H.G. Wells

 

I. Végítélet (A Vision of Judgment)

 

1.

Bru-a-a-a.

Füleltem, de semmit sem értettem.

Wa-ra-ra-ra.

- Jó Isten! - mondtam félálomban. - Mi ez a pokoli ricsaj?

Ra-ra-ra-ra-ra-ra-ra-ra-ra. Ta-ra-rra-ra.

- Elég ebből! - mondtam. - Miért kell nekem éppen ilyen… - Elhallgattam. Hirtelen fogalmam sem volt arról, hol vagyok.

Ta-rra-rara!  Hangosabban, egyre hangosabban szólt.

- Ez vagy valamilyen új találmány, vagy…

Tura-tura-tuuura! Fülsiketítő!

- Nem lehet igaz! - mondtam olyan hangosan, hogy halljam a saját hangom. - Hiszen ez az Utolsó Harsonaszó!

Tuuuu-rraa!

 

2.

Az utolsó futam úgy rántott ki a síromból, mint a horgász a halat a vízből.

Láttam a sírkövemet (elég hitvány kis kő volt, kíváncsi lettem volna, ki csináltatta); láttam a vén szilfát, és a tengert. Az egész nem tartott sokáig, a látvány úgy tűnt el a szemem elől, mint a levegőben szétfoszló gőzpamacs. Egyszeriben egy olyan amfiteátrumra hasonlító helyen találtam magam, amely tágasabb volt még az égboltnál is. Hatalmas tömeg hullámzott körülöttem, megszámlálhatatlanul sok ember, felfoghatatlanul sok nemzet, királyság, ország és kor szülötte. És fölöttünk, egy vakítóan fehér felhőtrónuson ott ült az Úristen, körülötte meg ott várakozott az angyalsereg. Azraelt és Mihályt azonnal felismertem - az előbbit a feketeségéről, az utóbbit a lángpallosáról -, és láttam azt az óriási angyalt is, aki megfújta a harsonáját. Ott állt a társai között, és félig leeresztve tartotta a hangszerét.

 

 

3.

- Ez aztán gyorsan ment - mondta mellettem egy alacsony férfi. - Nagyon gyorsan. Látják azt az angyalt a könyvvel?

Lehajolt, azután ágaskodni kezdett, hogy körbenézzen a körülöttünk zsúfolódó lelkek fölött és között.

- Mindenki itt van - mondta. - Mindenki. Most aztán mindent  meg fogunk tudni...

- Ott van Darwin! - vágott a saját szavába. - No, most aztán megkapta! És… Látja? Ott, azt a magas, tekintélyes kinézetű urat, aki megpróbál az Úristen szemébe nézni. A herceg... Rengetegen vagyunk, nem ismerek mindenkit.

- Ó, ott van Priggles, a kiadótulajdonos! Mindig szerettem volna megtudni az igazat arról, mi történt a többletpéldányokkal! Priggles okos ember volt… Most majd mindenre fény derül. Még az ő üzelmeire is.

- Meg fogom tudni róluk az igazat. Jól elszórakozom majd... Szerencsére "S" betűs a nevem, így a legtöbbjüket végighallgathatom, mielőtt...

A fogai között szűrve a levegőt mély lélegzetet vett.

- Itt vannak a történelmi személyiségek is. Látja? VIII. Henrik. No, ez aztán érdekes lesz. Neki aztán tényleg sok van a rovásán.

Halkabbra fogta a hangját.

- Nézze ezt a fickót, itt, közvetlenül előttünk! Ezt a szőrmókot. Egy ősember... Ott pedig...

Tovább beszélt, de nem figyeltem rá. Inkább az Úristen felé fordultam.

 

 

4.

- Ez az összes? - kérdezte az Úristen.

A könyvet tartó angyal  - a kötet egy sorozathoz tartozott, amely legalább akkora volt, mint a British Múzeum könyvtárkatalógusa  - végignézett rajtunk, és mintha egyetlen pillanat alatt megszámolt volna bennünket.

- Ez az összes - mondta, majd hozzátette:  - Ez, Uram, egy meglehetősen kicsiny bolygó volt.

Az Úristen szemügyre vett minket.

- Lássunk hozzá! - mondta.

 

 

5.

Az angyal kinyitotta a könyvet, és felolvasott egy nevet, ami tele volt "A" betűkkel. Az angyalhang visszhangjai valahonnan az űr legmagasabb régióiból érkeztek le hozzánk. Nem értettem tisztán a nevet, mert a mellettem álló alacsony férfi ezt sem hagyta megjegyzés nélkül.

- Mit mondott? - kérdezte. - Én "Ahab"nak értettem, de… Nem, az nem lehet, hogy arról az Ahabról van szó! Tudja, arról, aki a Szentírásban szerepel!

A tömegből egy puffatag felhőn egy alacsony, fekete alak emelkedett fel az Úristen lába elé. Elég mereven tartotta magát. Furcsa köntöst viselt, meg a koronát is; a karját keresztbe fonta a mellén, és komoran ráncolta a homlokát.

- Nos? - nézett le rá az Úristen.

Abban a kegyben részesültünk, hogy hallhattuk a fekete férfi válaszát. (A hely akusztikája egyszerűen csodálatos volt.)

- Bűnös vagyok.

- Mondd el a többieknek, mit cselekedtél - szólította fel az Úristen.

- Király voltam - mondta az alacsony koronás. - Hatalmas király. Élvhajhász voltam. Meg büszke. És kegyetlen. Háborúztam, egész országokat pusztítottam el. Palotákat építettem, habarcs helyett embervérrel tapaszttattam össze a köveket. Hallgasd, ó, Uram, az ellenem szóló tanúk szavát! Hallgasd azokat, akik bosszúdat kívánják! Sok százan, sok ezren akarják végzetem! - Felénk intett. - És ez még nem minden. Egy prófátát… Az egyik prófétánkat...

- Az egyik prófétámat - javította ki az Úristen.

- Négy napon és éjszakán át kínoztattam, mert nem volt hajlandó meghajolni előttem. Belehalt a szenvedéseibe. És… még mást is tettem, ó, Uram. Káromoltalak. Megfosztottalak attól, ami téged illetett volna…

- Megfosztottál - mondta az Úristen.

- Rábírtam népemet, hogy helyetted engem imádjon. A gonoszság akkor és ott még nem létezett,  de én már gyakoroltam. Nincs a kegyetlenségnek olyan formája, amivel ne szennyeztem volna be a lelkem. És most... most végül itt állok előtted, ó, Uram, hogy megbüntess!

Isten kissé felvonta a szemöldökét.

- Csatában ért utol a halál - folytatta az Ahab nevezetű férfi. - Itt állok előtted, és felkészültem rá, hogy elküldj a Poklod legsötétebb zugába. Nincs oly' ember, aki a Te hatalmasságod előtt igaztalanul merne szólni. Nincs olyan, aki kegyelemért merne rimánkodni. Előtted, Uram csak igazat lehet szólni. Ismerje hát meg minden ember, míly bűnöket követtem el!

Elhallgatott. Messze álltam tőle, nem láttam jól az arcát, de azt hiszem, elsápadt, és egyszerre volt jelen rajta a félelem, a büszkeség, és valami különös nemesség. Milton Sátánja jutott az eszembe.

- Amit elmondott, annak a java szerepel a nyilvántartásban - mondta a Nyilvántartó Angyal, és a könyve egyik passzusára tette az ujját.

- Valóban? - A Zsarnok meglepettnek tűnt.

Isten hirtelen előrehajolt, a kezébe vette a férfit. Felemelte, azután a tenyerére állította, mintha jobban szemügyre akarná venni.

A Zsarnok csupán parányi, fekete pöttynek tűnt az Úristen tenyerén.

- Valóban elkövette mindezt? - kérdezte Isten.

A Nyilvántartó Angyal lesimította a könyve lapját.

- Többé-kevésbé igen - mondta könnyed hangon. - De tett még mást is.

Újra a Zsarnok arcára néztem, ami nagyon különös változáson ment keresztül. Egyik kezét a szájára szorította, és úgy nézett a Nyilvántartó Angyalra, mint aki rosszat sejt. Talán az arcizmai rándultak össze, talán más történt, de eltűnt róla a dacnak és magabiztosságnak a legapróbb jele is.

- Olvasd! - parancsolt rá az Úristen a könyvet tartó angyalra.

Az angyal pedig olvasott. A legapróbb részletekre kiterjedően elmagyarázta a Zsarnok tetteit, és azt, mikor, mivel, hogyan követte el gonoszságait. Szabatosan fogalmazott, bár időnként egy kissé talán... khm...szabadszájúan. Persze a Mennyország hivatalnokainak megvannak a maguk kiváltságai.

 

 

6.

Mindenki nevetett. Még az Úr prófétája is mosolygott, akit a Zsarnok halálra kínoztatott. A jelek szerint a Zsarnok valóban kegyetlen kis fickó volt életében.

- Azután pedig - olvasta a Nyilvántartó Angyal olyan mosollyal, amitől tovább fokozódott vidámságunk  -, történt egyszer, hogy túl sokat evett, és elrontotta a gyomrát. Ezen aztán annyira feldühödött, hogy…

- Ó, csak ezt ne! - kiáltotta a Zsarnok. - Erről senki sem tudott... Ez nem is történt meg! Rossz voltam... beismerem. Gyakran gonoszkodtam, de ez… ez olyan ostobaság volt, hogy…

Az angyal továbbolvasott.

- Ó, Isten! - zokogta a Zsarnok. - Ne hagyd, hogy mindenki megtudja!  Megbántam bűneimet! Bocsánatot kérek…

Az Úristen tenyerén álló Zsarnok ugrándozni és sírni kezdett. Képtelen volt elviselni a szégyent. Nekiiramodott, hogy levesse magát Isten kisujjának végéről, ám az Úr egy laza csuklómozdulattal megakadályozta ebben. A Zsarnok ezután a mutató- és a hüvelykujj közötti nyílás felé futott, de az Úr összezárta az ujjait. Az angyal pedig rendületlenül olvasott. A Zsarnok zavarodottan futkosott Isten tenyerén, azután hirtelen a csukló felé fordult, és eltűnt az Úr ruhaujjában.

Arra számítottam, hogy Isten kirázza a vétkest a ruhája ujjából, ám nem tette meg. Végtelen az Ő kegyelme!

A Nyilvántartó Angyal elhallgatott.

- Igen? - kérdezte.

- A következőt - mondta Isten, mire a Nyilvántartó Angyal elkiáltotta a mocskos rongyokba öltözött, szőrös ember nevét. Az Úr őt is a tenyerére vette.

 

 

7.

- Lehet, hogy a Pokol az Úristen ruhaujjában van? - kérdezte a mellettem várakozó alacsony férfi.

- Létezik egyáltalán Pokol? - kérdeztem.

- Ha eddig nem vette volna észre - mondta az alacsony férfi, és a hatalmas angyalok  mögé  lesett -, egyetlen jel sem utal arra, hogy létezik a Mennybéli Királyság.

- Pszt! - szólt ránk a közelünkben álló nők egyike. - Hallgassák az áldott Szent szavait!

 

 

8.

- Ő volt a Föld Ura, de én voltam a Menyek Istenének prófétája! - kiáltotta a Szent. - És az emberek valamennyien ámulatba estek a jel láttán. Mert én, ó, Uram, tudtam miféle dicsőség vár ránk a Te Paradicsomodban, ott, ahol nincs többé félelem, nincs többé szenvedés. Pengék hasogattak, szegeket vertek a körmeim alá, lenyesték húsomat, és én tudtam, mindezt Istenem dicsőségére, az Ő iránti hűségem miatt kell elszenvednem, áldott legyen a neve.

Isten elmosolyodott.

- Végül rongyaimban, felsebzett testtel, szent szenvedéseim szagába burkolózva elindultam…

Gábriel hangosan felnevetett.

- …és lefeküdtem házának  kapuja elé, hogy jel legyek, hogy csodámra járjanak…

- Hogy kényelmetlenséget okozz másoknak - mondta a Nyilvántartó Angyal, és olvasni kezdett, ügyet sem vetve a Szentre, aki megállás nélkül sorolta, milyen dicsőségesen kellemetlen dolgokat művelt azért, hogy eljusson a Paradicsomba.

Alig valamivel azután, hogy a Nyilvántartó Angyal belekezdett tetteinek felolvasásába, a Szent is futkosni kezdett az Úristen hatalmas tenyerén. Csak rohangászott, azután felsikoltott. Ő sem tudta sokáig elviselni, hogy a Nyilvántartó Angyal könyörtelenül és cinikusan mindenki előtt felsorolta, pontosan milyen cselekedeteket hajtott végre. Szenvedett egy darabig, és végül - ahogy nem sokkal korábban a Zsarnok tette  - az Úr ruhaujjában keresett menedéket.

És ekkor mi magunk is bepillanthattunk a szentséges ruhaujjba, amelyben akár egy barlangban, pőrére vetkőztetett lélekkel, mintha testvérek lennének, egymás mellett ült a Szent és a Zsarnok.

Amikor rám került a sor, én is ugyanoda menekültem.

 

 

9.

- Most pedig - mondta Isten, miközben kirázott minket a ruhaujjából, és mi lehullottunk a bolygóra, amelyet Tőle kaptunk lakhelyül; a bolygóra, amely ott keringett  a napja, a zöld Sziriusz körül -, most, hogy már egy kicsivel jobban értitek egymást, és jobban ismertek engem… tegyetek próbát még egyszer.

Ezután az Úr és az angyalai hátat fordítottak nekünk, és hirtelen eltűntek a szemünk elől.

A trónus is semmivé vált.

Egy olyan földön álltam, amely csodálatosabb volt mindennél, amit korábban láttam. A táj kopár, kietlen, mégis gyönyörű volt, körülöttem pedig ott álltak az új, tiszta testek, amelyekben az emberek megvilágosodott lelkei lakoztak...

 

---

 

 

 

 

II. Álom  (A Dream of Armageddon)

 

A holtsápadt férfi Rugby után szállt fel a vonatra. A vasutas hiába próbálta siettetni, lassan mozgott. Még a peronon lépkedett, amikor észre vettem, milyen beteges az arca. Belépett a kupéba, azután nagyot sóhajtva leült éppen velem szemben, az ablak mellé. Tétova mozdulatokkal megpróbálta megigazítani a ruháját, de mielőtt ez sikerült volna, felhagyott a dologgal. Mozdulatlanná vált, és kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé. Nem sokkal később megérezhette, hogy figyelem, mert felnézett rám. Nem szólított meg, inkább fáradtan az újságja után nyúlt. Amikor kézbe vette a lapot, újra rámpillantott.

Úgy tettem, mintha olvasnék. Attól tartottam, hogy akaratom ellenére zavarba hoztam. Arra számítottam, közös utunk kényelmetlen hallgatással fog eltelni, így elképzelhető, mennyire meglepődtem, amikor megszólalt.

- Bocsánat, mit mondott? - kérdeztem.

- Az a könyv - mondta, és erőtlenül a kezemben tartott kötetre mutatott. - Az álmokról szól.

- Igen, valóban - feleltem. Fortnum-Roscoe művét, az Álom-államokat olvasgattam. Nem lehetett nehéz megállapítani a témáját, mert a borítón nagy betűkkel ott virított a címe.

A férfi hallgatott egy kicsit, mintha a hirtelen nem találná a megfelelő szavakat.

- Igen - mondta nagysokára. - Az író azonban nem közölhet semmit, aminek köze van az igazsághoz.

Az első pillanatban nem igazán értettem, mit akar ezzel mondani.

- Ő nem tudja - folytatta a férfi. - Nem tudhatja.

Figyelmesebben megvizsgáltam az arcát.

- Azt hiszem… - kezdte, de tétován elhallgatott. - Maga álmodott már? Úgy értem, látott már olyan élénk álmot, amiről azt hitte, hogy valóság?

- Én ritkán álmodom - feleltem. - Évente legfeljebb három élénk álmot látok.

- Ah! - Lerítt róla, azért hallgat, hogy összerendezhesse a gondolatait.

- Magával még nem fordult elő, hogy az álmai összekeveredtek az emlékeivel? - szegezte a mellemnek a következő kérdést.  - Soha nem voltak még kétségei? Még sohasem érezte úgy, hogy bizonyos dolgok már megtörténtek egyszer?

- Előfordult, de nem sokszor. Időnként megesett, hogy egy-egy pillanatra elbizonytalanodtam. Azt hiszem, a legtöbb ember úgy van ezzel, mint én.

- Ezt állítja ő… - mutatott a könyvemre.

- Fortnum-Roscoe szerint néha előfordul ilyesmi. Ő a benyomásaink erősségében látja a jelenség magyarázatát, de nem tartja törvényszerűnek a bekövetkeztét. Feltételezem, ön is hallott már egyet s mást erről a teóriáról.

- Nagyon keveset… Annyit azonban tudok, hogy helytelen.

Útitársam kórosan sovány keze egy darabig az ablaküveget simogatta. Felkészültem rá, hogy folytatom az olvasást. Észre vehette, hogy mit akarok tenni, mert előredőlt, de úgy, mintha meg akarna érinteni.

- Ugye létezik egy olyan jelenség, amit "következményes álomnak" neveznek? Tudomásom szerint ezzel a kifejezéssel jelölik az olyan különböző időpontokban látott álmokat, amelyek kapcsolódnak egymáshoz.

- Igen, azt hiszem valóban van valami ilyesmi. A szakkönyvekben ismertetett esetek többségében az álmodó valamilyen mentális problémával küszködött.

- Mentális probléma! Igen. Ebben lehet valami. Tényleg nem normális dolog, ha valaki így álmodik. Ám amiről én beszélek… - Elkapta rólam a tekintetét, és csontos kezére meredt. - De vajon igaz ez abban az esetben is, amikor valaki mindig ugyanazt álmodja? Álom az ilyen egyáltalán? Vagy talán valami más? Lehetséges lenne, hogy másról van szó?

Azt hiszem, az lett volna a legjobb, ha véget vetek a beszélgetésnek. Rámerőltette magát, kikényszerítette belőlem a válaszokat, és ez zavart. Mégsem utasítottam rendre. Talán az arca miatt nem. Ideges volt. Még most is emlékszem a szemére: zavaros volt, a pillája vörös. Biztos ön is találkozott már hasonló tekintettel. Szánalomra méltó.

- Nem pusztán arról van szó, hogy elvben más a véleményem, mint az öné - mondta. - Ez a dolog… szép lassan felőröl engem!

- Mármint az álmai?

- Ha egyáltalán álomnak lehet nevezni az ilyesmit. Minden éjszaka visszatér. És… élénk. Ó, mennyire élénk! Ez… - Kimutatott a vonat ablaka mögött elsuhanó tájra. - Ez olyan valószínűtlennek tűnik ahhoz képest! Már alig emlékszem arra, hogy ki vagyok, mivel foglalkozom…

Kis szünetet tarto