Sudhana könyvkiadó

lásd: facebook / sudhana kiadó

Egy valamivel hosszabb részlet itt:

www.golokabolt.blogspot.com

DIANA J. MUKPO és Carolyn Rose Gimian:

Mennydörgő Sárkány -

életem Csögyam Trungpával



Napot s holdat egymás mellé állítva

fennen hirdeti a Mennydörgő Sárkány:

a Hatalmas Keleti Nap nevében

áradjon a boldogság!

- részlet Csögyam Trungpa „Nyima Szangpó emlékiratai" című, kiadatlan kéziratából


Tartalom

 

Csögyam Trungpáról és Diana Mukpóról

Mennydörgő Sárkány

A kiadó utószava

A társszerző utószava és köszönetnyilvánítása

Jegyzetek



Csögyam Trungpáról és Diana Mukpóról


Csögyam Trungpát (1940-1987) korunk a legfontosabb és legnagyobb hatású buddhista tanítómesterei közé sorolják. Tibetben született, de 1959-ben, amikor hazája a kínai megszállás áldozatává vált, Indiába kellett menekülnie. 1963-ban Nagy-Britanniába utazott, hogy az Oxford Universityn folytasson tanulmányokat. Angliai tartózkodása idején, 1969-ben jelentette meg Meditation in Action című könyvét, a huszadik század spirituális irodalmának egyik klasszikusát, amely sok százezer, nyugaton élő embert vezetett be a buddhizmusba. Csögyam Trungpa 1970-ben az Egyesült Államokba költözött, és tucatnyi, a buddhizmussal és a spirituális ösvénnyel kapcsolatos könyvet publikált, egyebek között olyan, széles körben népszerűvé vált, nagy hatást gyakorló műveket, mint a Cutting Through Spiritual Materialism (1973), és a Shambhala: Sacred Path of the Warrior (1984).

1970-ben, még Nagy-Britanniában összeházasodott egy fiatal angol nővel, Diana Pybusszal. A Dragon Thunder (Mennydörgő sárkány) című könyvben Diana megosztja olvasóival közös, érdekfeszítő és érzelmekkel átitatott életük történetét. Több, mint tizenhét esztendeig tartó házasságuk során Csögyam Trungpa meditációs központokat alapított az Egyesült Államokban, Kanadában és Európában. Létrehozta a Naropát, Észak-Amerika első buddhista szemléletű egyetemét, emellett a világ különböző pontjairól számtalan tanítványt vonzott magához, korunk számos vezető művészének - egyebek mellett Allan Ginsberg -  barátjává és mentorává vált. A tizenhat esztendősen Csögyam Trungpa társává váló Diana elbeszélése amellett, hogy egy lány felnőtté válásának rendhagyó története, betekintés nyújt a nyugatra érkezett legtitokzatosabb buddhista tanítók egyikének magánéletébe.



Mennydörgő Sárkány


Első fejezet

 

Ami most következik, az nem más, mint az életem története, és férjem, Csögyam Trungpa rinpocse bizalmas bemutatása. Az én esetemben az életem és a férjem egymás szerves részévé vált. Férjem tibeti buddhista lama, a Trungpa vérvonal tizenegyedik inkarnációja, a Kelet-Tibetben található, Surmang nevet viselő jelentő rendház-csoport főpapja volt. A legtöbben Rinpocsénak szólították, azon a néven, amely valójában a nagy lamák, és az újból evilágra létesült tanítómesterek titulusa, amelynek szó szerinti jelentése: „drága". Rinpocse 1959-ben azért hagyta el Tibetet, mert a kommunista Kína megszállta hazáját. Néhány évet Indiában töltött el, majd Angliába érkezett. Amikor találkoztam vele, huszonnyolc éves volt, én pedig tizenöt. Tizenhat éves koromban házasodtunk össze. Ez az esemény komoly megrázkódtatást okozott a családomnak, de Rinpocse tibeti munkatársainak is. Nagyon szerettük egymást, különleges kapcsolat alakult ki közöttünk. Házasságunkat nem igazán lehetne hétköznapinak nevezni, és sajnos időnként nekünk is szembesülnünk kellett bizonyos nehézségekkel és szívfájdalmakkal. Ennek ellenére így, utólag ki merem jelenteni: semmit sem bántam meg.

Rinpocse a nyugatra érkező első tibeti tanítók közé tartozott, és a legelső volt azok között is, akik angol nyelven tanították a nyugati embereket. Az a periódus, amelyet a nyugati világban töltött (az 1963-1987 közötti időszak, vagyis az a huszonnégy esztendő, ami Angliába érkezése, és Észak-Amerikában bekövetkezett halála között eltelt) nagyon fontos szakasza volt a buddhizmus nyugatra való átültetésének folyamatában. Bízom benne, hogy sajátos szemszögemből nézve különleges és egyedi módon tudom bemutatni ezt a korszakot. Gyakorlatilag minden, ami ebben az időszakban velem történt kapcsolatban volt vele, vagy az ő élete eseményeivel. Annak, hogy elmondom életem történetét, legfőképpen azt szeretném elérni, hogy emléket állítsak Rinpocsénak, és valamilyen módon megörökítsem mindazt, ami velünk történt.

Azért is szeretnék beszélni közös életünkről és kapcsolatunkról, mert hihetetlenül emberi és bensőséges volt mind a kettő. Véleményem szerint ez a buddhista tanítások esszenciája -  ezek a tanítások ugyanis arról szólnak, hogyan éljük az életünket emberi lényként, hogyan éljük meg minden egyes pillanatát. Tehát, megpróbálom megosztani önökkel, hogy milyen volt szeretni egy ennyire kivételes embert. Elöljáróban csak annyit: nem mindennapi dolog.

Először 1968 decemberében találkoztam Rinpocséval, akkor, amikor a karácsonyi szünetre hazaengedtek a Benenden Schoolból, abból az elit, bentlakásos brit iskolából, ahová akkoriban jártam. Tizenöt esztendős volt, a szünidőket mindig otthon, Londonban töltöttem az anyámmal és a nővéremmel. Előző nyáron Tessával és anyámmal Máltán jártunk. Életemnek abban a szakaszában képtelen voltam arra, hogy kommunikáljak az anyámmal, valósággal fuldokoltam, ha a közelében kellett lennem. Máltán egyre inkább visszahúzódtam önmagamba, és leginkább théraváda, zen és tibeti buddhizmussal foglalkozó könyveket olvastam. Amikor visszamentünk Londonba, járni kezdtem az Eccleston Square-en működő Buddhista Társaság előadásaira és rendezvényeire. A buddhizmus akkoriban nem volt különösebben népszerű, a barátaim között egy sem akadt, aki érdeklődött volna iránta. Az apám viszont vonzódott a buddhizmushoz. Az ő halála után, tizenhárom éves koromban kezdtem vizsgálgatni és felderíteni saját spiritualitásomat, megfogalmaztam magamban bizonyos kérdéseket; akkoriban olvastam először a különböző vallásokról, és akkoriban kezdtem a buddhista írásokra összpontosítani. 1968 őszén elolvastam a Born in Tibetet, Rinpocse könyvét, amelyben azt írta le, hogyan nőtt fel a hazájában, és hogyan menekült el a kínaiak elől. Hitetetlenül izgalmasnak, és természetesen egzotikusnak találtam a történetet, de a könyv közel sem gyakorolt rám olyan nagy hatást, mint a szerzőjével való személyes találkozás!

A karácsonyi szünetben elmentem a St. George's Hallba, és részt vettem a Buddhista Társaság által Tibet felszabadításának érdekében szervezett nagygyűlésen. A program több órán keresztül zajlott, egyik szónok jött a másik után. Meglehetősen unalmasnak találtam az egészet. Az utolsó felszólalók között ott volt a Born in Tibet szerzője, Csögyam Trungpa rinpocse, aki a tibeti szerzetesek rozsdabarna-sárfánysárga öltözékében jelent meg a színpadon. Felpillantottam rá a nézőtérről, és csodálkozva úgy éreztem, mintha valami nagyon erős és bensőséges kapcsolat jönne létre közöttünk. Mielőtt azonban bármit mondhatott volna, hirtelen összeesett. Levitték a színpadról, majd közölték velünk, hogy Rinpocse megbetegedett. Emlékszem akkor és ott arra gondoltam, ehhez a betegséghez az alkoholnak is lehet némi köze.

Annak ellenére, hogy csupán néhány percet töltött a színpadon, úgy éreztem, hogy valami nagyon mély, nagyon régi kapcsolat köt hozzá - valami olyasmi, ami mély érzelmeket kavart fel bennem. Ezt az élményt egyféleképpen tudom megfogalmazni: olyan volt az egész, mintha hazaértem volna. Az addigi életem során semmi sem gyakorolt rám ilyen órási hatást. „Ez az, amit egész életemben hiányoltam - futott át a fejemen. - „Itt van ő, itt van... újra!" Ez nem pusztán valami izgalmas és erőteljes érzés volt, hanem bizonyosság. Amint megláttam őt, azonnal átéreztem, hogy addig mennyire hiányzott nekem. Bármit megtettem volna azért, hogy találkozzam vele.

Tizenhárom éves korom óta, nem sokkal apám halálát követően több életszerű és nagyon erős álmom volt arról, hogy korábban már többször is éltem, méghozzá Tibetben. Ezekről az álmokról senkinek sem beszéltem, mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék el róluk, és úgy gondoltam, az emberek esetleg félreértének az egészet. Én magam sem értettem meg ezeket az álmokat, de valahogy tudtam, hogy a hely, amit látok, az Tibet, és abban is biztos voltam, hogy korábbi életeim egy-egy jelenetét élem át ismét. Amikor megpillantottam Rinpocsét, teljes bizonyossággal tudtam, hogy valamilyen módon kapcsolatban áll azzal a világgal, amelyet álmaimban láttam.

Az egyik legerőteljesebb álmomban egy kolostorban éltem, ami Tibetben, egy óriási, fehér tavon állt. Eleinte a többi szerzetesnővel együtt, a közös hálóteremben laktam, de aztán saját szobát kaptam, amelynek közepén egy óriási Buddha-szobor állt. Több évig maradtam azon a helyen, gyakoroltam a meditációt, tanultam. Ezt követően visszavonultam a hegyek közé, egy barlangba, ahol remeteként éltem tovább.

Amikor remete voltam, a szerzetesnők vastag és nehéz öltözékét viseltem, olyan prémmel szegélyezett csuhaszerűséget, amit csubának neveznek. A barlangom berendezése spártai volt: egy keskeny ágy a sarokban, néhány eszköz ahhoz, hogy főzhessek, elől pedig egy nagyon egyszerű szentély, ami előtt egy kis dobogón, keresztbetett lábbal ülve gyakorolhattam. Akkoriban még annak az istenségnek a képe is élénken volt az agyamban, aki az egyik meditációm, az egyik vizualizációm során jelent meg; sajnos mára ez az emléke már megfakult. Később, amikor mindezt elmeséltem a férjemnek, pontosan meg tudta határozni, miféle gyakorlatot végeztem.

Féltem a közelben, vadon élő állatoktól. Esténként tüzet raktam a bejárat előtt, hogy távol tartsam őket a barlangomtól. A közeli falu lakói idővel összegyűjtöttek némi pénzt, amiből egy fehér homlokzatszerűséget építettek a barlang elé - attól fogva még egyedül is biztonságban éreztem magam.

Egyszer láttam néhány, nyugatról érkezett embert, akik keresztülvágtak a vidéken. Ámulatba ejtettek, csodálkozva figyeltem őket. Olyan lábbelijük volt, amihez hasonlót korábban még nem láttam - gondolom, túrabakancsot viseltek. Amikor felidézem őket, a velük kapcsolatos emlékek éppen olyan élénkek, mint a múltam bármelyik részletére vontakozók.

Ha vizet akartam szerezni, le kellett mennem a völgybe, a kis patakhoz. Nagyon békés hely volt, élveztem ezeket a kirándulásokat. Egy nap a víz mellett üldögéltem, és egy gránátalmát tartottam a kezemben. Fogalmam sem volt, hogy került hozzám. A gránátalma Észak-Indiában terem, de lehetséges, hogy Tibetnek azon a részén is vannak ilyen fák, ahol én tartózkodtam. Arrafelé vannak trópusinak nevezhető klímával rendelkező völgyek is. Halványan emlékszem rá, milyen érzés volt a kezemben tartani azt a gyümölcsöt. Aztán hirtelen... meghaltam. Ennyi, ilyen egyszerűen történt. Azt hiszem, szívrohamom volt. Messziről, nagyon messziről figyeltem a saját testemet. Úgy éreztem magam, mintha valami szívócsőbe kerültem volna, mintha valami alagúton keresztül kiszippantottak volna ebből a világból. Ez az utolsó dolog, amire emlékszem.

Amikor mindezt elmeséltem a férjemnek, azt mondta, ha fel tudnék idézni még néhány részletet, akkor pontosan meghatározná, ki voltam, de azt is hozzátette, hogy nem igazán válna hasznomra, ha ezt tudnám. Úgy gondolta, ez a tudás a továbbiakban teher lenne a számomra. Szerinte valószínűleg azért kaptam külön szobát a kolostorban, mert egy fontos személy, vélhetőleg egy magas rangú lama rokona voltam. Elképzelhetőnek tartotta, hogy valamilyen módon kötődtem az ő elődjéhez, a Tizedik Trungpához. Ezt követően erről a dologról nem mondott többet.

Az álmomról csak azután beszéltem Rinpocsénak, hogy összeházasodtunk, de azt mondta, már az első találkozásunkkor tudott korábbi, Tibetben leélt életemről. Erről az egészről eddig csak kevesen tudtak, de most úgy érzem, ez a részlet segíthet a kapcsolatunk jobb megértésében.

Miután Londonban láttam Rinpocsét, továbbra is mindent elolvastam Tibetről és a tibeti buddhizmusról, ami a kezem ügyébe került. Nem sokkal később ismét részt tudtam venni egy rendezvényen, ahol ő adott tanítást. Az eseményre a Buddhista Társaság szervezésében került sor - Angliában ez az egyik legnagyobb múltú buddhista szervezet, Christmas Humpries, egy közismert, és színes egyéniségnek tartott bíró alapította. Amikor Rinpocse először Angliába érkezett, a Buddhista Társaság gyakran meghívta, tartson előadásokat, adjon tanításokat; a szervezet a saját lapjában, a Middle Wayben publikálta Rinpocse első tanításait. Később Rinpocse és a Társaság valahogy eltávolodott egymástól; úgy hallottam, hogy a szervezet vezetői tudomást szereztek arról, hogy Rinpocse alkoholt fogyaszt, és ezt követően nem hívták meg többé a rendezvényekre.

Az a program, amelyen részt vettem, egy olyan tanítássorozat része volt, amelynek középpontjában Padmaszambhava, vagy más néven: Guru Rinpocse állt, az az indiai tanító, akinek kulcsfontosságú szerepe volt abban, hogy a 8. században a buddhizmus eljusson Tibetbe. Rinpocse történeteket mesélt nekünk Padmaszambhava életéből, és rávilágított azokra a tanításokra, amelyeket ezekből a történetekből leszűrhettünk magunknak. Őszintén bevallom, nem emlékszem jól az előadására; jobbára csak annyi tudok felidézni, hogy a tanítót figyeltem, őt bámultam. Gyönyörűnek találtam a szerzetesi öltözékében, és annak ellenére, hogy viszonylag vastag lencséjű szemüveget használt, úgy gondoltam, egészen jóképű férfi.

A jelenlévőkkel közölték, hogy aki akar, magán jellegű beszélgetést is folytathat a tanítóval. Annak ellenére, hogy félénk voltam, hogy zavarban voltam, természetesen kijelentettem, hogy szeretnék találkozni vele. A tanításokat a Buddhista Társaság épületének egyik nagyobb, emeleti helyiségében hallgattuk végig; szemközt egy kisebb szoba volt. A személyes beszélgetés során Rinpocse hihetetlenül kedves volt. Tanácsokat kaptam tőle a meditációra vonatkozóan, de ezekre nem igazán emlékszem. Úgy néztem rá, mint éhező az ételre. Kivételes, különleges lénynek láttam; úgy gondoltam, végtelenül kedves, tiszta és éles elméjű lény. Beszélgetésünk során olyan érzésem támadt, hogy az elméjével megérinti az enyémet. A kommunikációnkban nem léteztek korlátok és határok. Rinpocse úgy viselkedett, mintha beleszeretett volna annak az elméjébe, akivel éppen beszélgetett. Éreztem, hogy nincs semmiféle különös terve vagy szándéka velem, velünk; nem határozott el előre semmit, csupán annyit, hogy kedvesen és segítőkészen viszonyul hozzánk.

A kis szobában Rinpocse a padlóra helyezett párnán ült, én pedig vele szemközt foglaltam helyet. Előtte egy tálban szőlő volt. Beszélgetés közben Rinpocse megkínált. Annak ellenére, hogy csak akkor találkoztunk, azt hiszem, máris létrejött közöttünk valamiféle szexuális vonzódás, de ezt akkor még nem fogtam fel. Mindössze tizenöt éves voltam, és ennek megfelelő naivitással rendelkeztem. A magánbeszélgetést követően szinte repültem az élménytől, boldoggá tett, hogy ennyire közel érezhettem hozzá magam. Elhatároztam, hogy megpróbálok több időt a társaságában tölteni.

1967-ban Rinpocse Skóciában létrehozott egy szerény, vidéki meditációs központot, amely a Szamje Ling nevet kapta. Az ideje nagy részét ott töltötte. Bárki ellátogathatott a központba, hogy gyakorolja a meditációt, és hogy buddhista tanításokat hallgasson. 1969 elején tudomást szereztem arról, hogy a Szamje Lingben sor fog kerülni egy bizonyos programra. Szerettem volna részt venni rajta; azon a hosszú hétvégén szerencsére el tudtam szabadulni az iskolából. Mivel csupán tizenöt éves voltam, engedélyt kellett kérnem anyámtól, hogy oda mehessek. Amikor feltettem neki a kérdést, anyám közölte, csak akkor vehetek részt a tanításon, ha ő is velem tart. Nem igazán örültem annak, hogy el akar kísérni. Nem volt igazán jó a kapcsolatunk; anyámnak voltak bizonyos fenntartásai azokkal szemben, akik nem fehér bőrrel, és nem az angol felsőbb osztályba születtek. Neki akkor is gondja lett volna Rinpocséval, ha mondjuk olasz - el lehet képzelni, mit gondolhatott róla így, hogy Ázsiából érkezett, és valamilyen különös vallás követője volt. (Anyám akkor még csupán ennyit tudott Rinpocséról.) Természetesen nem volt más választásom, el kellett fogadnom anyám feltételét; meg is mondtam neki, hogy természetesen elkísérhet. Azt hiszem, benne is feltámadt valami kíváncsiságszerűség, ami érthető, hiszen az ember nem minden nap találkozhat egy olyan egzotikus lénnyel, mint egy tibeti láma.

Így történt, hogy anyámmal és Tessával kocsiba ültünk, és megtettük a London és Skócia közötti hosszú utat. Nem igazán repestem a gondolattól, hogy egy teljes hétvégét anyámmal fogok tölteni, viszont izgatott voltam, hogy végre eljutok Szamje Lingbe, annak pedig kifejezetten örültem, hogy Tessa is ott lesz - nagyon közel álltunk egymáshoz. Az utazás több, mint hat órán át tartott. Az utak többsége nem volt valami jó állapotban, így elég lassan haladtunk. Anglia határát Dumfriesshire-nél, Skócia délnyugati részénél léptük át. Dumfries városánál északkeletre fordultunk, és rátértünk egy kétsávos országútra. Ezen körülbelül húsz mérföldet tettünk meg a néhány ezer lakosú Lockerbie-ig. Keresztülhaladtunk egy erdős területen, az alacsony fenyőfák között, azután a skót alföld egy olyan részéhez érkeztünk, ahol szinte alig álltak fák. Egy keskeny úton északnak fordultunk. A táj eléggé üresnek tűnt, de különös, romantikusan elhagyatott érzés sugárzott belőle.

Tovább haladtunk észak felé, egészen Eskdalemuirig. Ez egy egészen apró falu, néhány házfürt alkotja. Megtettünk még néhány mérföldet északi irányba, és egyszer csak ott találtuk magunkat a Szamje Lingnél. A fő épület nagy, fehér kőház volt, többszáz éves lehetett, komoran állt a füves rét közepén. A birtokon több kisebb épületet láttunk - ezekben laktak az elvonuláson résztvevő emberek. A gondozott földdarabot zord vidék vette körül; dombok, amelyeken a hosszú szárú, zöld és barna füvet szinte lelapította az erős szél. Az égen a kis felhők mintha a dombok oldalában legelésző birkák tükörképei lettek volna.

Amikor beléptünk a házba, végigvezettek minket a központi folyosón. A balra lévő helyiség hatalmas ablakai a kertre néztek. Ezt a szobát Sherab Palden Beru festő műteremként használta. Ő egyébként a helyben élő tibeti szerzetesek közé tartozott, a tradicionális vallásos tibeti képek, thangkák festésével foglalkozott, és nagyon tehetséges volt.  A helyiség tele volt a befejezettség különböző fokán lévő rajzokkal és festményekkel, amelyek tibeti mandalákat, istenségeket (némelyik kifejezetten vadnak tűnt) ábrázoltak. Számomra valahogy ismerősnek tűntek ezek a képek, ezek a formák és alakok, de anyám minden bizonnyal idegennek és furcsának találta őket.

Ahogy továbbmentünk a folyosón, bal oldalt megláthattuk a fő szentélyt. Tágas helyiség volt, amelyet meditációra, és a különböző tibeti gyakorlatok és szertartások elvégzésére tettek alkalmassá. Mélyvörös, sárga, narancssárga és arany színű volt minden; a falak mentén több kisebb szentélyt alakítottak ki. A központi, díszes szentély mellett a terem különböző pontjain kisebbek is voltak. Vajlámpások égtek; számos, bronzból és aranyból készült szobrot láttunk. A szentélyek mögött és a terem falain thangka festmények függtek, a levegőben a tibeti füstölők erőteljes illata terjengett. Alacsony padokat, párnákat is láttunk, és felfedeztünk egy brokáttal borított trónszerűséget. Megtudtuk, hogy ezen a trónuson Rinpocse szokott ülni, mivel ő a létesítmény legmagasabb rangú lamája. A teremben kora reggel szertartásokat, pudzsákat tartottak, ezeken Rinpocse minden reggel részt vett. Különböző történetek keringtek arról, hogy Rinpocse egyszer-egyszer elaludt a trónusán, ilyenkor állítólag páran beültek a kocsijukba, körbeautózták az épületet, és közben hangosan dudáltak, hogy felébresszék őt.

A jobbra nyíló helyiségben csupán egy szőnyeg, egy alacsony asztal, meg néhány párna volt. Rinpocse ebben a szobában tartotta a személyes meghallgatásokat. El sem tudom képzelni, mi járt anyám fejében - az egész hely olyan hangulatot árasztott magából, mint egy valódi, tibeti rendház.

Az első emeleten kaptunk szobát, az ablakunk a dombokra nyílt. Nem sokkal érkezésünk után Rinpocse beszélgetésre invitálta anyámat. A Szamje Lingbe érkezők többsége nem abból a társadalmi osztályból származott, mint anyám, és sokkal fiatalabbak is voltak nála, így nem csoda, hogy felkeltette Rinpocse érdeklődését. Amíg odabent volt, a nővéremmel a folyosón várakoztunk, és azon tanakodtunk, vajon mi történhet a szobában. Nagyot derültünk, amikor a zárt ajtó előtt megpillantottuk anyám magassarkú, kígyóbőrből készült cipőjét. Képtelenségnek, hihetetlennek tűnt az egész: anyám levette a cipőjét, és mezítláb találkozott valakivel? Ilyesmi még sosem fordult elő! Érdekesnek és szórakoztatónak találtuk a látványt, éreztük, hogy két külön világ találkozásának vagyunk a tanúi.

Amikor az anyám kijött a szobából, így szólt hozzánk:

- Az úr arra kért, hogy maradjak. - Látszott rajta, Rinpocse valósággal elbűvölte őt. Ez a hír meghökkentő, ugyanakkor fantasztikusan jó volt számomra és a nővérem számára. Mindhárman berendezkedtünk, és megpróbáltunk beilleszkedni a Szamje Ling életébe. Az étkezések során az ebédlőben a nyugati tanítványok számára, oldalt felállított hosszú asztalnál foglaltunk helyet. Az étel meglehetősen egyszerű volt; emlékszem, vacsorára kenyeret és levest kaptunk. Azon a hétvégén számos nyugati tanítvány tartózkodott az épületben, és persze ott voltak a bentlakók is. Minden nap több, szervezett gyakorlási lehetőséget biztosítottak számunkra. Fél hét táján ébredtünk, a gyakorlás hétkor kezdődött. A nővéremet és engem felkértek, hogy végezzünk el bizonyos, egyszerű feladatot, olyan munkákat, mint például a csészék előkészítése, és hasonlók.

Amíg ott tartózkodtunk, én is lehetőséget kaptam arra, hogy elbeszélgessek Rinpocsével. Emlékszem, elmondtam neki, mi minden aggaszt, milyen problémáim vannak az anyámmal. Nagyon megértő volt. Feltettem néhány, a könyvére vonatkozó kérdést - a Meditation in Action című kötet Angliában nem sokkal korábban jelent meg a Stuart and Watkinsnál. A legfontosabb azonban az volt számomra, hogy a közelében lehetek; engem már ez boldoggá tett.

A Szamje Lingben tartózkodó nyugati tanítványok többsége angol vagy skót volt. Nem emlékszem rá, hogy azon a hétvégén találkoztam amerikaiakkal. Rinpocse és a festőművész, Sherab Palden Beru mellett megismerhettünk egy harmadik tibetit, Aking rinpocsét, aki Trungpa rinpocse régi barátja, és a központ másik alapítója volt. Akong annak idején Trungpa rinpocséval együtt menekült el Tibetből, együtt laktak az oxfordi egyetemen, ahol Rinpocse az Angliába való megérkezését követően évekig tanult. Aking akkoriban csak ritkán tanított, bár ő maga is rinpocse volt. A Szamje Lingben ő irányította az adminisztrációs ügyek intézését, Rinpocse pedig a centrum spirituális vezetőjeként ténykedett. A jelek szerint már jó néhány élet óta ismerték egymást (a Trungpa tulkuk, vagy inkarnációk, és az Aking tulkuk a korábbi életeikben is nagyon közel álltak egymáshoz), ebben az életben pedig olyanok voltak, mint két testvér. Ennek ellenére amikor a Szamje Lingbe látogattam, valami komoly nézeteltérés támadt közöttük - erről akkor természetesen még semmit sem tudtam. Ott tartózkodásunk ideje alatt jelét sem láttuk az egyébként létező problémáknak, úgy érzékeltük, ezen a helyen minden rendben van, teljes a béke.

Örültem, hogy találkozhattam egy angol buddhista szerzetesnővel, Josie Wechslerrel, aki Rinpocse egyik tanítványa volt, és nagyon szerette őt. A ház emeleti részén volt egy részleg, ahol a tibetiek laktak; a nyugatiak ide általában nem léphettek be. Josie-nak megengedték, hogy a háznak ebben a részében lakjon, amikor éppen nem volt elvonuláson.

A reggeli és az esti szertartások során minden szöveget tibeti nyelven mondtak el. Akkoriban komoly hangsúlyt helyeztek a meditációs gyakorlatok tradicionális tibeti megközelítésére, amely sokban különbözött attól a módszertől, amit Rinpocse később kifejlesztett. Az átalakulása folyamat már akkoriban is zajlott. Rinpocse bevezetett egy új liturgiát, amelyet szinte minden nap angol nyelven hajtottak végre, és a légkör is gyorsan változott.

1968 nyarán Rinpocse Indiába látogatott. Először tért vissza Ázsiába azóta, hogy öt évvel korábban nyugatra érkezett. Bhutánban is járt, ahová az ország királynője hívta meg, aki maga is buddhista gyakorló volt. A királynő és Rinpocse is a nagy tiszteletű mester, Dilgó Khjence rinpocse tanítványa volt. A királynő, amikor tudomást szerzett arról, hogy Rinpocse Indiába készül, azonnal elküldte a meghívót. Oxfordban Rinpocse a tanára volt Singye Wangcsuknak, a királynő legidősebb fiának, Bhután majdani (azóta már: jelenlegi) királyának. Már maga a királyi család érdeklődése és meghívása is komoly megtiszteltetés volt, ám Rinpocse arra is lehetőséget kapott, hogy meditáljon a takcangi remetelakban, abban a híres barlangban, ahol Padmaszambhava meditált, mielőtt Tibet földjére lépett.

Ez volt az az elvonulás, amelynek során Rinpocse felfedezte a Mahadmura szadhanája című liturgiát. Azért írtam azt, hogy „felfedezte", mert a tradicionális tibeti felfogás szerint nem ő maga írta a művet. A szövegre - arra a szövegre, amelyről azt tartották, hogy évszázadokkal korábban maga Padmaszambhava írt - saját elméjének egyik zugában bukkant rá. Miközben abban a barlangban meditált, ahol néhány száz évvel korábban Padmaszambhava gyakorolt, rábukkant erre az értékes alkotásra, a szövegre, amely a jelen kor spirituális elfajzásával és a materializmussal foglalkozik, valamint azzal, hogy ezt a sötétsége hogyan lehet megszüntetni, miként lehet ökumenikus felfogásban bemutatni a színtiszta spiritualitást. A férjemet tertönnek tartották - ez a tibeti cím nagyjából annyit tesz, hogy „a kincs meglelője", vagy „a kincs felfedője". Ha nyugati szemmel nézzük, ha a Biblia fogalma szerint gondolkodunk, a tertönök körülbelül olyanok, mint a próféták. A címet azok szokták megkapni, akik felfedezték, meglelték azokat a tanításokat, bizonyos esetekben tényleges dokumentumokat, esetleg rituális tárgyakat, amelyekről azt tartották, hogy még Padmaszambhava rejtett el különböző helyeken azzal a célzattal, hogy a jövőbeni nemzedékek segítségére legyen. Véleményem szerint ezek a tanítások olyanok, akár az időzített bombák: a megfelelő időben új gondolkodásmódot vagy bölcsességet tárnak a világ elé. A rejtett tanítások egyike, a Tibeti halottaskönyv jól példázza mindezt. A szövegek közül néhány egy-egy eldugott sziklabarlangból került elő, de olyan is akad, amelyet valamiféle dobozba dugva egy folyó mélyén, vagy más, szokatlan helyen találtak meg. Vannak közöttük olyanok, amelyeket bizonyos emberek elméjében - a tertönök elméjében - rejtettek el, onnan kell előszedni őket. Rinpocsét az olyan tertönök közé sorolták, akik éppúgy képesek rábukkanni az efféle elmebeli termákra, vagy elmebéli „kincsekre", mint a tényleges, fizikai formával is bíró, elrejtett termákra. Rinpocse korábban, fiatal lámaként, Tibetben is több termát talált, de tudomásom szerint a Mahamudra szadhanája volt az első, amire azután bukkant rá, hogy elhagyta hazáját.

Rinpocse nem sokkal azelőtt tért vissza Bhutánból, hogy anyámmal és a nővéremmel ellátogattam a Szamje Lingbe. Magával hozta ezt a bizonyos szöveget, és már le is fordította angol nyelvre. Ottlétünkkor amellett, hogy tibetiül elkántálták, a Szamje Ling tanítványai angolul gyakorolták a Mahamudra szadhanáját. Emlékszem, a szöveget színes lapokon, fénymásolt formában kaptuk meg.

Egyik délután, miután már jó néhány napja a Szamje Lingben tartózkodtunk, beléptem a hálószobába, és azt láttam, hogy anyám kővé dermedten ül az ágyon. Olyan volt, mintha sokkot kapott volna. Jó néhány percig nem mozdult, egyetlen szót sem szólt, majd mégis megtörte a csendet.

- Istenem, engem hipnotizáltak! Hipnotizált egy ázsiai! Azonnal csomagoljatok össze! Ez fekete mágia! El kell hagynunk ezt a helyet!

Így utólag már azt is nagy eredménynek tartom, hogy ennyi ideig a Szamje Lingben maradt. Bizonyos értelemben véve valóban sor került valamilyen mágikus eseményre: anyám rövid időre teljes mértékben félre tudta tenni az előítéleteit, a beléje rögzült elveket. Nem igazán értem, ez hogyan vált lehetségessé. De bármi is volt ez a varázslat, sajnos megtört.

Akkoriban nem igazán fogtam fel, hogy anyám milyen figyelemre méltó módon viselkedett. Engem csak az érdekelt, hogy minél tovább maradhassak, és borzasztóan zavart, hogy anyám hajthatatlan maradt, menni akart. A nővéremmel együtt megpróbáltuk meggyőzni afelől, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, szó sincs fekete mágiáról, és tényleg nyugodtan maradhatunk. Könyörögtem anyámnak, kérleltem őt, de kijelentette, hogy azonnal indulnunk kell. Nem tehettem mást, felkerestem Rinpocsét, akit túl kevés alkalommal láttam, mióta a Szamje Lingben voltunk - legalábbis én így éreztem. Elmondtam neki, hogy anyám kiborult, és emiatt el kell mennünk. Megvigasztalt, azt mondta, nem kell aggódnom, minden rendben lesz, és hogy a jövőben még lesz alkalmunk arra, hogy találkozzunk egymással.

A nővéremnek volt néhány barátja Skóciában. Anyám úgy vélte, már elég idős ahhoz, hogy a hétvége hátralevő részét ezeknél az ismerőseinél töltse, nekem azonban vele együtt haza kellett térnem. Bepakoltam a csomagjainkat a kocsiba (egy Jaguar szedánunk volt), és anyámmal együtt visszaindultunk Londonba. Útközben nem szólaltam meg, ki se nyitottam a számat, legfeljebb egyszavas válaszokat adtam a hozzám intézett direkt kérdésekre. Már jó néhány órája úton voltunk, amikor anyám megállt, és vett nekem egy tölcsér fagylaltot - abban bízott, hogy ettől majd megváltozik a hangulatom. Megvártam, míg elindulunk, aztán letekertem az ablakot, és kidobtam a fagylaltot. Emlékszem, anyám a végén már könyörgőre fogta a dolgot:

- Elköltözünk Dél-Afrikába. Szeretni fogod azt a helyet! Veszek neked egy farmot, meg pár lovat. Annyi lovad lehet, amennyit csak akarsz, de kérlek, szépen kérlek, felejtsd el a buddhizmust, meg ezt a különös embert!

Természetesen egyiket sem felejtettem el.

Nem sokkal később visszamentem a benendeni iskolába. 1969 tavaszán jártunk. Körülbelül hat hónapig nem találkoztam Rinpocséval. Tavasszal szörnyű hírt kaptam: Rinpocsénak autóbalesete volt, aminek következtében a bal oldala teljesen lebénult. Valamivel később ismét hírt érkezett felőle: lassan, de biztosan gyógyulgat, és azt tervezi, hogy feleségül vesz egy fiatal angol nőt, bizonyos Maggie Russellt. Ismét megdöbbentem. Megint eltelt egy kis idő, és imést jött egy hír: Maggie úgy döntött, mégsem megy hozzá Rinpocséhoz. Furcsa módon ez volt a legzavaróbb hír. Egyszerűen nem bírtam elhinni. Valami ilyesmi járt a fejemben: „Hogy lehet neki nemet mondani? Hogy fordulhat elő, hogy feleségül akar venni valakit, aztán az illető ilyen egyszerűen kikosarazza? Annak a nőnek elment a normális esze!" Arra gondoltam, ha nekem lehetőségem nyílna arra, hogy feleségül menjek Rinpocséhoz, egyetlen percig sem haboznék. Nem, nem töprengenék, azonnal igent mondanék.

Később, amikor Rinpocse az autóbalesetéről írt, említést tett a tétovaság és a kétely legyőzéséről, önmagunk megcsalásának megszüntetéséről. A Tibetben születtem című könyv epilógusában, a „Dharma elültetése Nyugaton" című részben leírta, mi volt az üzenet, ami a baleset révén jutott el hozzá:

„Amikor teljes mértékben és őszintén belemélyed a tanításokba, az ember nem viheti magával saját téveszméit. Rájöttem, többé nem is próbálhatom megőrizni magamnak a magánélet, a különleges identitás vagy legitimáció semmilyen formáját. Nem rejtőzhetek a szerzetesi öltözék mögé, nem hozhatom létre magom körül a kifürkészhetetlenség álcáját, mert világossá vált előttem, hogy ezek mind csupán akadályok. Abban a tudatban, hogy még inkább a szangha részévé kell válnom, elhatároztam, hogy feladom szerzetesi fogadalmaimat. Ekkor minden korábbinál erősebben éreztem azt, hogy átadtam magam a buddhizmus ügyének, az ügy szolgálatának."(1)

Akkoriban semmit sem tudtam a baleset jelentőségéről. Állandóan Rinpocse járt a fejemben, már alig vártam, hogy ismét találkozzam vele. Tizenöt éves fiatal lányként teljesen belebolondultam, elsüllyedtem a saját életem, a saját drámáim részleteiben. Egyfolytában azon töprengtem, vajon miféle mélyebb jelentése van mindannak, amin Rinpocse keresztülmegy.

Ebben az időszakban romlani kezdett a tanulmányi eredményem. Soha sem éreztem jól magam Benendenben, ráadásul miután találkoztam Rinpocséval, drasztikusan megváltozott az életszemléletem, és egyre biztosabb voltam abban, hogy nem a megfelelő helyen vagyok, nem bírom felvenni a ritmust. Benenden olyan hely volt, ahová a brit felső osztálybeliek, a külföldi diplomaták, és a világ különböző pontjain élő uralkodók küldték a leányaikat. Oktatás és nevelés területén pontosan azt kínálta, amit a legexkluzívabb angliai magániskoláktól el lehetett várni. Az igazat megvallva sosem éreztem úgy, hogy beleillek az angol társadalomba, hogy része tudnék lenni - ez már egészen kisgyermekként is gondot jelentett a számomra, így érthető, hogy szenvedtem Benendenben. Amikor idáig eljutottam, már nem bírtam elviselni az iskolában kialakult helyzetet, egyre távolabb kerültem az ottani életviteltől. Abban az időszakban valóban problémás gyerekké váltam. Emlékszem az érzésre: valami arra ösztönzött, hogy elhagyjam azt a helyet. Nem is vágytam másra. Ez különösen azután volt így, hogy anyámmal eljöttünk a Szamje Lingből, attól fogva kétségbeestem, és egyfajta depresszió uralkodott el rajtam.

Ebben az időszakban történt, hogy az egyik barátnőm, aki a Cambridge közelében működő bentlakásos iskolák egyikébe járt, postán drogokat kezdett küldeni nekem. Rendszeresen kaptam tőle marihuanát, amit nagyon élveztem - tulajdonképpen bármihez hozzányúltam volna, ami segíthetett abban, hogy ideiglenesen megszűnjön az életemet tönkretevő feszültség. Valamivel később ópiumot kaptam tőle. Ezt a szert azelőtt még nem próbáltam ki. Arra gondoltam, elteszem az adagot valamilyen különleges alkalomra. Néhány hét múlva megtudtuk, hogy Erzsébet királynő Benendenbe érkezik, hogy meglátogassa Anna hercegnőt, aki szintén hozzánk járt, sőt, a mi házunkban lakott. Úgy gondoltam, ennél tökéletesebb lehetőség már nem is létezhet, ezért a királynő érkezése előtt megettem az ópiumot. Emlékszem, nagyon jól éreztem magam, ellazultam, és jól szórakoztam a látogatás alatt. Amikor felsorakoztunk a parkolóban, hogy búcsút intsünk a királynőnek, úgy éreztem, mintha lebegnék.

A következő dolog, amire emlékszem, az, hogy az iskola folyosóján fekszem. Úgy elnehezült a lábam, hogy egyszerűen nem bírtam talpon maradni. Fölöttem a nevelőtanárnő állt:

- Diana Pybus! - harsogta. - Azonnal keljen fel! Álljon fel. Miért fekszik ott?

Felnéztem rá.

- Mi a gond, haver? Betéptem, ennyi az egész.

Sejteni lehet, hogy ezzel milyen reakciót váltottam ki belőle. Azonnal jelentette az esetet az igazgatónőnek. Ágyba fektettek, mert akkor már eléggé szétcsúsztam, érthetetlen szavakat motyogtam. Másnap reggel meg kellett jelennem az igazgatónő előtt, hogy magyarázatot adjak a viselkedésemre. Elmondtam neki, hogy nem, természetesen szó sem volt drogokról, csak egy pohár bort ittam, életemben először, mert borzasztó nagy bánat kerített hatalmába az apám halála miatt, és azért, mert hirtelen átéreztem, mennyire hiányzik szegény. Nem kaptam komoly büntetést. Lehet, hogy elhitték a hazugságomat, de az is elképzelhető, hogy megsajnáltak. Egyébként a magyarázkodás előtt, éjszaka végig hallucináltam, és meg kell mondanom, nagyon élveztem a dolgot.

A félév során kihallgatást kértem az igazgatónőtől. Elmondtam neki, hogy vegetáriánus leszek, mert buddhista vagyok. Közölte, hogy nem kíván filozófiai vitába bocsátkozni velem, és hogy továbbra is meg kell ennem a húst. Kijelentettem, hogy többé nem akarok templomba menni. A Benendenben ugyanis vasárnaponként két istentiszteleten is részt kellett vennünk. Az igazgatónő az felelte, hogy a buddhizmus nem elég mentség, és továbbra is kötelező megjelennem a templomban.

Természetesen nem mentem el, és természetesen lebuktam. Büntetésként gyalog kellett elmennem a templomba, ami a faluban, az iskolától jó két mérföldnyire volt. A szent falak között meg kellett tanulnom az egyik zsoltárt, majd ugyancsak gyalog vissza kellett térnem az iskolába, ahol a nevelőtanárnő és néhány más tanár előtt fel kellett mondanom azt, amit megtanultam. A barátnőm, Veronica Bruce Jones úgy döntött, hogy elkísér. Amikor a templomhoz értünk, egy árva lelket sem láttunk. Nem mise idején érkeztünk, így a templom üres volt. Bementünk, és az oltár mögött megtaláltuk a vikárius palástját. Találtunk egy palack szentelt bort, amit természetesen megittunk. Azután magamra öltöttem a palástot, és prédikációt tartottam az üres padoknak az állandótlanságról, és elmondtam azt, amit a Buddha a Négy Nemes Igazsággal kapcsolatosan tanított. Emlékszem, a végén valami ilyesmit kiáltottam:

- Buddhista vagyok, és a buddhizmus sokkal jobb, mint ez!

Azután kissé viharverten visszasétáltunk az iskolába.

Valahogy sikerült befejeznem a tanévet. Akkor már tudtam, ősszel nem akarok visszatérni Benendenbe. Megkérdeztem az anyámtól, átmehetnék-e esetleg Kirby Lodge-ba; a nővérem két évig járt oda, ott fejezte be a tanulmányait. 1969 nyarán szerettem volna eljutni a Szamje Lingbe, de a szünetet anyámmal és Tessával töltöttem: Spanyolországba, pontosabban Mijasba utaztunk, ahol anyám villát bérelt a számunkra. Kiderítettem, hogy Mijasban hol lehet olcsón drogot szerezni. A piacon rendszeresen loptam. Elcsentem néhány kaftánt, meg pár olyan hosszú, színes ruhát, amilyet a közel-keleti asszonyok hordanak. Úgy gondoltam, ezek tökéletes hippi öltözékek. Spanyolországban volt egy kiskecském, Pannek neveztem el. Pórázon sétáltattam a faluban.

1969 őszén Kirby Lodge-ban folytattam a tanulmányaimat. Ez a viszonylag kis iskola (összesen tizenhat-tizennyolc lány számára volt benne hely) egy Cambridge közelében lévő faluban található. Benendenben leginkább a természettudományokban jeleskedtem, de Kirby Lodge-ban úgy döntöttem, hogy néhány nyelvből próbálok vizsgát tenni: szanszkritból, spanyolból és angolból. Szanszkritul azért akartam tanulni, mert érdekelt a keleti vallás. Az iskolában nem tudtak biztosítani nekem megfelelő anyagot és tanárt, de elintézték, hogy átjárhassak Cambridge-be, az egyik professzorhoz. Hetente egyszer átbuszoztam, és részt vettem az órán, ám mivel nem végeztem el a kijelölt házi feladatot, a professzor bizonyos idő múltán kijelentette, nem hajlandó tovább foglalkozni velem. Kirby Lodge-ban nem teljesítettem valami jól. Iskolát váltottam, de ezzel semmi sem oldódott meg, mert valójában nem ez volt a problémáim forrása.

Ebben az időszakban csupán egyetlen reménysugár ragyogott előttem. A tibeti nyelvet is szerettem volna megtanulni. Tudomásomra jutott, hogy Cambridge-ben él egy tibeti láma, bizonyos Ato rinpocse. Felkerestem, ő pedig elvállalta, hogy tibeti leckéket ad. A felesége, Alithea egy anglikán püspök angol lánya volt, úgy emlékszem, keresztény maradt. Imádták egymást a rinpocséval; a hölgy Rinpocse-lának szólította a férjét. Ato rinpocse időnként előadásokat tartott a buddhizmusról, de gyakorlatilag abból élt, hogy ápolóként ténykedett az egyik pszichiátriai intézetben. Hetente egyszer felkerestem őt az otthonában, hogy tibetiül tanuljak tőle. Nagyon türelmes volt, ő is, a felesége is nagyon kedvesen viszonyult hozzám. Ismerte Tringpa rinpocsét, sokra tartotta őt - így talán nem csoda, hogy imádtam hozzá járni.

Ami a családomat illeti: anyámmal még mindig komoly problémáim voltak, nem igazán javult a kommunikációnk. Kirby Lodge-ban az volt a szokás, hogy a tanítványokat a szüleik meglátogatták a születésnapjukon, tortát, és egyéb finomságokat hoztak. Közeledett október nyolcadika, a tizenhatodik születésnapom. Anyám az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy nem jön el. A fiatal lányok életében komoly mérföldkő a tizenhatodik születésnap, így érthető, hogy összetörtem, amikor megtudtam, hogy anyám nem látogat meg. Mielőtt ez a tudomásomra jutott, már meghívtam néhány embert az ünnepségre. Telefonon beszéltem anyámmal; azt mondta, menjek, vegyem meg én a zsúrhoz szükséges dolgokat.

A Kirby Lodge-ban töltött ősz során egyfolytában az járt a fejemben, hogy felmegyek a Szamje Lingbe, hogy ismét lássam Rinpocsét. Szóba se jöhetett, hogy ezt a tervemet megbeszéljem anyámmal, ezért úgy döntöttem, kihasználom az első kínálkozó alkalmat, és egyedül utazom oda. Október végén elhatároztam, hogy hétvégére elhagyom az iskolát. Engedély nélkül.  Megkértem a barátnőimet, hogy fedezzenek. Autóstoppal jutottam el Skóciába. Indulás előtt bementem a zöldségeshez, és vettem egy gránátalmát - ezt akartam ajándékba vinni Rinpocsénak. Igazából nem is tudom, miért éppen ezt a gyümölcsöt választottam, de az ötlet jónak tűnt. A gránátalmát betettem a táskámba.

Amikor megérkeztem a Szamje Lingbe, megtudtam, hogy Rinpocse nincs ott; két odaadó tanítványánál, egészen pontosan a Christopher és Pamela Woodman birtokában lévő, Garwald House nevet viselő régi skót házban lakik, ott lábadozik a balesete óta.

Annak, hogy Rinpocse elhagyta a Szamje Linget, volt egy másik oka is: komoly nézeteltérés támadt közte és Akong között. Miután visszatért Bhutánból, de főként az autóbalesetét követően Rinpocse megpróbált közelebb kerülni nyugati tanítványaihoz. Fel akarta fedezni a rendházi életen kívüli világot, nem akart tipikus tibeti szerzetesként élni. Át akarta lépni a kulturális határvonalakat. Akong egy darabig rémülten figyelte, hogy Rinpocse mit művel. Rinpocse később elmesélte, hogy Akongon eluralkodott a félelem, és ennek következtében mélyült el közöttük a szakadék. Nem értettek egyet abban, hogyan viszonyuljanak a nyugatiakhoz, és abban sem, hogy mit várjanak el tőlük. Akong egy darabig szemet hunyt Rinpocse viselkedése fölött (úgy tett, mintha semmit sem tudna Rinpocse szexuális aktivitásáról, és arról, hogy alkoholt fogyaszt), de amikor bizonyos információk napvilágra kerültek, többé nem fogta vissza magát. A balesetet követően Rinpocse többé nem volt hajlandó a vallás és a képmutatás álcája mögé rejtőzni. Akong ekkor egyetlen megoldást talált: híresztelni kezdte, hogy Trungpa rinpocse eszét vesztette. Előfordult, hogy nem engedte meg Rinpocsénak, hogy a Szamje Lingben tanítson. Rinpocse egyre kevesebb időt töltött a központban.

Akkor minderről természetesen semmit sem tudtam. Rinpocse tanítványa, akik a Szamje Ling közelében éltek, valószínűleg ismerték a hátteret, de senki sem tárta nyilvánosság elé a tényeket, Rinpocse kivételével mindenki arra törekedett, hogy eltusolják a történteket.

A Szamje Lingben töltött első estémen Rinpocse átjött, hogy együtt vacsorázzon a tibetiekkel. Vacsora után, amikor már éppen készült, hogy visszatér a Garwald House-ba, megláttam őt az épület előtt, a kocsinál. Már nem viselte a szerzetesi öltözéket, a világi emberek csubája, vagy köntöse volt rajta. Lassan, mankóra támaszkodva lépkedett - a baleset miatt nem úgy mozgott, mint korábban. Sikerült a közelébe kerülnöm. Ahogy elhaladt előttem, megállt, és üdvözölt. Nálam volt a gránátalma, amit ajándékba vittem neki. Elővettem a táskámból, feléje nyújtottam. Kedvesen átvette, megköszönte, és kijelentette, hogy ez fölöttébb figyelemreméltó gesztus volt. Akkor még nem meséltem neki arról, hogy álmaimban szerzetesnőként élek Tibetben.

Annak ellenére, hogy azon az estén csupán néhány percre láttam Rinpocsét, hamar rájöttem, hogy teljesen más ember lett, mint amilyen a balesete előtt volt. Természetesen fizikailag is más volt a megjelenése, mivel a fél oldala lebénult, és látszott rajta, komoly szenvedéseken esett át, de nem csak a külseje, nem csak a teste változott meg. Valahogy... másképpen manifesztálódott. Bámulatosnak találtam azt, amit láttam. A baleset előtt fiatalos volt, tiszta és könnyed, most viszont sokkal keményebbnek, sokkal megfontoltabbnak tűnt - valahogy olyan volt, mintha átesett volna valamiféle tökéletesedési folyamaton. Sokkal idősebbnek látszott, és olyasvalami sugárzott belőle, amihez hasonlót korábban senkinél sem tapasztaltam. Átalakult.

A nyugatiak, különösen az angol buddhisták sokkal inkább el tudták fogadni korábbi manifesztációját. Nyilvánvaló volt, hogy erőteljes és szinte tökéletes, de olyan módon, ami még nem volt rémisztő vagy fenyegető. Sugárzott belőle a megértő szeretet, az együttérzés. Most viszont, bár a kedvessége még mindig szembeötlő volt, fel lehetett benne fedezni valami haragosságot, valami bőszültséget. Kissé félelmetes élmény volt közelíteni hozzá, és amikor ránézett az emberre, a tekintete átható és zavarba ejtő volt. Számomra azonban magnetikusnak tűnt.

Szerettem volna magánbeszélgetést kérni tőle, de azok, akikkel a Szamje Lingben beszélgettem, azt mondták, szinte lehetetlen, hogy erre sor kerüljön. Ennek ellenére másnap úgy döntöttem, meglátogatom őt a Garwald House-ban. Elsétáltam a központtól kivezető ösvény végéig, azután elindultam a Woodmanék birtokát átszelő, hosszú autóúton. Vörös kaftán volt rajtam, abból a kollekcióból, amit előző nyáron loptam.

A Garwald House közelében találkoztam Rinpocse egyik amerikai tanítványával, aki a baleset után segített gondját viselni. A hölgy megkérdezte, mit keresek ott, én pedig azt feleltem, Rinpocséval szeretnék találkozni. Azt mondta, Riponcse nem fogad látogatókat. Kötötte az ebet a karóhoz, de én is ezt tettem. Elmondta neki, Rinpocsétól akarom hallani, hogy nem akar látni, addig nem adom fel a próbálkozást.

Végigmentem az autóúton. Amikor a házhoz értem, valaki felment az emeletre, és szólt Rinpocsénak, hogy váratlanul látogatója érkezett. Néhány perccel később a hölgy lejött, hogy közölte, néhány percre felmehetek Rinpocse szobájába. Felhívta a figyelmemet arra, hogy fogjam rövidre a dolgot. Felvezettek a lépcsőn, beléptünk egy tágas szobába, amelyben csak egy ágy, és egy kis éjjeliszekrény állt. Amikor beléptem, Rinpocse az ágyban feküdt, gesztenyebarna pamutpizsama volt rajta. Abban az időszakban sok időt töltött az ágyban - a baleset során szerzett sérülései, valamint a szövődményként fellépett tüdő- és mellhártygyulladás miatt kellett feküdnie. Hamarosan megtudtam, hogy az állapota nem gátolja meg abban, hogy szexuálisan továbbra is aktív maradjon.

Leültem az ágy szélére, beszélgetni kezdtünk. Boldog voltam, hogy láthatom. El sem tudtam hinni, hogy végül mégis eljutottam hozzá. Nagyon barátságos volt, úgy éreztem, sokkal közelebb áll hozzám, mint korábban bárki más. Nem számítottunk rá, de mindketten élvezettel vettük tudomásul, hogy az egyik apró dolog a következőhöz vezet, és létrejön egy olyan eseményláncolat, ami mindkettőnket boldoggá tesz.  Feléje nyújtottam a kezem, megfogta, azután megcsókoltuk egymást. Felült az ágyban, átölelt, és hívott, feküdjek melléje. Habozás nélkül eleget tettem a kérésének - tulajdonképpen egész végig abban reménykedtem, hogy erre sor fog kerülni.

Tizenhat éves voltam, nem sokat tudtam a szexről és a férfiakról, burokban nőttem fel, tizenhárom éves koromban vesztettem el az apámat, kilenc éves koromtól bentlakásos iskolákban éltem, ahol nem voltak fiúk. Cambridge-ben volt egy barátom, de a csókolózáson kívül nem sokat csináltunk. Amikor befeküdtem az ágyba, Rinpocse nekilátott, hogy levesse a pizsamáját. Emlékszem, megkérdeztem tőle:

- Hol a bugyija?

- Nos, a férfiak nem hordanak bugyit - felelte.

Döbbenten láttam, hogy a férfiaknak is van fanszőrzetük.

Miután beléptem a szobájába, olyan bensőségesen viselkedett, hogy természetesnek tűnt, hogy kapcsolatunk átjut erre az új szintre. Azelőtt még sosem voltam együtt férfival, mégsem rettentem vissza attól, hogy szeretkezzek vele. Néhány héttel később, amikor ismét meglátogattam, feltettem neki néhány kérdést a vallási tanítók szexuális kapcsolataira vonatkozóan, és természetesen azt is tudni szerettem volna, miért vált meg szerzetesi öltözékétől. Az első szexuális kapcsolatunk során azonban szó sem esett semmi ilyesmiről. Boldog voltam, hogy ott lehetek vele, és nem kérdőjeleztem meg semmit. Később rádöbbentem, skandallum, hogy együtt voltunk, de amikor erre gondoltam, akkor is az motoszkált a fejemben, hogy milyen borzasztóan jó volt.

Szeretkezés után az ágyban maradtunk, és beszélgettünk. Az egész hétvégét együtt, az ágyban töltöttük. Számomra teljesen logikusnak tűnt, hogy vele vagyok, sokkal ésszerűbbnek, mint addig bármi az életem során. Sosem kötődtem különösebben az angol kultúrához, mindig kívülállónak éreztem magam. Tulajdonképpen ostobaságnak tartottam az angol dolgokat. Egész életemben úgy éreztem, érzelmi szempontból elnyomott vagyok, aztán tessék, találkozom egy emberrel, akihez kapcsolódhatok, akire ráhangolódhatok, aki gondolatban bárhová képes eljönni velem. Úgy éreztem, megmenekültem és felszabadultam, mert ez az egész nem csupán azt jelentette, hogy bárhová elmehetek Rinpocséval, hanem azt is, hogy bárhová eljön majd velem. Azon a hétvégén felfedeztem ezt a mérhetetlenül nagy játszóteret. Rengeteg tér állt a rendelkezésemre, és éreztem, végre szabadon önmagam lehetek. Ez volt az egyik tulajdonság, amit mindig nagyra értékeltem benne, a végtelenségnek, a korlátlanságnak, a szabadságnak az az érzete, ami sugárzott belőle.

Emlékszem, felém fordult, és így szólt:

- Lehet, hogy egyszer, egy szép napon össze fogunk házasodni.

Ettől szinte elolvadtam.

- Igen, igen, szeretnék feleségül menni hozzád!

Amíg együtt voltunk, írt nekem egy gyönyörű verset. Így kezdődött: „Ez a frigy a nap és a hold frigye..."

Az embereknek sok mindent hisznek, sok mindent gondolnak a tantrikus szexről és arról, hogy milyen lehet együtt lenni egy guruval. Igen, valóban csodálatos élmény volt, de nem az egzotikus szexuális pozíciók és a szuper orgazmusok miatt. Ami valóban különlegessé tette az egészet, annak nem sok köze volt a testiséghez. Hogy is mondjam? A legjobb a hihetetlen kedvesség és együttérzés légköre volt. Olyan érzésem támadt, mintha magába szippantott volna tudatának végtelen űrje. Csak a mélység és a szeretet hihetetlenül boldogságos kombinációjaként tudom leírni ezt az együttlétet.

Mire véget ért az a pár nap, úgy éreztem, mintha ködben járnék. Igen, valami puha, bársonyos ködben, ami teljesen más, mint az a hideg és rideg tér, amiben addig mozogtam. Nehezen tudtam elszakadni tőle, de megtettem. Valaki éppen akkor indult útnak a Szamje Lingből; az illető levitt délre. Sikerült észrevétlenül visszajutnom az iskolába. Azt hiszem, sosem derült ki, hogy néhány napra elszöktem.


Ez a frigy


Ez a frigy a nap és a hold frigye,

az óceán és az ég házassága.

Mit mondhatnék még róla,

ha  benne van a mindenségben.

 

Ma nagy vihar dúl;

az őszi leveleket leszaggatja a szél.

Lám, ők is találkoztak,

a szél, meg a falevél.


Mi az érzés? Rád vágyni több lett,

mint érezni téged;

 sziklába vésném örökre

ezt az emlékképet.

 

A leveled gyönyörű, pusztán mert te írtad.

Úgy hallom, Krishna furulyál

valahol a távolban.

 

Bátorság kell, a tiéd és az enyém.

Szavaim sosem enyésznek semmivé.

bevésődtek ebbe a kőgigászba.

Nálam jártál, és ez az emlék,

miként mesterem léte,

örök lesz elmémben, agyamban.

 

Táncoljunk most együtt

az egynemű légben!

Énekeljünk együtt

a makulátlan csendben!

 

Még létezik a bánat,

az egy-ség töviskoronát kap s keresztet.

De nem, erről nem Poncius Pilátus tehet -





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 40
Tegnapi: 99
Heti: 40
Havi: 3 061
Össz.: 389 895

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: --- A Mennydörgő Sárkány/ Életem Csögyam Trungpával (részlet)
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2017 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »