Sudhana könyvkiadó

lásd: facebook / sudhana kiadó

http://kulturgyom.hu/index.php/hangos/ajanlokritika/365-kowalsky-le-renard-holnap-eltt-hangoskoenyv

 

És egy másik könyv egy részlete. Sajnos csak ennyi fért fel, de ha kéred és megadod a mailcímed, átküldjük az egészet (word file).

A címedet ide küldd: golokabolt@gmail.com

 

 

 

hátlap:

 

Maria utólag már nem volt biztos benne, de a liget túlsó oldalánál egy pillanatra mintha egy kis fehér lovat látott volna, amint lobogó sörénnyel és farokkal, büszkén magasra emelt fejjel éppen megtorpant. Az álomszerű lovacska úgy viselkedett, mintha látná a kislányt, és örölne neki.

Ezüstpagonyra, a gyönyörű völgyre sötét árnyként vetül a Holdhercegnő és a titokzatos, fehér lovacska szomorú történetének emléke. Maria Merryweather családja régi birtokára költözik, és egyszercsak azon kapja magát, hogy ugyanazok a dolgok történnek meg vele, amelyek hajdan a Holdhercegnővel. Komoly feladatot vállal magára: elhatározza, hogy ismét a béke és a boldogság birodalmává változtatja a vidéket. Márpedig amit Maria egyszer a fejébe vesz…

 

Rajongtam érte! Fantasztikusan jó történet: egy kicsit félelmetes, egy kicsit romantikus, a főszereplője pedig valóságos hős!

- J.K. Rowling, a Harry Potter  regények szerzője.

 

 

 

Elizabeth Goudge

 

A kis fehér lovacska

 

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:

Elizabeth Goudge: The Little White Horse

Lion Children’s Books, 2000

Copyright © Gerald Kealey, 1946

 

Fordította: Szántai Zsolt

A verseket fordította: Tótfalusi István

 

No part of this book may be reproduced or transmitted in any form or by any means without permission in writing from the publisher.

 

ISBN: 963 ………

 

Hungarian edition ©

Hungarian translation © Szántai Zsolt, Tótfalusi István, 2004

 

 

 

Lektor:

Műszaki szerkesztés:

Felelős kiadó:

Felelős szerkesztő:

 

 

Walter Hodges-nak, köszönettel.

 

A kis fehér ló

 

A fehér hold alatt láttam meg őt,

A kis fehér lovat, gőggel ívelő nyakát.

Bájos gőg, törékeny és önfeledt,

Ártatlanság, melyet nem szennyez át

Tudása jónak s gonosznak, sem emlék ostor

Alatt görnyedő napok szégyene,

se múltad, kis fehér ló, bánni valód,

Se félni való jövőd az ezüst pagonyban,

csak hold-csíkos futás ez a te tiszta Mád.

 

Virágszerű test formálva fényből,

Fény-iramra, de most pihen éppen,

A tökély puszta kés-élén inogva;

Tökély, mint ezüstlő fű a dombszegélyen,

Mielőtt a kasza lecsap, mint hó a napon,

Mint az ember megrendült lelke, ha Isten

Szól halkan még, s egy lélegzetre elcsitul

Minden; tűnik látomás és tökély,

Csak a kés-él hasít a mellbe mélyen.

 

Emelt pata, büszkén felszegett fej, úszó sörény,

A néma szent pillanat, mielőtt ő tovaszáll,

A búcsú pillanata, szótlan esdeklés,

Hogy ne feledjük, ha többé nem látni már -

Majd fél fordulat a fák alatt, s a rebbenés,

Folyékony, mint fény a víz színén…

Állj meg, kis fehér ló, a pagonyban!…

Már nincs sehol, s én nem tudom, mi volt

A tünemény, egy kis fehér ló, avagy

Ezüst éjben eltévedt  holdsugár.

 

 

 

ELSŐ FEJEZET

 

 

1.

 

A kocsi ismét zöttyent egyet; utasai - Maria Merryweather, Miss Heliotrope és Wiggins - ismét egymás karjai közé estek, ismét megijedtek, de azután sóhajtottak egyet, kihúzták magukat, visszacsusszantak a helyükre, és figyelmüket újra azokra a tárgyakra összpontosították, amelyek ezekben az embert próbáló percekben mindegyikük számára a bátorság és az erő forrását jelentették.

Maria a csizmájára nézett. Miss Heliotrope visszatolta a szemüvegét a legmegfelelőbb, legmegszokottabb helyre az orrán, azután felemelte a kocsi padlójáról a barna kötésű könyvet, ami történetesen egy francia esszéket tartalmazó kötet volt, elegánsan a szájába dugott egy szem mentolos cukorkát, és folytatni próbálta az olvasást, bár a félhomályban nem sokat láthatott a megsárgult lapra nyomtatott fekete betűkből. Wiggins eközben ismételten végignyalogatta a fogait, hogy élvezze a rég elfogyasztott ebéd ízmaradványait.

Az embereket, ha jobban belegondolunk, három csoportba lehet osztani. Az egyik társasághoz tartoznak azok, akik kedvelik az irodalmat, a másikhoz azok, akiket saját külsejük foglalkoztat leginkább, a harmadikba pedig azok, akiket csakis az érdekel, amit megehetnek vagy megihatnak. Miss Heliotrope, Maria és Wiggins különböztek egymástól, mindhárman valamelyik csoport jellegzetes képviselői voltak.

Az lesz a leghelyesebb, ha elsőként Mariát vizsgáljuk meg, elvégre ő történetünk hősnője. Ebben az évben, az Úr 1842. esztendejében töltötte be a tizenharmadik évét. Egyszerű, szerény kislánynak is nevezhetnénk. A szeme szürke, vagyis inkább ezüstösen szürke volt, a tekintete átható, a haja vöröses, vékony, sápadt arcocskáján pedig néhány szeplő díszelgett. Ami a magasságát illeti: pontosan olyan aprócska volt, mintha tündérek gyermeke lenne, de a háta olyan egyenes, akár vonalzó; tartásának köszönhetően fölöttébb előkelőnek látszott. A lába kifejezett pici volt - erre furcsa módon mindig büszkén gondolt. Úgy vélte, ez a legszebb testrésze, mármint a két lába, ezért aztán mindig is sokkal nagyobb gondot fordított a cipőire és a csizmáira, mint mondjuk a szoknyáira, a szalagjaira, vagy a blúzaira.

Az a csizma, amelyet ezen a különleges napon viselt, mindig jókedvre derítette. Finom, puha, szürke bőrből készült csizma volt, a szárára, közvetlenül a fehér prémcsík alá csillogó kristálygyöngyöket varrtak. Ezt a prémcsíkot és ezeket a gyöngyöket sajnos nem lehetett látni, mert Maria szürke selyemruhát és meleg, ugyancsak szürke gyapjúkabátot viselt (ennek a kabátnak az alját is prémcsíkkal díszítették), amely, ha felállt, egészen a bokájáig ért, így jóformán az egész lábát eltakarta. Ő azonban tudta, hogy a prémcsík és a gyöngysor ott van a csizmáján, és ez a tudat olyan különleges magabiztosságot és lelki erőt adott neki, amilyet a vele egykorú kislányok ritkán tapasztalnak.

Amikor ezekre a gyöngyökre gondolt, mindig jobb kedve kerekedett. Ehhez hasonló kellemes gondolatok csak akkor kerítették hatalmukba, amikor eszébe jutott az a bíborszínű szalag, amelyet karcsú derekára kötve hordott, meg az a kis violacsokor, amit szürke bársonymellényében rejtett el, no és persze az a szürke selyemkesztyű, amit a hatalmas, fehér szőrmemuffba dugott kezén hordott. Maria, ahogy ezt a fentiekből már sejteni lehet, valódi úrilány volt, számára a rejtett elegancia és tökély, a finomság sokkal többet nyomott a latban, mint a mindenki által látható, szem előtt lévő szépség és cicoma. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kedvelte a szépséget vagy a cicomát, mert igenis kedvelte. Szeretett csinosan öltözni, még így is, hogy minden ruhája bíborszínű vagy szürke volt.

Azért volt minden ruhája bíborszínű vagy szürke, mert gyászolt. Maria árva volt. Az édesanyjára nem is emlékezett, amikor meghalt a szegény asszony, a kislány még csecsemő volt. Az édesapja két hónapja követte feleségét. Oly sok adósságot hagyott hátra, hogy minden ingóságát és ingatlanát el kellett adni, még azt a londoni házat, amelyet Maria annyira kedvelt. Az épület hatalmas ablakai a csendes London Square ligetére néztek, a bejárati ajtaja fölött esténként érdekes formájú lámpák világítottak. Maria egész életében itt lakott, de ez senkit sem érdekelt, főként nem az édesapja hitelezőit. Az ügyvédek, miután elrendezték a hivatalos dolgokat, és hosszú ideig számolgattak, megállapították, hogy Mariának csak annyi pénze maradt, amennyiből Miss Heliotrope-pal és Wigginsszel kocsiba ülhet, és az ország nyugati felére utazhat, a világnak arra a számára ismeretlen tájára, ahol édesapjának másodunokatestvére, vagyis a kislány legközelebbi élő rokona, Sir Benjamin Merryweather élt. Maria még soha életében nem találkozott Sir Benjaminnal, és így még egyszer sem látta az otthonát, az Ezüstharmat nevezetű falucska mellett lévő birtokot, amelyet mindenki csak Ezüstpagonyként emlegetett.

Mariát valójában nem az a tény szomorította el, hogy árván, szülők nélkül maradt a világban. Az édesanyjára, mint már említettük, nem emlékezett, az édesapja pedig, mint afféle katonaember, szinte mindig külföldön állomásozott az ezredével, így nem sokat foglalkozhatott a kislányával. Maria ennek ellenére sosem maradt egyedül, mert ott volt mellette Miss Heliotrope. Még csak néhány hónapos volt, amikor a hölgy belépett az életébe. Miss Heliotrope eleinte dadusként dolgozott abban a bizonyos házban, később előlépett nevelőnővé. A kislány soha, senkitől sem kapott olyan sok szeretetet, mint tőle.

Nem, a kis Mariát nem az árvasága szomorította el igazán, hanem az a tény, hogy utaznia kellett, és főként az a gondolat, hogy ezentúl vidéken kell majd laknia. Semmit sem tudott a vidéki életről (ha még nem mondtuk volna: Maria valódi városi kishölgy volt, Londonban született, és mindig is ott lakott), és úgy képzelte, hogy a falvak és a tanyák borzasztóan kényelmetlen és kellemetlen helyek. Legszívesebben Londonban, a London Square-i házban maradt volna, de erre természetesen nem volt lehetőség, mivel a városi élethez sok-sok pénz kell, márpedig neki - a fentebb ismertetett okok miatt - semmije sem maradt.

Utazás közben, ahogy a kocsi zötykölődve haladt az országúton, Maria egyre jobban elszontyolodott. Ugyan miféle hely lehet ez az Ezüstpagony, ha még rendes utak sincsenek a környékén?

Exeterig vonattal utaztak, csak ott ültek át a hintószerű kocsiba. Maria először boldog volt, hogy végre kiszállhat a borzasztóan kényelmetlen vasúti kocsiból, ám amint megpillantotta a rájuk váró fogatot, azonnal elpárolgott az öröme. A kocsiban ülések helyett csak molyrágta pokrócokkal letakart lócák voltak, a padlóját belepő szalmaszálakat és tyúktollakat minduntalan felkavarta, és az utasok arcába csapta az ócska fülke oldalán tátongó lyukakon keresztül besüvítő, jeges szél. A kocsi elé befogott két almásderes lovon látszott, hogy gondjukat viselik, nem hanyagolják el őket (ennek Maria örült, mert mindig is szerette az állatokat, főként a lovakat), a szőrük is szépen csillogott, egészségesnek tűntek, viszont szegények már nagyon öregek voltak. A lábukat lemerevítette a kor, és elképesztő lassúsággal mozogtak.

A kocsis töpörödött, ráncos emberke volt, inkább gnómnak látszott, semmint valódi embernek. Vastag kabátján olyan sok folt borította, hogy már meg se lehetett határozni, milyen volt az eredeti színe. A kalapja túlságosan nagy volt a fejéhez képest, le is csúszott az orrára, de úgy ám, hogy a karima eltakarta az arca felső részét. Így aztán senki sem láthatta az öregember szemét vagy orrát, Maria is csak azt tudta megállapítani, hogy szegénynek már alig van foga, és hogy nincs túlságosan jó viszonyban a borotvával, mert eléggé borostás az álla.

A meglepő, és kissé visszataszító külsejű kocsisról kiderült, hogy kedves ember. Szívélyes mozdulatokkal ültette be utasait a kocsiba, gondoskodón a térdükre terített egy-egy durva, szúrós lópokrócot, és közben folyamatosan járt a szája. Valószínűleg arról beszélt, hogy örül a vendégeknek - Maria ebben nem volt biztos, mert nem igazán értette a foghíjas emberke szavait. Miután elhelyezkedtek, elindultak. Ahogy maguk mögött hagyták a vasútállomást, Maria ki-kilesett a kocsi elülső oldalába vágott ablakon, de szinte nem is látta a bakon ülő alakot; a sűrű februári köd jobban bebugyolálta a gnómot, mint a hatalmas, foltos kabát.

A tájban sem gyönyörködhetett, mert a kavargó szürkeség mindenre rátelepedett, mindent eltakart a szeme elől. Fogalma sem volt, merre járnak, mi mellett haladnak el, csak azt tudta, hogy az út, amelyen haladnak, tele van kátyúkkal, kövekkel és mélyedésekkel. A kocsi időnként akkorát zökkent, hogy az utasok egymásra dőltek vagy lehuppantak a kemény lócáról. Lassan besötétedett, de Maria hiába meresztgette a szemét, egyetlen fényfoltot sem látott. Elszomorodva gondolt Londonra, ahol ilyentájt szokták meggyújtani az utcákat megvilágító, divatos és modern gázlámpákat. Mintha a sötétség és a zötykölődés nem lett volna éppen elég, ráadásként még hideg is volt. Egyetlen apró jel sem utalt arra, hogy a kínszenvedéssel felérő utazás mikor fog befejeződni, vagy hogy egyáltalán vége lesz-e valaha.

Miss Heliotrope úgy tartotta az orra elé a könyvét, mintha eltökélt szándéka lenne, hogy kihasználja az egyre feketébbé váló ködrétegen keresztülszűrődő, utolsó fénysugarakat, és ha törik, ha szakad, elolvas még legalább egy oldalt a sötétedés beállta előtt. Sejtette, hogy az elkövetkező néhány hónapban többször is végigolvashatja majd ezt a könyvet, meg azt a másikat is, amelyik az örök szeretetről szólt, ennek ellenére a végére akart érni annak az esszének, amibe még a vonaton kezdett bele. Igazság szerint nem is nagyon volt szüksége fényre, mert szinte kívülről, szóról-szóra tudta az egészet. Legelőször akkor olvasta el, amikor megérkezett a London Square-i házba, hogy gondját viselje az elanyátlanodott kislánynak.

Sosem tudta elfelejteni az első, nagy találkozás részleteit, sem pedig azt, hogy mit érzett, amikor az ölébe vette azt a nem igazán szép, nem igazán bájos, ezüstszürke szemű csecsemőt, aki már a pólyában úgy viselkedett és olyan arcot vágott, mintha tudatában lenne nemesi származásának, és annak, hogy ez milyen előjogokat biztosít a számára. Miss Heliotrope, aki akkor valamivel fiatalabb volt, mint most, először arra gondolt, képtelen lesz megkedvelni ezt a gőgös tekintetű, csúf kisbabát, ám miután elolvasta a szeretetről szóló esszét, meggondolta magát és úgy érezte, örökké Maria mellett marad, szeretni fogja, és csak a halál választhatja el tőle.

A szeretet, amit Miss Heliotrope először érzett Maria iránt, kissé erőltetett, kissé művi volt. Komor elszántsággal és a képzelőerő teljes hiányával javítgatta a kislány ruháit, és bármilyen rossz is volt Maria, csak ritkán vette kézbe a nádpálcát, inkább arra törekedett, hogy megnyerje magának kis neveltje bizalmát. Lemondott a tekintélyéről és megnehezítette a saját dolgát annak érdekében, hogy Maria lelke ép és egészséges maradjon. Azután, ahogy telt az idő, lassanként minden megváltozott. Egyre kevesebbszer kellett mély lélegzetet vennie azelőtt, hogy kedvesen szólt Mariához, egyre jobban a szívéhez nőtt a kislány; egyre természetesebbé vált a számára, hogy szereti neveltjét. Ezt a vonzódást azzal juttatta kifejezésre, hogy díszítgetni kezdte Maria ruháit. Minden egyes darab, ami kikerült a keze alól, valódi kis műremek volt. A kislány borzasztóan fontossá vált a számára, olyannyira, hogy elhatározta, nem csupán gondját viseli, nem csak az alapvető dadusi és nevelőnői kötelességét teljesíti, hanem bármi áron finom, nemes úrihölgyet nevel belőle.

Maria érezte az igaz, őszinte szeretetet, ami Miss Heliotrope-ból áradt feléje. Igaz, sokszor visszaélt vele, de általában viszonozta, mert rájött, hogy nincs a világon még egy olyan felnőtt, akire úgy számíthatna, mint nevelőnőjére. Mire tizenhárom éves, valódi kis hölgy lett, már azt is megértette, mindent Miss Heliotrope-nak köszönhet.

Persze Miss Heliotrope sem ért volna el nála ilyen komoly sikereket, ha nincs meg benne az a veleszületett ösztön, amellyel csalhatatlanul felismerte a finom és értékes dolgokat. Mindig, mindenből a legjobbat választotta, a legjobbat akarta, és különleges érzéke volt ahhoz, hogy felismerje a felszín alatt rejtőző kincseket. Miss Heliotrope-pal is ez volt a helyzet; nála is felfedezte a kissé mogorva és szigorú külső alatt lévő aranyszívet. Talán ő volt az egyetlen, aki rájött, hogy Miss Heliotrope milyen kedves, drága hölgy, és talán ez a felfedezés vezetett ahhoz, hogy rajongott nevelőnőjéért.

Ha már szóba került, ejtsünk szót Miss Heliotrope mogorva és szigorú külsejéről. A legtöbb ember, aki találkozott vele és megpillantott a ruházatát, meg különös formájú orrát, rögtön letett arról, hogy folytassa a megismerését. Miss Heliotrope eléggé maradi és meglehetősen komor színű ruhákat viselt, amelyekből a vidámság leghalványabb árnyalata is hiányzott. Ami az orrát illeti, nos, ez leginkább a sas csőrére hasonlított, csak éppen pirosas, vagyis inkább lilás volt. Ez a színárnyalat az orrok esetében a legtöbb emberben felkelti a gyanút; sokan arra gondolnak, ha ilyen orrot látnak, hogy az illető túl sokat eszik és iszik. Miss Heliotrope esetében ez nem volt igaz, mert ő szinte nem is evett, nem is ivott, ugyanis rossz volt az emésztése. Az ő orrát nem a mohóság, nem a falánkság és az iszákosság festette pirosra, hanem éppenséggel a betegség.

Sosem panaszkodott a rossz emésztése miatt, beletörődött a dologba, s mivel nem tett említést róla, Marián kívül senki sem tudta, hogy milyen gondokkal küzd. (Az igazat megvallva eszébe sem jutott, hogy panaszkodnia kellene, az édesanyjától ugyanis annak idején azt hallotta, hogy ez a jelenség csakis a valódi úrhölgyeknél jelentkezik, másoknál soha. Talán még büszke is volt rá, de ezt persze nem tudhatjuk biztosan.) A mentolos cukorkát is rendetlenkedő gyomra miatt eszegette rendszeresen, de ezt a tényt is csak Maria ismerte.

Olyan nagy és piros volt Miss Heliotrope orra, olyan sápadt volt az arca, hogy a nagy pirosság és a nagy fehérség miatt szinte észre se lehetett venni gyönyörű, nefelejcskék szemét, és finoman ívelő, fekete szemöldökét. Keskeny arcát őszülő loknik keretezték. Ez a hajviselet nem igazán illett egy ilyen korú hölgyhöz, de Miss Heliotrope semmin sem szeretett változtatni, ezért most, a hatvanadik évéhez közeledve ugyanolyan frizurát hordott, mint tizennyolc esztendős korában.

Magas volt, kissé hajlott hátú, és nagyon sovány, bár ezt nehezen lehetett észrevenni, mert mindig széles, abroncsos szoknyában járt, a vállára pedig télen is és nyáron is vastag, fekete kendőt terített. Ha kiment a szabadba, mindig magával vitt egy nagy, fekete esernyőt, mindig felvette fekete kabátját és bíborlila tollal díszített kalapját. Ha nem ment ki a szabadba, hófehér kalapkát viselt, amit fekete bársonyszalag szegélyezett. A kezén mindig fekete selyemkesztyű volt, és mindnehová magával vitte fekete kézitáskáját, amelyben levendulaillatú zsebkendőit, a szemüvegét, és egy doboz mentolos cukorkát tartott. A nyakába aranyláncon egy kacsatojás méretű aranymedált hordott. Ez a medál érdekes darab volt, amolyan kinyitható, lapos dobozka. Mariának fogalma sem volt róla, mit tartalmazhat, mert akárhányszor megkérdezte, Miss Heliotrope egyszer sem válaszolt. Nem sok minden volt, amit Miss Heliotrope megtagadott Mariától (a lelke fejlődése érdekében fontosnak tartotta, hogy mindent megkapjon és megismerjen), ám a medál tartalmára vonatkozó kérdésekre egyszerűen nem volt hajlandó felelni, legfeljebb annyit mondott, hogy ez a dolog egyedül őrá tartozik, másnak semmi köze hozzá. Mariának egyszer sem nyílt lehetősége arra, hogy kifürkéssze a titkot, mert Miss Heliotrope sosem vált meg ettől a tárgytól, napközben mindig a nyakában volt, éjszakára pedig a párnája alá rejtette. (Az igazat megvallva Maria akkor sem nyitotta volna ki engedély nélkül a lapos dobozkát, ha megteheti. Hogy miért nem? A válasz egyszerű: nem olyan fából faragták, hogy csak úgy beletúrjon mások titkaiba.)

Maria, mint a fentiekből kiderülhet, rendelkezett néhány jó tulajdonsággal (például becsületes, bátor és okos volt), Miss Heliotrope-ot pedig akár a megtestesült türelemnek és szeretetnek is nevezhetnénk. Azt viszont eléggé nehéz meghatározni, hogy Wiggins milyen erényekkel bírt. Az is elképzelhető, hogy egyetlen jó tulajdonsága sem volt. Mohó volt, ingerlékeny, önző és lusta. Maria és Miss Heliotrope abban a hitben élt, hogy feltétel nélkül szereti őket. Ezt a következtetést abból vonták le, hogy Wiggins állandóan a sarkukban volt, udvariasan csóválta a farkát, amikor szóltak hozzá, sőt, időnként pici puszikat nyomott a kezükre és a lábukra. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy Wiggins nem szeretetből, nem is udvariasságból kifolyólag viselkedett így, hanem azért, mert ezt tartotta jó politikának. Tudatában volt ugyanis annak, hogy csakis Miss Heliotrope-tól és Mariától kaphatja meg azokat a dolgokat, amelyek értelmet adtak a létezésének, például az ételt, ami mindig kiváló minőségű volt, s amit mindig pontos időben, az általa oly nagyra becsült zöld tálkában kapott meg. Vagy mondjuk azt a zöld bőrnyakörvet, amit annyira kedvelt, a kefélgetést, az illatos hintőporral való beszórást, és a virágillatú szappannal való mosakodást. Wiggins a Square Parkban időnként eltársalgott más kutyusokkal, és tőlük megtudta, hogy nem mindegyikkel bánnak ám így a gazdái, nem minden embernek az a legfontosabb, hogy elégedetté tegye kedvencét. Tulajdonképpen elégedett volt az életével, hiszen az ő gazdái gondoskodó emberek voltak, és mindig szem előtt tartották az ő érdekeit, kívánságait, sosem feledkeztek meg róla. Annak érdekében, hogy ez mindig így maradjon, ne történjen változás a viszonyukban, Wiggins megpróbált úgy viselkedni, ahogy szerinte Miss Heliotrope és Maria elvárta tőle. Úgy döntött, ennyit érdemes megadnia a gazdáinak, feltéve, hogy ő is megkapja tőlük azt, amit fontosnak tart.

Annak ellenére, hogy Wigginst számítónak, esetleg haszonlesőnek is nevezhetnénk, és annak ellenére, hogy jelleme nem volt hibátlan, nem szabad azt hinnünk, hogy a társadalom haszontalan tagja volt, hiszen ami szép, a nem lehet felesleges. Márpedig a mi Wigginsünk a maga nemében határozottan szép volt - azt hiszem, az ilyen fajta szépségre szokták azt mondani, hogy "eget rengető". Fajtiszta King Charles spániel volt. A szőre aranybarnán pompázott, sima volt és selymes, csak a mellén kunkorodott egy kicsikét, de ez is előnyére szolgált, mert pontosan úgy nézett ki miatta, mint azok az urak, akik elől fodrokkal díszített inget viselnek. Mivel történetünk idején még nem volt szokás, hogy levágják a spánielek farkát, Wigginsé is megvolt, és leginkább egy strucctollra hasonlított. Borzasztóan büszke volt erre a farokra, mindig úgy tartotta, mint valami diadalmi zászlót. A napfény időnként átszüremkedett e zászló  hosszabb szőrszálai között; ilyenkor szemkápráztató látványt nyújtott, főként ha mozgott.

Wiggins testén majdnem minden aranybarna volt, kivéve hosszú, selymes füleit, és a szeme fölötti foltocskákat, amelyek gesztenyebarnán tündököltek. A szeme is barna volt, a tekintetéről pedig legyen elég annyi, hogy aki ránézett, annak mentem ellágyult a szíve. (Természetesen eme ellágyult szívek tulajdonosai mit sem tudtak arról, hogy Wiggins pusztán önös érdekből ilyen kedves, ilyen aranyos és megnyerő.) A mancsai és a lábai tökéletes formájúak voltak, majdnem olyanok, mint a különböző nemesi családok címerein látható, fantasztikus külsejű állatoké. Az orra koromfekete volt, csillogó és hideg, csodálatos, rózsaszínű nyelve sosem volt annyira nedves, hogy egy-egy üdvözlő vagy kedveskedő nyalintás esetén kellemetlenséget okozzon az embereknek. Wigginsnek tehát javára lehet írni azt, hogy nem tartozott a forró orrú, remegő bajszú, nyálcsorgató ebek közé.

Wiggins tudatában volt annak, hogy a szeretet túláradó kinyilvánítása nagy mértékben árt a személyes varázsnak és a szépségnek, ezért nem is csinált ilyesmit, kivéve talán azokat az alkalmakat, amikor valamilyen finom falat volt a tét. A finom falatok ugyanis különleges érzéseket ébresztettek benne. Ilyenkor megörült, őszinte hálát érzett, és hálát adott a jó tündéreknek, akik a születésénél kiváló emésztőrendszerrel ajándékozták meg, és gondoskodtak arról, hogy a túlságosan sok evés miatt se veszítse el karcsúságát, megnyerő kutyaúrfihoz illő alakját.

Az az ebéd, amit még Exeterben fogyaszott el, valóban finom volt; szerencsére Miss Heliotrope éppen nem kívánta a sült húst, a főtt burgonyát és a zöldségköretet, így az egész adag Wiggins elé került. Most, a kocsiban is ezekre a falatokra gondolt, miközben aranyszínű bajuszkáját nyaldosta. Arra gondolt, hogy ha a Nyugatvégen, ahova tartanak, olyan pompás az étel, mint Exeterben, talán még a hideg ködöt is képes lesz megszokni, és a jövőben is türelemmel, nyugodtan viseli az ilyen és ehhez hasonló utazásokat.

Időközben besötétedett. A vén kocsis leszállt, rávigyorgott az utasokra, meggyújtott két ősrégi lámpást, és egyet-egyet a kocsi kétoldalára akasztott. A lámpások fénye azonban meglehetősen gyengécske volt, így az utasok, ha kinéztek az ablakon, nem láttak mást, mint a nedves páfárnyfélékkel benőtt, meredek árokpartot, meg a fölötte gomolygó, szürke ködöt. Az út egyre jobban összeszűkült, a növéneyek hozzásurlódtak a kocsi oldalához. A kerekek alá mind több kő és göröngy került; a zötykölődés olyan erőssé vált, hogy akár dombnak fel, akár dombról lefelé tartottak, az utasok úgy érezték, valamilyen rettenetes szikla oldalában haladnak.

A sötétben Miss Heliotrope nem tudta folytatni az olvasást, és Maria sem vizsgálgathatta tovább a csizmáit. Ennek ellenére nem mérgelődtek, ugyanis mindketten tudták, hogy az igazi úri hölgyek sosem bosszankodnak, vagy ha mégis, akkor nem nyilvánosan teszik. Maria bedugta a kezét a szőrmemuffba, Miss Heliotrope pedig a köpenye alatt kulcsolta össze az ujjait. Összeszorították a fogukat, és csendben viselték a megpróbáltatásokat.

 

2.

 

Olyan fáradtak voltak, hogy a hideg ellenére elnyomta őket az álom. Nem aludtak sokáig, de amikor felriadtak, őszintén meglepődtek, hiszen a kocsi időközben megállt. Ahogy kinéztek az ablakon, meg kellett állapítaniuk, hogy érzéseikkel ellentétben mégis jó hosszút szundíthattak, hiszen a táj jelentősen megváltozott, ez pedig csak azt jelenthette, hogy a kocsit jókora utat megtett. Példának okáért nyoma sem látszott a ködnek. Az égen kerek képpel ragyogott a hold, és olyan erős fényt sugárzott, hogy a kocsi utasai tisztán látták egymás arcát.

Csüggedten fásultságuk szempillantás alatt elillant, a szívük gyorsabban kezdett verni - érezték, hogy hamarosan valamilyen kalandban lesz részük. Miss Heliotrope és Maria a gyermekekre jellemző mohó kíváncsisággal tekerte le a kocsi ablakát. Egyikük az egyik, másikuk a másik oldalon nézett ki. Wiggins odafurakodott Maria mellé, mert ő is szemügyre akarta venni az új helyet.

Nyomuk sem volt a páfrányokkal benőtt árokpartoknak, a kocsit mindkét oldalán gyönyörű, ezüstszürke sziklafalak emelkedtek. Előttük is egy ilyen fal magaslott, méghozzá olyan módon, hogy teljesen lezárta az utat.

- Biztos, hogy jófelé jöttünk? - tette fel a kérdést Miss Heliotrope.

- Ott van egy ajtó a sziklán! - mondta Maria, aki már annyira kihajolt az ablakon, hogy félő volt, kiesik. - Ó, Miss Heliotrope! Tessék nézni!

Miss Heliotrope is kihajolt a saját oldalán, és megállapította, hogy Mariának igaza van. Valóban egy viharvert, tölgyfából készült ajtó volt a szürke sziklafal közepén. Új korában barna lehetett, de úgy megkoptatta az idő, hogy színe alig egy árnyalatnyival különbözött a szikla színétől. Nem ajtó, inkább amilyan kapuféle volt, elég nagy ahhoz, hogy a kocsi mindenestül átférjen rajta. Mellett egy nyílás tátongott a falon; ebből a nyílásból egy rozsdás vaslánc lógott ki.

- Leszáll a kocsis! - kiáltott fel Maria. Izgalomtól csillogó szemmel nézte, ahogy a gnómszerű emberke odamegy a nyíláshoz, megragadja a rozsdás láncot, és belekapaszkodik, de úgy ám, hogy mindkét lába felemelkedik a földről.

A kocsis úgy csimpaszkodott a láncba, mint valami kis majom a mászórúdjába. Nem is eredménytelenül: a sziklafal mögött megkondult egy öblös harang. A harmadik kondulás után a kocsis eleresztette a láncot, lehuppant a földre, rávigyorgott Mariára, majd visszaült a helyére.

A kapu lassan kinyílt. A kocsis csettintett a lovaknak. Miss Heliotrope és Maria visszaült a helyére. A kocsi elindult, a kapu pedig nesztelenül becsukódott mögötte. Kívül rekedt a holdfény; a fülkén kívüli világot megint csak a két halványan lobogó lámpás világította meg. Maria, ahogy óvatosan kinézett, nedves, mohlepte sziklafalakat látott. Egy alagútban haladtak. A kislány egy pillanatra egy árnyszerű alakot is észrevett, de nem vehette jobban szemügyre, mert a kocsi felgyorsult, és továbbgördült.

- Ejnye! - kiáltott fel Miss Heliotrope. Már korántsem volt olyan vidám, mint néhány perccel korábban ami érthető is, hiszen az végtelennek tűnő alagútban szörnyű hideg volt, ráadásul a lovak patájának csattogása, a kerekek nyikorgása mennydörgésszerű robajjá erősödve visszhangzott a zárt helyen. Eléggé félelmetes élmény volt, de mielőtt bármelyikük komolyabban megijedhetett volna, máris kiértek a holdényes ég alá. Egy olyan gyönyörű helyre jutottak, amely szépsége miatt nem is lehetett evilági.

Minden ezüstös fénnyel ragyogott. A kocsi mellett, mindkét oldalon magas fák emelkedtek ki a hold sugarai által ezüstössé változtatott, békés tavacskaként csillámló fűből. A fák között elég nagy volt a távolság, így át lehetett lesni a törzseik között. Aki ezt megtette, az megpillanthatta a pompázatos, ébenfekete égbolton ragyogó csillagokat.

Semmi sem mozdult. Mélységes csend honolt a tájon; úgy tűnt, mintha a hold valami álomvarázslattal mindent megdermesztett volna. Az ezüstös fatörzsek ezüstös ágai végén ezüstösen csillogtak a gallyacskák, az ezüstös levelek között ezüstharmattá változva özönlött a földre a fény.

Semmi sem mozdult, a fák között azonban - ez kétségtelennek tűnt - akadtak élőlények. Maria az egyik ezüstös ágon egy ezüstös baglyot látott, az út mellett pedig egy ezüstös szőrű nyulacska állt kétlábra emelkedve - pici szeme érdeklődve méregette a kocsit, és az oldalára akasztott lámpásokat. Valamivel távolabb egy gyönyörű, ezüstösen csillogó őzekből álló csapat várakozott, és… Maria utólag már nem volt biztos benne, de a liget túlsó oldalánál egy pillanatra mintha egy kis fehér lovat látott volna, amint lobogó sörénnyel és farokkal, büszkén magasra emelt fejjel éppen megtorpant. Az álomszerű lovacska úgy viselkedett, mintha látná a kislányt, és örölne neki.

- Tessék nézni! - kiáltott fel Maria, ám amikor Miss Heliotrope odafordult, már semmit sem látott.

Ezután még hosszú, hosszú ideig kocsikáztak. A kerekek zörgését és a paták csattogását vastag mohaszőnyeg tompította. Amikor már azt hitték, sosem lesz vége az utazásnak, keresztülhajtottak egy ősrégi, szürke fal boltíve alatt. Ez már nem természetes eredetű sziklatömb volt, hanem emberkéz műve, legalábbis erre utaltak a tetején lévő bástyafokok. Maria izgalma tovább fokozódott.

A falun túl egy gyönyörű kert terült el, virágágyásokkal, meg minden más egyébbel, ami kertté teszi a kerteket. A pompázatos vízi liliomok medencéje körül macskakövekkel kirakott ösvény vezetett. A bokrokat valamilyen boszorkányos ügyességű kertművész fantasztikus formákká alakította az ollójával: az egyik pontosan olyan volt, mint egy kakas, a másik pedig olyan, mint egy lóháton ülő, páncélos vitéz. Ilyen bokor-harcosból és bokor-kakasból több is volt a kertben, amely a korábban látott parkhoz hasonlóan ezüstösen csillámlott a holdfényben.

Ahogy a kocsi továbbgördült, Maria szívét megérintette a félelem - egy másodpercre úgy látta, hogy a bokor-vitézek és a kakas feléje fordítják fejüket, őt méregetik komor tekintettel. Wiggins, aki a kocsi padlóján hasalt, ugyan semmit sem látott ebből a hátborzongató jelenetből, de megérezhetett valamit, mert morogni kezdett. Miss Heliotrope-ot sem lehetett éppen vidámnak nevezni, mert amikor megszólalt kissé remegett a hangja.

- Remélem, már közel vagyunk a házhoz.

- Már ott is vagyunk! - örvendezett Maria. - Tessék nézni, ott világít valami!

- Hol? - kérdezte Miss Heliotrope.

- Ott! - mondta Maria. - Arra felfelé, a fa mögött. - S valóban, abban az irányban, amerre mutatott, narancssárgás fény pislogott feléjük vidáman az egyik hegymagas faóriás ágai mögül. Volt valami csodálatosan megnyugtató ebben a fényben, amely úgy ragyogott, mint egy árnyfekete és ezüstszürke bársonyra fektetett drágakő. Valódi és evilági dolognak tűnt a sok-sok földöntúli jelenség között; a kislány vidáman nézte, hiszen valóban változatosságot jelentett az érkezésének nem igazán örvendő rideg, sötét árnyak után.

- De hiszen az fent van az égen! - tört ki Miss Heliotrope-ból a csodálkozó kiáltás.

A kocsi megkerülte a faóriást, és az utasok meglátták, hogy a fény mégsem az égből ragyog feléjük. A ház, ami kibontakozott a sötétből, amolyan régimódi kastély volt; a fény az egyik magas torony tetején világlott.

Miss Heliotrope csalódottan felsikoltott (természetesen azonnal a szája elé kapta a kezét, mert egy valódi úri hölgy sosem árulja el az érzéseit), és megpróbált nem gondolni az egerekre és pókokra, amelyek minden ilyen régi kastélyban megtalálhatók. Ő ugyanis nem igazán kedvelte az efféle állatokat. Maria is felkiáltott, de ő vidáman, mert arra gondolt, hogy úgy fog élni abban a toronyban, ahogyan a tündérmesék hercegnői szoktak.

A ház valóban káprázatos volt! Toronymagasan állt az érkezők előtt, hatalmas falai olyan megnyugtató védelmet ígértek a kert ólálkodó árnyai ellen, amilyet a toronyban világló fény a sötétség ellen. Maria, noha most látta először ezt az építményt, azonnal úgy érezte, hogy haza érkezett. Nincs ebben semmi csodálnivaló, hiszen Merryweather család tagjai nemzedékek óta itt éltek, és a kislány maga is Merryweather volt. Már szégyellte, hogy korábban félelemmel töltte el az utazás és a költözés gondolata. Ez a kastély éppúgy az otthona volt, mint a londoni ház - vagy talán még inkább. Úgy érezte, sokkal szívesebben lakna itt, mint a világ bármely más pontján, bármilyen fényűző helyen.

Jóformán meg se állt a kocsi, amikor kipattant belőle. Felszaladt az egyik fal oldalában húzódó lépcsősoron, és felért egy jókora, tölgyfából ácsolt ajtóhoz. Izgalmában dörömbölni kezdett, hogy eresszék be. Lábaival és pici ökleivel nem csapott valami nagy zajt, de odabent valószínűleg volt valaki, aki meghallotta az érkező kocsi zörgését, mert az ajtó szinte azonnal kitárult. Kezében egy meggyújtott lámpással egy különleges, idősebb úriember állt mögötte; Maria még soha életében nem látott ilyen embert.

- Szervusz, húgocskám! - mondta az úriember mély, vidám hangon, és a kislány felé nyújtott a jobb kezét.

- Jó estét, uram - felelte Maria. Udvariasan pukedlizett, majd ő is kinyújtotta a kezét. Abban a pillanatban tudta, szeretni fogja ezt az embert.

A különleges férfiú, aki nem volt más, mint Maria bácsikája, olyan magas és kövér volt, hogy testével szinte teljesen eltorlaszolta az ajtónyílást. Az arca kerek volt, pirospozsgás, simára borotvált, az orra pedig olyan nagy és horgas, hogy Miss Heliotrope orra szégyenkezve elbújhatott mellette. Az álla alatt háromsoros toka díszelgett, a szája széles, kedves mosolyra húzódott, bozontos, fehér szemöldöke alatt barátságos, barna szem csillogott. A ruhája tiszta volt, és bár kissé ódivatúnak tűnt, látszott rajta, az egyes darabokat nagy gonddal válogatták össze.

A fején egy hatalmas karfiolra emlékeztető, fehér paróka csücsült, a tokája alatt gyönyörű csipkegallér díszelgett. Sárga rózsákkal és karmazsinvörös tulipánokkal telehímzett, világoskék szaténmellényt viselt. Ez a káprázatos ruhadarab furcsa ellentétben állt kopott és foltozott lovaglókabátjával, bricsesznadrágjával és sárfoltos csizmájával. Kissé karikalábú úriember volt, vagyis pontosan úgy nézett ki, mint azok a férfiak, akik életük nagy részét nyeregben töltik. A keze éppen olyan piros volt, mint az arca, a tenyere megkeményedett a sok kantárszorongatástól; az egyik ujjára jókora, tűzvörösen izzó rubinkővel ékített gyűrűt húzott.

Összességében véve Sir Benjamin Merryweather kedves, sugárzó ember volt. Kerek, piros arca, mosolya, hangja, a tekintete, a rubiköves gyűrű - minden arra utalt, hogy a gonoszság éppúgy távol áll tőle, mint a szomorúság. Miután óvatosan megfogta Maria kezét, figyelmesen a kislány szemébe nézett, mintha választ szeretne találni néhány kimondatlan kérdésre. Maria összerezzent a fürkésző tekintettől, de bátran állt a helyén, nem pirult és nem sápadt el, a szeme sem rebbent.

- Egy valódi Merryweather! - állapította meg a zengő hangú úriember. - A Hold-Merryweatherek egyike. Büszke, elszánt, forrófejű, kissé gőgös, bátor és becsületes. Olyanok, mint a teliholdkor született Merryweatherek. Azt hiszem, kedveském, jól ki fogunk jönni egymással, én ugyanis délben születtem, tehát a Nap-Merryweatherek közé tartozom. A Hold- és a Nap-Merryweatherek pedig mindig kedvelik egymást, és...

Hirtelen elhallgatott, mert észrevette Miss Heliotrope-ot és Wigginst, akik időközben kiszálltak a kocsiból, felsétáltak a lépcsőn, és Maria mögé álltak.

- Ah, kedves asszonyom! - szólította meg Sir Benjamin Merryweather a nevelőnőt. - Drága asszonyom! Engedje meg… - Mélyen meghajolt, előrenyújtotta a kezét, és szertartásos mozdulattal besegítette az ajtó előtt álló Miss Heliotrope-ot a házba. - Üdvözlöm, hölgyem. Üdvözlöm szerény hajlékomban! - A hangja olyan őszintén csengett, mintha komolyan gondolná, hogy egy Miss Heliotrope-hoz hasonló hölgyhöz majdhogynem méltatlan egy ilyen aprócska kastély.

- Uram... - zihálta Miss Heliotrope megleptten, mert már hozzászokott, hogy nem túl előnyös külseje miatt az úriemberek nem halmozzák el bókokkal és figyelmességgel. - Ó, uram… Ön túlzottan kedves velem!

Maria ölbe kapta a durcásan morgó Wigginst. A kutyus nem vette jónéven, hogy vele senki sem foglalkozik, de a kislány karjai között megnyugodott. Maria belépett a házba, belökte maga mögött az ajtót, és követte a két felnőttet. Nem sokat látott még az életből, de abból, ahogy Sir Benjamin ránézett Miss Heliotrope-ra, és ahogy Miss Heliotrope visszanézett Sir Benjaminra, azt a következetést vonta le, hogy nevelőnője és bácsikája első pillantásra megkedvelték egymást.

Wigginsszel viszon más volt a helyzet, ő nem kedvelt meg senkit és semmit, sőt, mogorva ugatással nyugtázta, hogy abban a kőpadlós szalonban, ahová Sir Benjamin egy nagyobb helyiségen keresztülsietve bevezette vendégeit, egy kandalló volt, amelyben a tűz éppen olyan hangon mormogott, ahogy ő szokott, amikor mérges.

Kisvártatva kiderült, hogy nem a tűz morog, hanem egy másik állat. Egy nagy testű állat, amely ott nyújtózott a kandalló előtt. A másik kutya felemelte busa fejét a mancsáról, szemügyre vette Wigginst, beszívta a szagát, nyugtázta a jelenlétét, majd visszahajtotta a fejét, és abbahagyta a mormogást. Nem állt fel, de nem is aludt tovább. Vöröses szőre gyönyörűen csillogott a táncoló lángok fényében, két szeme úgy világított, mint egy-egy lámpás, de látszólag nem szentelt különösebb figyelmet az érkezőknek.

Maria kíváncsian méregette a kutyát, bár első, de még a második pillantásra sem volt meggyőződve afelől, hogy valóban kutyát lát, vagy valamilyen más állatot. Valahogy különleges volt, valahogy másképp nézett ki, mint az általa korábban megismert kutyusok.

- Ez itt Wrolf - mondta Sir Benjamin a kislány fel sem tett kérdésére. - Vannak, akik félelmetesnek találják, de megnyugodhatsz, húgocskám, nem kell tartanod tőle. Nagyon, nagyon öreg kutya. Több mint húsz év telt el azóta, hogy egyszercsak előjött a ház mögötti fenyvesből. Karácsony szentestéjén történt. Egy darabig velünk maradt, majd, miután okozott egynéhány galibát a házban, egyszerűen odébbállt. Azután úgy egy évvel ezelőtt, megint csak szenteste, ismét előkerült. Azóta itt lakik, itt él velem. Tudomásom szerint egyetlen egérnek sem ártott.

- Jaj, itt vannak egerek? - sikkantott fel Miss Heliotrope.

- Több száz egér lakik a házban - mondta Sir Benjamin vidáman. - De csapdákat állítunk nekik. Meg aztán itt van Zakariás, a macskánk. Ebben a pillanatban nincs jelen, nem tudom bemutatni önöknek, de később erre is sor fog kerülni. Nos, hölgyeim, azt hiszem, meg kellene nézniük a szobájukat. Rendezkedjenek be, azután találkozzunk az étkezőben. Szeretném, ha együtt vacsoráznánk.

Sir Benjamin elvett három hatalmas, súlyos, rézből készült gyertyatartót a kandalló melletti asztalkáról. Egyet Miss Heliotrope, egyet Maria kezébe nyomott, egyet pedig ő tartott maga elé. Átvezette vendégeit a szomszédos helyiségbe, amelyből Maria a félhomály miatt alig látott valamit.

Sir Benjamin kinyitott egy rejtekajtót a falon, belépett rajta, és elindult a mögött kígyózó lépcsősoron. Valódi csigalépcső volt, a kőből faragott fokokon látszott, hogy már több nemzedék, több évszázad óta koptatják őket a kastélyban élők lábai. Miss Heliotrope, ahogy a torony (mert hogy egy torony belsejében voltak) közepén elhelyezett, végtelenbe nyúló vasrúd mellett felfelé vezető lépcsőfokokra, menten megszédült. Sir Benjamin azonban nem tétovázott, a gyertyát maga elé tartva, vidáman elindult felfelé. Korához és termetéhez képest fürgén mozgott. Mögötte Miss Heliotrope lépkedett nagy óvatosan, a sort Maria zárta. Miss Heliotrope óvatosan haladt, Maria viszont úgy, mintha egy vidám, izgatott kismajom lenne.

- Ez a lépcső hatszáz éves - jelentette  be Sir Benjamin vidáman. - A tizenharmadik században építette Wrolf Merryweather, I. Edward király lovagja, a családunk megalapítója. A birtokot ő kapta a királytól, jutalomként és elismerésként a csatákban bizonyított bátorságáért. Tudja, Miss Heliotrope, ami családunkban Wrolf nevét egyszerűen csak “vrolf”-nak ejtjük, nem pedig “urolf”-nak, ahogy azt az angol nyelv szabályai megkívánnák. Tudja miért? A válasz egyszerű: az őseink vikingek voltak, márpedig a vikingek így ejtették ezt a szót.

- Értem - zihálta Miss Heliotrope. - És most már azt is értem, hogy Maria kiskorában miért nem akarta megenni a rizspudingot. A vikingek valószínűleg nem kedvelik az efféle ételeket.

- Erről a Wrolfról nevezte el a kutyát? - kérdezte Maria. Még mindig nem igazán tudta elhinni, hogy a kandalló előtt heverő élőlény tényleg kutya.

- Pontosan - mondta Sir Benjamin. - A legendák szerint Wrolf Merryweather haja aranybarna volt. Ahogy láthattad, Wrolfnak, a kutyámnak is ilyen színű a szőre.

- Igen, észrevettem - mondta Maria.

- Nos, ezért kapta a nevét.

Sir Benjamin megállt egy ajtó előtt.

- Erre, hölgyeim. Fáradjanak be. Magukra hagyom. Ez lesz Miss Heliotrope szobája. Mariáé egy kicsit feljebb van, a torony tetejében. - Udvariasan meghajolt a hölgyek felé, majd a gyertyáját magasra tartva lesétált a lépcsőn.

Miss Heliotrope a torony és az évszázados kőlépcsők láttán arra gondolt, hogy bizonyára szalmazsákon, vagy rosszabb esetben állatbőrökön kell majd aludnia, igen csak meglepődött és megkönnyebbült, amikor megpillantotta a szobáját. Tágas helyiség volt, a tölgyfa padlót karmazsinvörös szőnyeg takarta. Eléggé régi darab lehetett, mert itt-ott jókora lyukak tátongtak rajta, de puha volt és süppedős, és nem árasztott magából kellemetlen szagokat.

A hatalmas, baldachinos ágyhoz, amely egy dobogón állt, rövid lépcsősoron lehetett feljutni. Az oldalán karmazsinvörös bársonyfüggönyöket helyeztek el, hogy megóvják az alvót a léguzattól. Az egyik fal mellett mahagóni fiókos szekrény állt, mellette egy mahagóni akasztós szekrény, a másik mellett egy fésülködőasztalka, valamivel arrébb pedig egy hatalmas karosszék, azelőtt pedig egy apró lábzsámoly. a kőfalakat sötét, meleg színű lambériával burko

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 58
Tegnapi: 263
Heti: 548
Havi: 3 656
Össz.: 366 788

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: Hangoskönyv + A kis fehér lovacska
Sudhana könyvkiadó - © 2008 - 2017 - golokabolt.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: attila a hun iskolasoknak - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »