Sudhana könyvkiadó

lásd: facebook / sudhana kiadó


A könyv megjelent a Szukits kiadónál, és hamarosan újra megjelenik a Cartaphilus kiadónál.



Chuck Palahniuk


 

Halálkultusz


A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:

Chuck Palahniuk: Survivor

Anchor Books, 2000

Copyright © Chuck Palahniuk, 1999




Mike Keefe-nek és Mike Smithnek.

Shawn Grantnek, Heidi Weedennek és Matt Palahniuknak.

Ennek a könyvnek az ügynöke nem Edward Hibbert, aki egyébként minden humorával, energiájával és tudásával képviseli a munkámat.

Ebben a könyvben senki sem olyan okos, mint a szerkesztőm, Gerry Howard.

Sehol, senki sem olyan önfeláldozó és segítőkész, mint Lois Rosenthal.

Ez a könyv nem létezhetne a "Kedd Esti Íróműhely" nélkül, amit Suzy házában rendeznek. Ma ki hozott valami bemutatnivalót?

 

 

47


Próba, próba. Egy, kettő, három.

Hangpróba, hangpróba. Egy, kettő, három.

Talán működik. Nem tudom. Lehet, hogy hallanak, lehet, hogy nem. Nem tudhatom.

Ha hallanak, akkor figyeljenek. Ha hallanak, akkor most meg fogják tudni azt, hogy mi romlott el, és miért. Az egész sztorit megismerhetik. Mos a 2039-es járat repülési naplóját hallgatják. Ez az a szerkezet, amit köznyelven fekete doboznak neveznek. A belsejében van egy huzal, vagy mi a fene, amire rögzítődnek a hangok, meg minden más.

Most megtudhatják, hogy mi történt.

Rajta, hallgassák csak!

Érdekes dolog ez a fekete doboz, vagyis ez a hangrögzítő huzal. Akkor is megmarad rajta a hang, ha fehéren izzik.

Hangpróba, hangpróba. Egy, kettő, három.

Ha hallgatnak, akkor először is azt szeretném közölni, hogy az utasok már rég otthon vannak. Biztonságban hazajutottak. Az Új-Hebridákon tettem ki őket. Miután kiszálltak, csak ketten maradtunk a gépen. Felszálltunk. Azóta már a pilóta is kiugrott. Ejtőernyővel. Valahol. Nem tudom pontosan, hol. Valami víz fölött. Talán az óceán fölött. Nem tudom...

Ismételten szeretném kijelenteni: mindenki biztonságban van. Nem vagyok gyilkos!

Egyedül vagyok idefent.

Én, a repülő hollandi...

Ha hallgatnak, akkor tudniuk kell, hogy egyedül vagyok a 2039-es járat pilótafülkéjében. Csak pár tucat féldecis vodkásüveg van körülöttem. Meg némi gin. Itt sorakoznak az ablak előtt, a konzol fölött. Van itt pár kajás tálca is. Kijevi csirke meg marhaszelet Sztroganov módra. A pilótafülkében is maradt néhány. Az utasok hagyták ott. A légkondi szerencsére kitisztította a levegőt, alig érezni az ételszagot. A magazinok is itt vannak, amiket az emberek olvasgattak. Mindegyik ülés üres; olyan a gép belseje, mintha az utasok csak az illemhelyre ugrottak volna ki. Egyszerre mindegyik. A plasztik fejhallgatókból idáig hallatszik az idegnyugtatónak mondott zene.

Idefent vagyok, a felhők fölött szállok. Egyedül egy Boeing 747-400-as időkapszulában. Egyedül kétszáz adag csokitortával. Meg persze a zongorával. Mert a gép bárjában az is van. Ha akarnék, most felmehetnék azon a keskeny csigalépcsőn, és keverhetnék magamnak egy italt a pultnál.

Isten őrizzen attól, hogy a részletekkel untassam magukat. A lényeg az, hogy a robotpilóta irányítja a gépet. Addig maradok idefent, míg tart az üzemanyag. Míg - ahogy a pilóta mondta - kiszárítjuk a tankot. A hajtóművek egymás után fognak leállni. Ezt is a pilótától tudom. Azt akarta, hogy tisztában legyek azzal, mi fog történni. Előadta amit akart, aztán a jet-hajtóművekről magyarázott, a különféle hatásokról, elvekről és ellenhatásokról. Elmagyarázta, hogyan lehet megnövelni az emelkedés szögét, és hogy miután a hajtóművek leállnak, hogyan fog a gép gigászi, 450,000 font súlyú vitorlázó repülővé változni. Amikor ez bekövetkezik, a robotpilóta egyenesbe hozza a törzset. A pilóták ezt nevezik kontrollált ereszkedésnek.

Na, ez most másképp lesz, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. A változatosság kedvéért. Egyébként ami az ereszkedést vagy süllyedést illeti, erről tudnék mesélni. Ha tudnák, min mentem keresztül az elmúlt egy évben, nem csodálkoznának azon, hogy mennyit tudok arról, hová képes lesüllyedni az ember. Lealacsonyodni. Így is mondhatnám, de... Minek?

A pilótán, amikor kiugrott az ejtőernyőjével, csak az uniformisa volt, ami úgy nézett ki, mintha valami mérnök tervezte volna. Ez kissé zavarta; biztos attól félt, hogy fázni fog. Egyébként segítőkésznek bizonyult. Tényleg az volt. Én nem lettem volna ennyire segítőkész, ha egy fickó stukkert nyom a fejemhez, és megkérdi, mennyi üzemanyag maradt a gépben, és ennyi naftával milyen messzire lehet eljutni. Elmondta, hogyan emelhetem vissza a gépet utazómagasságba azután, hogy ő kiugrott az óceán fölött. És azt is elmondta, hogyan működik a fekete doboz.

A négy hajtóművet megszámozták. Egy, kettő, három, négy.

A kontrollált ereszkedés utolsó fázisában a gép orra a föld felé fog fordulni. Ez lesz a végső szakasz. Másodpercenként harminckét lábnyi távolságot fogunk megtenni. Megtenni? Zuhanni! Ezt nevezte a pilóta végső sebességnek. Ez az a sebesség, amellyel az azonos tömegű testek haladnak.

A pilóta sok mindent elmondott. Beszélt a newtoni fizika részleteiről, még a pisai ferde tornyot is megemlítette. Azt mondta:

- De kérem, ne hivatkozzon rám! Lehet, hogy valami apróságra rosszul emlékszem. Már rég nem végeztem elméleti tesztet.

Azt mondta, az A.P.U., a gép belső generátora egészen a becsapódás pillanatáig fogja termelni az energiát.

- Sztereóban fog szólni a zene, és a légkondi sem áll le. Amíg ön érezni fog... egyáltalán... addig minden működik

Erre azt feleltem, hogy nem igazán érdekel a dolog, mert én már régen nem érzek semmit. Régóta. Körülbelül egy éve. Azt is megmondtam neki, hogy tulajdonképpen már csak az érdekel, hogy lezavarjam őt a gépről, mert akkor végre lerakhatom a fegyveremet.

Olyan régóta szorongattam azt a rohadt stukkert, hogy már tényleg nem éreztem semmit.

Amikor az ember szépen eltervezi, hogy eltérít egy repülőgépet, totál egyedül, akkor minden bizonnyal megfeledkezik egy aprócska részletről. Nevezetesen arról, hogy amíg sakkban kell tartania a túszokat, addig a gépeltérítő nem mehet ki a mellékhelyiségbe.

Mielőtt leszálltunk Port Vilában, már én voltam az úr a gépen. Elég rendes úr voltam, mert gondoskodtam arról, hogy a túszaim mindent megkapjanak. Éhesek? Szomjasak? Parancsolnak egy párnát? Mindenkitől megkérdeztem, milyen kaját kér, mit szeret. Csirkét? Marhát? Koffeinmentes vagy normál kávét óhajt?

Ha ételekről és italokról van szó, akkor tényleg profi vagyok. Személyesen szolgáltam ki mindenkit. Csak az volt a baj, hogy fél kézzel kellett csinálnom, mert a másikban, ugye, a pisztolyt tartottam.

Amikor földet értünk, és az utasok meg a személyzet tagjai is mind kiszálltak, odaálltam a kabin ajtajához, és elnézést kértem tőlük. Bocsánatot kértem a kényelmetlenségért, amit okoztam nekik. Kértem, nyugodjanak meg, most már tényleg biztonságban érezhetik magukat. Megköszöntem, hogy éppen ezzel a légitársasággal utaztak, és megkértem őket, a jövőben se válasszanak más céget.

Amikor ketten maradtunk a fedélzeten, a pilóta meg én, felszálltunk.

A pilóta, mielőtt kiugrott, elmondta, hogy amikor a hajtóművek leállnak, ki fognak gyulladni bizonyos jelzőlámpák. Egyes számú hajtómű leállt. Kettes számú... Hármas. Négyes. Miután mindegyik leállt, csak úgy lehet levegőben tartani a gépet, hogy felhúzom az orrát. Ez nagyon egyszerű, csak a kormánykereket kell megrángatni. A pilóta "rúdnak" nevezte. Ekkor, mondta, liftezni kezd a farok. A gép veszít a sebességéből, de megtartja a magasságát. Az ember eldöntheti, melyik fontosabb neki: a sebesség, vagy a magasság. Mindkettőt nem lehet szinten tartani. De végül is teljesen mindegy, mert a gép így is, úgy is bele fog orrolni a földbe.

Amikor itt tartott, rászóltam, hogy ennyi bőven elég, mert nem pilótajogosítványt akarok szerezni, hanem valami egészen másra készülök. Bevallottam, már rég ki kell mennem. Hiába, na, a gépeltérítők is csak emberek. Szerettem volna, ha minél hamarabb kiugrik.

Lelassítottunk 175 csomós sebességre. Nem untatom magukat a részletekkel. Elég az hozzá, hogy 10,000 láb alá süllyedtünk, aztán kinyitottuk a kabinajtót. A pilóta kiugrott, én meg, mielőtt becsuktam az ajtót, fél kézzel elővettem, és utánahugyoztam.

Soha életemben semmi sem esett ilyen jól!

Ha Sir Isaac Newtonnak igaza volt, akkor a pilóta nem kapta a nyakába a fröccsöt. Ha az öreg tévedett, szerencsétlen pasas elázott menet közben.

Szóval, most robotpilótával repülök, 455 mérföldes óránkénti sebességgel. Nem rossz, igaz? A sebességnek és a repülési iránynak köszönhetően úgy látom, mintha a nap egyhelyben állna. Megállt az idő. A felhők fölött szállok, 39,000 láb magasan, a Csendes-óceán fölött, a becsapódási hely felé, ami valahol Ausztráliában lesz.

Véget fog érni az életem.

Egyenes vonalban haladok, délnyugati irányba. Egészen addig, míg leállnak a hajtóművek.

Még egyszer: önök a 2039-es járat fekete dobozát hallják!

A magasságról, az irányról, a sebességről már beszéltem. Azt is elmondtam, hogy a gép üres. A pilóta azt mondta, hat, esetleg hét óra múlva fognak kiszáradni a tankok.

Már csak ennyi időm van, szóval jó lesz, ha igyekszem.

A fekete doboz minden szót rögzít, ami elhangzik a pilótafülkében. A történetem nem fog milliónyi apró cafatra szakadni, és nem fog elégni abban a lángtengerben, ami a becsapódás után keletkezik majd. A gép roncsait át fogják kutatni, és megtalálják a fekete dobozt. Megtalálják a történetemet.

Hangpróba, hangpróba. Egy, kettő, három.

Amikor a pilóta kiugrott, és kinyitottuk az ajtót, megláttuk a hadihajókat. Biztos észlelték a gépet a radarjukkal. Nem igazán érdekelt. Szóval, ahogy ott álltunk a nyitott ajtóban, és üvöltve száguldott mellettünk a szél, a pilóta rám nézett, és megkérdezte:

- Miért akar ilyen szörnyű halált halni?

Ráordítottam, hogy ne húzza az időt, és a érdekli a dolog, majd hallgassa meg a felvételt.

- Ne felejtse el - mondta -, csak pár órája maradt. És azt se, hogy nem tudhatja pontosan, mikor fogy ki az üzemanyag. Az is elképzelhető, nem jut a beszámolója végére.

- Na és? - kérdeztem. Azt hitte talán, hogy ez érdekel? Hogy van bármi, ami érdekel?

Kiugrott, én meg könnyítettem magamon, aztán becsuktam az ajtót. Visszajöttem a pilótafülkébe, előrenyomtam az egyik kart, hátrahúztam a kormányt, és utazómagasságba emelkedtem. Ezután már csak a robotpilótát aktiváló gombot kellett megnyomnom, és...

És itt vagyunk a jelennél.

Szóval, önök most a 2039-es járat elpusztíthatatlan fekete dobozának felvételét hallják. Ha gondolják, elemezzék ki a gép röppályáját. Ha megtalálták a törmelékeket és a krátert, amit ütni fogok, rájöhetnek, hogy tényleg nem értek a repüléshez. Amikor ezt a felvételt hallgatják, én már nem élek.

Már csak pár órám maradt, hogy előadjam a sztorimat.

Talán elég lesz az idő.

Hangpróba, hangpróba. Egy, kettő, három.

Az ég kék és ragyogó. Minden irányban. A teljes napkorongot látom, előttem, jobb oldalt izzik. A felhők fölött szállok. Ez a gyönyörű nap örökké fog tartani...

Szóval, térjünk a lényegre. Belekezdek.

Ez történt a 2039-es járattal. Ennyit erről.

Az igazat megvallva, elég rosszul érzem magam.

És...

Már legalább tíz percet elvesztegettem a bevezetővel.

És...

Rajta!



46


Az életem olyan kemény volt, mint a túlfőzött marhahús. Persze akadtak csirkehús vagy halhús puhaságú pillanatai is, csak ritkán.

Szóval, előfordult, hogy amikor éppen valamilyen húst paníroztam, amikor az egyik kezemben egy szelet valamit tartottam, a másik meg tiszta tojás volt, felhívott valaki. Éppen akkor. Felhívott, mert bajban volt.

Sokszor, nagyon sokszor megesett a dolog.

Azon az éjszakán egy lány hívott fel. A háttérben dobogós zene szólt, biztos valami diszkó közeléből telefonált. Mondott valamit, de csak egy szót értettem: hátra.

Aztán azt, hogy seggfej.

Aztán azt, hogy lenni. Vagy azt, hogy semmi? Nem tudom. Amikor az ember a konyhában van, és húst paníroz, és a kagylóból, a háttérből bum-bum zene hallatszik, akkor nem igazán lehet odaképzelni a szavakat. A lány megpróbálta túlüvölteni a zenét. A hangja alapján ítélve fiatal volt és fásult. Megkérdeztem tőle, megbízik-e bennem. Aztán azt, hogy elege van-e abból, hogy mindenki őt bántja. Aztán azt, hogy ha csupán egyetlen módon szabadulhatna meg a sok fájdalomtól és gyötrelemtől, akkor hajlandó és képes lenne-e végigmenni az úton?

Az aranyhalam izgatottan körözött az üveggömbjében, a frizsider tetején. Felemeltem a kezem, és bedobtam a vízbe egy szem Váliumot.

Aztán ráordítottam a lányra, hogy tényleg elege van-e mindenből.

Aztán kijelentettem, hogy nem fogok itt állni, és nem fogom végighallgatni a sirámait.

Minek? Hallgassam végig, és hozzam rendbe az életét? Kész időpocsékolás. Az emberek nem akarják, hogy bárki rendbe tegye az életüket. Senki sem akarja, hogy megoldódjanak a problémái. Nem akarják, hogy véget érjen a drámájuk. A kínjuk. Hogy pont kerüljön a történet végére. Hogy eltakarítsák a mocskot, amit ők csináltak. Mert mijük maradna akkor? Csak a nagy büdös semmi, ami mindig ismeretlen.

A legtöbb ember, aki felhív, már pontosan tudja, mit akar tenni. Vannak, akik meg akarnak halni, csak engedélyt vagy jóváhagyást kérnek hozzá. Tőlem. Vannak, akiknek nem engedély kell, hanem egy kis bátorítás. Egy kis löket. Az, aki már rászánta magát az öngyilkosságra, nem sok humorérzékkel rendelkezik. Egyetlen rossz szó, és egy hét múlva az illető már a temetőben fekszik. A legtöbb hívóra nem is figyelek oda igazán. Elég, ha meghallom a hangjukat, és meg tudom állapítani, hogy melyik él még, és melyik az, aki valójában már meghalt.

Tudtam, a diszkó elől telefonáló lánnyal úgysem mennék semmire. Gyorsan el akartam intézni az ügyet, ezért megmondtam neki a megoldást.

- Öld meg magad.

- Mi? - kérdezte.

- Öld meg magad.

- Mi? - ismételte.

- Vegyél be nyugtatót vagy szívgyógyszert, igyál rá alkoholt, aztán húzz a fejedre nylonzacskót.

- Mi?!

Fél kézzel nem lehet jól bepanírozni a húst, ezért rákiabáltam a lányra, hogy most, vagy soha! Húzd meg a ravaszt, vagy hajítsd el a stukkert. Ne vacakolj. Most veled vagyok, de meghalnod már egyedül kell. Nem érek rá egész este.

Először azt hittem, új effektet kevertek a zenébe, de aztán rájöttem, a lány sír. Zokogott. Letettem a kagylót.

Nem elég, hogy húst kell paníroznom, itt vannak ezek az emberek, akik azt várják tőlem, hogy rendbe hozzam az életüket!

A telefonnal a kezemben megpróbáltam egyenletesen bepanírozni a húst. Nem igazán sikerült. Fél kézzel? Beleejtettem a szeletet a nyes tojásba. Lerázogattam, aztán megforgattam a zsemlemorzsában. A baj csak az volt, hogy nem lett egyenletes a bevonat. Itt-ott megvastagodott a panír, de voltak olyan foltok, ahová semmi sem jutott belőle. A vastag helyeknél azt sem lehetett megállapítani, mi van a külső alatt.

Egyébként remek szórakozásnak tartottam a dolgot. Az emberek felhívtak. Olyan emberek, akik komolyan foglalkoztak az öngyilkosság gondolatával. Nők is. Ott voltam egyedül, mármint az aranyhalammal, a piszkos konyhámban, és húst paníroztam. Ott álltam bokszeralsóban, és valakinek a fohászait hallgattam. Aztán utat mutattam az illetőnek. Kimértem rá a megfelelő büntetést.

Felhívott egy pasas. Nem sokkal azután, hogy elaludtam. Nem először történt ilyesmi. Néha elfelejtettem kihúzni a telefont. A vesztesek általában akkor telefonáltak, amikor már bezárt az utolsó bár, és kénytelenek voltak hazamenni. Az a bizonyos pasas otthonról hívott. Elmondta, a lakása padlóján ül. Nem bírt aludni a rémálmai miatt. Álmában mindig repülőgépeket látott. Utasokkal teli, zuhanó gépeket. Senki sem tud segíteni szerencsétleneken. Borzalmasan valóságos az egész. A fickó nem bírt aludni. Ő sem tudott segíteni a gépek utasain. Elmondta, hogy egy puskát tart az álla alá, és arra kért, hogy egy, csak egyetlen egy okot mondjak, miért ne húzza meg a ravaszt.

Nem bírt élni azzal a tudattal, hogy ismeri a jövőt, mégsem képes segíteni másokon.

Általában ilyen áldozatok hívtak fel. Az ilyen krónikus szenvedők. Vagy szenvelgők? Nem tudom. Felhívtak, és remekül elszórakoztattak. Jobb volt, mint a tévé.

Azt válaszoltam neki, rajta, tegye meg. Elmondtam, álmomból riasztott fel, hajnali három, reggel dolgoznom kell. Megmondtam neki, rajta, tegye meg, mielőtt visszaalszom. Húzza meg a ravaszt.

Elmondtam neki, hogy a világ egyáltalán nem tökéletes és szép, nem ér annyit az egész, hogy itt maradjon és tovább szenvedjen. Szar az egész. Minek élni?

Főállású háztartási alkalmazott vagyok. Amolyan lakájféle. Főállású szolga, mellékállású isten.

Akkor már tapasztalatból tudtam, hogy amikor meghallom a ravasz kattanását, gyorsan el kell tartanom a fülemtől a kagylót. A dörrenés iszonyatosan hangos. Bumm, aztán recsegés, aztán hallom, hogy a vonal másik végén leesik a kagyló. Én voltam az utolsó ember, akivel az illető ebben az életben utoljára beszélt. Kellemes érzés, jólesik utána az alvás. Mert mindig visszaaludtam. Sokszor már azelőtt, hogy megszűnt volna a fülzúgásom.

Ha ilyesmi történt, egy héttel később végigböngésztem a haláljelentéseket. Erre szükség volt, mert sokszor nem tudtam eldönteni, hogy tényleg megtörtént a dolog, vagy csak álmodtam az egészet.

Nem várom el maguktól, hogy megértsenek.

Tudják, ez amolyan... szórakozás. Csak éppen eltért a megszokottaktól. Borzasztó jó érzés ekkora hatalommal bírni. A puskás fickót Trevor Hollisnak hívták. Nagyon jó érzés volt, hogy nem álmodtam az esetet. Igen, gyilkosságot követtem el. Vagyis nem követtem el semmit. Minden nézőpont kérdése. Tulajdonképpen ártatlan vagyok. Még ez a kríziskezeléses dolog sem az én ötletem volt.

A lényeg az, hogy a világ tényleg iszonyatos, és én véget vetek bizonyos emberek szenvedésének.

Szóval, nem én találtam ki a dolgot. Az egész úgy kezdődött, hogy az egyik újságban megjelent egy kríziskezelő szolgálat hirdetése. A szöveg alá tévedésből az én telefonszámomat írták. Másnap persze leközölték a helyesbítést, de az ilyesmit soha, senki sem olvassa el. Az emberek hívogatni kezdtek. Éjjel, nappal. Elmondták a problémáikat.

Nem azért vagyok ezen a világon, hogy életeket mentsek. Lenni, vagy nem lenni? Nem nekem kell eldöntenem. És azt se higgyék, hogy a nőkkel is mindig úgy beszéltem, mint mondjuk a puskás fickóval. Nem. Voltak sebezhető nők. Érzelmi kriplik. Őket nem bántottam. Ennyire.

Egyszer majdnem dolgoztam a McDonald's-nál. Csak azért akartam beállni hozzájuk, hogy fiatal lányokkal találkozzak. Fekete lányokkal, spanyolokkal, fehérekkel, kínai lányokkal. Az álláshirdetésekből kitűnik, a McDonald's ügyel arra, hogy mindenféle etnikumot alkalmazzon. Lányok, lányok, lányok, büféslányok. Különböző fajtájú, általában szép lányok.

A McDonald's-ot nem érdekli a származásod, az viszont igen, hogy egészséges legyél. Van egy sor bacilus, vírus meg nyavalya, amit a cég nem ereszt be a pult mögé. A hepatitisz-A kizáró ok. Ha az ember az utcán ismerkedik lányokkal, sosem tudhatja, kit szedett fel. A McDonald's-os lányok tiszták, és majdnem mindig fiatalok. Hamvasak. Vihogósak. Ostoba libák. És olyan buták, mint én.

Tizennyolc, tizenkilenc, húszéves lányok. Az ilyeneket szerettem. A kollégistákat. A végzős középsulisokat. Az emancipálódott kisebbségieket.

Az öngyilkosjelölt lányok többsége is ilyen. Nagyon fiatalok. Sírnak, közben szétáznak az esőben, mert a fülke oldalát bezúzták, a tetejét ellopták. Felhívnak, hogy segítséget kérjenek tőlem. Vannak, akik már napok óta ki se mozdultak a szobájukból. Az ágyukon fekve, összegömbölyödve telefonálnak. Felhívják a Messiást. A Megváltót. Szipognak és sírnak, fuldokolnak, aztán minden kérdésemre válaszolnak. Minden apró részletet elárulnak.

El sem tudom mondani, mennyire kellemes éjszakánként, a sötétben fekve őket hallgatni. Bíznak bennem. Úgy éreztem, egyik kezemben a telefont, a másikban őket tartom.

Szeretem a lányokat.

Persze ez nem azt jelenti, hogy meg akartam házasodni. Nem. Én már azokat a fickókat is csodálom, akik tetoválást csináltatnak maguknak. Nem bírom a véglegességet, azt, ami örökre szól.

Miután az újság helyre tette a telefonszámokkal kapcsolatos félreértést, megritkultak a hívások. Az első időszakban rengetegen telefonáltak. Az első klienseim azóta már vagy gyűlölnek, vagy meghaltak, de jöttek a helyükre újak.

A McDonald's egyébként nem alkalmazott. Nem törtem le. Gyártottam egy köteg címkét. Öntapadósakat.

Ha az ember címkén hirdet, vigyáznia kell pár dologra. Ügyelnie kell arra, hogy a szöveg jól olvasható legyen, az is ki tudja betűzni, aki nem lát a könnyeitől, a szesztől vagy a drogtól. Én a fehér címkéket szerettem, meg a fekete betűket. A szöveg nagyjából ez volt:

Adj magadnak, az életednek még egy esélyt! Hívj, ha segítség kell.

Aztán a telefonszámom következett.

Volt egy másik címkeszövegem is:

Ha fiatal, szexuális problémákkal küszködő lány vagy, ha esetleg gondjaid vannak az alkohollal is, és segítségre van szükséged - HÍVJ!

Aztán a telefonszámom.

Na, most elárulok egy titkot. A második szöveg semmire se jó. Ha valaki kiragaszt pár ilyet, számíthat rá, hogy előbb-utóbb látogatót kap a rendőrségtől. A telefonszám alapján lenyomozzák az embert, aztán felteszik arra a listára, amin a potenciális kéjgyilkosokat tartják nyilván. Ezt követően a telefon mindig furcsán fog kattogni - a zsaruk lehallgatják a beszélgetéseket.

Ezt jó tanácsként mondom, jegyezzék meg.

Az első szöveggel viszont rá lehet venni az embereket arra, hogy meggyónják bűneiket, panaszkodjanak, tanácsot és jóváhagyást kérjenek valamihez.

Nem a fiatal lányok a legrosszabbak. Van egy csomó olyan nő, aki belekapaszkodik a telefonkagylóba, és könyörög az embernek, hogy hívja vissza. Kérlelnek. Rimánkodnak. Bármit megadnának egy visszahívásért.

Nevezhetnek szexuális ragadozónak, de szerintem nem vagyok az. Amikor azt a szót hallom, hogy "ragadozó", akkor mindig oroszlánokra, tigrisekre, nagymacskákra, cápákra gondolok. Ennek az egésznek nem sok köze van a ragadozó-préda kapcsolathoz. Ez nem dögevés, nem keselyűsködés vagy hiénáskodás. Nem, tényleg nem olyan, mint amikor a hiéna ráröhög a tetemre. És nem is olyan, mint a parazita és a gazdaállat kapcsolata.

Mindannyian szánalmasak vagyunk.

Az élet az áldozat nélküli bűncselekmény ellentéte.

Az a legjobb, ha az ember a nyilvános telefonfülkéken helyezi el a hirdetéseit. A legjobbak a mocskos fülkék a hidak és a mély folyók közelében. A kocsmák környékére is lehet ragasztani párat. Most az olyan helyekre gondolok, ahová az emberek akkor mennek, amikor már minden normális hely bezárt.

A cédulák kiragasztását követően semmi perc alatt beindul a bolt.

Szükség van egy kihangosítós telefonkészülékre is. Így krízishelyzetben lévő telefonálók tisztán hallhatják, amikor az ember lehúzza a WC-t. Hallják a vízcsobogást, beazonosítják a hangot, és felfogják, hogy az, akitől segítséget reméltek, tojik az egészre. Főleg rájuk.

A végén beszereztem egy vezeték nélküli készüléket, meg egy headsetet. Olyan, mint egy walkman, amiből zene helyett az emberi szenvedés szimfóniája szól. Élet vagy halál. Szex vagy halál. Szuper készülék volt, úgy tudtam dönteni élet-halál kérdésekben, hogy közben szabad maradt mind a két kezem. Mert erről szólt a mese. Az emberek felhívtak, gyóntak, aztán én ítélkeztem fölöttük. Elítéltem őket. Az is előfordult, hogy a kiborult pasasoknak megadtam a hasonló helyzetben lévő lányok számát. Hadd szórakozzanak egymással!

A vallomások többsége olyan volt, mint valami ima. Panaszáradat. Követelések. Segítség! Hallgassanak meg! Vezessen már valaki! Bocsássanak meg nekem...

Azon a panírozós estén ismét megcsörrent a telefon. Képtelen voltam elintézni a hússzeletet. Megint egy lány hívott. Ez is sírt. Megkérdeztem tőle, bízik-e bennem, aztán megkértem, mondjon el mindent.

Az aranyhalam és én - mindketten kellemesen lubickoltunk a saját közegünkben.

A félig panírozott hússzelet úgy nézett ki, mintha egy macska hálókosarából került volna elő.

Le akartam csillapítani a lányt. Azt akartam, hogy rám figyeljen, ezért meséltem neki az aranyhalamról. Az volt a hatszáznegyvenegyedik aranyhalam. Az elsőt a szüleimtől kaptam, hogy megtanuljam, hogyan kell gondoskodni Isten élő, lélegző teremtményeiről. Hatszáznegyven aranyhallal később már tudtam, hogy minden meghal, amit az ember szeret. Amikor találkozunk egy számunkra fontos lénnyel, beindul a visszaszámlálás, és számíthatunk rá, hogy egy nap majd a föld alá kerül az illető. Vagy mi kerülünk oda előbb, de ez teljesen mindegy.



45


Egy nappal azelőtt, hogy elhagytam az otthonomat, a bátyám mindent elmondott, amit a külvilágról tudott.

A külvilágban, mondta, a nőknek joguk van megváltoztatni a hajuk színét. Meg az ajkukét is.

A hátsó verandán voltunk, a konyhaablakon keresztül kiszűrődő fénykörben. A bátyám, Adam a hajamat vágta. Valahogy úgy csinálta, mintha kaszálna, vagyis inkább sarlózna. Megfogott egy maréknyi hajat, aztán a borotvakéssel középen elvágta a tincset. Időnként a hüvelykujja és a mutatóujja közé fogta az államat, és úgy fordította a fejemet, hogy szemből lásson. Barna szemével hol az egyik, hol a másik pajeszomra nézett.

Egyforma hosszúra akarta vágni őket. Először az egyiket kurtította meg, aztán a másikat. Végül mindkettőt levágta. Teljesen.

Hét öcsém a veranda szélén ülve figyelt minket; elborzadva hallgatták Adam meséjét a külvilágról.

A külvilágban, mondta, az emberek madarakat tartanak a házukban. A saját szemével látta.

Adam csak egyszer hagyta el az egyházkerületet. Akkor, amikor a feleségével együtt átment a városba, hogy bejegyeztessék magukat az anyakönyvbe. Erre azért volt szükség, hogy a kormányzat előtt is hivatalos legyen a nászuk.

A külvilágban, mondta, az embereket televíziónak nevezett szellemek látogatják meg a házukban. Minden nap!

Szellemek beszélnek hozzájuk a rádiónak nevezett izékből is.

Az emberek sokszor használják a telefon nevű szerkezetet, mert nem bírják egymás közelségét, de ugyanakkor rettegnek a magánytól.

Adam beszéd közben a hajamat vágta. Valahogy úgy csinálta, mintha fát vagy bokrot metszene. A veranda deszkáján nőtt a hajkupac.

Az egyházkerületben összegyűjtöttük a levágott hajat, kis szütyőkbe tettük, amiket aztán kiakasztottunk a gyümölcsösben, hogy elriasszuk az őzeket. Adam sokat beszélt arról a törvényről, hogy semmit sem szabad eldobni, amivel Isten megajándékozott minket. Azt mondta, ha elhagyom az egyházkerületet, akkor is be kell tartanom ezt a szabályt. Muszáj.

Adam szerint Isten egyik legfontosabb adománya a csend. A külvilágban, mondta, nem létezik valódi csend. Nem arra az álcsendre gondolt, amit akkor hall az ember, amikor bedugja a fülét, hanem a valódira. A szabad terek mély csendjére.

Azon a héten, amikor összeházasodtak, Adam és Gleasonék Szerénkéje az egyház egyik vénével együtt buszra szállt, és kiutazott a külvilágba. Az utazás rettenetes volt, a busz iszonyú hangokat adott ki magából. Az utakon autók üvöltöttek. A külvilágban élő emberek majdnem minden pillanatban mondtak valami ostobaságot. Amikor nem beszéltek, akkor a rádióik segítségével próbálták betömni a csendlyukakat. Emberek lemásolt hangját hallgatták, újra és újra ugyanazokat a dalokat.

Adam azt mondta, hogy van még valami, amiről a külvilágban le kell mondania az embernek. A sötétség. Az ember behunyhatja a szemét, beülhet a szekrénybe, de az nem ugyanaz, mint a valódi sötétség. Az egyházkerület éjszakáinak sötétje teljes. Csak a csillagok ragyogtak fölöttünk. Ott az ember tisztán láthatta, a hold felszínén sötétlő hegyeket, a folyóit, az óceánjait.

A hold nélküli, csillagtalan éjszakákon semmit sem láttunk, de bármit elképzelhettünk.

Legalábbis így emlékszem.

Az anyám a konyhában vasalt, azokat a ruhákat készítette elő, amiket magammal vihettem. Az apám... nem tudom, hol volt. Aznap láttam őket utoljára.

Furcsa, de az emberek mindig arra kíváncsiak, sírtam-e. Megkérdik, hogy az apám sírt-e, átölelt-e, mielőtt elindultam. És az emberek mindig meglepődnek, amikor azt felelem, hogy nem. Senki sem sírt. Senki sem ölelkezett.

Akkor sem sírt vagy ölelkezett senki, amikor eladtunk egy disznót. Senki sem sírt vagy ölelkezett azelőtt, hogy levágtunk egy csirkét, vagy leszedtük az almát.

Senki sem forgolódott álmatlanul éjszakánként, azon töprengve, hogy a búza, amit termesztettünk, boldog-e, hogy kenyér lesz belőle.

A bátyám a hajamat vágta. Az anyám vasalt, aztán leült varrogatni. Terhes volt. Úgy emlékszem, mindig terhes volt. A húgaim mindig körülötte forgolódtak, a konyhai padokon vagy a padlón ültek, és varrogattak.

Az emberek mindig azt kérdik tőlem, féltem-e, izgatott voltam-e, vagy valami hasonló.

Az egyházkerület törvényei szerint csak az elsőszülött fiú - nálunk Adam volt az - házasodhatott és maradhatott a kerületen belül. A többiek, miután betöltötték a tizenhetedik évüket, átköltöztek a külvilágba. Ez lett hét öcsém és öt húgom sorsa is. Az apám azért élhetett ott, mert a családjában ő volt az elsőszülött. Az anyám azért, mert az egyház vénei őt választották ki apám számára.

Az emberek mindig csalódottak, amikor elmondom nekik az igazat, hogy egyikünk sem lázadozott. Egyikünk se fordult szembe az egyházzal vagy a törvénnyel. Egyszerűen csak éltünk. Egyikünket sem gyötörték az érzelmek.

Ez volt sorsunk. A hitünk szerint kellett élnünk. Most azt mondhatják, túl sekélyes, vagy éppen túl mély volt ez a hit. Teljesen mindegy. Ott semmitől sem kellett félnünk. Az egyházkerületben nevelkedett emberek mindegyike hitt abban, hogy be kell tartania a törvényt. Bármi is történt a világban, az Isten akarata volt. El kellett végezniük a feladatot, amiért megteremtették őket. A sírás vagy az öröm meggátolta az embert abban, hogy hasznos legyen. Az érzelmek romlottságnak minősültek. A bűnbánat és a sajnálat nevetséges ostobaságnak számított. Luxusnak.

Ez volt a hitünk lényege. Semmit sem ismerhetünk meg. Bármi megtörténhet.

A külvilágban, mondta Adam, egy, az ördöggel kötött üzletnek köszönhetően az emberek automobilokon és égen szálló repülőgépeken utaznak. Az elektromos vezetékekben gonoszság kering, ami ellustítja az embereket. A külvilágban élők piszkosan teszik be egy szekrénybe a tányérjaikat, és tisztán veszik ki onnan. A szekrény mosogat helyettük. A szemete és a szart csövek szállítják el tőlük valahová, a hulladék attól fogva valaki másnak jelent problémát.

Adam megfogta az állam, előrehajolt, és a szemembe nézett. Megmutatta, hogy a külvilágiak hogyan bámulják a tükröt.

Elmesélte, hogy buszon az embereknek volt saját tükrük, és mindenkit nagyon érdekelt a saját külseje. Szégyenletes volt!

Már nem emlékszem miért, de akkor már elég hosszú volt a hajam. Miután Adam levágta, úgy nézett ki, mint egy szalmacsomó. Nem sok maradt belőle.

A külvilágban, mondta Adam, minden számolást gépek végeznek.

Az embereknek minden ennivalót pincérnők szolgálnak fel.

A bátyám és a felesége egyetlen egyszer hagyta el az egyházkerületet. A kísérőjükkel együtt szállodai szobát béreltek a nebraskai Robinsville-ben. Nem sokat aludtak. Nem bírtak. Másnap hazahozta őket a busz. Soha többé nem kellett elhagyniuk az egyházkerületet.

A szálloda, mesélte Adam, egy nagy ház, amiben rengeteg ember lakott, evett és aludt, de senki sem ismerte a szomszédját. Azt mondta, a külvilágban alig vannak olyan emberek, akik ismerik egymást. Még a rokonok se nagyon.

A külvilágban a templomok, a bátyám elmondása szerint, olyanok, mint a boltok. Azokat a hazugságokat árusítják bennük, amiket a távoli vallásgyárakban állítanak elő.

Még sok mindenről mesélt, de csak ennyire emlékszem.

Tizenhat év telt el azóta, hogy Adam levágta a hajam.

Az apám, amikor annyi idős volt, mint én, már tizennégy gyermeket nemzett.

Tizenhét évesen hagytam el az otthonomat.

Az apám pontosan úgy nézett ki akkor, mint én most.

Amikor Adamre néztem, mintha tükörbe pillantottam volna. A bátyám volt, de csak három perccel és harminc másodperccel született korábban, mint én. A Krédó Egyházának egyházkerületében nem létezett olyasmi, hogy ikerszülés.

Azon az estén láttam utoljára a bátyámat, Adam Bransont. Mindig úgy emlékeztem, hogy kedves és bölcs ember.

Milyen ostoba voltam!




Weblap látogatottság számláló:

Mai: 94
Tegnapi: 106
Heti: 798
Havi: 2 080
Össz.: 372 774

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: --- C. Palahniuk: Halálkultusz (Survivor) részlet
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2017 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: attila a hun iskolasoknak - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »