Sudhana könyvkiadó

lásd: facebook / sudhana kiadó

Megjelent: a Valhallánál (valamikor régen)


3772_cover.jpg




 (Seed of Darkness)


Hála szálljon a rettenetes mongol hordára, és pusztuljon a férgese!


„Egy falu sokkalta több veszélyt rejt, mint az ember álmodná..."

- Cervantes


Prológus

- Félre az útból!

Gerrigol a gyűlölt hang hallatán lassan megfordult, és agyarairól vad vicsorral felhúzta az ajkait.

- Vastinio! - sziszegte. A hangja hallatán bárki azt hihette volna, a létező legocsmányabb szitokszót ejtette ki.

A keskeny folyosón előtte álló másik démon tiszteletet parancsoló jelenség volt. Mephorum volt,  legalább kétszer olyan magas, mint egy halandó ember; szarvainak hegyes vége a vöröses-fekete márványmennyezetet súrolta. Bőrhártyás denevérszárnyait szorosan összehúzta a hátán, de a végükön lévő kemény taréjok így is végigkarcolták a falakat. Szemében komor, vörös tűz lobogott, ahogy lenézett Gerrigolra.

Gerrigol lassan elfordult a vasveretes kaputól, ami előtt eddig várakozott. Olyan ábrázattal nézett fel Vastinióra, hogy bárki azt mondhatta volna róla, mosolyog. Négy öklét összeszorította, de dühében olyan erővel, hogy karmai mélyen a tenyerébe vágtak.

- Félre! - ismételte a mephorum. - Vagy jobban szeretnéd, ha én tennélek el az útból?

Gerrigol hagyta, hogy a majdnem-mosoly szélesebbre húzódjon.

- Érdekes módon üdvözlöd azt, akit nem rég emeltek veled azonos rangra - jegyezte meg. Látta riválisa hosszúkás szeme megrebben a gúnyos megjegyzés hatására. Tisztában volt azzal, hogy veszélyes játékkal próbálkozik. Vastinio mephorum volt, a démonok Ötödik Rendjéhez tartozott, ő maga viszont csak a Corpus Diabolis Negyedik Rendje tagjának, lamazunak vallhatta magát. Ha hirigre kerül sor, Vastinio képes rá, hogy egy szempillantás alatt cafatokra szaggassa a nála kisebb démonokat. Gerrigol azt is tudta, hogy a mephorum az öldöklés minden pillanatát élvezné.

Gerrigol úgy érezte, hogy méltányos küzdelemben, ha mind a négy handzsárja nála lenne, legalább annyit meg tudna tenni, hogy bebizonyítja, ért a harchoz. Esetleg még az is előfordulhatna, hogy néhány olyan sebet ejt Vastinión, aminek a helye soha sem fog elmúlni - csak hogy legyen miről emlékeznie az összecsapásra. Ám így, karomharcban... Esélye sem volna. Eddig is egyedül a testvérháborút szigorúan tiltó törvénynek köszönhette, hogy egy darabban maradt. Az a törvény, amit maga Carnifex, a Szívpréda-erőd ura hozott, aki mellesleg azt is megtiltotta, hogy bárki fegyverrel érkezzen az épületbe.

Ó, Carnifex ettől persze még nem volt hígvelejű, nyámnyila békepárti. Igaz, akadtak egynéhányan a rendek tagjai között, akik erről pusmogtak. (Természetesen nagyon halkan tették.) Gerrigol egyszer a saját szemével látta, amint Carnifex tanúbizonyságot tett szigoráról: nyilvánosan, mindenki előtt bánt el néhány alacsonyabb rendű démonnal (köztük egy, a Harmadik Rendbe tartozó falshannal), akik - a saját állítása szerint - konspirálni próbáltak ellene. Így volt, vagy sem - ki tudhatja? A lamazura mindenesetre nagy hatást gyakorolt tettével. Kevés olyan démon létezett, aki képes lett volna a "fegyelmezés" módszereit ilyen, már-már művészi tökélyre fejleszteni... Nem, Carnifex nem volt sem hitvány, sem gyáva. Egyszerűen csak megtanult már néhány olyan dolgot, amit még a Corpus Diabolisnál lévő feljebbvalói sem ismertek igazán.

 Az alacsonyabb rangú démonok közötti véres párharc bizonyos fokig elfogadható volt, sőt, sokak véleménye szerint talán még jót is tett nekik, hiszen edzettebbé váltak az ilyesmitől. Ám különbséget kellett tenni a hathatós kiképzés és a felesleges hirig, az ostoba gyilkosságok között. Carnifex ennek a szemléletnek volt a híve, így megtiltotta, hogy alárendeltjei fizikai harcokat vívjanak egymással. A rendelkezésben természetesen külön kitért a hivatalos párbajokra - az ilyesmit engedélyezte, de megkövetelte, hogy a szembenálló felek előbb közvetlenül nála kérvényezzék a dolgot.

Persze a törvények nem vetettek véget a démonok közötti ellenségeskedéseknek, ezt Gerrigol is nagyon jól tudta. A szabályoknak mindenestre volt némi hasznuk. Például az, hogy az olyan riválisok, mint ő és Vastinio, rákényszerültek arra, hogy egymás szétcincálása helyett valami más, körmönfontabb módon próbáljanak megvívni. Vastinio tehát fenyegetőzhetett amennyit csak akart, mert ha nem kívánta megszegni a törvényt, szavait nem válthatta tettekre.

Infernusban azonban - ahogyan a Mindenség minden más szegletében - a dolgok időnként nem úgy történtek meg, ahogy azokban a bizonyos nagy könyvekben megírták. Gerrigol tisztában volt azzal, ha felhergeli a mephorumot, a nagyobb démon a végén tényleg darabokra szaggatja őt. Egy hosszú pillanatig mérlegelte a lehetőségeit, kiszámította az esélyeit. Az tény, hogy nemrég előléptették, és így ugyanolyan rangban volt, mint Vastinio, a nagyobb démon számára felért egy arculcsapással. Gerrigol tudta, az iménti apró, ártatlannak hangzó megjegyzésével még jobban sikerült felbőszítenie, de gondos számítgatások után úgy döntött, még ennél is tovább mehet egy kicsit, méghozzá anélkül, hogy megkockáztatná, hogy a mephorum véres masszát csinál belőle. Halkan kuncogva elhatározta, mit fog tenni.

Hagyta, hogy az Erő felbuzogjon benne. Rögtön megérezte, átalakulnak testének körvonalai. Élvezettel fürdött a gyönyörben, ami minden alkalommal szétáradt benne, valahányszor metamorfózisra használta az Erőt.

Vastinio szeme meglepetten tágra nyílt, azután összeszűkült. A szinte láthatatlanná zsugorodó szemnyílások mögött mintha perzselő lángok lobogtak volna...

Gerrigol tudta, milyen látvány tárul Vastinio elé: önmagát látja. A metamorfózison átesett lamazut csupán egyetlen apró részlet különböztette meg a hatalmas termetű mephorumtól. Gerrigol szándékosan úgy alakította át magát, hogy a Vastinio mellkasán végigfutó sebhelyek az ő új testén sokkal szélesebbnek, groteszk módon eltúlzottnak tűnjenek.

- Sohasem hagynám, hogy híre menjen: nem segítettem sebesült társamon! - Gerrigol tökéletesen utánozta Vastinio hangját, ami leginkább arra a csikorgásra emlékeztetett, amit egy fémsisak ad ki magából, ha a belsejét végigkaristolják egy kaviccsal.

Gerrigol elvigyorodott, és belépett a boltíves kapu alá. Vastinio egy vészjóslóan hosszú pillanatig meg sem moccant. Gerrigol már-már aggodalmaskodni kezdett. Lehet, hogy ezúttal túlságosan elvetette a sulykot? A Szívpréda-erődben mindenki pontosan tudta, hogyan szerezte Vastinio azokat a sebhelyeket a mellkasára. Évszázadokkal korábban Thanis pokolbirodalmában egy nagyobb belviszály dúlt. Vastinio is részt vett a harcokban - csak éppen szerencsétlenül a későbbi vesztesek oldalán. Amikor a háború végetért, a mephorum életét csak az mentette meg, hogy korábban évezredeken át híven és becsülettel ellátta a szolgálatát. Megfosztották politikai rangjától (pedig eonokba tellett, míg olyan magasra sikerült felküzdenie magát), kipenderítették a hazájából, és arra ítélték, hogy száműzöttként egy alacsonyabb rangú klánvezér - név szerint: a Vecheroni Carnifex - csicskásaként dolgozzon. Ám mielőtt megkezdhette volna büntetése letöltését, korábbi nagyura elrettentő példaként megkínozta. A kínzás során szerzett sebek olyan iszonyatosak voltak, hogy a Vastinióban lakozó, test-regeneráló erők hosszú évszázadok alatt sem voltak képesek eltüntetni a nyomaikat. Gerrigol tudta, a mephorum még mindig élénken emlékszik az átélt fájdalomra és megaláztatásra. Érthető; ki az, aki képes lenne elfelejteni az ilyesmit? Vastinio semmiképpen, hiszen ez az ítélet volt az oka annak, hogy egy "alsóbb rendű" lamazu hetykén kijelentheti: azonos rangban van vele. Ez a mondat a számára felért egy halálos sértéssel - ezzel Gerrigol is tisztában volt, hiszen éppen annak szánta megjegyzését.

A mephorum lenézett Gerrigolra; a gyűlölet szinte tapintható hullámokban örvénylett körülötte. Mély hörgés szakadt fel a melléből, olyan hang, mintha két, kastélyméretű kőszikla dörzsölődne egymáshoz. Gerrigol látta, Vastinio alkarján megfeszülnek az inak (mindegyik olyan vastag volt, mint az ő combja), és ökölbe szorul a keze. Semmi kétség: azt képzelte, ujjai belemélyednek a nagypofájú lamazu nyakába.

Aztán Gerrigol észrevette, hogy Vastinio nyugalmat erőltet magára. Eltelt egy pillanat. Semmi sem történt. A lamazu megkönnyebbült - csak ekkor döbbent rá, milyen közel járt a megsemmisüléshez. A mephorum teljes magasságában kihúzta magát; szarvai végigszántották a kemény kőmennyezetet.

- Még nem végeztünk egymással! - sziszegte halkan.

Gerrigol közömbösséget színlelt.

- Nem baj - mondta vállrándítva. - Megtennél egy szívességet? Szólj, ha végeztünk. Lehet, hogy magamtól nem veszem észre.

Vastinio felhördült, a szeme lángot szórt, de azután ellépett Gerrigol mellett, és végigvágtatott a keskeny folyosón. Gerrigol utánanézett. Krákogott egyet, és egy zöldesfekete váladékcsomót köpött a kőpadlóra. Undorító gesztus volt, és nem sokat jelentett, de ő mégis jobban érezte tőle magát. Hagyta, hogy az Erő szétolvadjon, és nemsokára érezte, teste visszanyeri megszokott formáját.

Kinyílt a kapu, ami előtt várakozott. Egy parányi, perverz fantáziával eltorzított démongyermekre emlékeztető malniatu kukucskált ki mögüle. Felnézett Gerrigolra; látszott rajta, fél a nálánál jóval termetesebb lénytől.

- Mit kívánsz? - kérdezte.

- Félre az útból! - vicsorgott rá Gerrigol.


***


Ennek véget kell vetni!

Gerrigol vicsorogva a torony ablakához ügetett. Mind a négy kezével megmarkolta a párkányt, és egy pillanatra elégedettség áradt szét benne, amikor a fekete vulkanikus szikla megrepedt és összeroppant a szorításában.

A torony a Vecheroni Birodalmat alkotó ezer kicsiny sziget egyikének legmagasabb pontján állt. A nagyjából kerek sziget átmérője lándzsahajításnyi lehetett; tulajdonképpen nem volt más, mint a Gurges, az Örökkévaló Óceán fekete vizéből kiemelkedő kopár szikladarab. Semmi sem termett meg rajta, egyetlen természetes vagy természetellenes lény sem létezett a torony falain kívül. Az éghajlat még a Birodalom más részein megszokottnál is zordabb volt - itt sűrűbben és erősebben fújt a végtelen Gurges pereme felől támadó vasszél, és sokkal gyakoribbak voltak a tűzesők -, a sziget pedig olyan aprócska, hogy egyetlen klánvezér, sőt, egyetlen főnök, főnöknő vagy főnöklény sem akarta a sajátjának tudni. Vagyis... Igen, valamikor a távoli múltban mégis akadt valaki, aki szerette volna elfoglalni (az évszázadok óta elhagyottan álló torony létezése legalábbis erről tanúskodott), ám a jelek szerint ez a valaki is úgy ítélte, nem érdemes vállalnia a fáradtságot, ami a hivatalos birtokbavétel elkerülhetetlen velejárója. Akárhogy is történt, a lényeg az, hogy senki sem bajlódott a nyomorult sziget megszerzésével.

Gerrigolnak ez éppen kapóra jött. Tudta, szerencséje van, hogy rátalált erre a helyre, aminek a sokat sejtető Menedék nevet adta. Szinte az utolsó pillanatban bukkant rá.

Miután összeugrott az egyik Kapuőrrel, aki émelyítően hűséges volt Carnifexhez, és kénytelen volt eltűrni a megaláztatást, dühében megszökött a Szívpréda-erődből.  Élőholt unikornis csontvázzá változtatta magát (ez a test nagyon illett a hangulatához), és átrepült a Vecheroni Birodalmat alkotó szigetvilág fölött. Éjfekete szárnyai felkavarták, permetté változtatták a Gurges sírhideg vizét. Cél nélkül, sértetten szálldosott, nem azért, hogy eljusson valahová, hanem hogy maga mögött hagyjon valamit.

Röpködés közben szemben találta magát  Vecheron egyik nagy ellentmondásával:  a Birodalom elvileg végtelen volt, mégis minden egyes szigete zsúfoltnak látszott. Ő viszont egy olyan helyet keresett, ahol egyedül lehet; ahol zavartalanul nyaldoshatja a büszkeségén ejtett sebeket, ahol lelohaszthatja dühe lángjait. Fogalma sem volt róla, hol találhat nyugalmat. A nagyobb szigetek a generálisok, marsallok, kormányzók, vagy esetleg a Herceg birtokaihoz tartoztak, lakóik pedig a nagyurakhoz többé-kevésbé hűséges, megbízhatónak számító főnökök, klánvezérek, harcosok, a Corpus Diabolis különböző rendű és rangú démonjai voltak. Az ősi hagyomány szerint az a lény, aki egy másik démon felségterületére tette a lábát, megérkezése pillanatáról kezdve az uraság alattvalójának számított. (Kivéve persze az olyan eseteket, amikor a látogató rangja magasabb volt, mint a birtok gazdájáé, esetleg nagyobb hatalommal bírt.) Ez pedig azt jelentett, hogy Gerrigolnak óvatosnak kellett lennie. Félő volt, ha egyszerűen leszáll valamelyik szigetre, esetleg egy olyan marsall karmai közé kerül, akinek semmi oka sincs arra, hogy ne szaggassa cafatokra Carnifex szökött alattvalóját. Sokan már csak szórakozásból is megtették volna, ha egyéb okot nem találnak rá.

Ezért aztán ahelyett, hogy leszállt volna a fekete vízben hatalmas leviatánokként  lubickoló szigeteken, búcsút intett a sűrű szigetcsoportoknak, és a nyílt óceán felé fordulva berepült a vasszél csikorgó fogai közé. A vörös, füstös ég alatt szállva gyorsan maga mögött hagyta Vecheron legnagyobb szigeteit.

A megtett távolságot és az eltelt időt csak a szárnyait lelassító fáradtság fokozódásával tudta mérni. Többször alakot változtatott; időnként vérvörös tollazatú albatrosz testében szállt. Ahogy így haladt, egyszercsak beléhasított a felismerés: már akkor sem fordulhatna vissza, ha akarna. Ha mégis megtenné, a kimerültség jóval azelőtt lecibálná az ég alól, hogy part fölé érne. (Természetesen halhatatlan volt, de ez a tény még rettenetesebbé tette a számára a Gurges vizét. Még egy démonnak is iszonyatos volt arra gondolni, hogy egy örökkévalóságon keresztül az óceán jéghideg fenekén kell ücsörögnie, ahonnan sehogy sem szabadulhat ki.) Még arra sem volt lehetősége, hogy áttegye magát egy másik létsíkba - ennek végrehajtásához olyan Erőre lett volna szüksége, amelyet  kizárólag akkor szerezhet meg, ha közvetlen kapcsolatban van Infernus, vagy a másik sík talajával. Más választása nem lévén abba az irányba kellett továbbhaladnia, amerre elindult.

Nem sokkal később észrevette a fölötte, a levegőégben köröző démonparányokat. Még korántsem került teljesítőképessége határára (legalábbis a fáradtsága még nem volt vészes), de az izmaiban jelentkező érzés, tagjainak ólomsúlya már komoly figyelmeztetés volt. Nagyon megkönnyebbült, amikor megpillantotta a parányokat. A démonkák erősek és szívósak - legalábbis a halandók mércéje szerint -, ám még álmukban sem gondolhattak arra, hogy olyan messzire szálljanak az óceán fölött, mint például a szökött lamazu. Mindez azt jelentett, hogy a közelben lennie kell valamilyen szárazföldnek.

Gerrigol gyorsan visszaváltoztatta a testét, és elordította szokásos, rettenetet keltő csatakiáltásait. A rajban röpdöső démonkák a rájuk rontó ellenség láttán magasabbra emelkedtek, és szétrebbenve menekülni próbáltak. Bár nem állt szándékukban, de elvezették Gerrigolt az otthonukba. A lamazu éppen valami ilyesmire számított.

Ekkor látta meg először ezt az elhagyatott, kopár szigetet, amit azóta a sajátjának nevezett. Fogalma sem volt róla, hogy kerültek ide a démonkák, de nem is töprengett túl sokat a kérdésen. Amint megbizonyosodott afelől, hogy a Corpus Diabolis egyetlen nagyobb erővel és hatalommal rendelkező tagja sincs a közelben, egyetlen marsall vagy generális sem él a szigeten, aki a magáénak vallaná a földdarabot és környékét, Gerrigol módszeresen nekilátott a terep megtisztításának. Először a démonkákkal végzett, amelyek idevezették. A parányok legtöbbje sikoltozva és rimánszavakat kiáltva menekülni próbált karmai elől. Ó, a balgák! Tudhatták volna, hogy úgysem lehet részük könyörületben. Akadtak közöttük bátrabbak is, olyanok, akik szembefordultak támadójukkal, és erejük legvégéig védekeztek ellene. Gerrigol ezekkel gyorsan és kegyeletteljesen végzett - már amennyire démoni természete megengedte. Azokkal, akik el akartak illanni előle, eljátszadozott egy darabig; az utolsó cseppig kiélvezte félelmüket. Tíz, vagy még több démonkának valahogy mégis sikerült időben elhagynia a szigetet - ők szárnyra kapva abban az irányban tűntek el, amerről Gerrigol érkezett. Nem foglalkozott velük, nem vette üldözőbe őket; tudta, hamarosan úgyis kimerülnek, és egymás után az óceánba potyognak. Nem fognak meghalni, de egy örökkévalóságon át ott fognak kínlódni a Gurges mélyén, a szürke hullámok börtönében. Az elpusztított démonkákból Gerrigol jól bevacsorázott: kiszívta csontjukból a velőt, és valódi ínyenc módjára elfogyasztotta finom agyvelejüket.

Mindez... Mikor is volt? Hosszú idő telt el azóta. Gerrigol számára Menedék valóban menedék volt, olyan hely, ahol távol kerülhetett az Infernusra oly jellemző hajszától és harcoktól; ahol magára maradhatott a gondolataival. (Ez utóbbira már nagyon régóta vágyott.) Amikor a Carnifex által rárótt feladatok lehetővé tették - vagy amikor úgy gondolta, hogy minden különösebb kockázat nélkül elodázhatja valamelyik munkáját -, régebben is gyakorta kiröppent a óceán felé.

Nos, tehát eljutott ide, és a "saját" szigetének tornyában állva kibámult az óceánra. Közben dühödten, gyűlölködve csikorgatta agyarait. Tehetetlennek érezte magát...

Vastinio, gondolta. Ennek véget kell vetni!

Mármint a rivalizálásuknak...

Nem, javította ki magát gondolatban. Nevezzük valódi nevükön a dolgokat!

A gyűlölködésüknek, ami körülbelül abban a pillanatban kezdődött, amikor legelőször meglátták egymást. Gerrigol, mint frissen inkarnálódott lamazu, Carnifex szolgái közül az egyike volt azoknak, akik először találkoztak a rangjától és címeitől megfosztott mephorummal. Akkor, abban a percben úgy látta jónak, hogy megpróbál a kegyvesztett démon fölé kerekedni.

Később kiderült, ez nem volt túlságosan okos lépés. Ahogy visszatekintett a történtekre, Gerrigol, bár kelletlenül, de kénytelen volt elismerni, hogy okosabb is lehetett volna. De akkor olyan büszke volt kinevezésére, az előléptetés miatt annyira erősnek érezte magát, hogy eszébe sem jutott a lényeg: Vastinio, a lefokozás ellenére még mindig az Negyedik Rendhez tartozott, és birtokában volt valamennyi képességnek, amit a Corpus Diabolisnál fontosnak tartottak. Igaz, rangfosztottan érkezett Vecheronba, és hivatalosan semmivel sem állt feljebb a hierarchia létráján, mint a démonkák vagy a hozzájuk hasonló nyamvadt lények, ám képes volt rá, hogy megváltoztassa ezt a helyzetet. Mégpedig gyorsan. Olyan gyorsan - és olyan hatékonyan -, hogy Gerrigol zavarba jött, amikor működését figyelte. A mephorum visszakapaszkodott a létra tetejére. Nos, ha nem is a legtetejére, de magasra. Gerrigol éppen olyan tisztán látta ennek jeleit, mint Infernusban mindenki más, így aztán nem lepődött meg túlságosan, amikor kiderült, hogy Vastinio felküzdötte magát, és már pontosan olyan rangja van, mint neki. (Nem lepődött meg - viszont... undorítónak találta ezt a hallatlan csörtetést.)

Ez az esemény irigy tüzet gyújtott Gerrigol gyomrában, és fellobbantotta becsvágya lángjait. A tőle telhető legnagyobb hévvel vetette magát a munkába. Elvégzett mindent, ami a kötelessége volt, sőt, időnként még többet is, és alig egy év leforgása alatt nagyobb befolyásra tett szert, mint amennyit a démonok többsége tíz esztendő alatt meg tud szerezni magának. Rettenetes erőfeszítéseket tett a cél érdekében, és nem maradt el a jutalma: ismét megelőzte Vastiniót a ranglétrán. És Amdosias Vermére megesküdött magának, hogy ez így is fog maradni: mindig ő lesz feljebb, a mephorum meg loholhat utána, ha akar.

Gerrigol elég gyakorlatias volt ahhoz, hogy tudja, rettenetesen nehéz feladat elé állította magát. Vastinio (az átkozott!) ügyes volt és erős, ráadásul a jelek szerint akadt néhány patrónusa és szövetségese. Talán még a Szívpréda-erődben is voltak segítői, esetleg éppen a rangban közvetlenül Carnifex alatt lévő démonok között. Természetesen a mephorum nagyon óvatosan járt el, és körültekintő is volt, amikor eldöntötte, mikor és hogyan használja ezeket a protektorokat. Gerrigol is ugyanígy cselekedett volna az ő helyében.

Nos, Vastiniónak nagyon erős védelmezői voltak, és Gerrigol tudta, akkor cselekszik helyesen, ha nem azt nézi, ezek a hatalmas démonok mit tesznek, hanem hogy mit tehetnek a mephorumért. (Menet közben ezt sikerült kiderítenie. Carnifex testőrségében szolgált  néhány falshan. Ők voltak azok, akik legjobb tudásuk szerint válaszoltak a kérdéseire. No persze nem barátságból tették - arra számítottak, hogy a lamazu alkalomadtán viszonozza majd a szívességüket. Ó, a balgák!)

Gerrigolnak tehát el kellett döntenie, mit tegyen. Neki nem voltak patrónusai és szövetségesei a Szívpréda-erőd tekintélyesei között. Rá sohasem volt jellemző a nyalizás, a nagyhatalmú démonok farának csókolgatása. Ő mindig is kerülte a feltűnést, mert tudta, ha magára vonja mások figyelmét, esetleg sikerül előbbre jutnia - ám sokkal bizonyosabb, hogy előbb-utóbb kiesik az uraság kegykosarából, és akkor jaj neki. Szerencsére rájött, mi a "karrierjét" építgető Vastinio gyenge pontja. A mephorum - talán azért, mert okult korábbi baklövéséből, és az azért kapott büntetésből - betartotta a szabályokat. Minden szabályt, és szó szerint teljesítette a kapott parancsokat. Vonakodás és a hőzöngés legcsekélyebb jele nélkül elvégezte a feljebbvalói által rá kirótt feladatokat. Más szóval: minden igyekezetével azon volt, hogy híre menjen: vakon hűséges Carnifexhez és hivatalosan kinevezett vezéreihez.

Hígagyú, gondolta Gerrigol, és megvetően a padlóra köpött. Parancsteljesítés, örökkévaló lojalitás, halál az engedetlenekre - a nagyurak ilyen és efféle elveket akarták beleverni minden egyes frissen inkarnálódott, és az ő szolgálatukra kirendelt démon, démonka és ördög fejébe. Egy  démonka számára ez éppen elegendő útmutatás, ám amint egy démon magasabb rangúvá inkarnálódik, azonnal észreveszi: az egész csak átejtés. Akinek van szeme, láthatja, akinek van füle, hallhatja a lényeget. A lényeg pedig az, hogy Infernusban, Istenföldjén, és - Gerrigol meggyőződése szerint - a világegyetem valamennyi más pontján csak az nevezheti okosnak magát, aki rájön: úgy juthat előrébb, ha kizárólag a saját érdekeit tartja szem előtt.

Ennek ellenére el kellett ismernie, Vastinio taktikája működőképes, sőt mi több: eredményes. Lehet, hogy az ő megoldása mégis jobb, mint az a sokkal...individualistább ösvény, amit Gerrigol magának választott?

Vajon elérkezett az idő?

Gerrigol rájött, hogy vállalnia kell a kockázatot; ha győztesen akar kikerülni a Vastinióval vívott presztízsharcból, lépnie kell.

De vajon... elérkezett az idő a döntő lépés megtételére?

Miután sértettségében megszökött, és menedéket talált az elhagyatott szigeten, volt ideje mindent aprólékosan kitervelni. Amennyire tőle tellett pontosan felvázolta, mit kell majd tennie. Ahogy a toronyban állva gondolatban újra átvizsgálta a terv egyes pontjait, úgy érezte, szívét marokra szorítja az izgalom. A kockázat óriási. Legfőképpen azért, mert nyíltan meg kell szegnie Carnifex egyik legfontosabb törvényét. A Szívpréda-erőd ura meglehetősen dogmatikus (Vagy talán már jobban illik rá az "elvakult" jelző?), és betű szerint betartotta, betarttatta a Paktumban foglaltakat. Számára megszeghetetlen volt a szerződés, amit a Corpus Diabolis és az Istenek kötöttek egymással. Törvénybe foglalta, hogy a démonok közül kizárólag azok hagyhatják el Infernust, azok utazhatnak át a Primérsíkra, azok kísérelhetik meg a halandók lelkének megrontását, akik hivatalosan elnyerték a Csábító címet.

Gerrigolt még nem nevezték ki Csábítónak, de pontosan arra készült, hogy olyasmit tegyen, mint ők szoktak. Kíváncsi lett volna, mit fog szólni Carnifex, amikor majd visszatér a Primérsíkról, és újra belép Infernusba, és bejelenti sikerét. Mert sikerrel kell járnia. Muszáj... Ahogy a Szívpréda-erőd urát ismerte, sejtette, hogy a fogadtatása kedvező lesz majd. Carnifex is éppen olyan volt, mint a többi démon-klánvezér: büszkeséggel töltötte el alattvalói sikere. Gerrigol biztosra vette, olyan hatalmas és értékes zsákmánnyal fog visszatérni, hogy Carnifex megjutalmazza majd. Egész biztos, hogy így lesz. Carnifexnek, ha majd meglátja a zsákmányt, eszébe sem fog jutni, hogy Gerrigol megszegte a parancsot - egy olyan törvényt, ami valójában nem is szerepel a Paktumban. Kegyelmet mindig könnyebb adni, mint engedélyt...

Ha pedig mégis rosszul sül el valami, egyszerűen hátat fordít majd a Szívpréda-erődnek és Vecheronnak. Infernusban egész biztosan talál majd valakit, aki méltón megjutalmazza majd a zsákmányért és a sikerért.

Sajnos a siker érdekében óriási kockázatot kell vállalnia. Ahhoz, hogy mindent a terv szerint tudjon végrehajtani, szüksége lesz némi mágikus segítségre. A legjobb megoldásnak az tűnt, ha megszerzi az Erőd kincses kamráiban őrzött, különleges hatalommal felruházott tárgyak valamelyikét. Gerrigol szinte biztos volt benne, hogy zökkenőmentesen végre tudja hajtani ezt az apró tolvajlást, és bízott abban is, hogy amikor felfedezik a tárgy hiányát, senki sem fogja tudni, ki vihette el.

Egy újabb ok arra, hogy sikerrel járjak, gondolta. Amikor visszatérek majd a zsákmánnyal, senki sem fog azért nyaggatni, mert "kölcsönvettem" egy nyavalyás mágikus tárgyat.

Volt azonban még egy probléma. Vastinio. Ahhoz, hogy a tervét végrehajtsa, el kell hagynia a Szívpréda-erődöt és Infernust is. Hetekre, talán hónapokra távol kell lennie. Kíváncsi volt, hogy ezen idő alatt miféle fondormányokhoz folyamodik az a ...az a mephorum. Biztos volt benne, hogy a hírforrások működni fognak, és Vastinio nagyon hamar megtudja majd: Gerrigol nem tartózkodik a pokolbéli birodalmakban. Az is elképzelhető, hogy kideríti, mire készül a riválisa, és távollétében minden megtesz a terv kudarcba fulladásáért. Gerrigol ezt tette volna az ő helyében.

Mégsem maradt más választása. A nagy jutalom reményében óriási kockázatot kell vállalni. Igen, enélkül nem lehet megszerezni a zsákmányt. Bízott benne, sikerül megrontania néhány lelket. A zsákmány értékes lesz - olyan értékes, hogy érdemes fejest ugrani a kalandba. Ha mindez azzal jár együtt, hogy hátat kell fordítania Vastiniónak... Ám legyen.

Így kell lennie, gondolta, és iszonyú vigyorra húzta a pofáját. Visszatérek a zsákmánnyal, és amikor szó esik majd a jutalmamról, elkérem... Vastinio máját...

Felvihogott. A hátborzongató hang visszhangra talált a torony hideg kőfalai között.

Jöjjön, aminek jönni kell! Egy biztos: legközelebb nem én leszek az, aki félreáll az útból...




1.

Alathea kedvence mindig is a tavaszforduló alkalmával rendezett Fesztivál volt.

Ahogy a legtöbb asszony,  ő is számtalan emléket őrzött az aratásokról; izgalmas, keserédes emlékeket, amelyek örök életére vele fognak maradni: a betakarított termés illatát és hersegését, a mezőkön dolgozók melodikus kántálását, a hegedák muzsikáját a nyárutói táncon, az édes borzongást, ami elengedhetetlen együttjárója az éjfélkor elcsattanó csókoknak... Az aratás szent időszak volt - Alathea a lelke mélyén mindig is érezte ezt, noha a papok sohasem beszéltek ilyesmiről -, szent és szépséges szaka az évnek. A közeli erdők ilyenkor aranyló ruhát öltöttek, hogy pompázatos módon meggyászolják a halódó nyarat. A Keserdombokról hajnalanta legördülő, a Tavaszár-völgyet, és benne a falut, Érmelléket szürke takaróként beborító köd ilyenkor úgy viselkedett, mintha feltett szándéka lenne, hogy leköszörüli a világ éles sarkait. A köd fátylat hajított mindenre; olyan fátylat, ami alatt illattá vált az elégetett fa füstjének szaga.

Szép volt a nyár, a nyárutó is gyönyörű, Alathea mégis a tavaszt szerette a legjobban. Az évnek ezt a szakát kedvelte, amikor ritkábbá váltak az utakat és mezőket sártengetté változtató esőzések; amikor a fanyarbogyó-cserjéken és a medvefákon új, frissen zöldellő hajtások jelentek meg; amikor a völgyet keresztülszelő patak, a Tavaszár vizéről eltűntek a jégdarabkák. Azt is szerette nézni, amikor a patak megduzzadt - igaz, sokszor előfordult, hogy veszedelmesen megdagadt, de akkor is gyönyörű volt. Szerette hallgatni, ahogy Verlan vízimalmának kereke nyögve, nyöszörögve forog a szokatlanul heves sodrásban; szerette a dombok felől fúvó szelet, amely hónapokon át pengeéles és könyörtelen volt, és megkínozta a falut, a lakóit, ám ilyenkor már megszelídülten érkezett. A szél nagyon érdekes volt ilyenkor: még nem lehetett melegnek nevezni, de már nem harapott, és időnként magával hozta a frissen kinyílt vadvirágok édeskés illatát.

Igen, gondolta Alathea. Házuk... az ő háza kőtornácán állt, és a falu fölött a távoli, fákkal koronázott dombok felé nézett. Igen, bárki bármit is mondjon: ez az év leggyönyörűbb szaka!

Persze a szomorúságtól még mindig nem tudott megszabadulni; időnként úgy érezte, a bánat örök társként vele marad. Szerencsére már kínozta őt oly nagyon; a szorítása ugyan nem szűnt meg, de enyhült egy kicsinykét. Alathea már anélkül is fel tudta idézni a múltat, hogy ne érezze úgy közben, karmos ujjak szaggatják a szívét. Már képes volt rá, hogy bátran a jövőbe nézzen, és felfedezze a távolban azt a halovány fénysugarat, amit eddig mindig eltakart a bánat komor, sivár feketesége... Csodálkozva megrázta a fejét. Milyen hamar helyrezökkenünk, mélázott. Milyen gyorsan hozzászokunk a változásokhoz!

A faluszéli házakat a főtérrel és a templommal összekötő, egyenetlen földúton két falubeli asszony lépkedett. A karjukra kosarat akasztottak. A kosarakban a közeli lankákon szedett vadvirágok illatoztak. Színpompás szirmaik láttán Alathea lelki szemei előtt megjelent egy gyönyörű, sárga, fehér és violaszínű mintákkal díszített szövetruha képe. A két asszony feléje fordult.

- Jó reggelt, Velan nővér! Jó reggelt Grais nővér! - kiáltott Alathea.

Észrevette az asszonyok arcán a kesernyés csodálkozást - zavarba jöttek, fogalmuk sem volt, hogyan válaszoljanak a köszöntésre. Vajon úgy üdvözöljék Alatheát, mint egyik férjes asszony a másikat: szólítsák "Moris nővérnek"? De hiszen már nincs férje! Vagy esetleg nevezzék "húgocskának", ahogy a hajadon leányokat szokás? Vagy egyszerűen csak Alatheának? Nem, ez sem jó, hiszen egyszer már volt ura...

Az ember azt hihetné, a falubéliek már régen kiókumlálták, hogyan szólítsák az olyanokat, mint én vagyok, gondolta Alathea szomorkásan. Hiszen éppen elég özvegyasszony él Érmelléken...

Igen, felelt a meg sem fogalmazott kérdésre elméjének egy másik része.  Csakhogy azok az özvegyek úgy élnek, ahogy a világ elvárja tőlük. Betartják a játékszabályokat, ezért mindenki tudja, hogyan viselkedjen velük szemben.

Alathea határozottan megrázta a fejét. Nem!, ripakodott a fejében kéretlenül megszólaló hangra. Nem, soha! Már régen elhatározta, nem fogja elszakítani magát a világtól; nem fog élete végéig olyan fekete-szürke ruhában járni, amilyenbe a holtakat szokták öltöztetni. Nem fog úgy tenni, mintha csakugyan meghalt volna! (Időnként, amikor erőt vett rajta a dacos borongás, az jutott eszébe, hogy a "hagyományt tisztelő" özvegyek csakis azért nem vetnek véget az életüknek, mert az Atyaszentegyház megbocsáthatatlan bűnnek tartja az öngyilkosságot.) Nem. Ő nem fogja követni a járt utat. Képtelen rá... Annak ellenére nem tudta megtenni, hogy tisztában volt vele, Érmelléken csak kevesen értik meg a gondolkodását.

A két asszony végül a lehető legkényelmesebb megoldást választott: egyszerűen nem viszonozták a köszöntést. Futólag ugyan intettek Alatheának, de azután sietve, mintha menekülnének, eliszkoltak a főtér irányába. Zavaruk annyira mulatságos volt, hogy Alathea önkéntelenül felnevetett.

Tudta ő nagyon jól, hogy korántsem hasonlít azokra az özvegyekre, akikkel a falubelieknek eleddig dolguk akadt. Először is: még csak húsz nyarat látott, így sokkal, de sokkal fiatalabb volt, mint sorstársai. (Egy olyan békés, sokak szerint bukolikus helyen, amilyen Érmellék, a férfiak ritkán haltak meg idejekorán.) Másodszor: egyáltalán nem állt szándékában belemerülni az életfogytig tartó keserű gyászba, nem akart remete módjára élni, ahogy az özvegyasszonyok legtöbbje tette. Nem viselte a gyászöltözéket sem, helyette fehér gyapjúruháját vette magára, aminek a gallérjára és a mellrészére a saját kezével hímzett színes vadvirágokat. Vállára rozsdabarna köpenyt terített. Ez az öltözék még távolról sem hasonlított arra, amit a hagyományok szerint viselnie kellett volna. Gyászára csak a derekára kötött széles, fekete övkendő utalt, meg persze az éjszínű szalag, amivel hátrakötötte hosszú, sötét haját.

Felsóhajtott.

Bármi legyen is rajtam, nem felejtettem el, hogy özvegy vagyok, és gyászolom az uram. Csupán arról van szó, hogy én a szívemben bánkódom, a lelkemben. Magamban gyászolok, nem pedig a világ szeme láttára. Vajon Velan nővér és Grais nővér egyáltalán képes felfogni azt, hogy valaki anélkül is gyászolhat, hogy nyilvánosan kimutatja az érzéseit? Alathea megvonta a vállát. Számít az egyáltalán, mit gondolnak az emberek?

Garlan erre a kérdésre a tőle megszokott hevességgel válaszolna: Nem! Nem számít! Aztán felnevetne... Őt sohasem érdekelte, mások mit gondolnak róla, milyennek bélyegzik a viselkedése alapján. Kevés időt töltöttek együtt (túlságosan keveset!), ám a felfogása így is nagy hatást gyakorolt Alatheára... Nos, ha nem is nagyot, de valamilyet mindenképpen.

Garlan még a halálos ágyán is fittyet hányt a szokásokra, a hagyományokra. Amikor megtudta, hogy menthetetlen beteg, amikor már a falu vén papja, Mikkel bácsi sem tudott segíteni rajta a gyógyvarázslatokkal; amikor rá kellett döbbennie, hogy vele is ugyanaz a kórság fog végezni, ami a halálba taszította az apját, addig-addig beszélt, míg kicsikart Alatheából egy ígéretet.

- Nem akarok tőled gyászáldozatot - mondta halkan, de nagyon, nagyon határozottan. - Ami  a legfontosabb: nem akarom, hogy nekem add azt, amit a legtöbb özvegyasszony halott férjének ajándékoz. Nem akarom, hogy feláldozd az életedet!

Alathea azonnal megértette, Garlan mire céloz. Élj, buzdította őt a halálos ágyán fekve. Ne zárd magad a gyászruha börtönébe! Most már kettőnk helyett kell élned...

Alathea valami szelíd csiklandást érzett az arcán; odanyúlt, és letörölte a szája felé gördülő kövér könnycseppet. (Ez igazolta, hogy valóban gyászol - ha egyáltalán szükség volt ilyen bizonyítékra.) Nagyon nehéz dologra vállalkoztam, Garlan, amikor megígértem neked, hogy élni fogok, gondolta. Nem hiszem, hogy felfogtad, mit kérsz tőlem... A többi özvegy elzárkózik a világtól. Nekik nem kell megtenniük azt, amire én nap nap után rákényszerülök... nekik nem kell szembenézniük a világgal!

Felsóhajtott. Előre tudta, a következő néhány nap nagyon kemény lesz. Embert próbáló. Tisztában volt ezzel, és beletörődött, de azt nem lehetett volna mondani, hogy repesett az örömtől.  Garlan is imádta a tavaszi Fesztivált. Alathea éppen az egyik ilyen vallásos rendezvény utáni Körtánc alkalmával látta először Garlant, a fiatal, jóképű vándorzenészt, aki azelőtt nem sokkal telepedett le Érmelléken. Garlan az egyik hevenyészve összeállított színpadon állt, a vállához szorította a hegedáját, és lehunyt szemmel játszott. sötét hajfürtjei szinte együtt szálltak a zene hullámaival. Alathea a tömegből figyelte őt, és egyszercsak azon kapta magát, hogy elragadta a férfi szenvedélyessége, a belőle sugárzó energia. Olyannyira Garlan bűvkörébe került, hogy a végén már a hegedát sem látta; úgy érezte, a muzsika a fiatal emberből árad, egyenesen a lelkéből, és nincs is szükség hangszernek nevezett segédeszközre ahhoz, hogy eljuttassa a csodát az emberekhez. Alathea tisztában volt vele, hogy vétene a szokások ellen, hogy hallatlan merészségről tenne tanúbizonyságot, ha odamenne a hegedáshoz, és bemutatkozna. Mégis megtette. Egy esztendővel később, a következő Fesztivál reggelén azután Garlan megkérte a kezét.

Két évvel ezelőtt történt. Csak két év lett volna? Alathea alig tudta elhinni. Az esküvői szertartásra, amit a faluban csak "zsinórozásnak" neveztek, a nyári napfordulókor került sor. Utána férj s feleség lettek; attól fogva Alathea és Garlan Morisként emlegették őket. Garlan apja valamivel korábban meghalt (Alathea az esküvőkor ennek még nem tulajdonított különösebb jelentőséget), így a vőlegényt a falu rangidős papja, Mikkel bácsi vezette a menyasszony mellé. A szertartást az akkor újonnan érkezett segédpap, Jonos fivér celebrálta.  Ahogy a hagyomány diktálta, házasságuk első éjszakáját egymástól külön töltötték, ám ezután beköltöztek Garlan kicsiny, faluszéli házába.

Alig három évszakkal később, éppen azután, hogy végetért a tavaszi Fesztivál, amit már házaspárként ünnepeltek meg, Garlan megbetegedett. Alathea először arra gondolt, nem komoly a baj; kezdetben csak egy enyhe, tavaszi torokgyulladásra gyanakodott. Az ilyesmi gyakorta előfordul, eléggé kényelmetlen is, de néhány nap után mindenki kigyógyul belőle. Éppen ezért nem is akart gyógyító papot hívni, nem szerette volna feleslegesen megdolgoztatni. Ám a betegség csak nem csillapodott, sőt, mintha még egyre rosszabbodott volna Garlan állapota. Alathea ekkor már természetesen elhívta a papokat, de azok semmit sem tudtak tenni annak érdekében, hogy megállítsák a fiatal férfi egészségének romlását. Garlan vérében ott volt a kórság - ezt a papok a tőlük elvárható legnagyobb gyengédséggel mondták el Alatheának. A jelek arra vallottak, a férfi az apjától örökölte a bajt, amin már sem mágiával, sem Hitbéli Cselekedetekkel nem lehetett segíteni. Alathea rádöbbent, senki sincs, aki tehetne valamit a férjéért, persze az imádságon kívül. Garlan sorsa  a Dicsérendő kezébe került...

Alathea természetesen buzgón imádkozott. Mi mást tehetett volna? Záporként zúdította Istenföldje lakóira fogadalmait. Ennek ellenére a Dicsérendő - Mindenek Bírája, az Igazságosság Keze, a Királyok Királya - még annyi figyelmet sem szentelt a rengeteg könyörgésnek, rimánkodásnak, amennyit a fellegeknek s az égnek. Garlan egyre csak gyengült, a vérében lévő kórság (vagy átok?) egyre csak apasztotta az erejét és a testét. Alathea semmit sem tehetett, csak nézte, ahogy az egykoron erős, izmos férfi a szeme láttára összeaszalódik és gyengül. Olybá tűnt, mintha csodagyorsan vénülne, minden múló nappal egy teljes esztendőt öregedne.

Garlan elméje egészen a végsőkig tiszta maradt. Alathea ennek akkor még örült, később viszont már sajnálta, mert így a férje a haláláig pontosan felfogta, milyen gyötrelmeket kell átélnie mellette asszonyának. Egy jóindulatú isten megkímélte volna ettől a szenvedéstől az emberfiát. De öröm volt az ürömben, hogy Garlan így képes volt megbékélni a világgal, a benne lakókkal; képes volt kimondani azokat az igazságokat, amelyeket az emberek majdnem mindig magukkal visznek a sírverembe. Egy természetellenesen meleg napon, amikor a dombok oldalában már aranyszőnyegként terült szét a friss avar, kicsikarta Alatheából azt a bizonyos utolsó ígéretet. Fiatal asszonya megesküdött, s közben a kezét szorongatta - ami ekkor már csupán csont és vékony bőr volt -, de úgy, mintha abban reménykedne, így visszatarthatja őt attól, hogy útra keljen, elmenjen oda, ahonnan még senki sem tért vissza.

Másnap Garlan már nem élt...

Alathea felsóhajtott. Igen, az elkövetkező néhány nap nagyon nehéz lesz  a számára. Ez lesz az első tavaszforduló Garlan nélkül. Nehéz lesz, mert minden, amit látni, hallani, szagolni és ízlelni fog, a férjére emlékezteti majd. Egy pillanatig azt kívánta, bárcsak ne esküdött volna meg, hogy teljesíteni Garlan utolsó kívánságát. El is mehetnék, gondolta, és az ötlet egyszerre volt keserűen bánatos és édesen izgalmas. Felmehetnék a dombok közé. Örökre magam mögött  hagyhatnám Érmelléket...

De ez menekülés volna, nem? Még soha életében nem hátrált meg semmi elől, és Istenföldjére esküszik, most sem fog megfutamodni. Főleg nem így, hogy a faluhoz köti a Garlannak tett fogadalma. Éld az életed, mondta neki a férje. Most már kettőnk helyett kell élned!

Kisöpört a homlokából egy kósza hajtincset. A Fesztivál előtt még el kellett végezni néhány munkát, és megígérte a két papnak, segíteni fog nekik. Felpislantott a napra, és megpróbálta megállapítani, mennyi idő telt el a délelőttből. Ha mindent el akar végezni, amit mára tervezett, az lesz a legjobb, ha azonnal munkához lát. Kihúzta magát, és elindult a falu közepe felé.

 

***

 

Gyönyörű! Jonos fivér letette a kalapácsot, amivel az imént beverte a durván ácsolt faoltár tetejét tartó pecket. Megtörölte verítékező homlokát. Halvány mosollyal Alathea Morisra nézett, aki a főtéren át éppen feléje tartott.

Gyönyörű ez a nő, gondolta Jonos fivér ismét, de nem is tud róla, nem is gondol rá. Egy hosszú percig aszkétához illő, tiszta csodálattal nézte Alatheát, mozdulatainak kecsességét, villogó zöld szemét, ami meghökkentő kontrasztot alkotott sápadt bőrével; nézte fekete haját, amiről a napfény aranybarnára színeződve csillámlott vissza.

Jonos fivér halkan kuncogott. Vajon mit szólna Mikkel bácsi, ha tudná, min jár az eszem?, töprengett vidáman. Semmi kétség, vén mentora tenne néhány igencsak komoly és szigorú megjegyzést, aminek a lényege az volna, hogy szégyellje magát, amiért pap létére a testet is észreveszi, s nem kizárólag a lélekkel foglalkozik.

Jonos megrázta a fejét. Mikkel túl későn született. Akkor kellett volna az Atyaszentegyházhoz tartoznia, amikor ifjú volt még a vallás. Abban a korban sokkal szokványosabb volt ez az aszkéta szemlélet.

Ha jobban belegondolunk,  morfondírozott Jonos fivér, talán még akkor is ez volt az elfogadott álláspont, amikor hivatalába állították. A falu "bácsija", a rangidős pap ötven esztendősnél idősebb, hatvannál fiatalabb volt. Körülbelül húsz évvel lehetett vénebb "segédjénél". (A fiatal férfi még gondolatban is így nevezte önmagát.) Jonos fivér tudta, milyen nagy mértékben megváltozott az utóbbi évtizedekben az Atyaszentegyház, és azzal is tisztában volt, az átalakulás folyamatos. Persze Mikkel bácsi, meg a hozzá hasonlók mindebből semmit sem vesznek észre - vagy nem akarják tudomásul venni, hogy a dolgok nem olyanok, mint hajdanán.

Az Egyházban az újabb időkben elfogadottá vált az a nézet, hogy a Dicsérendő papjai a világért, és ugyanakkor a világban éltek. Természetesen még mindig kötötték őket bizonyos fogadalmak, amiket kötelességük volt betartani, ám a cölibátusra tett ígéret - amely régebben általános volt - már nem tartozott ezek közé. Az Egyház vezetői elvárták a papoktól, hogy a világot ne csupán az Istenföldje erői  és Infernus hatalmasai közötti csata színterének tartsák, hanem egy olyan helynek, amely telis-tele van bonyolultsággal, összefüggésekkel, rejtélyekkel, mágiával és szépséggel. A főpapok elvárták a vallás szolgáitól, hogy aktívan vegyenek részt e csodálatos világ életében.

Ami azt jelent, hogy nyugodt szívvel megcsodálhatok egy gyönyörű nőt, vonta le a következtetést Jonos fivér, és halkan felnevetett. Éppen úgy, ahogy megcsodálhatom egy olyan érett csillaggyümölcs szépségét, amelyet nem akarok megenni...

A fiatal pap gyorsan körbepillantott a falu főterén. Maroknyi férfi éppen azon munkálkodott, hogy elhelyezzék a templom falain a zászlókat és a lepleket. (Mindegyik égszínkék és buja zöld volt; ezek az árnyalatok illettek leginkább a Fesztivál szelleméhez.) A jelek szerint nagyon jól elboldogultak a feladattal, ám Mikkel bácsi mégis ott lépkedett a létráik alatt, és megállás nélkül osztogatta parancsait. Jonos önkéntelenül elmosolyodott. Azok az emberek sokkal gyorsabban végeznének, ha ezután sem foglalkoznának a bácsival. Mert hogy eddig nem sok figyelmet szenteltek neki. Mikkel (ahogy Jonos már ismeretségük kezdetén megállapította) azon emberek közé tartozott, akik nem jöttek rá: ha értenek valamihez (ebben az esetben a bácsi a papi mesterséghez), az még nem azt jelenti, hogy mindenben tudorok.

A falu korosabb asszonyai közül féltucatnyian szintén a téren forgolódtak. Ketten kis vadvirág csokrokat aggattak fel a térre néző házakra, a többiek a templommal szemközti részen serénykedtek, hogy felállítsák a Fesztiválra készített étkek számára az asztalokat. Jonos ezt a csoportot figyelte.

Lorian nővér vette észre először Alatheát. Oldalba bökte Fain nővért, és felnézett Grais nővér is. Aztán hirtelen valamennyiük nyelve megeredt.

Jonos megcsóválta a fejét. Nem értik. Sajnos nem értik, gondolta szomorkásan. Megbotránkoznak azon, hogy Alathea Moris nem úgy viselkedik, mint általában az özvegyasszonyok. Jonos el tudta képzelni, milyen csípős megjegyzéseket tehetnek a pletykálkodó asszonyságok. A fő témájuk valószínűleg az, hogy Alathea valójában nem is bánkódik elhunyt férje után, és ha már így van, legalább annyit megtehetne, hogy úgy tesz, mintha gyászolna.

Jonos fivér felhorkant. Papként nagyon jól meg tudta különböztetni egymástól azt a két dolgot, amit a papneveldében, a Hitbéli Tanok óráin  "testbeszédnek" és "szívhangnak" neveztek. Vajon Lorian nővér, Fain, meg a többiek is látják azt, ami neki azonnal szemet szúrt? A fiatal özvegy minden mozdulata, arcának minden apró ránca tisztán és kendőzetlenül borzalmas lelki gyötrődésről árulkodott. "Testbeszédével" ugyan leplezni próbálta "szívhangjának" kiáltásait (Jonos fivér azt is tudta, mi az oka ennek; nem volt ugyan Garlan mellett az utolsó óráiban, de sejtette, hogy a férfi mit kért ifjú feleségétől), de a viselkedése valahogy túlságosan erőltetettnek tűnt. Akinek szeme volt láthatta, aki időt szánt rá, észrevette, hogy Alathea a felszín alatt közel sem volt olyan holtlelkű szörny, gyászra képtelen bestia, amilyennek első pillantásra tűnhetett. Ám a jelek szerint a legtöbb ember, főként az idősebb asszonyok pontosan ilyennek tartották.

Jonos fivér összeráncolta a homlokát. Mikkelnek csírájában el kellett volna fojtani ezt a feltételezést, gondolta. Elég lett volna, ha elejt néhány körültekintően megfogalmazott megjegyzést, vagy ha a templomi szentbeszédjében utal a dologra. A falubéliek értettek volna a szavából, és... Igen, ezzel leemelte volna az Alathea vállára nehezedő terhek jó részét.

Így kellett volna történnie - ám Jonos fivért nem lepte meg, hogy mégsem így alakult a dolog. Lehet, hogy az idős pap nem is tudott a probléma létezéséről? Lehet, hogy semmit sem vett észre az egészből? Jonos elképzelhetőnek tartotta, hogy ez a helyzet. Mikkel a tőle elvárható lelkesedéssel végezte a papi teendőket, ellátta a gyógyítói feladatokat, ám nem sok figyelmet szentelt a vigasztalásnak - talán nem is fogta fel, hogy az Atyaszentegyháznak ilyen módon is támogatnia kellene az elesetteket. Jonos fivér így látta a dolgot, bár nagyon remélte, hogy téved.

Persze én magam sem vagyok ártatlan az ügyben, vallotta be magának. Mikkel úgy látta jónak, ha a gyülekezettel kapcsolatos dolgokban korlátozza Jonos cselekvési szabadságát, azt pedig egyenesen megtiltotta a fiatal papnak, hogy elvi kérdésnek tűnő témákkal foglalkozzon. Az ilyesmit egyedül ő intézte. Jonos a bácsi előzetes engedélyével celebrálhatott miséket és szertartásokat, ám szentbeszédeket, hitszónoklatokat, eulógiákat és hasonlókat egyedül Mikkel tarthatott.

Jonos, az alacsonyabb rangú "fivér" természetesen elismerte, hogy Mikkelnek, mint rangidősnek jogában áll ilyen tiltásokat alkalmazni. Nem is hágta át a szabályokat, betartotta mindet. Talán ez volt az oka annak, hogy nem érezhette magát felelősnek a kialakult helyzet, Alathea elítélése miatt. Ha valaki hibát követett el, az Mikkel bácsi volt, s nem ő... Mindezek ellenére tudta, komolyan át kell gondolnia, mit tegyen, hogy tegyen-e valamit egyáltalán.

Félresöpörte a gondolatait, mert Alathea éppen feléje közeledett.

- Jó reggelt, Jonos fivér!

- Jó reggelt neked is, Alathea - felelt a férfi mosolyogva. - Jól érzed magad?

A nő arcára ráfagyott a tettetett vidámság, mosolya már korántsem látszott őszintének, inkább erőltetettnek tűnt, mégis a hagyomány szerint válaszolt a kérdésre:

- Pompásan!

Jonos érezte, az ő arcáról is lesiklik a mosoly. Szívtelen szörnyetegnek tartják? Hát senki sem látja a kínlódását? Kinyújtotta a kezét, szelíden megfogta a nő karját. A mozdulat és az érintés olyan volt, mintha a fizikai kapcsolat révén próbálná Alatheába juttatni a Dicsérendő vigaszát és saját lélekerejét.

- Szükséged van valamire? - kérdezte.

Egy néma pillanata következett. Alathea mosolya újra erőre kapott. Megrázta a fejét.

- Jól vagyok - mondta csendesen.

Jonos fivér bólintott. Nagyon erős, gondolta. Olyan erős, hogy nem kér segítséget, pedig szüksége lenne rá.

- Beszéltem a tanácsnok asszonyokkal - mondta fennhangon.

Alathea kérdőn felvonta a szemöldökét.

- A falutanács némi vita után beleegyezett, hogy részt vegyél a Körmenetben - folytatta Jonos. - Feltéve, ha az Egyház áldását adja rá. - Elmosolyodott. - Nos, az Egyház ezennel áldását adja.

Jonos látta, Alathea mosolya megkönnyebbültté változik. A Körmenet a Fesztivál csúcspontja volt - legalábbis szimbolikus értelemben. Legelől a pap haladt, őt a közösség felnőtt tagjai követték. A társaság így járta körbe a falut. Jonos tisztában volt vele, egy kívülálló számára az egész  menet értelmetlennek, köznapinak tűnhet - egy idegen valószínűleg csak annyit látott volna, hogy egy nagyobb embercsoport cél nélkül sétálgat. Ezzel szemben a falubeliek számára mindez nagyon sokat jelentett, sokat jelképezett, csupa olyan dolgot, amely létfontosságú volt a számukra: szövetség, összetartozás, közösség, egymásrautaltság... A frissen megözvegyültek emberemlékezet óta nem vettek részt a felvonulásban. Ennek oka talán abban keresendő, hogy távolmaradásukkal akarták szimbolizálni a tényt, hogy az őket ért veszteség miatt nem tartoznak a közösséghez, legalábbis egy bizonyos ideig nem. Azzal a bejelentésével, hogy részt kíván venni a körmenetben, Alathea egy újabb skandallumot teremtett, és fa

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 98
Tegnapi: 126
Heti: 955
Havi: 3 035
Össz.: 380 733

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: --- N. Findley: A sötétség gyermekei (részlet)
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2017 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »