik.

Eltelt néhány hét, és azzal kerestek meg, hogy:

- Figyelj, annyira tetszik nekünk amit írtál, hogy nem akarjuk azzal rontani a hatást, hogy két részben jelenttetjük meg. Egy számban kellene megjelennie. De nincs helyünk ekkora terjedelmű munka megjelentetésére, úgyhogy le kellene rövidíteni.

- Rövidíteni? Mennyire?

- A felére.

Miután a szerződésem egy adott hosszúságú, kétrészes kisregény megírásáról szólt, érthető és jogos lett volna, ha ezt a kérést visszautasítom. De nem ezt tettem, inkább beleveregettem a fejem az íróasztalomba, úgy jó fél órán keresztül, egyfolytában. (Lehet, hogy negyven percig.) Ezt követoen kissé kábán, homlokomban az íróasztalom lapjából származó szálkákkal felhívtam az ügynökömet, és tettem neki egy javaslatot. Ha még körülbelül egy hetet dolgozom a művön, akkor rettenetes erőfeszítések árán talán le tudom faragni 18 000 vagy 19 000 szóra, de ennél többet nem tehetek, ha nem akarom feladni azokat az értékeket, amelyek miatt meg akartam írni.

A lap szerkesztői megfontolták az ajánlatomat, és arra jutottak, hogyha a szokásosnál valamivel kisebb betűkkel szedik, akkor az új terjedelem még belefér az adott keretekebe. Újra a számítógépem elé ültem. Egy héttel később befejeztem a munkát. Közben újabb szálkák kerültek a homlokomba, és az íróasztalom elég ramaty állapotba került.

Mikor az új változat elkészült - pontosan olyan lett, ahogy megbeszéltük -, a szerkesztők rájöttek, hogy a 19 000-18 000 szószám még mindig túl sok, a szokásosnál kisebb betűkkel való szedés túlságosan bonyolult, és még ki kellene húzni négy vagy ötezer szót.

 - Semmi baj - mondták -, majd mi elintézzük.

Tizenöt perccel ezután az íróasztalom összerogyott. Mind a mai napig kénytelen vagyok hetente egyszer lenolajjal kenegetni a homlokomat, tekintettel magas fatartalmára.

Nyilvánvaló, hogy a magukat jelentősnek tartó magazinok gyakran szórakoznak az írókkal, és ezzel az írók többsége nem sokat törődik. Én viszont igen. Képtelen vagyok elviselni, hogy valakinek ilyen hatalma legyen bárki felett. Ezért visszakértem a kéziratomat, megmondtam, hogy megtarthatják a pénzüket. A "Csapdában-t" a polcra tettem, mondván, hogy igazából nem vesztegettem el több heti munkámat, hiszen nagyon értékes tapasztalatokra tettem szert; nota bene - soha ne írj nagy magazinoknak megrendelésre, hacsak nem vagy abban a szerencsés helyzetben, hogy a főszerkesztő kedvenc gyermekét túszként magadnál tartod mindaddig, amíg meg nem jelenik az a szám, amelyben lehozzák a művedet.

Nem sokkal ezután, megkeresett Ed Gorman, jelen antológia egyik szerkesztője, mondván, szükségük van olyan történetekre, ahol valaki üldöz, vagy valakit üldöznek. Azonnal eszembe jutott a "Csapdában".

Ilyan a sors...

Talán mégis van értelme az örökös optimizmusnak.

Elég az hozzá, hogy így született meg ez az írás, és ezért vannak benne olyan részek, amelyeket a Watchers olvasói ismerősnek találhatnak, és ezért van a homlokomnak kellemes tölgy árnyalata -  ne csodálkozzanak, ha esetleg összefutnak velem valahol!

Szabad időmben, két regény között szívesen írok novellákat. Egyesek, például "A hajnal alkonya", stílusában és szándékában az irodalmi irányzatok főcsapásába tartoznak. Mások, mint a "Graveyard Highway", furcsák, sőt olykor didaktikusak is (nem csoda, hiszen az a három író, aki a legnagyobb hatással volt rám, a maga módján mind didaktikus - John D. MacDonald, Robert Heinlein és Charles Dickens). Megint mások, mint ez a kisregény is, hagyományos stílusú történet, amelyet a mese kedvéért írtam meg. De függetlenül attól, hogy mennyire látszanak egyszerûenek a történetek, egyik sem volt könnyű szülés.



 

Dean R. Koontz

 

Csapdában


Azon az éjszakán, amikor megtörtént, kegyetlen hóvihar söpört végig az egész északkeleti partvidéken. Azok teremtmények, amelyek csak napnyugta után szoktak elõmerészkedni rejtekhelyükrõl, most kétszeresen is elbújhattak, a sötétségen kívül a förgeteg is beburkolta õket.

Havazni alkonyatkor kezdett, akkor, amikor Megan Lassiter hazafelé tartott Tommyval az orvosi rendelõbõl. Elõször porhó hullott az acélszürke égbõl. A pelyhek eleinte függõlegesen ereszkedtek alá a hideg, mozdulatlan levegõben, de aztán amikor Megan már jó nyolc mérföld utat megtett, délnyugati irányból erõs levegõáramlat érkezett. A dzsip fényszóróinak világosságsugarában jól látszott, hogy a szél hatására a hópelyhek rézsútosan száguldanak a föld felé.

Tommy az anyja mögött, a hátsó ülésen terpeszkedett. Kissé féloldalasan, félig fekve ült; begipszelt lábát csak így tudta kényelmesen elhelyezni.

- Hát - sóhajtott fel váratlanul -, ezen a télen nem sokat fogok szánkózni meg síelni! A korizásról is lemondhatok.

- Ó, hiszen még csak most kezdõdik a tél! - felelte Megan. - Gyógyulj meg hamar, és akkor még jól kiszórakozhatod magad tavaszig.

- Igen. Lehetséges. - Tommy két héttel korábban törte el a lábát. Az aznapi felülvizsgálaton,  Dr. Jacklinnál derült ki, hogy még hat hétig rajta kellett maradnia a gipsznek. A törés szilánkos volt, az orvos szerint "semmi komoly, de azért nem egyszerû eset", mert az ilyen lassabban gyógyul, mint a sima törés. - Jaj, mami, az ember életében nincs túl sok tél! Egyet sem akarok kihagyni!

Megan elmosolyodott, a visszapillantó tükörbe nézett, szemügyre vette a fiát.

- Kicsim, hiszen még csak tízéves vagy! Még számtalan teled lesz... Vagyis majdnem.

- Nem, nem, mami! Pár év, és egyetemista leszek. Ez pedig azt jelenti, hogy többet kell tanulnom mint most, és sokkal kevesebb idõm marad a játékra.

- Pár év? Nyolc!

- Te szoktad mondani, hogy minél idõsebb valaki, annál gyorsabban repül az idõ... Az egyetem után meg muszáj lesz dolgoznom, hogy eltartsam a családomat.

- Jaj, Tommy, harmincéves korod elõtt nem fog felgyorsulni az idõ. Nekem elhiheted.

Vidám kis kölyök volt, mint minden tízéves, de olykor sokkal érettebbnek tûnt a koránál. Ilyen volt már egészen kicsiként is, de két éve, az apja halála óta észrevehetõen megkomolyodott.

Megan lefékezett a városból észak felé kivezető út utolsó jelzőlámpája előtt. Még hét mérföld a farmjukig. Bekapcsolta az ablaktörlőket. A gumilapátok lesöpörték a száraz havat a szélvédőről.

- Hány éves vagy, Anyu?

- Harmincöt.

- Húú, tényleg?

- Ez úgy hangzott, mintha ősöregnek tartanál.

- Amikor te voltál tíz éves, voltak már autók?

Zene volt a nevetése. Megan imádta a fiú kacagását, talán azért, mert olyan ritkán hallhatta az elmúlt két évben.

A jobb oldali saroknál két személyautó és egy furgon állt a Shell-kútnál. A furgon platóján hat láb hosszú fenyõfa feküdt. Már csak nyolc nap volt hátra karácsonyig.

A bal kéz felõli saroknál, egy hatszáz láb széles fenyõliget tövében a Haddenbeck étterem állt. A fakó, szürkületi fényben  hulló hópelyhek pernyeszemcséknek tûntek, amelyek talán egy láthatatlan mennybéli máglyából szabadultak el., ám a fogadó ablakai mögül kiszûrõdõ fényben aranyporrá változtak.

- Jut az eszembe - folytatta Tommy a hátsó ülésen, - hogy is lehettek volna kocsik amikor tíz éves voltál? Mert hogy még akkor sem találták fel a kereket, amikor tizenegy lettél.

- A mai vacsora: kukac-süti és bogárleves.

- Te vagy a világ legkegyetlenebb mamája.

Megan ismét belenézett a tükörbe. Tommy hangja tréfálkozó és könnyed volt, de az arcáról eltűnt a korábbi mosoly. Rosszkedvűen bámulta a tavernát.

Alig két éve, hogy egy Deke Slater nevű részeg fickó ugyanakkor indult el ebből a fogadóból, amikor Jim Lassiter a város felé tartott, hogy a Szent Pál templom jótékonysági alapítványának gyűlésén elnököljön. Slater Buickja őrült sebességgel jött szembe Jim kocsijával. Jim szörnyethalt, Slater nyaktól lefelé egy életre megbénult.

Valahányszor elhaladtak a Haddenbeck előtt,  és amikor bekanyarodtak ott, ahol Jim meghalt, Tommy rendszerint úgy igyekezett leplezni mélységes szomorúságát, hogy viccesnek szánt  beszélgetést eroltetett Megannel.

-  Zöld a lámpa, mami...

Átgurultak a kereszteződésen, kijutottak a városból. A település fő utcája kétsávos, vidéki oszágúttá keskenyedett, amit ettől a ponttól kezdve Black Oak Roadnak neveztek.

Tommy értelmes kisfiú volt, felfogta és nagy nehezen elfogadta, hogy az apja nincs többé, és nagyjából már érzelmileg is sikerült feldolgoznia a történteket.  A tragédiát követő évben gyakran előfordult, hogy Megan az ablak mellett találta rá, amit könnyáztatta arccal, elgondolkodva bámult kifelé. Az elmúlt tíz hónapban azonban egyszer sem sírt. Kénytelen kelletlen beletörődött az apja elvesztésébe, és úgy tűnt, minden rendben lesz vele.

Ez persze nem azt jelentette, hogy a gyerek helyrejött lelkileg. Még mindig volt benne valami... üresség. Talán még jó darabig ilyen lesz. Jim remek férj volt, és még annál is remekebb apa. Imádta a fiát, és Tommy is rajongott érte. A halálakor űr keletkezett, már-már fizikai seb, olyan, mint egy golyó ütötte lyuk. A különbség csak annyi volt, hogy ez nem gyógyult be olyan hamar.

Megan tudta, gyógyulást csak az idő hozhat.

Lelassított, mert egyre erősebben esett a hó. Az alkonyi félhomály megadta magát az esti sötétségnek. Megan a kormánykerék fölé görnyedve is jó, ha kétszáz méterre látott.

- Egyre rosszabb - szólalt meg hátul Tommy. A hangja feszült volt.

- Láttam már rosszabbat is.

- Hol? Yukonnál?

- Aha. Az aranyláz idején. 1849-ben. Elfelejtetted, milyen vénség vagyok? Már azelőtt hajtottam Yukon kutyaszánokat, hogy felfedezték volna a kutyákat.

Tommy kötelességszerűen felnevetett.

Megan már nem látta az út két oldalán elterülő széles mezőket, sem jobbján a Seeger-patak fagyos ezüstszalagját, bár az út mentén fel-felbukkanó tölgyek göcsörtös törzsét és a télszaggatta ágakat még ki lehetett venni. A fákra nézve úgy tippelte, mintegy negyed mérföldre lehetnek attól a kanyartól, ahol Jim meghalt.

Tommy elcsendesedett.

Amikor már csak másodpercekre voltak a kanyartól, megszólalt.

- Nem igazán hiányzik a szánkózás meg a korizás. Csak ... annyira tehetetelennek érzem maga ... mint aki csapdába esett.

A "csapda" szó hallatán Megan összerezzent. Most értette meg, hogy a fiút azért zavarja annyira a mozgásképtelenség és a magatehetetlenség, mert gondolatban valahogy összekapcsolja az apja halálával. Jim Chevyje az ütközéstől úgy összenyomódott, hogy a rendőrségnek és a halottkémnek több mint három órájába tellett hogy kiszedjék a holtestet a felborult autóból; a teste beszorult az összenyomódott fém közé, lángvágóval lehetett csak kiszabadítani. Akkoriban igyekezett Tommyt megkímélni a baleset rémes részleteitől, de mikor a gyerek végül visszamehetett az osztályába - még csak harmadikos volt -, az osztálytársai  a halállal kapcsolatos, gyerekekre jellemző morbid kíváncsisággal és ártatlan kegyetlenséggel  mindenáron meg akarták beszélni vele a véres részleteket.

- A gipsz nem csapda - jelentette ki Megan, miközben a dzsipet egy hosszú, behavazott kanyarba fordította. - És itt vagyok én, ha segítség kell.

Tommy a temetés utáni első nap korán jött haza az iskolából, és kétségbeesetten bömbölt.

- Apu csapdába került a kocsiba, nem tudott mozogni, az összgyűrődött fém nem engedte, ki kellett vágniuk! Csapdába került...

Megan igyekezett megnyugtatni, elmagyarázta, hogy Jim az ütközés pillanatában meghalt, nem szenvedett egy pillanatig sem.

- Szívem, csak a teste, szegény üres porhüvelye volt csapdában. A lelke, a tudata, az te igazi apud akkor már fent volt a menyországban.

Megan most, hogy elérték a kanyar közepét, annak a bizonyos kanyarnak a közepét, lefékezett. Ez a hely mindig félelmetes maradt, függetlenül attól, hogy hányszor járt itt azóta.

Tommy lassacskán elhitte Megan vigasztalását; hitte, hogy az apja nem szenvedett. Ennek ellenére kísértette a kép, sokszor maga elõtt látta az apja testét, ahogy csapdába került, beszorult az összenyomódott fémdarabok közé.

Éppen a hosszú kanyar vakpontjánál voltak, amikor egy váratlanul felbukkanó fényszóró vágott Megan szemébe. Egy kocsi száguldott velük szemben, az útviszonyokhoz képest túlságosan gyorsan. A sofőr nem veszítette el  felette az uralmát, ennek ellenére megcsúszott, farolni kezdett, és részben átjutott a záróvonalon. Megan teljes erőből jobbra rántotta a kormányt, beletaposott a fékbe. Közben attól rettegett, hogy két kerékkel az árokba csúszik, és a dzsip felborul. Végül nagy nehezen sikerült az úton maradnia, bár a gumik sivítva szórták a hóréteg alatti kavicsot. A másik jövő kocsi alig pár centivel húzott el mellettük, és eltűnt az éjszakai havazásban.

- Hülye! - dühöngött Megan.

Amikor végre kijutottak a kanyarból és ismét egyenes útszakaszon haladtak, hirtelen félrehúzódott és megállt.

- Jól vagy, kicsim?

A kisfiú a hátsó ülés egyik sarkában kucorgott, a fejét, mint egy kis teknősbéka, mélyen behúzta vastag télikabátja gallérjába. Sápadt volt, remegett. Erőtlenül bólintott.

- Ii-igen. Minden rendben.

A dzsip enyhén ringatózott, az ablaktörlők halkan surrogtak, odakint süvített a szél, de valahogy minden nyugodtan és békésnek tűnt. Kísértetiesen nyugodtnak...

- Szeretném a kezem közé kapni azt a felelőtlen barmot! - Megan nyitott tenyérrel a műszerfalra csapott.

- Egy Biolomech kocsi volt - mondta Tommy. A Biolomech a házuktól fél mérföldre lévõ százhektáros területen felépített, kutatásokkal foglalkozó üzem volt. - Láttam az oldalán a feliratot.

A nõ mély lélegzetet vett.

- Tényleg jól vagy?

- Igen. Tényleg. Csak... szeretnék már otthon lenni.

A vihar felerősödött. Olyan érzésük támadt, mintha hóból álló vízesés alatt lennének. Millió és millió hópehely kavargott a levegoben.

Huszonöt mérföldes sebességgel vánszorogtak a Black Oak Roadon. A szél miatt Megan nem mert felgyorsítani.

Két mérfölddel arrébb furcsa fény áradt szét az éjszakában. A Biolomech telep? A földszintes irodaépületeket és laboratóriumokat kilenc láb magas drótkerítés határolta el a külvilágtól. A kerítés mentén, egymástól száz láb távolságban hatalmas betonoszlopokat helyeztek el, ezeknek a tetején világítottak a reflektorok.

Megan elcsodálkozott. Az elmúlt négy évben csak egyszer-kétszer látott ilyen díszkivilágítást.

A Biolomech épületei az úttól távol, magas fák mögött álltak, ezért még jó időben, nappal is alig lehetett látni őket. A vakító erősségű, sárgás reflektorfény ellenére is csak a körvonalaikat lehetett kivenni.

A telep szélén vastag kabátot viselő alakok mozogtak. Kettesével járkáltak, elmelámpáik fénytölcsére megvilágította a drótkerítést. Úgy viselkedtek, mintha valami rést keresnének, meg nyomokat a hóban.

- Valaki biztos be akart törni - mondta Tommy.

A főbejáratnál Biolomech kocsik és teherautók sorakoztak. A Black Oak Roadra vezető bekötőút két oldalán vörös jelzőfények izzottak. Valamivel arrébb az országúton úttorlasz sötétlett. Három elemlámpás férfi állt mellette. A valamivel hátrébb várakozó másik három fickó puskát tartott a kezében.

- Hűűű! - kiáltott fel Tommy. - Tényleg valami komoly történt.

Megan a fékre lépett, megállt és letekerte az ablakot. A hideg szél éles késként vágott be az ablakon.

A nõ arra számított, hogy valamelyik elemlámpás férfi a kocsihoz lép. Tévedett. A távolabb álló csoportból vált ki két alak. Az elõl haladó csizmát viselt és szürke egyennadrágot. Fekete kabátján jól látszott a Biolomech felirat. Hosszú rúd volt nála, a rúd végéhez egy pár szögbe állított tükröt és egy lámpát erősítettek. Társa magasabb volt nála, ő is egyenruhát visel, egy puskát szorongatott. Az első férfi bekapcsolta a botja végén lévő lámpát, a tükröket a dzsip alá tolta, és vizsgálódni kezdett.

- Bombát keresnek - magyarázta Tommy.

- Bombát? - hitetlenkedett Megan. - Nem hinném.

A tükrös férfi lassan körbe járta a dzsipet, fegyveres társa végig a közelében maradt. Megan a mindent elhomályosító hóesésben is észrevette, hogy arcukra mély ráncokat vésett az aggodalom.

Mikor a páros körbejárta a kocsit, a fegyveres jelzett a torlasznál állóknak. Erre az egyik elemlámpás pasas végre odalépett Megan ablakához. Farmert viselt, vastag, barna, báránybőr galléros pilótadzsekit, amiről hiányzott a Biolomech felirat. Sötétkék sísapkáját, amelyen vastagon megült a hó, félig a fülére húzta.

A leeresztett ablakhoz hajolt.

- Elnézést a kellemetlenségért, asszonyom.

Jóképű pasas volt, kedvesen, de valahogy hamisan mosolygott. A tekintete végig jéghideg maradt.

- Mi a baj? - kérdezte az asszony.

- Rutinellenőrzés - A férfi szavai gőzfelhőként tekeregtek a jeges levegőben. - Láthatnám a jogosítványát?

Nyilvánvalóan Biolomech alkalmazott volt és nem rendőr, ám Megan nem látta semmi okát, hogy ellenkezzen.

Miközben a férfi kezében tartott tárcában lévő jogosítványt tanulmányozta, Tommy megszólalt:

 - Orosz kémek próbáltak ma este besurrani?

A férfi arcán ismét megjelent az álmosoly.

- Sokkal valószínűbb, hogy rövidzárlatos lett a riasztórendszer, fiam. Nincs itt semmi, ami az oroszokat érdekelné.

A Biolomech DNS-kutatásokat folytatott, és az eredmények ipari felhasználási lehetőségeit vizsgálta. Megan tudta, hogy az elmúlt években a génsebészek óriási eredményeket értek el: mesterséges vírosukat hoztak létre, amelyek feleslegessé tették az inzulint, csodagyógyszerekkel és egyéb áldásos találmányokkal rukkolt elő. Arról is hallott már, hogy génmanipulációval biológiai fegyverek gyártása is lehetséges; olyan új betegségeket lehet kreálni, amelyek az atombombánál is  pusztítóbbak. Mindezzel tisztában volt, de eddig elhessegette magától a zavaró gondolatot, hogy a Biolomech, amely alig fél mérföldre van a házuktól, esetleg ilyen veszedelmes kutatásokkal foglalkozik. Pár évvel korábban ugyan elterjedt a pletyka, hogy a Biolomech jelentős szerződést kötött a nemzetvédelmisekkel, de a vállalat biztosította a megyét, hogy soha nem végezne olyan kutatást, amelyiknek köze lehetne a biológiai hadviseléshez. A kerítésük és a biztonsági védelmi rendszerük azonban sokkal félelmetesebb és bonyolultabb volt annál, mint amire szüksége lehet az olyan egyszerű kutatótelepeknek létesítményeknek, amelyek csak kereskedelmi forgalomba szánt termékek előállításával foglalkoznak.

A báránybőrgalléros lepislogta a szempillájára ereszkedett hópihéket.

- A közelben lakik, Mrs. Lassiter?

- A Cascade-farmon - felelte az asszony. - Úgy egy mérrföldnyire innen.

A férfi benyújtotta az ablakon a tárcát.

- Attól tartanak - kérdezte Tommy -, hogy terroristák támadnak maguknak? Hogy bombákat hoznak és mindent felrobbantanak?

- Bombákkal? Hát ez meg hogy jutott az eszedbe, fiam?

- Hát... Ez a rúd, meg a tükrök...

- Aha! Értem már. Ez a rutineljárás része. Minden riadónál kötelesek vagyunk alapos vizsgálatokat végezni. De ahogy már mondtam, nem éles a helyzet. Szerintem rövidzárlatról, vagy hasonlóról van szó. -  Meganhez fordult. - Elnézést a kellemetlenségért, Mrs. Lassiter.

Ahogy a férfi ellépett a kocsitól, Megan meglátta mögötte a fegyveres őröket, és még távolabb azokat, akik a földet vizslatták a kísérteties fényben. Nem úgy viselkedtek, mint akik tudják, hogy műszaki hiba miatt rendelték el a riadókészültséget. A mozgásuk, a testtartásuk, a közelebb állók arckifejezése nyugtalanságról árulkodott.

Ha nincs baj, mi a fenét keresgélnek ilyen viharban?

Megan feltekerte az ablakot és beindította a kocsit.

Mikor elindult, Tommy megkérdezte:

- Szerinted hazudott?

- Semmi közünk hozzá, szivem.

- Terroristák, vagy az oroszok - közölte Tommy a váratlan helyzetekre és izgalmakra vágyó gyerekek lelkesedésével.

Tovább mentek A Biolomech legészakibb csücsét is maguk mögött hagyták. A reflektorok belevesztek a homályba, a dzsipet körbefogta az éjszaka és a hó. Kopasz tölgyfaágak nyújtogatták karjukat az út fölé; vastag törzsük között a kocsi reflektora rövidéletű, ugráló árnyakat hívott életre.

Két perccel később Megan balra fordult, rákanyarodott a házukhoz vezető negyedmérföldes bekötőútra. Megkönnyebbült, hogy végre hazaérnek.

A Connecticut állam mezõgazdaságról híres vidékén lévõ Cascade-farm (nevét arról a családról kapta, amely három nemzedéken át birtokolta) tízhektáros földdarab volt. Már jó ideje nem termesztettek rajta semmit. Megan és Jim négy évvel korábban vette meg, rögtön azután, hogy Jim eladta annak a reklámügynökségnek a részvényeit, amelyet még a barátaival alapított New Yorkban. A farm az új élet kezdetét jelentette számukra, azét az új életét, amelyben Jim megvalósíthatta volna régi álmát. Író akart lenni, könyvekkel akart foglalkozni, és nem reklámszlogenekkel. Megannek is lehetősége nyílt arra, hogy végre tágas műteremhez jusson és főleg ihlethez. A városi környezet már jó ideje nem segítette a munkájában.

 Jim, mielőtt meghalt, két viszonylag sikeresnek mondható krimit írt a Cascade-farmon. Megan művészete is felfrissült: élénkebb színeket kezdett használni, mint korábban. Jim halálát követően azonban úgy megkeseredett, hogy a galériatulajdonos, aki a képeit árusította, nyíltan közölte: ha el akar adni valamit, térjen vissza korábbi vidámságához.

A ház kétszintes volt. Nyolc szoba, tágas, modern konyha, két fürdőszoba, két kandalló, elülső és hátsó veranda, ahová kellemes nyári estéken ki lehetett ülni a hintaszékekbe. Az épület mögött, úgy száz lépés távolságban a régi istálló állt, amit Jim garázsnak alakított át.

A ház még ebben a viharos sötétségben, az ereszről alálógó, széltörte jégcsapokkal, ehavazva, sötéten is kényelmesnek és biztonságosnak tűnt a dzsip reflektorának fényében.

- Megérkeztünk - mondta megkönnyebbülten Megan. - Mit szólnál egy spagetti-vacsorához?

- Sokat csinálj, hogy reggelire megehessem a hideg maradékot.

- Jó.

- A hideg spagetti a legjobb reggeli.

- Furi gyerkőc vagy. - Megan a ház mellé kanyarodott, megállt a hátsó veranda előtt, és kisegítette Tommyt a kocsiból. - Hagyd a mankókat, támaszkodj inkább rám - igyekezett túlkiabálni a süvítő szelet. A mankó nem sokat segít a havas, csúszós talajon. - Majd behozom, ha a kocsit bevittem a garázsba.

Legszívesebben ölbe kapta volna Tommyt, de tudta, nem bírne el így, hogy térdtõl a lábujjáig nehéz gipszréteg borítja a lábát. A kisfiú rátámaszkodott, és ép lábán beugrándozott a házba.

A konyhában égve hagyták a lámpát, hogy Doofus, a négyéves fekete labrador ne maradjon teljes sötétségben. A jégvirágos ablakok gyönyörűen szikráztak a sárgás fényben.

Tommy megállt az ajtónál, a ház falához dőlve várta meg, hogy az anyja elővegye a kulcsokat. Amikor beléptek, a hatalmas kutya - szokásától eltérően - nem szaladt eléjük, nem csóválta boldogan a farkát. Lesunyt fejjel, farkát a lába közé csapva, fáradtan pislogott rájuk.

A nő behúzta maguk mögött az ajtót, Tommyt a konyhaasztal melletti székhez segítette. Lehúzta és az ajtó melletti rongyszőnyegre tette a csizmáját.

Doofus reszketett, mintha fázna, pedig égett az olajkályha és kellemes meleg volt.

A kutya fura, vinnyogó hangot hallatott.

- Mi a baj, Doofus? - kérdezte Megan. - Mi rosszat csináltál? Levertél egy lámpát? Hm? Megrágtad a kanapé párnáját?

- Jó kutyus - mondta Tommy. - Ha levert egy lámpát, majd megfizeti. Igaz, Doofus?

A kutya megcsóválta a farkát, de csak ímmel-ámmal. Nyugtalanul Megre pillantott, azután visszanézett az étkező felé - mintha valaki oda rejtőzött volna, valaki, akitől annyira fél, hogy megugatni sem meri.

Megant rossz előérzet kerítette hatalmába.


*

 

Ben Parnell elhagyta a főbejárat melletti útelzárást, és Chevy Blazerével a hármas számú labor felé vette az irányt. Az épület a Biolomech komplexum legtávolabbi részében helyezkedett el. A hó  leolvadt a férfi sísapkájáról, a hideg víz becsurgott a báránybőr gallér alá.

A terepen feszülten kutattak az emberek a reflektorok kénsárga fényköreiben. Az erős szél egyre csípősebb lett; a férfiak behúzták a nyakukat, lehajtották a fejüket. Furcsa, védekező testtartásuk miatt nem is embernek, inkább kétlábú démonoknak tűntek.

Ben Parnell - ő maga is furcsállotta a dolgot - tulajdonképpen örült, hogy kitört a válság. Ha most nem kellene itt lennie, akkor otthon kuksolna egyedül, úgy tenne, mintha olvasna, vagy a tévét nézné, de valójában Melissa járna a fejében. Imádta a lányát; Melissát rák vitte el.  Vagy ha esetleg sikerülne megfeledkeznie Melissáról, akkor biztos a feleségére, Leahra gondolna. Már őt is elveszítette...

Miért? Miért kellett elválniuk? Még mindig nem értette egészen, mitől ment tönkre a házasságuk miután a Melissával kapcsolatos megpróbáltatásoknak vége lett. Amennyire meg tudta ítélni, Leah bánatán kívül semmi nem állt közéjük, az viszont olyan hatalmas, nehéz és sötét volt, hogy az asszonynak más érzelemre nem maradt ereje, még a férje iránti szeretere sem. A válás csírái talán már korábban is léteztek, de Melissa halála után megerősödtek. Ben szerette Leah-t; még mindig szerette, még most is, noha már nem szenvedélyes hévvel, hanem azzal a csendes melankóliával, ahogy egy férfi a boldogságról szőtt álmát szeretheti, bár tudja, hogy az sosem válik valóra. Leah az elmúlt évben soha be nem teljesedő álommá vált a számára.

A hármas labor előtt leparkolta a Blazert. Az ablaktalan, földszintes épület leginkább bunkerre hasonlított. Az acél ajtóhoz lépett, a résbe helyezte a műanyag azonosító kártyáját, majd kihúzta amikor a bejárat feletti fény vörösről zöldre váltott. Belépett a hangos sziszegéssel kinyíló ajtón.

Az előtérbe jutott, ami leginkább egy űrhajó légzsilipjére emlékeztetett. A külső ajtó sziszegve becsukódott mögötte. A belső ajtóra nézett, levette a kesztyűjét, és közben felpillantott a biztonsági kamerára. A falban félrecsúszott az egy láb szélességű panel, előtűnt az alatta lévő monitor, amelyen egy jobb kéz kékes körvonalai látszottak.

Ben a monitorra nyomta a tenyerét. A komputer letapogatta az ujjlenyomatait. Néhány másodperccel később, miután a gép azonosította, kitárult a belső ajtó. Beléphetett a központi csarnokba, ahonnan átjárók, laborok, irodák nyíltak.

Dr. John Acuff, a Szeder-terv vezetője a krízisről értesülve azonnal a telepre ment. Néhány perccel azelőtt érkezett meg, hogy Ben belépett az épületbe. A keleti szárny folyosóján futottak össze, ahol Acuff három munkatársának tartott eligazítást.

Amikor közelebb ért, Ben észrevette, hogy Acuff szinte rosszul van a félelemtől. A vezető tudósra - köpcös, kopaszodó, őszes szakállú - nem illett a tudósokról kialakult szokásos sztereotíp kép, nem volt sem habókos, sem hidegen elemző elme, épp ellenkezőleg, remek humorral áldotta meg a sors. Rendszerint vidám volt, a szemében életöröm csillogott. Ezen az estén azonban ennek nyoma sem látszott rajta, még csak nem is mosolygott.

- Ben! Megtaláltad a patkányainkat?

- Se hírük, se hamvuk. Beszélni szeretnék veled, hátha kideríthetjük, hova tűnhettek.

Acuff egyik kezével végig simított a homlokán, mintha a lázát ellenőrizné.

- Muszáj elkapnunk őket, Ben. Ha nem szerezzük vissza azokat a...  - Sóhajtott. - Annak iszonyatos következményei lehetnek!


*


A kutya meg akarta ugatni azt a valakit, aki a boltív alatt, a sötétben rejtőzött, de dühösnek induló morgása néhány pillanat alatt vinnyogássá halkult.

Megan összeszedte a bátorságát, és elindult az étkező felé. Közben a falat tapogatva kereste a villanykapcsolót. Az Anna királynő korabeli asztal körül szabályosan álltak a székek; a kínai tárolószekrény metszett üvege mögötti tányérokon lágyan megcsillant a fény; minden a helyén volt, pedig a nő arra számított, betörővel kell találkoznia.           

Doofus remegve a konyhában maradt. Nem lehetett könnyen megijeszteni, de valakinek most mégis sikerült. A kutya rettenetesen félt.

- Mami?

- Maradj ahol vagy!

- Mi baj van?

Megan menet közben felkapcsolta a lámpákat, átkutatta a nappalit és a dolgozószobát. Végignézett a könyvszekrényeken, belesett a szekrényekbe, bekukkantott a nagyobb bútorok mögé. A puskát az emeleten tartotta, de addig nem akart érte menni, amíg meg nem győződött arról, hogy senki sincs a földszinten. Nem merte magára hagyni a fiát.

Jim halála óta betegesen aggódott Tommy egészsége és biztonsága miatt. Tudta, elismerte, hogy ostobaság ennyire félteni, de semmit sem tehetett. Valahányszor Tommy megfázott, biztosra vette, hogy tüdőgyulladása van. Ha a kisfiú megvágta magát, függetlenül attól, hogy mekkora volt a seb, rosszul lett a vér látványától, és úgy viselkedett, mintha az a pár csöppnyi vér elvesztése a halálát okozhatná. Amikor aztán Tommy játék közben leesett a fáról és eltörte a lábát, kis híján elájult a kicsavarodott láb látványától. Ha Tommynak valami komoly baja esne, akkor nemcsak a fiát veszítené el, hanem Jim hagyatékát, még mindig élő részét is.

Megan Lassiter rájött, nem a saját halálától kell félnie, hanem mások miatt kell aggódnia.

Rettegett attól, hogy Tommy megbetegszik, vagy valamilyen baleset éri, de (bár minden eshetőségre felkészülve tartott otthon fegyvert) nem igazán félt attól, hogy a fia valami bűnöző áldozata lehet.

Bűnöző.

Már a szó is melodramatikus, nevetséges. Elvégre vidéken élnek, ahova nem jutott még el az erőszak, amely velejéig megfertőzte New Yorkot.

De valami megrémítette a máskor oly vidám labradort. Pedig ez a fajta éppen játékosságáról és bátorságáról nevezetes. Ez a kutya nem viselkedne így, egy szimpla betörő lenne a házban...

De ha nem betörő, akkor...? Ki, vagy mi jöhetett be?

A kiért az előszobába. Gyors pillantást vetett a bejárati ajtóra, majd a sötét lépcsőkre. Felkattintotta a falilámpát, majd az emeleti világítást.

A bátorság lassan kiszivárgott belőle. Eddig nem félt, csak Tommyt féltette, magára nem gondolt. Most azonban eszébe jutott, mi történne, ha tényleg összeakadna a behatolóval.

Az emeletről egyetlen nesz sem hallatszott, csak a szél huhogása törte meg a csendet. Megan mégis úgy érezte, jobban teszi, ha nem megy fel a lépcsőn. Talán az lenne a legokosabb, ha Tommyval együtt beülne a dzsipbe, és áthajtanának a legközelebbi szomszédhoz. Nincs messze, alig több, mint negyed mérföld az út. Onnan aztán felhívhatná a seriffet irodáját, és megkérhetné, hogy kutassák át a házat.

Igen ám, de a szél erősödik, odakint vihar tombol. Ilyen időben még a négy kerék meghajtású dzsippel is kockázatos az utazás.

Ha az emeleten lenne a behatoló, akkor Doofus vadul csaholna. Mostanában kissé nehézkes, de senki sem nevezheti gyávának.   Talán nem is a félelem miatt viselkedik így. Lehetséges, hogy ő értette félre a jelzéseit. A behúzott farok, a lesunyt fej, a remegés akár betegség jele is lehet.

- Jaj, ne legyél már ennyire nyuszi! - morogta dühösen, és sietősen elindult felfele a lépcsőn.

A második emeleti folyosó üres volt.

Bement a szobájába, és az ágy alól elővette a 12 töltényes, rövid csövű Mossbergert. Ideális fegyver az otthon védelmére: kicsi de elég erős ahhoz, hogy elriassza az illetékteleneket. Nem kell lövésznek lennie ahhoz, hogy használhassa, mert a sörétek úgy szétszóródnak, hogy szinte biztos, célba talál valamelyik. A támadó megsebesül, de életben marad, és ez így van rendjén.  Senkit sem akart megölni.Tulajdonképpen gyűlölte a fegyvereket, a Mossberget se vette volna meg, ha nem félti annyira Tommyt.

Ellenőrizte a fiú szobáját is. Sehol senki.

A ház végében lévő két szoba közti falat kiütötték, boltívvé alakították. Ez a jókora helyiséget használta műteremként. A rajzasztala, a festőállványok, a fehérre festett szekrénykék, amelyekben az eszközeit tartotta - minden ugyanúgy volt, ahogy hagyta.

A fürdőszobákba sem járt senki.

Jim dolgozószobája volt az utolsó, ahova benézett. Senki! Felsóhajtott. Nincs más magyarázat, tényleg félreértette a labrador viselkedését. Kicsit nevetségesnek érezte magát. Így kell bolhából elefántot csinálni...

Megállt Jim szobájában, leeresztette a puskát, és igyekezett összeszedni magát. A férje halála óta semmit sem változtatott meg ezen a helyen. Csak néha jött be, akkor, amikor levélíráshoz vagy könyveléshez használnia kellett a számítógépet, vagy akkor, amikor egyedül, csendben akart emlékezni a férjére. Természetesen érzelmi okok miatt tett le arról, hogy átrendezze a szobát, mert így, valahányszor körülnézett, mindig fel tudta idézni, mennyire boldog volt Jim, amikor a regényét írta. Gyermeki kedvessége leginkább olyankor mutatkozott meg, amikor megszületett benne a történet, és elkezdte kidolgozni a szerkezetét.

Gyakran olyan érzése támadt, hogy Jim halála után csapdába került. A férje kilépett az életéből. Becsukódott egy ajtó, amit már soha többé nem lehet kinyitni, ő pedig ott kucorog mögötte. Nincs kiút, nincs vigasz...

Hogyan is tudna új életet kezdeni? Hogyan találhatná meg a boldogságát azután, hogy elveszítette a férfit, akit igazán és szívből szeretett? Jimmel az élet maga volt a tökély. Egyszerűen lehetetlen, hogy egy új kapcsolat hasonlóan jó legyen.

Nagyot sóhajtott, leoltotta a villanyt, és kimenet becsukta maga mögött az ajtót. A puskát visszavitte a hálószobájába.

A folyosón, miközben a lépcső felé tartott, hirtelen úgy érezte, valaki figyeli. Vonakodva és félve megfordult. Végignézett a folyosón. Senki.  Mi a fenétől ijedt meg? Már mindent átfésült. A házban hárman vannak: Tommy, a kutya és ő.

Talán, gondolta, csak azért vagyok ilyen ideges, mert az az őrült majdnem nekem jött a kanyarban.

Mikor belépett a konyhába, Tommy még mindig azon a széken ült, ahol korábban hagyta.

- Mi baj van? - kérdezte aggodalmasan a kisfiú.

- Semmi, szivem. Csak Doofus viselkedése miatt arra gondoltam, valaki betört a házba.  De nem történt semmi.

- Az öreg Doofus összetört valamit?

- Nem. Legalábbis nem vettem észre.

A labrador leszegett fejjel elősomfordált. Már nem reszketett. Amikor Megan belépett, Tommy széke mellett ült a padlón, de mikor meglátta a nőt felállt, és odaszaladt hozzá. Az orrával megböködte a kezét, aztán az ajtóhoz ment, és az egyik mancsával gyengéden megkaparta. Így szokta jelezni, hogy hogy ki kell mennie.

- Vedd le a kabátot meg a kesztyűt - mondta anya Tommynak. - De fel ne állj abból a székből, míg vissza nem jövök! Hozom a mankódat.

Belebújt a csizmájába, és kivitte magával a kutyát az egyre erősödő viharba. A hópelyhek kisebbek és keményebbek lettek, majdnem mint a homokszemcsék. Apró koppanásokkal hullt a verandára.

Doofust egy cseppet sem zavarta a vihar, kirohant az udvarra.

Megan átvitte a dzsipet a garázsba. Amikor kiszállt a kocsiból felnézett a homályba vesző tetőgerendákra.  Recsegést hallott; a feltámadó szél belekapott a tetőbe. A helyiséget olaj és gépzsír szaga töltötte be, de a bűz hátterében még mindig érezni lehetett a friss széna illatnyomait.

Mikor kivette Tommy mankóját, furcsán megbizsergett a tarkója. Ismét úgy érezte, figyelik. Körbenézett a félhomályban. A sötétséget csak a kapunyitó automata gyenge fénye ritkította. A déli oldalon, a régi pajtát az istállótól elválasztó fal mögött bárki elbújhatott. Vagy lehet, hogy a szénapadláson van valaki? Körülnézett, de nem talált olyan nyomot, ami igazolta volna gyanúját.

- Megan, túl sok rémregényt olvastál mostanában - mondta hangosan. Remélte, hogy saját hangjából bátorságot meríthet.

Tommy mankójával a kezében kilépett a garázsból, megnyomta az automatikusan záródó kapu gombját. Végignézte, ahogy a fémredőny lassan leereszkedik. Halk koppanás - a kapu alsó széle beleütközött a betonküszöbbe.

Az udvar közepére érve megállt. Gyönyörű volt a viharos éjszaka. A hó kísérteties fénnyel ragyogott a földön. A holdsugarak éteribbnek, de a vad vihar ellenére sokkal nyugalmasabbnak tűntek a megszokottnál. Az udvar északi végében öt kopasz juharfa állt, fekete ágaik belefúródtak az éjszakai égboltba. A szélkavarta hó lassacskánt belepte a kopár gallyakat.

Lehet, hogy a hó reggelre elvágja a külvilágtól a házat. Minden télen előfordult párszor, hogy a Black Oak Roadot a hótorlaszok egy-két napra lezárták. Nem  kifejezetten rossz, ha az ember egy rövid időre elszakad a civilizációtól, sőt, bizonyos szempontból még kellemes is lehet a dolog.

Ám az éjszaka minden földöntúli szépsége ellenére kegyetlenül hideg volt. Megan arcát apró, kegyetlen hószemcsék szurkálták.

Doofus nevét kiáltotta. A kutya a ház mögül bukkant elő. A félhomályban alig lehetett kivenni az alakját, mintha nem is élő állat, hanem valamilyen kutyafantom lenne. Úgy siklott a hó felett, akár egy kísértet. Boldogan csóválta a farkát; szemmel láthatólag nem zavarta sem a hideg, sem a hóesés.

Megan kinyitotta a konyhába vezető ajtót. Tommy még mindig az asztalnál üldögélt. A kutya megállt a nő mögött, lecövekelt a veranda legfelső lépcsőjén.

- Gyerünk kutyus, hideg van kint.

A labrador úgy nyüszített, mint aki fél bemenni a házba.

- Gyere, gyere. Vacsoraidő van.

A labrador fellépett az utolsó lépcsőfokon, és bizonytalanul átvágott a verandán. Bekukkantott a nyitott ajtón, alaposan szemrevételezte a konyhát, és nyilvánvaló gyanakvással beleszagolt a meleg levegőbe. Megborzongott.

Megan játékosan fenéken billentette csizmás lábával.

A kutya bánatosan ránézett, de nem mozdult.

- Gyere már, legyél jó fiú. Itt hagynál minket őrizetlenül? - kérdezte Tommy az asztal mellől.

A kutya mintha megértette volna, hogy a becsülete forog kockán, kelletlenül átlépett a küszöb felett.

Megan is belépett, majd bezárta maga mögött az ajtót.

A fali fogasról leemelte a kutya törülközőjét.

- Nehogy megrázd magad, te! Várd meg, amíg megtöröllek.

Lehajolt a kutyához, ám Doofus ugyanabban a pillanatban megrázta magát. Megan arcára és a szekrények oldalára hideg hólé fröccsent. Tommy felnevetett. A kutya pedig kérdően nézett rá, és olyan képet vágott, hogy Tommy még hangosabban kacagott. Megan sem bírta visszafojtani a mosolyát.  A kutyát lenyűgözte a siker. Kihúzta magát, és párszor megbillentette a farkát. Odacammogott a kisfiúhoz.

Megan ismét arra gondolt, hogy túl feszült és rémült volt, amikor hazaért. Nem is csoda, hiszen hajszálon múlott csak, hogy nem karamboloztak a Black Oak Road kanyarjánál. Meg aztán ott volt az a torlasz is... Biztos átragasztották idegességüket a kutyára. Valahogy úgy, ahogy most a jókedvüket. A kutyák érzékenyen reagálnak az emberek hangulatváltozásaira; mással nem magyarázható Doofus fura viselkedése.


*


Az ablakokra ráfagyott a jég, kint sivított a szél, a ház viszont annál kényelmesebbnek látszott.

A konyhaasztalnál ültek, spagettit ettek.

Doofus már nem viselkedett annyira furcsán, mint korábban, de még mindig nem talált magára. Állandóan gazdái közelében akart lenni, még enni sem akart egyedül. Megan csodálkozott, de jól szórakozott a kutyán, amikor az a kutyaeledellel teli tálját az orrával Tommy széke mellé tolta.

- A következő az lesz - közölte Tommy -, hogy asztalnál, széken ülve akarja majd megenni a vacsoráját.

- Ahhoz előbb meg kell tanulnia késsel, villával enni - mondta Megan. - Ki nem állhatom, ha valaki fordítva tartja a villáját.

- Akkor illemtan-iskolába kell küldenünk - állapította meg Tommy, és a villájára tekert egy spagettiszálat. -Talán megtanul két lábra állni, és sétálni, mintha tényleg ember lenne.

- Remekül mutatna a bálteremben.

Az asztal fölött egymásra mosolyogtak. Megan azt a különleges meghittséget érezte, amit a közös bolondozás eredményez. Az elmúlt két évben Tommy csak nagyon ritkán volt kapható tréfálkozásra.

Doofus a tálája mellett feküdt. Máskor lelkesen zabált, most azonban csak játszott az étellel, piszkálta, mintha nem lenne igazán éhes. Időnként felemelte a fejét, hegyezte a fülét, figyelte az ereszt és az ablakokat rezegtető szél süvítő hangját.

Később, mikor Megan mosogatott, Tommy meg az asztalnál ülve egy kalandregényt olvasott, Doofus hirtelen figyelmeztetően felmordult, és felugrott. Mereven állt, a helyiség másik végében, a hűtőszekrény és a pinceajtó között álló almáriumra nézett.

Megan odavetett a kutyának néhány megnyugtató szót, de aztán ő is meghallotta a zajt.

Valami motoszkált az almáriumban.

- Ugye csak egerek? - kérdezte reménykedve Tommy, mert irtózott a patkányoktól.

- A hangokból ítélve ezek nagyobbak...

Korábban már voltak patkányaik. Nem volt ebben semmi különös, elvégre egy farmon éltek, ahová az istálló meg a benne tartott állatok miatt már korábban odaszoktak a rágcsálók. Igaz, most csak a dzsip meg a személykocsi állt az istállóban, a pajtát se eredeti rendeltetésének megfelelő célokra használták, ám a dögök mégis rendszeresen visszatértek. Minden télen felbukkantak, mintha a patkánynemzedékek egymásnak örökítenék a Cascade-farmmal kapcsolatos emlékeiket.

Az almárium bezárt ajtaja mögül őrült kaparászás hallatszott, aztán koppanás - valami biztos leesett -, majd az a félreismerhetetlen zaj, amikor a patkány teste nekiütődik a szekrény polcain tárolt konzervdobozoknak.

- Tényleg nagy - mondta elkerekedett szemmel Tommy.

Doofus azonban, ahelyett hogy ugatni kezdett volna, vinnyogott, és a konyha legtávolabbi sarkába kúszott, olyan messze a patkányjárta szekrénytől, amennyire csak lehetett. Máskor lelkesen kergette a dögöket, bár az igazat megvallva nem sok sikerrel.

Megan a konyharuhába törölte a kezét, közben azon gondolkozott, miért viselkedik másképpen a kutya, mint egyébként. Az almáriumhoz lépett, a három kétszárnyú szekrényajtóra nézett. Odahajolt a középsőhöz. Hallgatózni kezdett.

Csend.

- Elment - mondta hosszú csend után.

- Ugye nem akarod kinyitni? - kérdezte Tommy, mikor a mamája a kilincsre tette a kezét.

- Dehogynem! Látnom kell, hogy jutott be. Lehet, hogy lyukat rágott a szekrény hátfalába.

- És ha még ott van? - aggodalmaskodott a fiú.

- Nincs ott, szívem. Egyébként pedig gusztustalan és mocskos, de egyáltalán nem veszélyes. A patkánynál nincs gyávább állat.

Egyik öklével az ajtóra csapott, hogy biztos legyen benne, a hívatlan látogató megijed és tényleg elkotródik. Kinyitotta a két középső ajtót, látta, hogy minden a helyén van. Négykézlábra ereszkedett, és kinyitotta az alsó ajtókat is. Itt néhány konzerv felborult. Egy bontatlan kekszes dobozt kirágtak; a doboz tartalma szétszóródott a polcon.

Doofus nyüszített.

Megan félretolt néhány konzervet, kivett pár doboz makarónit, és maga mellé tette a földre. Szerette volna látni, hogy mi a helyzet a szekrény hátlapjával. A konyha fényei behatoltak a zugokba.

Megan felfedezte az almárium hátuljába rágott lyukat. A patkány jutott be.

De honnan?

A falon is lyuk tátongott, mögüle hideg szél csapott ki.

A nő felegyenesedett, és leporolta a tenyerét.

- Hát, az biztos, hogy nem Mickey egér ugrott be hozzánk látogatóba. Ez bizony egy igazi, valódi, nagy P, nagy A, nagy T, nagy K, nagy Á, nagy NY. Az lesz a legjobb, ha hozom a csapdákat.

Amikor a pinceajtóhoz ért Tommy megszólalt.

- Ne hagyj egyedül!

- Csak amíg a csapdákat felhozom, szívem.

- De ... de mi lesz, ha a patkány visszajön, amíg te lent vagy?

- Nem fog visszajönni. A sötétet szereti.

A gyerek elpirult; szégyellte, hogy fél.

- Csak ... csak a lábam miatt ... nem tudok elmenni, ha rám akar mászni.

Megan sajnálta a fiát, de pontosan tudta, ha most nyugtatgatni vagy babusgatni kezdené, akkor tovább erõsítené a félelmét.

- Nem fog rád mászni. Sokkal jobban fél tőlünk, mint mi tőle.

Felkapcsolta a pince világítását, és lement a lépcsőn. Tommy a kutyával maradt. Az árnyékos pincét két poros villanykörte világította meg. A szerszámos polcon Megan talált hat rugós csapdát - acélkalapácsos patkánytörők voltak, nem holmi gyenge kis egércsapdák - és egy doboz Warfarin márkájú mérgezett golyót. Fogta, felvitte őket. Közben nem hallotta a hivatlan vendégek motoszkálását..

Tommy megkönnyebbülten sóhajtott, mikor az anyja felért.

- Van valami kísérteties ezekben a patkányokban - mondta.

- Valószínűleg csak egy patkányról van szó - felete az anyja, és a mosogató melletti pultra rakta a csapdákat. - Egyébként hogy érted azt, hogy kísérteties?

- Hát kiborították Doofust, olyan volt megint, mint amikor hazaértünk, gondolom akkor is a patkányok piszkálták. Nem lehet könnyen felidegesíteni, szóval kell hogy legyen valami ezekben a patkányokban, ami különösen idegesítõ.

- Beszéljünk csak egyes számban - intette Megan. - Csak egyet hallottunk. Tehát valószínüleg csak egy van. Különben nem tudom, mi a baj evvel a kutyával. Szerintem csak bután viselkedik. Emlékszel, milyen eszméletlenül félt a porszívótól?

- De akkor még kölyök volt.

- Nem. Egészen három éves koráig félt tőle. - Megan beszéd közben kivett a hűtőből egy csomag szárított, füstölt marhahúst, hogy majd betegye a csapdába.

A kutya kis gazdája mellett ült a földön, de szemével Meget követte és halkan vinnyogott.

Meget legalább annyira nyugtalanította a labrador szokatlan viselkedése, mint Tommyt, de tudta, ha ezt bevallja, akkor tovább fokozza a gyerek idegességét.

Két tálat megtöltött a mérgezett golyókkal, az egyiket a mosogató alatti szekrénybe helyezte, a másikat az almáriumba, a kekszes polcra. A kiszórt kekszhez nem nyúlt, hátha a patkány visszatér, és a zsákmányával együbb befalja a Wafarint is. Négy csapdába marhahúst rakott. Egyet a mosogató alá tett,  egyet az almárium egy másik polcára. A harmadik csapda a mosókonyhába, a negyedik a pincébe került.

- Befejezem a mosogatást, aztán átmegyünk a nappaliba - mondta amikor visszatért a konyhába. - Lehet, hogy még ma este elkapjuk, de holnapra biztosan.

Tíz perccel később, a konyhából kifelé menet leoltotta a villanyt. Arra gondolt, hogy a sötét talán előcsalja a patkányt a rejtekhelyéről. Ha pedig előjön, akkor szépen besétál a csapdába. Végeznek vele még mielőtt lefeküdnének. Mindketten jobban aludnának, ha tudnák, hogy a dög nem él.

Begyújtott a nappali kandallójába; Doofus letelepedett a rács elé. Tommy a karosszékbe ült, a mankóit maga mellé tette, begipszelt lábát kinyújtva a zsámolyra helyezte, és kinyitotta a kalandregényt. Megan valami könnyen emészthető zenét tett a CD-játszóba, aztán  az új Margaret Higgins Clark regénnyel a foteljába telepedett.

Kint hideg, metszõ szél fújt, de a nappaliban kellemes volt a hangulat. Megan elmélyülten olvasott, elringatta a kellemes zene. A fél órán át tartó nyugalomnak éles csattanás vetett véget. A hang a konyhából érkezett.

Doofus felkapta a fejét. Tommy tekintete találkozott az anyjáéval.

Még egy csattanás.

- Kettő - mondta a fiú. - Kettőt egy este!

Megan letette a könyvét, a kandalló mellől felkapta a piszkavasat - számított rá, hogy az áldozatokat esetleg fejbe kell csapni párszor, hogy kimúljanak. Az egész patkányfogásból ezt a részt gyűlölte a leginkább.

Kiment a konyhába, felkapcsolta a lámpát. Elsőnek a mosogató alá kukkantott be. A tálból szinte minden mérgezett golyó eltűnt. A csapdában nyoma sem volt a húsnak. Az acélrugó lecsapódott, de patkánynak se híre, se hamva.

A csapda azonban nem volt üres. A rúgó alatt egy körülbelül hathüvelyke fadarab volt, amit mintha azért tett volna oda valaki, hogy biztonságban kivehesse a csalétket.

Nem... Ez nevetséges!

Megan kihúzta a csapdát, közelebbről is szemügyre vehette. A fadarab egyik oldala sötét volt, a másik megőrizte természetes színét: egy furnérlemez darab! Pontosan olyan, amilyenből az almárium hátsó része készült!  Olyan, mint az a lemez, amit keresztülrágta magát a patkány.

Megan megremegett, de elhessegette a zavaró gondolatokat.

A hűtő melletti szekrénybe tett tálkából is eltűntek a golyók. A második csapda is nyitva volt. Ezt is furnér darabkával peckelték ki. A húst kiették belőle.

Milyen patkány az, amelyik elég okos ahhoz, hogy ...

Felállt, kinyitotta a középső ajtót. A konzervek, a drazsés zacskók, a mazsolás és gabonapelyhes dobozok első látásra érintetlennek tűntek.

Aztán... észrevette.

Sötétbarna, borsó nagyságú golyó a nyitott gabonapelyhes doboz előtt. Egy Warfarin-csali.  De... hogyan? Hiszen erre a polcra nem tett Warfarinos tálkát! A golyók eggyel lejjebb, a mosogató alatt voltak. Lehet, hogy a patkány hozta fel magával?

Ha nem veszi észre a golyócskát, akkor talán a gabonapelyhes dobozon lévő karmolásnyomok és apró lyukak sem szúrnak szemet neki. A szíve vadul vert. Hosszú ideig szótlanul bámulta a feltépett dobozt, aztán fogta, és a mosogatóhoz vitte.

A piszkavasat a mosogató mellé tette, és remegő kézzel kinyitotta a dobozt. Egy kevés pelyhet a mosogatóba öntött belőle. A gabonapehely darabkák között apró, barnás golyóbisokat látott. Egyetlen mozdulattal az egészet a mosogatóba öntötte.

A két műanyag tálkából hiányzó mérgezett golyók mind a dobozba kerültek.

A félelem úgy eluralkodott rajta, a halántékában érezte a szívverését.

Mi folyik itt?

A háta mögött felvisított valami. Sosem hallott, dühös hang.

Megpördült, és meglátta a patkányt.

Förtelmes, fehér dög volt. Azon a polcon állt, ahol korábban a gabonapelyhes doboz. Nem bírt kiegyenesedni, mert a polc és az almárium hátulsó része között csak tizenöt hüvelyknyi hely volt, õ pedig legalább tizennyolc hüvelyk hosszúra nõtt. Tizennyolc? Hiszen ez legalább hat hüvelykkel több, mint az átlagos patkányok hosszúsága!

Megan ereiben megfagyott a vér a látványtól.

A legrémisztõbb az állat feje volt. Legalább kétszer akkora volt, mint a "normális" patkányok feje; talán nagyobb egy baseball labdánál.  De nem csupán a mérete látszott különösnek, hanem a formája is. A koponya felfelé csúcsosodott, a szempár, az orr és a száj a fej elülsõ részén helyezkedett el.

Az állat mereven bámult a nõt, és közben kapálózó mozdulatokat tett levegõbe emelt mellsõ lábával. Kivicsorította a fogait és fújt, prüszkölt, akár a macska! Megint felvisított. Olyan tömény gonoszság áradt a hangjából, az egész lényéből, hogy Megan önkéntelenül felkapta a piszkavasat.

Az állat szeme éppen olyan véreres és dülledt volt, mint a normális patkányoké lenni szokott, valahogy mégis másnak látszott. Beletelt egy kis időbe, mire Megan felfogta a különbség lényegét. A tekintete... Meredten és nyíltan bámult rá. Nem félt.

A pillantása ismét az óriási koponyára kúszott, és eszébe jutott valami. Minél nagyobb a koponya, annál nagyobb az agy. A dög szemébe nézett és rádöbbent, mi a legkülönösebb benne.

A patkány szemében az





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 89
Tegnapi: 106
Heti: 793
Havi: 2 075
Össz.: 372 769

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: --- D.R. Koontz: Csapdában
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2017 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: attila a hun iskolasoknak - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »