(Ez egy Tibet útikönyvnek készült, de egyelőre nem jelent meg.)

TIBET

 

1. Bevezetés

 

Tibet – mindenkinek más jut eszébe a névről: kínai megszállás, a száműzetésbe kényszerített Dalai Lama, népirtás, tartománnyá silányított ország, buddhizmus, mantrázó szerzetesek különböző méretű Buddha szobrok előtt, Himalája, hó és jég, bön, titokzatos gyógyító technikák, meditáció, misztika és mágia… Ezek a fogalmak a megfelelő kontextusban természetesen sajátságos értelmet nyernek, de manapság sajnos többnyire kiragadottan, sztereotípiákká silányítva találkozunk velük. A legtöbben „csupán” arról feledkeznek meg, hogy Tibet, ez a még ma is óriási, de egykor (nagyjából azidőtájt, mikor őseink hont foglaltak a Kárpát-medencében) hatalmas kiterjedésű, és mind politikailag, mind katonailag erősnek számító ország: emberek otthona. Hétköznapi hús-vér embereké, akik – bár hegyek között, számunkra egzotikus körülmények között élnek – bármilyen furcsa, nem tudnak se repülni, se kézrátéttel gyógyítani, sőt, az „om mani peme hum”-on kívül talán egyetlen mantrát sem ismernek. Emberek, akiknek alapjában véve ugyanaz a céljuk, mint mindannyiunknak: boldogan, nyugodtan, békében élni.

A nyugati világban élő ember hátán végigfut a hideg, ha az ún. „égbe temetésről” hall, amelynek során a halottakat feldarabolják, és kiteszik a hegyek csúcsára, madarak prédájára. Fintorogva gondolunk arra, hogy a tibeti nomádok jaktrágyával fűtenek; nehezen hisszük el, hogy nem minden tibeti vegetáriánus. (Szegények, talán éhen is halnának, ha nem ehetnének húst ott, ahol gyakorlatilag csak silány, fogyaszthatatlan növények nőnek.) A „művelt” nyugati ember érdeklődve nézegeti a titokzatos tibeti írásjegyeket, és a misztikum illatát érzi azon a szövegen is, amely valójában nem más, mint pld. hétköznapi, politikai graffiti, vagy felirat, amely azt tudatja, hogy legközelebb mikor jön a környékre a hatósági állatorvos.

Tibet csodálatos ország (vagy: tartomány, ha valakinek jobban tetszik ez a kifejezés), a lakói is csodálatosak, a nyelve és a kultúrája pedig legalább olyan értékes, fantasztikus és gazdag, mint pld. a magyar népé. Tibet lakói nem a „halottaskönyv” bűvöletében élnek – vidám emberek, akik éppúgy szeretnek nevetni, mókázni, mint mi magunk. Még mindig közel állnak a természethez, és nem csupán divatból, vagy megszokásból, hanem valóban hisznek abban a vallásban, amit gyakorolnak. Reménykednek a jó karmában, megpróbálnak úgy élni, hogy a következő alkalommal a lehető legjobb helyen szülessenek meg ismét, ennek ellenére időnként ugyanúgy botladoznak, hibáznak, mint bármely más ember.

Tibet egy mélyen vallásos, hányatott sorsú gazdag történelmű nép hazája, egy olyan ország, amelyet érdemes saját érzékszerveinkkel megtapasztalni annak érdekében, hogy valódi képet nyerjünk róla.

 

 

2. Az ország neve, a név eredete

 

Bármilyen furcsa, a „Tibet” nevet az általunk tibetieknek nevezett emberek a nyugatiaktól tanulták meg. Saját országukat Pö-nek (sok helyen a „Bod” szóval találkozhatunk, de ez csupán a tibeti szó lebetűzött változata), magukat pedig „pöpá”-nak nevezik. A Pö szó eredetét tekintve eltérőek az álláspontok: vannak, akik a bön vallás nevéből eredeztetik; mások szerint egy indiai hadvezér nevezte ezt a területet Pö-nek, vagyis menedéknek; ismét mások szerint az ország szanszkrit elnevezése (Bhota) adta az alapot.

 

{ide jön a BOD szó tibetiül}

 

Bizonyos irodalmi munkákban a Kang-dzsong, vagy a Szilden-dzsong (Hóország; Hidegország) néven említik meg ezt a vidéket. A nyugatiak által használt Tibet név éppúgy származhat a mongol Thubet, a kínai Dufan, mint az arab Tubbat szavakból.

 

 

 

3. Mítosz és valóság

 

Mint minden népnek, a pöpáknak, vagyis a tibetieknek is megvannak a maguk mítoszai, amelyekben az ország lakóinak eredetét próbálják megmagyarázni. A tibetiek körében legnépszerűbb ilyen történet szerint történt egyszer, hogy az egyik isten, akit Mindent Látó Szemûnek (Csenrézinek) neveztek,  aláereszkedett a Lét Birodalmából, hogy megszemlélje ezt a világot.

 

Mielõtt elindult volna: istentestét hússá, vérré és csonttá változtatta, és miképpen az emberek a ruhájukat, magára öltötte egy bölcs majom alakját. Termete öles, magasabb volt tán tizenkét  lábnál is; formája, izmai akár a legjobb harcosoké; orcája, ráncai, szeme s szakálla pedig mint a legrégibb rendház legvénebb lámájáé. Ahogy járt s kelt, ahogy elégedetten szemlélte a földeket, az óceánokat. Egyszer-egyszer megállt, hogy kijavítsa a gonoszok némely hibáját, növényeket, állatokat teremtsen, a tengerekbe folyókat vezessen. Egyszer azután megérkezett a Fagyos Föld égbenyúló hegyei közé. Eladdig Csenrézi sok teremtménnyel találkozott, de isten-, meg démonformájú élõlénnyel eggyel sem. Ám itt, a hegyek csúcsának közelében, ott, ahol örök a hó s a jég; ott, ahol folyók helyett gyémántfényû gleccserfolyamok várják az olvadást, a majommá változott Csenrézi meglelte a hegyi óriások tanyáját. Az óriások illõn, vendégnek kijáró módon fogadták a bölcs ábrázatú majmot, aki földjükre tévedett. Tejes teával, a hegy lábánál termõ illatos virágok szirmából készített pogácsákkal, sajttal s vajjal kínálták, tüzük mellé ültették, és úgy hallgatták beszédét, mintha tudnák, istennel van dolguk. A majommá változott Látó Szemû pedig beszélt, s beszélt. Elmondta Zordsötét és Sugárzó történetet; elmondta, hogyan lettek a jó és a gonosz démonok, a szellemek, az istenek és a félistenek. A hegyi óriások pedig hallgatták a bölcs majmot, s már bizton érezték, nem egyszerû állattal van dolguk. Marasztalták is az óriások Csenrézit, õ pediglen engedett az unszolásnak, s tanítójuk lett. De nem csak a hegyi óriások lettek gazdagabbak azzal, hogy közébük tévedt: õ is megismert valamit, amirõl eladdig csak hallott. A majommá lett Csenrézi megtudta, milyen is a földi szerelem. Mert beleszerelemesedett az egyik óriásasszonyba, s mivel az viszont megszerette õt, frigyre léptek egymással. Szerelmüknek fája hat gyümölcsöt érlelt: hat gyermekük született, kik külsõre majdhogynem olyanok voltak, akár a majmok, csak éppen a farkuk hiányzott. Amikoron aztán, jó sok idõ múlva Csenrézi úgy döntött, ideje visszatérnie a Felsõ Világba, leszármazottainak már nem volt se szeri, se száma. Szaporodtak, sokasodtak, és ahogy telt-múlott az idõ, fokozatosan elvesztették majom-tulajdonságaikat, majom-formájukat.

 

A különös nászra Ü-Csang tartományban, Cetang közelében került sor. Itt áll egy hegy, a Gonpo-ri, amelyben mindmáig megtalálhatók az óriásasszony nemzetségének otthont adó barlangok. Ezeket a félig majom, félig óriás lényeket tekintik a tibetiek őseinek; a farok nélküli majmok közül azok, akik apjukra hasonlítanak, jó emberek, akik pedig inkább anyjuk tulajdonságait hordozzák, mohók és erőszakosak.

 

A másik, kevésbé meseszerű feltevés szerint egy Rupati nevezető indiai király vereséget szenvedett az egyik csatában, és üldözői elől serege maradékával együtt Tibet földjére menekült. A katonák letelepedtek, és gyermekeket nemzettek a helybeli (rejtélyes helyről odaszármazó) asszonyoknak.

A legmodernebb kutatások szerint a tibetiek a mongolok rokonai, bár ez az állítás is megkérdőjelezhető.

 

A tibeti népről – melynek eredete nem tisztázott – először a kínaiak készítettek feljegyzéseket. Ez a nomád nép, amely – miként a magyarok a turult – a majmot tartotta ősének, a Kukunór vidékén élt, és főként állattenyésztéssel foglalkozott. Az i.e. 127-ből származó dokumentumok szerint a „barbárok” külön, önálló országban éltek. Az első tibeti állam, amely valójában nomád törzsszövetség volt, az i.sz. 3. században kiterjesztette hatalmát a tibeti felföld nagy részére. A 4. században ez a központi törzsszövetség megerősödött, s ezzel komoly aggodalmat okozott szomszédainak.

I.sz. 600 táján Namri Szongcen Jarlung, a Cangpo folyótól délre eső vidékek uralkodója megkezdte a tibeti fejedelemségek, a nagyobb törzsszövetségek és kisebb törzsek összekovácsolását. Halála után, 627. körül fia, Szongcen Gampo lépett örökébe, aki folytatta az ország egységének és hatalmának megszilárdítását. Szomszédaival is jó kapcsolatot kívánt kialakítani, ezért feleségül vette Brikuthi nepáli hercegnőt, és nőül kívánta venni az egyik kínai hercegnõt, Wen-csenget is. Ezzel a szándékával jelentõs politikai vihart kavart, mert a tuguhunok uralkodójának is hasonló tervei voltak a hercegnõvel - ő is rokoni kapcsolatba akart kerülni a kínai császárral. A tuguhunok felvonultak a tibetiek ellen, de Szongcen Gampo (200.000 katonája volt) legyõzte őket, s ugyanazzal a lendülettel leigázott négy kínai törzset is. A sikereken felbuzdulva folytatta a hadjáratot, és bevette Szecsuán városát. Ezt követõen ismét megkérte Wen-cseng kezét, követeivel ajándékot küldött a császárnak, akit azonban sem a gesztus, sem a katonai fenyegetés nem hatott meg: inkább hadba vonult. A kínai császár elvesztette a háborút, és Wen-cseng végül Szongcen Gampo felesége lett.

 

Szongcen Gampo tizenhárom esztendős volt, amikor elfoglalta a holtak közé távozó atyja helyét. Bölcs volt már gyermekként is: alig telt bele néhány esztendő, s tizenhat fontos, mindmáig érvényes törvényt hozott.

Amikor aztán férfisorba serdült, elküldte követeit a nepáli királyhoz, s megkérte a nepáli hercegnő kezét. Nepál királya szíves örömest Szongcen Gampóhoz adta leányát. A hercegnő amikor megérkezett, nem jött üres kézzel: magával hozott férje hazájába egy szobrot, amiről akkor még senki sem tudta, kiről formázták. Eközben az ifjú király, aki jól tudta, hogy házasságokkal mennyire meg lehet erősíteni a szomszédokkal való barátságot, a kínai császárhoz is elküldte követeit, s megkérette magának a kínai hercegnő kezét is. Adta a császár a leányát, hogyne adta volna, hisz` akkoriban erős volt a Fagyos Föld hada. De az történt, hogy a tuguhunok kánja is igényt tartott a császári leányra, így igencsak megorrolt Tibet királyára, amiért megelőzte őt... Szongcen Gampo el is küldte ellene seregét, s győzelmet aratott. Édes volt a diadal, oly édes, hogy a tibeti csapatok abba sem hagyták a hódítást, míg meg nem szerezték a Fagyos Föld körötti vidékeket...

Míg a király hadakozott, megérkezett Lhasza városába a kínai hercegnő is. Ahogy a nepáli király leánya, ő is magával hozott egy szobrot... Szerette a nép a két hercegnőt, annyira szerette, hogy a nepálit Zöld Tarának, a kínait pediglen Fehér Tarának nevezte el.

A Végtelen Könyörületesség istennője. Miközben a király hadakozott  s meghódította Burmát, bevonult Nepálba, a két hercegnő egymással versengett. De nem ám asszonyi módon kaptak hajba: a hitük elterjesztésével próbáltak híveket szerezni maguknak. Mert tudd meg, jó kán, hogy  a két szobor, amelyet magukkal hoztak, a Fényességes Buddha képmásai voltak. Mert Kínában és Nepál földjén már akkor ismerték a Megvilágosodott tanait, amikor a Fagyos Föld népe még mindig a bön isteneiben hitt. Zöld Tara és Fehér Tara templomokat épített, s mindkettőnek az volt a szándéka, hogy a Buddha tanainak segítségével kitúrja a másikat Szongcen Gampo kegyeiből...

A Buddha tanításai

 

 

Buddha:

Buddha az, aki saját erejéből elérte a tökéletességet és megvilágosodást, aki már ez életben meg van váltva, végtelenül kegyes, szent és bölcs kihirdetője az igazságnak, s megalapítója a buddhista vallásnak. A Buddha egy benső állapotnak vagy szellemnek a megnevezése.

 

Szamszára:

A szamszára e világ, melyben élünk, a tévelynek, a hibának, a születésnek, a szenvedésnek és a halálnak világa; ez a keletkezésnek és elmúlásnak, az örök változásnak, a csalódásoknak és fájdalmaknak, az újbóli megszületések szakadatlan, soha véget nem érő körforgásának a világa.

 

A négy nemes igazság:

„Amíg nem ismerjük és nem értjük meg a négy üdvigazságot, testvérek, mindaddig az újbóli megszületések szomorú és kietlen útját kell járnunk. És melyik az a négy üdvigazság? A szenvedés igazsága, a szenvedés okának igazsága, a szenvedés megszüntetésének igazsága, és azon útnak igazsága, mely a szenvedés megszűnésére vezet.

De ha egyszer teljesen megismertük és megértettük e négy üdvigazságot, akkor az élet-akarat elenyészik, kialszik ama törekvés, mely folyton új létre vezet és megszűnik az újbóli megszületések körforgása.

Testvérek! A szenvedés magasztos igazsága a következő. A születés: szenvedés. Az aggkor: szenvedés. A betegség: szenvedés. A halál: szenvedés. Szeretteinktől elszakítva lennünk: szenvedés. Nem szeretettekkel egyesítve lennünk: szenvedés. Amire vágyunk, azt el nem érnünk: szenvedés. Röviden: a lét, mint egyéni lét (mint egyéniség, mint énség) természeténél fogva minden ízében szenvedéssel van telve.

Testvérek! A szenvedés okának magasztos igazsága a következő. Ez az élet-akarat, a törekvés a lét és élvezet után, mely egyik életből a másikba vezet, és majd ebben, majd abban az alakban keres magának kielégítést. Ez a szenvedélyek kielégítése után való törekvés, törekvés az egyéni boldogság után, a jelen vagy egy túlvilági életben.

Testvérek! A szenvedés megszüntetésének magasztos igazsága a következő. Ez az élet-akaratnak, a lét és élvezet után való törekvésnek teljes megsemmisítése. Le kell ezt győznünk, meg kell magunkat tőle szabadítanunk, el kell magunkat tőle szakítanunk, többé nem kell neki helyet adni szívünkben.

Testvérek! Azon útnak magasztos igazsága, mely a szenvedés megszűnésére vezet, a következő. Ez az általam megtalált magasztos ösvény, melynek nyolc ága a következő: igaz ismeret, igaz szó, igaz cselekedet, igaz élet, igaz törekvés, igaz gondolkozás, igaz magábaszállás.

Testvérek! Két tévút van, amelyre azoknak, akik a megváltásra törekednek, nem szabad rálépniük. Egyik a szenvedélyek és az érzéki élvezetek kielégítése után való törekvés, alacsony, közönséges, méltatlan és vésze; ez a világfiak útja. Másik az önkínzás és aszkézis: nyomorú, gyötrelmes és haszontalan. Egyedül a középút (a magasztos nyolcágú ösvény), melyet a tökéletes talált meg, egyedül ez kerüli el mindkét tévutat, ez nyitja fel a szemeket, ez könnyíti meg  belátást és vezet megszabadulásra, bölcsességre, tökéletességre, Nirvánára.”

 

A nyolcágú ösvény:

- helyes tudás

- helyes viselkedés

- helyes beszéd

- helyes cselekvés

- helyes életvitel

- helyes törekvés

- helyes tudatosság

- helyes jelenlét (önuralom)

 

Nirvána:

A kedély és szellem azon állapota, melyben minden élet-akarat, minden törekvés a lét és élvezet után, s ezzel minden szenvedély, minden kívánság, minden vágy, minden félelem, minden rosszakarat és minden fájdalom kialudt. Ez a tökéletes benső béke állapota, az elért megváltás rendíthetetlen bizonyosságának kíséretében; olyan állapot, melyet szó nem képes leírni, és melyet a világi érzelműek képzelme hasztalan igyekszik maga előtt lefesteni. Csak aki önmagán tapasztalta, az tudja, mi a Nirvána.

 

Karma:

A karma a mi cselekedeteink összessége; érdemeink és hibáink, erkölcsi értelemben. Ha érdemeink túlnyomók, akkor magasabb rendű lény, vagy ember képében kedvező körülmények között fogunk ismét megszületni, de ha súlyos hibákkal terheltük meg magunkat, akkor szükségszerű következmény újból megszületnünk, méghozzá alsóbbrendű alakban, és szenvedéssel, fájdalommal elhalmozva.

 

 

Szongcen Gampo uralkodása idején Tibet meghódította Felsõ-Burma bizonyos részeit, 640-ben megszállta Nepált is, de onnan néhány évvel késõbb kivonultak a csapatok. A király megalapította Ra-szát, a fallal körülvett várost, amelyet késõbb Lha-szának, istenek földjének neveztek el.

654-ben Szongcen Gampo úgy döntött, templomot épít Kínában. A császár erre engedélyt adott. Valamivel késõbb Indiában meghalt Harsa császár. Minisztere, Ardzsuna, aki rövid időre a helyére lépett, gyűlölte a buddhizmust. Kína még Harsa halála előtt követséget küldött Indiába. A követek természetesen buddhisták voltak. Ardzsuna megölette a követeket, csak egy menekült meg közülük. Ez az egy ember Tibetbe jutott, segítséget kért és kapott Szongcen Gampótól. Valamivel később a tibeti sereg élén legyőzte Ardzsuna csapatait, fogságba ejtette a minisztert.

662-665 között Kásgár és Hótán került a tibetiek uralma alá.

666. táján Tibet - már Gar Tongcen vezetésével - legyőzte a tuguhunokat, akik Nyugat-Kínába menekültek. Azon a vidéken éppen éhínség tombolt, ezért a kínaiak nem örültek a menekültek érkezésének. Kína tartott attól, hogy Tibet katonai mozgása miatt további menekülők lepik el az országnak azt a részét, valamint attól is, hogy Tibet a sorozatos győzelmekkel túlságosan megerősödik. A császár azt fontolgatta, hogy nyílt támadást indít Tibet ellen - erre végül nem kerül sor. 668-ban a tuguhunok hűséget esküdtek Tibetnek. 670-ben a tibeti sereg bevonult a Tarim-medencébe (Délnyugat-Kína), és elfoglalt négy helyőrséget - éppen azt a négy helyőrséget, ahonnan a kínaiak a tartományt irányították. Kína ekkor 100.000 fős sereget küldött Tibet ellen, de vereséget szenvedett. Ugyanebben az évben történt, hogy a tibeti seregek uralma alá került egész Kelet-Turkesztán. 671. Újabb kínai sereg indult a tibetiek ellen. A vezér a felvonulás közben meghalt, a sereg visszafordult. 676-ban tibeti seregek kalandoztak a kínai Gansu tartományban. A kínai sereg visszavonulásra kényszerült. A kínai vezér erősítést kapott, és végül legyőzte a tibetieket. Ezután betört Tibet egyik tartományába, de mielőtt komoly veszteségeket okozhatott volna, visszavonulásra kényszerült. Kína ekkor tárgyalásokba bocsátkozott, de ezzel párhuzamosan máris felkészült a következő háborúra. (Abban mindenki biztos, hogy sor fog kerülni újabb összecsapásokra.) Ebben az évben meghalt Mangszong Mangcen, Tibet királya. A tibetiek titkolták a dolgot, nem akarták, hogy a kínaiak megtudják. A sereget ekkor hét vezér irányítja. 676 és 710 között labilis volt Tibet politikai és katonai helyzete. A király halálát ugyan sikerült titokban tartani, de valami mégis kitudódhatott, mert a korábban meghódított területeken (Nepál és Észak-India egyes részein) folyamatosak voltak a lázongások.

710-ben Tride Cugcen lett a király, őt később Meszagcomnak nevezték. Ő a fiának, az akkor még gyermek Jangcának akarta megszerezni egy kínai hercegnő, Jincseng Gonzu kezét. Meg is kapta; mindkét ország békét remélt a házasságtól. A hercegnő azonban szenvedett Tibetben, egyik tuguhun vazallusától kért segítséget. A romantikus lányszöktetésről tudomást szerzett a kínai császár, aki tartott az újabb háborúskodástól, ezért maradásra kérte a hercegnőt. 719-ben Kína már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy támadást indítson Tibet ellen. Csapatmozgások történtek a határvidéken a tibetiek és az arabok ellen. 740-ben tibeti küldöttség érkezett a kínai császárhoz, Jincseng hercegnő halálhírével. A követek békeszerződést akartak, amit a császár a hercegnő halála miatt visszautasított. A tibeti sereg erre válaszként betört Kínába. Hódítások, visszavonulások - folyamatos harcok következnek. A tibetiek végül több várost megtartottak; Shiput pld. a kínaiak csak 748-ban foglalják vissza. 750-ben Sziámban Kolofeng letta király; ő 754-ben segítséget nyújtott Tibetnek a Kína elleni harcokban. 755-ben meghalt Meszagcom király.

755-től Triszong Decen, Meszagcom fia a király. Uralkodását a buddhizmus, és a régi hit(ek) harcai jellemezték. Ármánykodás, segítő és ellenlábas miniszterek. A király hét „tanoncot” küldött Sántaraksita pandithoz, hogy tanulmányozzák a buddhizmust. Az új vallás mellé állt; kiadott egy dekrétumot, amelyben leszögezte: a három drágakő sosem merülhet feledésbe, támogatni kell a vallást, képviselőit.

 

Triszong Decen király, atyád és nagyapád erőfeszítéseinek köszönhetően országunk hatalmas, vallásunk egyre erősebb.

Azért készítettem e feliratot, hogy emléket állítsak csodálatos munkásságodnak. Mindent végrehajtottál, amire atyád és nagyapád vágyott; megteremtetted országunkban a békét s a jólétet, és létrehoztad azokat a vallási helyeket, ahol hitünknek adózhatunk.

Részletes jelentést írtam értékes munkádról és birodalmad nagyságáról. E jelentés most a te levéltáradban található.

Triszong Decen király, te más vagy, mint a szomszédos országok uralkodói. Hatalmadat ismeri mindenki a nyugati Rasitól a keleti Longshanig, de még északon és délen is.

Áldásos uralkodásod naggyá tette Tibetet. Boldog e nép, békében gyakoroljuk vallásunkat, s mindezt a te nagy szívednek köszönhetjük. Te nem csupán az emberekhez vagy nagylelkű és kedves, de mindenhez, mi élő. Ezért kaptad az emberektől a Trulgyi Lha Csangcsub Csenpo - Nagy Megvilágosodott, Csodálatos, Isteni Úr - nevet.

(A felirat Csongyéban, egy híd mellett felállított kőoszlopon a mai napig olvasható.)

 

763-ban szembeállította a a kínai és az indiai rendszerű buddhizmust, vitát rendezett a kínai és indiai bölcsek között a Szamje monostorban. A vitában az indiai bölcsek győztek. A kínaiak ezen megsértődtek - mintha a két út két külön vallás lenne -, és valóságos vallási háborút indítottak, aminek az lett a következménye, hogy a VIII. században állandósultak a tibeti-kínai határvillongások. Triszong Decen 200.000 tuguhunt küldött Kína ellen. Elfoglalta Jingzhou tartományt. A sereg továbbnyomult a kínai császárváros, Chang’an felé. A császár elmenekült. A tibetiek egy új császárt ültettek a trónra (Csenghong).

 

778-ban  Sziám és Tibet szövetséget kötött. Ezt követően a tibeti és sziámi seregek Szecsuánban együtt harcoltak a kínaiak ellen; ekkor Tibet nyújtott segítséget Sziámnak. 783-ban, miután Kína és Sziám között helyreállt a baráti viszony, Tibet és Kína békeszerződést kötött Qingshuiban. Ebben rögzítették a határvonalakat. Triszong Decen katonai szövetségek megkötésével próbálta erősíteni az országot. (Pld: a sziámi királyt - főként a 754-es segítségnyújtásért -  testvéröccsének nevezte.) A tibeti seregek benyomultak Indiába, a bihari Magadhába. A bódhi-fánál áldozatot mutattak be, megszereztnek néhány relikviát, azután visszavonultak. 790-ben Triszong Decen visszafoglalta Anxi négy helyőrségét a kínaiaktól, amit még 692-ben vesztettek el. A tibeti sereg nyugat felé, a Pamír irányába vonult; az Oxusig jutott el. 793 táján Hárún ar-Rasíd arab kalifa szövetséget kötött Kínával, mert tartott a tibetiektől. A szövetségesek megtámadták a tibeti sereget; tibeti oldalon komolyak a veszteségek, de nem történt jelentős területvesztés. Ennek ellenére Tibetnek le kellett mondania a terjeszkedésről. ( „A puszta tény, hogy a középkor két legerősebb hatalmának kellett szövetkeznie Tibet visszaszorítására, azt bizonyítja, hogy ezek a zord hegylakók bámulatos bölcsességgel, politikai és hadviselési értékekkel rendelkeztek ” – Petech.)

785-805 között Tibet nyugati irányban próbált terjeszkedni. Mindenki attól tartott, hogy az ellenség egyszerre négy irányból ront rá az országra, de az invázió elmaradt. (A tibeti forrásokban alig találni feljegyzéseket a nyugati országokkal vívott harcokról.) 797-ben Triszong Decen visszavonult az uralkodástól. Fia, Muni Csenpo lett a király. (Vitatott, hogy másfél, vagy hét évig uralkodott.) Muni Csenpo szociális reformokat akart, szociális nivellációt, de ezt nem igazán sikerült elérnie. Földreformot akart, a birtokok és javak egyenlő elosztását. Kudarcait követően Padmaszambhavával konzultált, aki közölte vele: „Erőszakkal nem lehet megszüntetni a gazdagok és szegények közötti különbségeket. Jelenlegi életünk feltételeit teljes mértékben előző életünk tettei határozzák meg, így semmit sem lehet tenni a helyzet megváltoztatása érdekében.” Muni Cenpo elfogadta ezt a vallásos színezetű magyarázatot, és még inkább a buddhizmus felé fordult, ami kétszeresen is vigaszt nyújtott neki.

804-ben Tride Szongcen lett a király. (Ő Triszong Decen másik fia volt.) Fiatal kora miatt négy miniszter segítette, ezek közül kettő buddhista volt. Uralkodása idején a tibetiek tovább zaklatták az arabokat. Megostromolták Szamarkandot, de nem vették be. Al-Mamún, Hárún ar-Rasíd  fia Turkesztánban békét köt Tibettel. 815-ben meghalt Tride Szongcen. Egyik fia, Tricug Decen (Ralpacsen) az utódja. Ő is buddhista; ekkoriban készült el az első szanszkrit-tibeti szótár. Ralpacsen azonnal csapatot küldött a tibeti-kínai határra; ezek az egységek folyamatosan zaklatták a kínaiakat. 821-ben kínai és tibeti buddhistáknak köszönhetően a két ország békeszerződést kötött. Ennek szövegét három kőoszlopra vésték rá. Az egyik oszlopot a kínai fővárosban, Csang-anban állították fel, a másodikat a határ mellett, Gugumerunál, a harmadikat pedig Lhaszában - ez még mindig látható.

 

 

836-ban Ralpacsent megölték, a bön-hívő Lang Darma lett a király. Közép-Tibetben megkezdődik a buddhista kolostorok lerombolása, a szerzetesek üldöztetése. A szerzeteseket kötelezték a nősülésre, fegyverek viselésére, italozásra, vadászatra stb. Akik ezt nem tették meg, azokat kivégezték. 842-ben Lang Darma király ellen merényletet követtek el; az eltervezett gyilkosságot egy buddhista szerzetes hajtotta végre. Tibet több államra hasadt; politikai káosz uralkodott. 1042-ben a híres indiai tanítómestert, Atisát hívják Tibetbe, hogy ismét terjessze a Tant. 1073-ban Atisa követői megalapították a szakja rendházat, majd a „vörös kalapos” szektát.

1206-ban Mongóliában hatalomra jutott Dzsingisz kán. 1234-ben Ögödej kagán vezetésével a mongolok meghódították Észak-Kínát. 1240-ben Godan (Köden) kán (Dzsingisz kán unokája) behatol Tibet területére, egészen Lhaszáig nyomul.  1247: a szakják nagy lámája és a kán között pap-patrónus viszony alakul ki. 1254-ben Kubláj kán a szakja pandita unokaöccsének, a szakja-rend vezetőjének adja a hatalmat az ország fölött. Kubláj kán a „birodalmi tanító” címet adományozza Phagpának, így a szakjapa rend válik a legerősebbé Tibetben. 1261-ben Tibet államai egyesülnek, a szakják főlámája a király. Kubláj kán  a tibeti buddhizmus követőjévé vált:

 

A fényességes Buddha, a világ kegyes és legyőzhetetlen ura, kinek jelenléte a legsötétebb helyeket is napfényként ragyogja be… Mint az Ő híve, mindig is különleges módon bántam országod szerzeteseivel és kolostoraival.

Hiszek a Buddhában, és hittem is, ezért tanulmányoztam nagybátyád, Szakja pandita írásait, és a Víz-Bivaly esztendőben (1253-ban) elfogadtam a te tanításaidat.

Miközben tanultam tőled, mindig is támogattam és segítettem hazád szerzeteseit és kolostorait, ám most viszonzásképpen a tőled kapott bölcsességért, ajándékot adok.

Ez a levél az én ajándékom. Ez a levél, mely bizonyítja, hogy ezennel te vagy Tibet ura, s mint ilyen, módodban áll megvédeni kolostoraitokat, néped hitét, és módodban áll szabadon hirdetni a Buddha tanításait.

Ráadásképpen, tisztelt s szeretett mesterem, ajándékba adok neked egy öltözéket, egy arannyal és gyöngyökkel ékített süveget és egy ugyanolyan hímes köntöst. Kapsz tőlem egy arany esernyőt és egy csészét is. Kapsz egy kardot, melynek markolatát drágakövekkel rakták ki; továbbá négy ezüstrudat és egy aranyrudat; kapsz egy tevét és két lovat, nyereggel, szerszámmal együtt.

Most, a Tigris évében megajándékozlak még ötvennégy ezüstrúddal, kétszáz láda teával, százötven vég selyemmel, hogy legyen minek árán felállítanod az istenségek szobrait.

Tibet szerzeteseinek és népének meg kell tudnia, mit tettem értük. Hiszem, hogy nem fognak más vezetőt keresni helyetted.

Az a személy, ki ezt a levelet birtokolja, soha, semmiképpen sem lehet népe kárára. A szerzeteseknek tartózkodniuk kell a pörlekedéstől és az erőszaktól. Békében, boldogságban kell egymás mellett élniük.

Azok, akik ismerik a Buddha tanításait, terjesszék azt. Azok, akik nem ismerik a tanokat, próbálják megismerni. Mindenki írjon, olvasson és meditáljon. Mindenki imádkozzon a Buddhához, s imádkozzék érettem.

Vannak emberek, akik azt állítják, a vallás tanulmányozása nélkül is lehet meditálni. Ez nem igaz. Először az értés képességét kell megszereznünk, s csak utána meditálhatunk. Az idősebb, tapasztaltabb szerzetesek segítsék az ifjabbakat, a fiatalok pedig kövessék a náluk tekintélyesebbek tanácsait.

A szerzeteseknek csak annyit üzenek: meg kell érteniük, mily hálásnak kell lenniük azért, hogy nem kötelesek adót fizetni, és hogy senki sem változtathatja meg erőnek erejével életük rendjét. Mi, mongolok csak addig fogunk tisztelni benneteket, amíg szerzeteseitek fáradhatatlanul hirdetik a Buddha igéit.

Ne higgyétek, hogy a mongolok képtelenek megérteni hiteteket! Fokozatosan mi is megismerjük.

Nagyra becsülöm szerzeteseiteket, és örömmel töltene el, ha hozzájuk nem illő cselekedetekkel nem hoznának szégyenbe népem előtt.

Mivel én vagyok a patrónusod, kötelességednek kell érezned, hogy terjeszted a Buddha tanait. Ezzel a levéllel elismerem, hogy hitetek támogatója vagyok.

Kelt a Fa-Tigris év (1254.) nyarának középső havában, a kilencedik napon.

 

1325. táján, Puton vezetésével végrehajtják a szent szövegek kanonizálását; létrejön a 108 kötetet Kandzsur, és a 225 kötetes Tandzsur. A buddhizmus egyre erősebbé válik az országon belül, ennek ellenére 1354-ben a szerzetesek uralmát a világi Pagmodru-dinasztia váltotta fel. Az 1400-as évek elején Congkhapa láma megalapította a gelugpa rendet, megreformálta a szerzetesi életet – egyebek mellett betiltotta a mágikus eszközök használatát. Két legkedvesebb tanítványa közül az egyik, Gedun Drubpa (az első Dalai lama)  a lhaszai kolostor főlámája, míg Ketrubdzse a Sigace közelében álló Tasilhumpo kolostor vezetője lett. Gedun Drubpa, majd utódai Tibet vallási és politikai vezetőjévé váltak, míg Ketrubdzse utódai lettek az ország második számú vallási vezetői, a pancsen lámák. (A Dalai lama címet csak 1578-ban kapta meg a gelugpa-rend vezetője Altan kántól; a korábbi „Dalai lamák” utólag kapták meg ezt a címet.)

 

 

A tibeti Kandzsur <

Oldal: Tibet - útikönyv első rész
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2024 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat